Csapó Endre

A harmadik nemzetrész

Megjelent a Magyar Élet 2011. február 17-i számában

Történelmi képződmény a magyar nemzetnek az a része, amit többek között diaszpórának, szórványmagyarságnak is nevezünk. Azért történelmi képződmény, mert az a másfél–kétmillió magyar, aki a mögöttünk hagyott százvalahány évben elhagyta kárpát-medencei otthonát, ezt túlnyomórészt gazdasági és politikai okok miatt cselekedte, tehát a történelemadta nyomor vagy üldözés miatt vált a magyar nemzet veszteségévé. És vált ugyanakkor távoli országok nyereségévé.

Az eltávozottak között volt minden rangú, minden lelkületű, minden szándékú fia-lánya a hazának. Az elvándorlás nagy lelki élmény, van aki könnnyen veszi, van akit gyötör a honvány. Kevés a közömbös. A sebeket az idő gyógyítgatja, kárpótlást ad a jólét annak aki sikeres a mindennapi küzdelemben. Vannak kiugróan szerencsések, gyorsan és nagyon meggazdagodottak. Ők felejtik el leghamarabb egykori hovatartozásukat, nehogy adni kelljen. Szerencsére vannak nemfelejtők, hihetően a többség, akik otthonában él a magyar szó, akiknek kell a könyv, és amióta lehet, haza is látogatnak, rokonaikat, barátaikat felkeresik, járják az országot, segítenek ahol lehet. Az érdemteleneket nem tartjuk számon.

A szétáramlott nemzetrész nem képez együttélő közösséget, egy-egy templom vagy magyarház a közelben lakók részére elégíti ki az együvé tartozás igényét. Létrejöttek nagyobb területek (országok) magyarságát összefogó szervezetek, szövetségek, kulturális fesztiválok. Vannak akik ellátnak politikai képviseletet, lobby tevékenységet a szórványmagyarság érdekében. A magyar kultúra ápolásában, a rendezvények meghirdetésében, hírek, tudnivalók, szépirodalom közlésével, nagy szolgálatot tettek és tesznek a magyar újságok, könyvek és rádiók.

A szülőhazával a kapcsolat ugyancsak történelmi távlatú. A Horthy-korszakban hozták létre a Magyarok Világszövetségét a főleg tengerentúlra elvándorolt magyarok nemzeti-lelki igényeinek kielégítésére. A bolsevista diktatúra 1945 után megszüntette, majd újjáélesztette, politikai szempontjai szerint működtette. A rendszerváltoztatás után „privatizálták”, társadalmi egyesületként szervezték át, és – ha már világszövetség – az összmagyarság társadalmi szervezetévé tették. Három régió egyikeként máris harmadik harmadra zsugorodott a szervezetben a nyugati nemzetrész tere. Majd ez a harmadtér is elsorvadt annak során, hogy a szervezet tevékenysége az elvándoroltak integrálása feladatait elhanyagolva politikai ambíciók kielégítésében jeleskedett. Semmi bajunk nincs a politikai ambíciókkal a maguk helyén, de sem eredetileg, sem újraélesztésekor nem ilyen feladatot jelöltek ki a Magyarok Világszövetsége számára. Lehet, hogy maga az elnevezés is sarkallhatta az átszerelési szándékot, eredetileg – az elnevezéssel ellentétben – az alapítók nem minden magyar érdekét kívánták állami táogatásban részesíteni, hanem csak az elvándoroltakat akarták magyarságukban megtartani.

A végeredmény tehát az, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vált mindaz, amiért korábban létrehozták – állami intézményként – a Világszövetséget. Miután önjáró társadalmi szerveződésként indult a rendszerváltoztatás után, munkájára nem gyakorolhatott felügyeletet a kormányzat, nem kérhette számon az eredeti célt. Azt is meg kell mondani, hogy a politikai pártokra alapozott kormányok egyike sem vetette fel az igényt az eredeti feladatok folytatására, azt sem fogalmazta meg, hogy milyen szándéka lehet az országnak a távol élőkkel. Csupán a politikai tevékenység zavarta a kormányokat.

