Czakó Gábor:
Az elit és a gondolatrendőrség
Alig akad igényes ember Magyarországon, aki ne bírálná a rendszerváltás
módját, hatékonyságát, sőt, némelyek még a tényét is kétségbe vonják.
Keserűen emlegetik, hogy minden átalakult azért, hogy ami lényeges, az
maradjon a régiben.
Három kérdést ajánlok figyelmükbe: lehetséges-e rendszerváltás elitváltás
nélkül? Lehetséges-e elitváltás a nép nélkül? Fönnmaradhat-e a nép elit
nélkül?
Ha a nép nem csőcselék, akkor nem zúzalék, hanem szervezet, különféle
rendű-rangú emberek együttműködése. Az egyik ebben bővelkedik, a másik
abban gazdag, s látja el a többit. A csőcselék a hasonszőrűeket állítja
előre, ellenben a nép bölcsessége abban áll, hogy a kiválókat állítja
élre. Azért, hogy ők szabják meg a közös élet stratégiáját, rendelkezzenek
az erőforrásokkal, mivelhogy képesek őrizni a hagyományt és megalkotni az
újat. Az élet minősége sokban függ attól, hogy ők milyenek: semmirekellők,
önzők, közömbösek, zsenik, hősök, szentek. Elit akkor is van, ha látszólag
nincsen, ha tagadják a létét, sőt olyankor működik legerőteljesebben. Az
antielitisták valójában a tehetségtelenek szálláscsinálói. Azok pedig a
csúcsra jutva diktatúrára kényszerülnek, mert helyzetük - mindenki látja -
jogtalan.
Az elit működésének lényege egyetlen szóval kifejezhető: példa. A csúcson
állók messzire látszanak. Akarva-akaratlan mutatják a többieknek, miként
gondolkodnak ők, hogyan élnek. A legrégibb szakrális társadalmak igazi
mértékadói - a kínai császár vagy a magyar kündü - ennek okáért sosem
kormányoztak, csak éltek, mégpedig úgy, ahogy az istenség tenné a földön
jártában. A későbbi idők elöljárói már markolták a kormányrudat,
személyesen ítélkeztek, a csatasor élén harcoltak. Ha nem is az ég
rendjét, de azt az ideát igyekeztek megtestesíteni, amit szerintük
népüknek követnie kell, ha nem kíván tökéletlen és silány lenni.
A középkori világi elit, a lovagok és királyuk ideálja a hős volt: föntről
nézve a vitéz, lentről a halott, aki életét áldozta. A magyar nemesség
minden romlottsága ellenére, vagy még azzal együtt is, példásan meghalt a
mohácsi csatatéren a hazáért 1526-ban. Vele a főpapok színe-java. Fontos
megemlíteni, hogy az ő ideáljuk és idolumuk, a szent, ikertestvére a
hősnek: ő is szellemi célért adja életét. A mártír egyszerre, a többi
szent apránként.
Vagyis a kiválók csoportját a vallási társadalomban elég pontosan
meghatározható eszme, szellemi tényező vezette, és egyúttal szelektálta
is. A hősök és a szentek közé Kinizsi Pál vagy Jeanne D'Arc módjára
úgyszólván bárki fölemelkedhetett, s közülük a méltatlanok kihullottak,
mint Orseolo Péter vagy XXII. János pápa.
Elfogadhatjuk Bibó István véleményét, aki szerint a magyar nemesség
gazdasági és politikai súlya Mohács után megmaradt, de erkölcsi példát
egyre kevésbé tudott mutatni. Vitatkozhatnánk azon, hogy miként volt ez a
reformkorban és '48-ban, de nem tesszük. Féja Géza egy megfigyelése
azonban idekívánkozik: Mohács után a magyarság állandó elitvesztésbe
került. A nemzet eleje mindegyre forgácsolódott a három részre szakadt
ország viszontagságai között. A reformációban és ellenreformációban, a
hadjáratokban. A bukott szabadságharcok után rendszerint a legjava
kényszerült emigrációba a kuruc mozgalmaktól '48-on és a két világháborún
át '56-ig.
Nyilvánvalóan a rendkívül viharos történelem is oka annak, hogy a második
világháború végéig a magyar elit értékrendje zömmel konzervatívnak
mondható. A nemesség honvédő hagyományideálja élénk maradt, noha egyre
több polgári származású ember került a legmagasabb rendű példaképek közé.
Elég talán a 19. század két ikercsillagát, Petőfit és Aranyt említeni.
