A láncravert Budapest
2006. október 23-a emlékére

Fölemeltük szívünket, sok gyémántot.
Ünnepre készültünk, ruhát vasaltunk,
zászlók selyme alatt egyszerre léptünk,
tisztán mosolygott a fenséges égbolt.

Szabadság mámorába feledkezve
Emlékkordonok közé gyűlt a magyar,
csillogó szemmel hű szavakat remélt.
Tapsolt és éljenzett, mind egyet akart.

Csak emberibb jövőt, biztos kenyeret -
Országrontók után igazi vezért.
Senkinek szava nem is kért most többet,
Adta volna ezért talán mindenét.

Aztán lőttek. Gázzal, gumigolyóval.
Botok a fejen, háton - csak futtában.
Lelki Szerengeti vibrált az utcán,
Ahogy fekete sorfal nekünk rohant.

Gyermekem féltve, megvallom futottam.
Megúsztunk vágtázó lovasrohamot,
S egy átjáró-ház szűk kapujában
Fiammal a tömeg majd’ agyonnyomott.

Hazamentünk könnygáztól köhécselve.
Haragvó szirénák utánunk szóltak,
Bámulva telt köztünk lassan az este,
Bennünk pedig nem nyugodott a holnap.

Dúvadak járták az ünneplő várost,
Kegyetlenül vertek, rúgtak, tapostak.
Aki mozgott, mindenki egy-egy célpont.
Voltak, mint vadászó hiénacsapat.

Sortűzbe csuklott aljas röhögésük,
Láncra verte Pestet a történelem.
Zizegő álmok fészkelnek közöttünk,
Sokan az utcán suttogva beszélnek.

Magyar lahar készül, fortyog a város.
Böfög magából fullasztó gránátot,
Sebeit kimossa, keres rá gyolcsot.
Kevesen maradtak tépéscsinálók.

Nem tudja senki, meddig megy ez így még,
Hogy utcákon magyar veri a magyart.
A Napról töröljük a rászáradt vért,
Ünnepeink helyett imáink maradtak.

De álmomban járva-kelve a jövőt,
Vérfoltos, mocskos sisakot találtam,
És mellette hószínű, átlőtt ingünk,
hol farkasa volt magyar a magyarnak.

Leltárba vették szívünk, sok gyémántot.
Ünnepre készült a kutatóárok,
zászlók selyme alól messzire nézünk
reánk mosolyog a fenséges égbolt.

Budapest, 2006. október 30.
Lengyel Károly