Létrejött ugyan a Határon Túli Magyarok Hivatala mint a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter felügyelete alatt működő önállóan gazdálkodó, teljes jogkörrel rendelkező központi hivatal 1992-ben, kormányrendeletre, ami végülis – ugyancsak kormányrendeletre – megszűnt 2006. december 31-én. Ez a hivatal elsősorban a kárpát-medencei magyar kisebbség dolgaival foglalkozott. Volt ugyan egy nyugatiakkal is foglalkozó egyszemélyes ágazata, de 14 éven keresztül sem tudtuk ténykedésen rajtakapni. Eleddig a polgári kormányok jóindulatú tétlenséggel viszonyultak, a liberalisták viszont elutasítók voltak a nyugatiakkal való törődést illetően.

A jelenlegi nemzeti kormány meghirdette a magyar nemzet határokon átívelő újraegyesítésének programját. Ennek a nagy jelentőségű szemléletnek a sodrában jött létre a kettős állampolgárság elnyerésének lehetősége szinte mindenki számára, aki fel tud mutatni valamilyen magyar kötődést.

Jelentős lépés a Magyar Állandó Értekezlet újra összehívása, határozatképessé és politikaformáló tényezővé emelése. A MÁÉRT az a szervezet, amelyben a szomszéd államokbeli kisebbségi politikusok legális működési lehetőséget kapnak a magyarországi nemzetpolitikában. Vagyis egy meghatározott, korlátozott, szakmai testület.

A MÁÉRT összejövetelen meghívottként jelen volt néhány prominens személy a nyugati diaszpórából. Ez lehet megtisztelő, de gyakorlatilag „futottak még” minősítés volt, mindenképpen méltatlan. Feltűnően például Semlyén Zsolt miniszterelnökhelyettes meghatározásához, ami így hangzott el az összejövetelen: „Meg kell tartani, megerősíteni, kiterjeszteni a magyarságot. Megfogalmaztuk – amit a háromlábú szék hasonlatával szoktam leírni –, hogy nemcsak a magyarországi és kárpát-medencei magyarság alkotja a magyar nemzetet, hanem a nyugati emigráció, s a nemzeti azonosságtudatot vállaló leszármazottaik is. Bármelyik láb kiesik, akkor az egész szék szétesik. Zárónyilatkozatunkkal egyértelművé tettük: a kulturális értelemben összetartozó nemzetet az állampolgárság kiterjesztéséről szóló törvény közjogi egységgé formálja.”

Arról van szó tehát, hogy három nemzetrészt kell egybehozni: 1. a magyar állam területén élő, 2. a Kárpát-medence egyéb allamaiban élő, és 3. a nagyvilágban szétszórtan élő magyarokat. A harmadik „láb” még arányaiban sem jelentéktelen, hiszen ha aszerint állapítjuk meg a létszámát, hogy hányan kaphatják meg most már a magyar állampolgárságot, megközelítené a kárpát-medencei elhatárolt magyarok számát.

A MÁÉRT-gyűlésre szóló meghívásból  következtethető, hogy ez a derék szervezet lesz továbbra is a házigazdája a nyugati nemzetrésznek is. Ez minden tekintetben helytelen lenne.

A MÁERT több okból nem lehet az a szervezet, amelyben a nyugati diaszpóra képviselhető. A MÁÉRT pártpolitikai szervezet, olyan politikai pártok alkotják, amelyek a szomszédos országokban kapnak legitim képviseletet. Helytelen elfogadni azt a sajnálatosan divatos politikai felfogást, ami csak politikai pártok-ból eredő képviseletet ismer el. En-nek a módszernek már helyileg, az elcsatolt országrészekben is megvan a hibája, mert képviselet nélkül hagyja a szórványokat, hiszen „ahol nem szavazhatnak, ott nincs képviselet”. A nyugati magyarság esetében szó sem lehet politikai pártokról, szerencsére nincsenek is, soha nem is voltak.