A nevelésben a hős és a szent kultuszának emlékeként középpontban állt a
hazafiság és a kereszténység. Démokritosz gondolatát idézve: ha a jót nem
tudod tenni, legalább utánozd. A polgárság hozománya volt talán a
műveltség eszménye, az arányok eszménye, valamint a művészet tisztelete,
ami bizonyára egészséges sznobizmusból is táplálkozott. A szépség iránti
vonzalomról bárki meggyőződhet, ha tanulmányozza a 19-20. század
fordulóján épült villákat, síremlékeket vagy akár bérházakat. Rögtön
kínálkozik a mai gazdagok szépészeti lenyomatának összevetése a száz év
előtti osztályos társakéval - de ne szaladjunk előre. Ékesen szól a
tényleges kiválóság megbecsüléséről az a múlt század húszas éveiből való
történet, miszerint gróf Klebelsberg Kuno kultuszminisztert Szegeden, a
kávéházban fölkereste valaki Juhász Gyula érdekében. Ugyanis a költőtől
megvonták a nyugdíját a kommün alatt viselt dolgai miatt. A miniszter azt
válaszolta: hogyne, természetesen, bármikor, akár most, helybe n is
fogadja Juhászt. A közbenjáró elsietett a kávéház másik termébe, ahonnan
azzal tért vissza, hogy pártfogoltja nem hajlandó a miniszter elé járulni.
Klebelsberg elgondolkodott, majd így válaszolt: -Helyes, valóban úgy illő,
hogy én menjek őhozzá.- S ment.
Az 1945 utáni években zajlott le a magyar - s tegyük hozzá: a
kelet-közép-európai - történelem legradikálisabb elitváltása. Az első évek
demokratikus földindulását megtöbbszöröző és megfordító következményekkel.
S nem csupán fönt, hanem a vidéken, a legkisebb falvakban is. A -verd el a
pásztort, szétzüllik a nyáj- elv könyörtelen alkalmazásával
megsemmisítették a települések és egyéb közösségek természetes
struktúráit. Végül erővel föloszlattak minden civil szerveződést a
dalárdákig lemenően.
A régi vezetőréteg kezéből kivették a társadalom erőforrásaival való
rendelkezés lehetőségét, s az osztályharc jegyében aljas bitangnak
minősítettek mindenkit, aki korábban példaképnek számított, és a közös
életstratégia meghatározásában szerepet játszott. Az alkotó értelmiség
java külső vagy belső emigrációba került. Hogy csak néhány nevet
említsünk, szakmánként egyet-egyet a legnagyobbak közül: Bartók Béla,
Szent-Györgyi Albert, Bay Béla, Weöres Sándor, Hamvas Béla, Páger Antal. A
történelmi osztályoknak még azok a tagjai is süllyesztőbe kerültek, ha
éppen nem börtönbe, akik életüket kockáztatták németellenességükkel,
emberségükkel, demokrata mivoltukkal - már halljuk is a pikírt
megjegyzést: éppen azért.
Mi tagadás.
Mohácsnál elesett a nemesség és a fölsőpapság krémje, de a nemzeti és
lovagi eszme meg a kereszténység maradt. Hamarosan teremtek új vitézek és
szentek. Épültek iskolák, a tehetséges fiatalok járták a külhoni
egyetemeket, mohón szívták magukba az új gondolatokat, s hordtak haza
nyomdát és tudományokat. A szocialista fordulat viszont e tekintetben is
gyökeres akart lenni. A marxi-lenini doktrína alapján proletárdiktatúrát
hozott létre, aminek lényege, hogy az ország szovjet gyarmat voltát
intézményesítette, a valósággal a kapcsolatot az utópikus ideológia
jegyében megszakította, a tényeket minden vonalon tagadta. Ebből
következően a Népköztársaság bűnállammá lett: olyan gaztetteket követett
el, alkotmányosított, s kényszerített ki alattvalóitól, amelyek mindenkor
gyalázatnak számítottak - a gyilkosságtól a hazaáruláson át a rablásig.
Nos, ez a hatalomképlet teremtett magának elitet. Mégpedig a korábbi elit
három alapértéke: a műveltség, a kereszténység és a hazafiság nélkül. Sőt,
azok ellenében.
A műveltség kapásból töröltetett, lévén az új előkelőségek elsöprő
többsége iskolázatlan. Aki véletlenül érettségizett, eltagadta, amit
tanult, mivel az összes tudomány helyettesítője a marxizmus lett, ami
természetéből következően összeférhetetlennek bizonyult egyrészt az ún.
klasszikus műveltséggel, másfelől pedig a legkorszerűbb ismeretekkel: a
genetikával, a valószínűség-számítással, az atomelmélettel vagy akár
Bartók zenéjével, Joyce írásművészetével stb. A nyelvtudás ténye
potenciális bizonyíték lehetett egy bármikor bekövetkezhető kémperben.
Megsemmisítették a kétkezi emberek sokgenerációs munkakultúráját is. A
téeszcsék, a sztahanovizmus, a liszenkói agrárszélhámosság rendszerében a
munkások és a parasztok régi elitjének tekintélye összeomlott,
tisztessége, tudása, szorgalma nevetségessé lett. A helyzet a szó szoros
értelmében alig leírhatóvá vált, mert olyan - eufém - nyelvet vezettek be,
ami egyrészt a marxista zsargon ostobaságaiból, másrészt megszépítő
hazugságokból építkezett, s megakadályozta a józan, paraszti ész járását.
Kiesett a műveltségből a természetes erkölcsi érzék ápolásának és
csiszolásának igénye is, hiszen az új vezetők egy része például a
nyilaskeresztes mozgalomból jött, ugyanakkor ők is, a többiek is minden
gondolatukat alá kellett rendeljék a Párt gyakran változó érdekeinek, s
rendszeresen el kellett árulniuk barátaikat, rokonaikat.
Jellemző, hogy az elitképzőben, a pártiskolákon, majd a marxista esti
egyetemen - népszerű nevén a foxi-maxin, - mely a káderek számára osztott
diplomát - kizárólag ideológiát oktattak, azt is csak évi egyetlenegy
tantárgy erejéig! Sőt, a legfőbb pártfőiskolákon sem tanítottak nyelveket,
vagy olyan tudományokat, melyeknek lett volna tárgyuk! Aminek pedig -
ellentétben a tudományos szocializmussal - volt, például a
filozófiatörténetnek, abból pontosan a tárgyat dobták ki: nem Szent Tamást
vagy Nietzschét olvastatták - ha egyáltalán! -, hanem a róluk összehordott
marxista hablatyot.
A kereszténység a szocialisták természetes fő ellensége kellett legyen. A
marxizmus eleve ateista, politikai gyakorlata pedig olyannyira ideologikus
és kizárólagosságra törekvő, hogy kiirt maga mellől minden más eszmét.
Harmadrészt pedig a kommunizmus gyökeresen új világot akart teremteni,
vadonatúj embert formálni. Ilyen demiurgoszi igyekezet hogyan is férhetne
meg más istennel? Hát még azzal az erkölcsi függetlenséggel, amire a
keresztény - a szent! - törekszik, hogy csak Istennek szolgáljon, lelkét
másnak ne adja. Nos, az új hatalom éppen a lelkeket követelte, hogy
engedelmes, a taktikai fordulatokat aggálytalanul követő, kis fogyasztású,
igénytelen, de harcias súdrákat gyúrjon belőlük, akik olyan buták, hogy a
Vezért képesek összetéveszteni Istennel.
A nevelésből kiiktatták a lélekképzést, az erkölcsi és esztétikai célokat.
A szocialista új ember lehetett volna-e más, mint gyökértelen
osztályharcos? Aki följelenti osztályellenség szüleit, ha azok
hátráltatják a szocializmus építését, mint Pavlik Morozov? Ez a gyerek
volt az összes úttörők példaképe, a Szovjetunió hőse. S lecke korosztályom
oroszkönyvében. Morozov - a köréje szőtt legenda szerint - apját
koncentrációs táborba juttatta, mert a papa állítólag akadályozta a
kolhozszervezést. A történelem során először tiszteltek tettéért egy
apagyilkost.
A hazafiság, a harmadik hajdani alapérték szintén antagonisztikus
ellentétben állt a szocializmus érdekeivel, hiszen az ország a Szovjetunió
gyarmata volt. Ezt magyarul nem mondták csak eufémül: minden fontosabb
jogszabályban, vezércikkben, tankönyvben szakadatlanul hangsúlyozták a
Szovjetunió vezető szerepét, a szovjet vezérek, pártjuk, tudományuk,
sportjuk példakép mivoltát. A legfőbb állami ünnepnek az ország oroszok
általi elfoglalásának napját tették meg. A káderutánpótlás szovjet
egyetemeken nevelődött, függetlenül attól, hogy azok többségének
színvonala meg sem közelítette a magyar felsőoktatásét. Az elit
kiválasztásában az első szempont a Moszkvához való hűség volt. A
legfontosabb főnököket - a pártfőtitkárt, a Politikai Bizottság
tisztségviselőit - egyenesen a Kremlben jelölték ki.
Természetesen akadtak kivételek, de a Magyar Szocialista Munkáspárt, mint
az ország tényleges és formalizált élcsapata, hazaszeretet helyett
hazaárulásra szocializálta kádereit, leginkább azokat, akik karriert
akartak csinálni.
A párt szerepéből következően a demokratikus társadalmakban
megkülönböztethető gazdasági, politikai, ideológiai, sajtó, művészeti stb.
elitről nemigen beszélhetünk, hiszen a főnökök és élen állók mindenütt a
megfelelő szintű pártvezetés -hatásköri listájáról- kerültek ki, és
abszolút dzsoli-dzsókerként szökkentek szakmáról szakmára. Az apparátusi
káder egyszer az ávónál serénykedett, máskor a nehéziparban, hogy aztán
nagykövetként tűnjék föl Koppenhágában vagy főszerkesztőként Budapesten.
Sokukról derült ki, hogy köztörvényes bűnöző, ámde a bűnállamban csak a
politikai hibák számítottak véteknek, ezért a tolvajok, a szadisták, a
garázdák nem pottyantak ki a kasztból, csak olykor-olykor s átmenetileg
lejjebb csusszantak.