A másik szempont, amit kihangsúlyozunk: a nyugati magyarság alapvetően szórvány. Megszavaztathatatlan, demokratikusan képviselhetetlen. A nyugati szórvány minden tekintetben, természetében és igényeiben teljesen más, mint a kárpát-medencei szórvány. Sem összességében, sem kisebb egységében nincs területi, települési, kultúrtáji származási kötődése. Minden helyi összesereglésük az éppen egymás közelébe kerültek amorf összességéből képződik idegen környezetben, és válik kulturális nemzeti mikrótársadalommá, különböző értékalapon, mint egyházközség, iskola, ifjúsági (cserkészet), sport, kulturális, társadalmi, bajtársi vagy szakmai egyesület, szövetség vagy intézmény stb. keretében. Mindegyik összekötő eleme a nemzeti azonosságtudat, ami az idegen környezetben üvegházi ápolást kíván. Ezért eltérő igényű feladat a nyugatiak magyarsága megtartása, mint a kárpát-medenceieké.

A nyugati szórvány beépítése a magyar kultúrális egységbe anyaországi felelősség és kötelesség, csakúgy mint az elszakított területek esetében. A nyugatiak, magyarságuk megtartásán kívül, fontos erőforrást jelentenek a szülőföld magyarjai számára. Befogadó országaikban ott találjuk őket magas részaránnyal a szellemi, ipari, kereskedelmi, oktatási, diplomáciai, lelkészi, orvosi, katonai és tudományos pályákon. A kifosztott, hátramaradt, gyors fejlődésre képtelen országnak égetően szüksége van minden olyan segítségre, amit a nyugatra kerültek adni tudnának szellemi, anyagi, kapcsolati és minden egyéb téren.

Súlyozza a témát az a sajnálatos tény, hogy az elvándorlás nem csak a múlt problámája, hanem a jelené és a jövőjé is. Tízezrek dolgoznak idegenben, és most tudatták örömmel odahaza a fiatalsággal, hogy Franciaország megnyitotta kapuit korlátlanul a magyar munkavállalóknak. Nem szabadna elengedni a kezüket, kiépített szervezettel kellene élő kapcsolatot tartani velük, biztatni őket a hazatérésre. Ennyi érvágást nem tud elviselni az ország. Valamit, nagyon eredményeset tenni kell. A képzett emberfővel – már Széchenyi figyelemeztetett – gazdálkodni kell.

Semlyén Zsolt említette a regisztert, minden fellelhető magyar számbavételét. Ez járható út. Személyesen, személyi érték szerint kell az egyént bekapcsolni valamilyen magyarországi szellemi vagy gazdasági műhelybe. Ehhez a célhoz megfelelő intézményt kell létrehozni, nem pedig valami primitív „többség dönt”– beszélgető, konferenciázó, jövőre is találkozunk – asztaltársasághoz alkalmilag odainvitálni. Ha a másfélmilliós nyugati diaszpóra szerény tíz százaléka beépítkezik a magyar tudományos, üzleti, szellemi, társadalmi életbe, és szerény húsz százaléka a magyar idegenforgalomba, akkor megvalósulna az, amit a Magyar Élet Falinaptára februári oldalán idézünk Semjén Zsolttól:

„Nemzetpolitikánk filozófiai fundamentuma: minden nemzet egyszeri és megismételhetetlen érték. Olyan értékgazdagság, amit csak ő adhat az egyetemes emberiségnek. Ebből pedig az következik, hogy minden nemzet – így a magyar nemzet –  alapvető küldetése, hogy magát megőrizze, saját értékeit kibontakoztassa és fölmutassa.”

Életbevágó érdek, hogy a nemzetegyesítés programja úgy valósuljon meg, hogy a világ magyarságát behálózó csatornákon állandó csúcsforgalom legyen.