A szellemi elitet is a politikai bizottság próbálta összebütykölni a
rendelkezésére álló anyagból. Rendszeresen neveztek ki írókat, művészeket
és akadémikusokat, majd gazdagon dekorálták őket Kossuth-díjjal és
mindenféle csillagokkal. Ugyanakkor Fülep Lajos, Hamvas Béla, Várkonyi
Nándor életműve a fiókban porosodott, Kerényi Károly, Márai Sándor könyvei
a határon túl rekedtek. Még Papp Lacinak is megtiltották, hogy
megmérkőzzék a profi világbajnoki övért.
Az akkori köznyelv kontraszelekciónak nevezte az elithamisítást, melynek
során a hitvány került fölülre, a jó alulra. Ez tette szükségessé a
terrort. A valóságos elit ugyanis a maga természetes - helyesebben:
normális - értékhierarchiájával összetartja a társadalmat. Erőszak nélkül.
Hiszen a komoly ember komoly életre törekszik, számára a példakép mester,
akit önként követ, még ha az út áldozatokkal jár is, mert mindenképpen
tanulni, emelkedni szeretne. A hamis elit abnormális. Ma már nevetségesnek
hat, de a hatvanas években tényleg egy suszter volt az
igazságügy-miniszter, és ő oktatta a professzorokat jogtudományra. Ettől
lett olyan az oktatás, mint a jogrend.
A példakép-pozíciónál semmi sem hat erőteljesebben a reá fölnézni
kényszerülőkre. Az aljanép meg a bámész tanácstalan látta a susztert
odafönt, s azt mondta: ez hajszálra olyan, akárcsak én, nosza, lessük el a
trükkjét! A csőcselékmentalitás országszerte elhatalmasodott. Az
enyveskezű, suksükölő, munkáját nem értő igazgatók és tanácselnökök körül
hasonszőrűek sündörögtek. Már diplomások ugyan, de együtt züllöttek és
káromkodtak gazdáikkal - a hajdani kocsisok szégyellték volna a
társaságukat. A hagyomány megőrzéséről és az új megalkotásáról rengeteg
szó esett, de a valóságban az történt, hogy az államosítással, a
téeszesítéssel, a terv- és békekölcsönökkel, a külföldi hitelekkel
összezabrált mérhetetlen vagyon a suszterek, a bukott segédszínészek meg a
szakmájukból kikopott varrógépműszerészek kezén sárrá vált. A Magyarország
és Ausztria közti, háború előtti különbség szakadékká mélyült, s az ország
szinte minden modern mutató tekintetében elmaradt azoktól az országoktól,
melyeket annak előtte megelőzött Európában.
A lumpenértelmiség környezetében megtorpant az alacsonyabb rétegek
szociális-morális asszimilációja. Vajon miért tanuljon, vagy dolgozzon a
putrilakó, ha bármi mással előbbre juthat? Legfürgébben úgy, ha utánozza
az előkelők disznóságait. S ugyan miért gyógyuljon meg a beteg, ha a
táppénz többet hoz? Valaha virágzó falvak lakói lettek alkoholistává,
kertjeiket azóta is fölveri a gaz, segélyből veszik a zöldséget, és nem
szedik föl a hullott körtét sem.
A forradalom utáni terrorban az ország ismét elvesztette lehetséges
elitjének színe-virágát. A negyedmillió menekült és bebörtönzött túlnyomó
része diák volt, fiatal értelmiségi, vállalkozó kedvű munkás. Mondani sem
kell, hogy tündököltek a három említett alaperényben.
A megtorlás velejárója volt, hogy a restauráció után élre került
fönnforgóknak kötelező volt valamilyen módon - például az ellenforradalom
szó kimondásával - meggyalázni a 20. századi magyar történelem
legdicsőségesebb eseményét. A kádári konszolidáció lényege így a korrupció
lett. '56 és általában a hazafiúi érzés elfeledése fejében a lakosság
engedélyt kapott a korlátlan önkizsákmányolásra, a szocialista
összeköttetések kiépítésére, valamint a mértékletes lopásra és más
bűntények elkövetésére. Az ilyesféle bűnözést eufém nyelven ügyességnek
nevezték. A jelenséget tökéletes előrelátással rajzolta meg Dosztojevszkij
1880-81-ben, a Karamazov testvérek Nagy Inkvizítor-poémájában.
A következő évtizedekben a vezetés lassacskán föltöltődött
szakismeretekkel s némi általánosnak mondható műveltséggel is. Hála az
időnek, amely új generációkat vetett fölszínre, és a viszontagságok
ellenére is remek iskolarendszerünknek. Hazafiság és általában morál
tekintetében azonban hasonló előrelépés nem mutatható ki. Mindenkor
léteztek természetesen farkasbőrbe bújt bárányok, ám a gyarmati helyzet, a
bűnállam struktúrája változatlan maradt; a rendszer továbbra is a
hazugságra épült. Ahogy Hamvas mondja: a szocializmus egyetlen ponton sem
érintkezett a valósággal. Az elithez tartozóknak pedig állandóan példát
kellett mutatniuk. Folyamatosan liturgikus hazudozásra kényszerültek,
ugyanakkor munkájuk megfelelő elvégzéséhez be kellett kapcsolódniuk a
szocialista összeköttetésnek nevezett korrupciós hálózatba, ami nélkül a
társadalmi erőforrások elérhetetlenek maradtak volna számukra és a rájuk
bízott emberek vagy vállalat részére.
Az örökös hazudozás vagy elbutítja, vagy cinikussá teszi az elkövetőt. Az
elit mindenkor gyanúsnak tartotta - ha éppen nem üldözte - a művészi, a
tudományos, a technikai újításokat. A kor nehéz embereknek nevezte azokat,
akik ilyesmire vetemedtek. Ahelyett, hogy támogatta és maga köré vonta
volna őket.
A nyolcvanas évek elejére már nem akadt épeszű ember, aki hitt volna a
szocializmusban. A nómenklatúra élelmesebb tagjai Rosztov helyett már
Santa Barbarában próbálták iskoláztatni gyermekeiket, és pozíciójuk
vagyonra váltásán mesterkedtek. Sikerrel. Meg is kaparintották az ország
belföldi tulajdonban maradt vagyonának túlnyomó részét s a vele járó
kapcsolati tőkét. A szocialista összeköttetés hálózatát ügyesen
megerősítették a nyugati beruházóknak tett szolgálatokkal szerzett friss
kötelékekkel. Olykor bizony az ország kárára. Ezen talán nem is
gondolkodtak igazán, mert egész életükben idegen érdekek kiszolgálására
szocializálódtak. Mindehhez bírják a zömmel az ő soraikból kikerült és az
ő támogatásukból élő médiokrácia rokonszenvét. Más szóval rendelkeznek az
erőforrásokkal, s megszabják az életstratégiát a tőlük függők számára.
Sőt, a huncut, fürge fordulattal az elit harmadik fő ismérvét, az
újat-alkotást is megvalósítják a lomha nép szemében.
A rendszerváltozást, vele a Nyugat elementáris erejű gazdasági,
kulturális, gasztronómiai - ne kerteljünk: az ötven év előtti szovjet
behatoláshoz hasonlóan totális - rohamát ezzel az elittel fogadta az
ország. Mi tagadás, ez a társaság sem képzettsége, sem nemzeti
elkötelezettsége, sem erkölcsi igényessége alapján - tisztelet a
farkasbőrbe bújt bárányoknak - nem állt a helyzet magaslatán. A vázolt
okok miatt aligha is állhatott.
A '90-es választás során a volt nómenklatúra sokat veszített politikai
hatalmából, s vele az erőforrások egy részét is át kellett adnia az új
kormánynak - de nem többet! Az anyagi-hatalmi veszteségeket azonnal
pótolni kezdte a hű médiokrácia kezében lévő sajtó, mint a posztmodern -
szellemi - elitgyártás első számú műhelye. És persze a pénz. Továbbá a
pénz. S hogy ki ne feledjük, a pénz.
Futószalagon készültek világhírű írók, filozófusok, közgazdászok, pénzügyi
zsenik. Finom erkölcsi tekintélyek, akik azonnal készséges eszközei lettek
átöltözött, régi kenyéradó zsarnokaiknak. Elég utalni az első fél év
hadműveleteire: a - kommunisták pedig nincsenek- kampányra, valamint a -
keresztény kurzusra -, a - neonáci veszélyre - zúdított össztűzre meg a
taxisblokádra. Ezzel egy időben a demokratikusan választott kormány
oldalán álló értelmiséget minden eszközzel diszkreditálni, vagyis
elithelyzetéből kiszorítani igyekeztek. Akit lehetett, antiszemitának
minősítettek, fasisztának, mucsainak, s műveiket, gondolataikat
kicenzúrázták a nekik alárendelt fórumokról. Gyakorlatilag mindenünnen.
E kettős művelettel elérték, hogy hamarosan a véleményformáló értelmiség
hatalmas kórusa fújta az ő nótájukat néhány kósza hang ellenében.
A rendszerváltozás miniszterelnöke, Antall József szellemileg a történelmi
elitből érkezett. Keresztény Magyarországot akart, feddhetetlen hazafi
volt, s hozzá roppant művelt. Valamennyi tulajdonsága nyílt kihívást
jelentett politikai ellenfelei számára. Államférfit az ország történetében
még nem gyűlöltek, gyaláztak és rágalmaztak úgy, mint őt. Sorsában jelképi
erővel mutatkozik meg az elitváltás kísérletének tragédiája. Ami persze
nem a rangtalan maradt írók és zeneköltők tragédiája, hanem a nemzeté, a
lumpenizálódó népé... Milyen példaképekig tud föllátni?
A szellemi elit pótléka Gazdaságkorban az értelmiség. Már a múlt század
első felében csalódnunk kellett benne. Az okokat részletesen elemezte
Julien Benda híres könyvében, Az írástudók árulásában. Babits írta ezzel
kapcsolatban: Az írástudó nem azzal lesz árulóvá, ha lába nem megy
egyenesen a Csillag felé, amelyre az ujja mutat, hanem azzal, ha már nem
is mutat többé a Csillagra.
A babitsi leírásnak iskolapéldái azok a nyugati értelmiségiek, akik
turistautakat tettek a Szovjetunióban, majd dicshimnuszokat zengtek róla.
Készségesen cáfolták, hogy éhínség volna Ukrajnában, amikor ott éppen
milliók haltak éhen; hogy létezne a Gulag; hogy a kirakatperek vádlottjai
hamis vádak áldozatai. Ma már tudjuk a KGB s elődei irataiból, hogy
Bernard Shaw-t, Louis Aragont és a többieket a szovjet propagandisták
belső följegyzéseikben alkalmazható idiótáknak nevezték. A típus két
korszerű, hazai alakja Konrád György író és Lengyel László közgazdász.
Mindketten a rendszerváltozás kísérletének kezdete, tehát bő évtizede
futószalagon bocsátanak ki jóslatokat a régi elit érdekeinek
szolgálatában. Próféciáik azonnal rendkívüli nyilvánosságot kapnak. Egyik
lap adja a másiknak, mindenütt vitatják, fölerősítik, hírlelik. Társutas
kollégáik lihegnek. Egészen a határidő leteltéig. Akkor kiderül, hogy nem
vált valóra. Sebaj, máris itt a következő jövőbe látás, és még egy és még
egy. Hogy mind hamis? Hogy a valósággal egyetlen ponton sem érintkeznek?
Ez nem számít. Ugyanazon lapok ugyanazon olvasói ismét és ismét hisznek, s
nem röhögnek. Sőt, alig várják, hogy a következő prófécia ismét a
bolondját járassa velük.
Gazdaságkor egyik bázisa a valóság leválthatósága. A hamis elit azért tud
a helyén maradni, mert képes a valóságot leváltani, éppenséggel ez a napi
munkája. A tömeg éppen azért tömeg, mert nem hisz a tulajdon szemének.
Humorérzéke pedig fikarcnyi sincs.
Aki szemét nyitva tartja, az világosan látja, hogy a Föld és az élet, az
ember és kultúrája semmivel sincs kisebb veszélyben, mint a hidegháború
idején, amikor atombombákkal megrakott gépek röpködtek fölöttünk. Azzal is
tisztában van, hogy a világelit tagjai - mármint akik ma a Föld
erőforrásaival rendelkeznek, és a globális életrendet diktálják -
többségükben nem a bolygó és lényei javára működnek. Máskülönben rég
leszorultak volna a csúcsról; az egyre szédítőbb iramú verseny hamar
kiszuperálja a szerényeket, a tiszta szívűeket, a méltó életre törekvőket.
Kiszuperálja a hagyomány őrzőit is. A tudomány és a technika újítóit
viszont ünnepli, és magasba emeli, a csúcsfogyasztók közé. Igen, az
elitnek új ismérve jelent meg: a világelfogyasztó társadalomban a legelső
vonalba kell tartozzanak a legmohóbbak, a legpazarlóbbak. A
mértéktelenségnek és a legszodébbaknak a kultuszáról szól a glóbusz
elsöprő lendülettel fejlődő csúcsüzletága, a szórakoztatóipar.
Aki komolyan veszi az életet, az ebbe egy pillanatig sem törődik bele,
hanem keresi-kutatja a rejtőzködő elitet. Hol van a hiteles ember, aki
tudja, hogy miért és hogyan kell élni? A hatvanas-hetvenes évek
házibuli-szubkultúrája nagyrészt erről az elitkeresésről szólt. Ma sem
másért szerelmesek a diáklányok a tanárukba, és a kamasz is azért csápol a
koncerteken: hátha igazi csillag dalol ott fönn, a pódiumon.
A szellemi ember első tulajdonsága, hogy tudja: Isten közelebb van őhozzá,
mint ő saját magához, ezért világos számára, hogy hogyan és miért éljünk.
Gazdaságtársadalmakban valódi szellemi életről szólni fogalmi képtelenség,
hiszen a nyilvánosság előtt fölmerülő kérdések elsősorban anyagi
természetűek, másodsorban érdek által vezéreltek, harmadsorban pénzügyiek,
negyedsorban altestiek, a többiekre pedig kizárólag materialista válaszok
adhatók. Másmilyen megközelítésük zavarosnak, tudománytalannak,
meghaladottnak stb. minősül. A szellem emberei ennélfogva semelyik elitbe
sem tartoznak. Mindazonáltal természetesen léteznek, csakhogy
illegalitásban. Az egyik csavargónak álcázza magát, a másik úriszabónak, a
harmadik bábszínésznőnek, a negyedik akadémikusnak, az ötödik örökös
káplánnak vagy más előléptethetetlennek. Gondolataik, műveik búvópatakként
csordogálnak, s kivétel nélkül minden esetben eljutnak a keresőkhöz, ám
rivaldafénybe csak véletlenül kerülnek. S ezt az esetleges
véletlent haladéktalanul korrigálja a gondolatrendőrségként buzgólkodó
médiaértelmiség.
Ha a tradicionális magyar elit értékeit összevetjük az ezredforduló idején
reájuk adott korválaszokkal, akkor erős polarizációt figyelhetünk meg. A
szociológiailag vizsgálható szinten két válaszcsoport és hozzá két elit
számolható össze. A szocialista nómenklatúra elit játszi könnyedséggel
gazdát váltott. Számára - és a körülötte csoportosulók számára - a
hazaszeretet régóta kimenőben van a divatból. Értékrendjükben a
szocialista internacionalizmus helyét a globalizmus foglalta el, a
Szovjetunióhoz és a párthoz való hűséget fölváltotta Amerika majmolása meg
a törzsvásárlói és márkaklubtagság. Ez a jövő útja, vélik, és a magyarok
szabadsága fölismerni e történelmi szükségszerűséget, különben ők is
kimennek a divatból. Komikus példát adnak a gazdaváltásra a
sportújságírók. Annak előtte a szovjet sportéletről lihegtek, közölték még
a szovjet jéglabdabajnokság eredményeit is. A rendszerváltás óta Amerika a
szívük csücske, naprakészen tudósítanak a floridai base-ball-bajnokság
ról.
Ami az erkölcsöt illeti - lásd még kereszténység, vallásosság stb. -, a
csoport eleve morális vákuumból érkezett, hiszen szocialista erkölcs nem
létezett. Nos, az ő számukra természetes szövetségesnek bizonyult a
libertarizmus a maga kényelmes relativizmusával és pragmatizmusával. A
Mandeville-morál szerint pedig az önzés visz előre; az egyéni hiúság,
mohóság, törtetés összeadódik szépen, és a fejlődés pompás gyümölcsét
termi. Amíg haladás létezik, addig az erkölcsi aggályokat félre kell
tenni. Sőt, a jogot is át kell alakítani - különösen aggatnak például a
természetvédelmi, kábítószer- és korrupcióellenes rendelkezések.
Keresztények természetesen köztük is akadnak. A legszámosabban az
úgynevezett instant- vagy prosperitás-szekták hívei, akik azonnali
megtérésben részesülnek, miáltal hamarosan a pénz is föl fogja vetni őket.
Legvonzóbb hittételük, hogy Jézus a szegénységből is megváltotta a
világot, a vagyonosság tehát a hit minőségének fokmérője.
Nem mellékes, mert morális tekintetben megosztó tényező, hogy ez a réteg
jelszavait illetően baloldali, ugyanakkor tagjai, az ő saját szavukkal,
-kizsákmányolók. Tudniillik szinte kivétel nélkül a fölső tízezerhez -
vagy tán csak ezerhez - tartoznak: nagybirtokosok, nagytőkések, gyárosok.
Műveltség tekintetében a liberális-szocialista elit a globalizációra és a
hozzá való alkalmazkodáshoz szükséges tájékozottságra koncentrál. Az új
eszközök és technikák működtetésére, nyelvismeretre, szorosan vett szakmai
s hozzá számítástechnikai fölkészültségre.
A másik póluson az ún. nemzeti-konzervatív élvonal vérszegényebb és
megosztottabb. Gyöngébb, mert az erőforrások fölötti rendelkezés
tekintetében akkor is erőtlenebb, amikor éppen kormányra jut,
megosztottabb, mert kisebbségi helyzete frusztrálja, némelyikük egyszerre
kapaszkodna a régi értékekbe és a globalizáció örvényének peremébe, mások
pedig behunyják szemüket, és visszamerengnek a régi múlt árnya felé. E két
belső irányzat mindegyike ferde szemmel nézi azokat, akik a járható
középutat keresik. Hajlamosak struccpolitikát folytatni a permanens
technikai forradalom kihívásaival szemben és kételkedni ismerőinek
hazafiságában. A szinte általános gyanakvás hol innen, hol onnan rombolja
a nemzeti-konzervatív elit erkölcsi tekintélyét.
A korszak túlpolitizáltságában az értelmiség színe-java szétszóródott a
pártok holdudvarában, ami azzal a következménnyel járt, hogy az
ellenpártok hívei nem fölnéznek rájuk, hanem köpködik őket - függetlenül
értékeiktől. A rendszerváltozás első évtizede világossá tette azt is, hogy
a tényleges szellemi elit túlságosan merev a taktikai játszmákhoz, s még
csak a zászlón lobogásra sem kapható. Némi körülpillantgatás után
visszatért a gazdaságkori fordulat óta jól belakott illegalitásba.
Világszerte megfigyelhető, hogy az elitek kivonják magukat a nemzeti
keretek közül. Az erőforrások fölött egyre inkább olyan intézmények és
személyek rendelkeznek - multik menedzserei, tőzsdecápák, médiamogulok -,
akik önmagukat világpolgárnak tekintik. Egyrészt hasznaikat éppen a
globalizáció nyitotta keretek között szedik, másrészt nem közvetlenül
gazdasági céljaikat is nemzetközi méretekben akarják megvalósítani. Lásd
például Soros György programját a lágy drogok engedélyezése a -nyitott
társadalom- érdekében. Jó tudni, hogy azt a társadalmat minősítik
-nyitottnak-, amelyik nem tanúsít ellenállást a globalista támadásokkal
szemben (Vass Csaba megfigyelése).
A sztárértelmiség működése is kozmopolita. Ahogy az autógyártásban, úgy a
művészeti iparban is megkerülhetetlenek a nemzetközi szabványok. E kátékat
izmusoknak nevezik, követésük az érvényesülni szándékozók számára
kötelező. Tudniillik a kritikusok, a galériások, a kiadók és társaik az
éppen aktuális kánonhoz mérik az árut. Nem író és nem művész az, akinek az
ismertsége csak hazájára tejed ki. Éppen ezért gondosan megválogatják,
hogy ki terjedhet túl nemzete határain. A sztárkészítés-technikára talán
fölösleges kitérni, az eredmény minden érdeklődő számára megmutatja, miből
készülnek a média kultúrcsillagai. Tündöklésük módja, pályájuk íve is
világos, nemkülönben valódiságuk.
A nemzetközi elitek és a helyiek, különösen a világsztárok és a kisebb
közösségek saját példaképei között éles az ellentét. Ez számos ponton
mutatkozik meg. Általános, hogy a helyi csillag nem akarja fényét odahaza
elpocsékolni, minél előbb meg akar méretkezni a világpiacon. Már csak
azért is, mert szeretne átalakulni adakozóból fogyasztóelitté. Az országos
politikai élgárdák - ha nemzeti, vagyis saját célok mozgatják őket -
egykettőre szembekerülnek a globalista érdekkel, és számolhatnak a
gondolatrendőrség sajtócsapásaival. Elég világos példa a helyi és
nemzetközi -értelmiségiek- támadása Jörg Haider ellen, aki hangsúlyozni
merészelt osztrák érdekeket, ezzel fölkeltette a gyanút, hátha védekezésre
vetemedne a globalista behatolással szemben - vö. nyitott társadalom. A
legkevesebb, hogy neonácinak bélyegezték. A mostanában hatalomra került új
jugoszláv vezetés azonnal megnyitotta piacait a világ előtt, amely rögtön
demokratikus kebelére ölelte. A gondolatrendőrség véletlenül sem firtatja
Belgrád változatlan sovinizmusát és rasszizmusát, amihez képest az osztrák
Szabadságpárt szende, kozmopolita operettjelenség.
Mondhatnánk, hogy a magyar elit újjáalkotásához évtizedek szükségeltetnek.
Nemzedékeknek kell elmúlniuk, hogy a vagyonhoz csatlakozzék a tudás, az
ízlés, az erény meg az alkotásvágy. Ha egyáltalán kedvez az ilyesminek a
hazai és a globális klíma meg a nép. Ha például a csúcsfogyasztó nem
szorítja ki az alkotót a nép példaképei közül. Mert mi tagadás, előbbit
könnyebb, sőt ajánlatosabb követni egy olyan közegben, amely a mind
alacsonyabb igények egyre leleményesebb kielégítését tekinti fejlődésnek
(Buji Ferenc definíciója).
Igen, talán itt, a néppel kellene kezdeni.
A szellemi elit képességeit Istentől kapja. Ajándékba, ezért ingyen is
adja tovább. Már ebből is kitetszik, hogy aki táltostanfolyamot tart
pénzért, az lehetetlen hogy táltos legyen; aki tizedet kér, korbát,
perselypénzt, külön adományt, az nem Isten pásztora, hanem Mammoné. Aki
hatalmát szerzésre használja, ahelyett hogy bőkezűen adna, az tolvaj, és
előbb-utóbb zsarnok lesz belőle.
A szellemi ember nem társadalmi, hanem spirituális tünemény,
megjelenéséhez történelmi vagy politikai események nem társulnak. Sztárrá
nem alakítható, de el sem homályosítható. Mindössze annyi történhet vele,
hogy a leváltott valóságban bolyongó nép nem veszi észre. Mert van szeme,
de nem lát, van füle, de nem ért.
Ezért kell a néppel kezdeni.
Forrás:
www.kortarsonline.hu