Létrehozás ideje

Az új alkotmány mítosza

Egy átmeneti korszak végének nevezte az új kormány megalakulását Orbán Viktor tavaly május 25-én, és azt mondta, a választók azzal bízták meg a törvényhozást, hogy a következő négy évben alkossa meg az új társadalmi szerződés alapján az ország új alkotmányát. Ennek az adja meg a valódi súlyát, hogy az előterjesztett elveken már csak az Országgyűlés változtathat, s határozata alapján készül el a megszavazásra bocsátandó szöveg. Valamely változtatáshoz a kétharmados többségű párt szavazatai szükségesek, ennek akarata foglaltatott az előterjesztett elvekbe. E csoportakarat formálásához, azaz módosításához pártelnöki, illetve frakcióvezetői súlyú kezdeményezés, támogatás, egyetértés szükséges. Mivel ennek a támogatásnak és egyetértésnek meg kellett lennie az előkészítés során, ezért előzetes egyeztetés és koncepcionális alapvetés nélkül újabb elvek kimunkálása, az eddigiek módosítása alig elképzelhető. Az elvek előrevetítik a végleges szöveg lényeges tartalmát, s értelemszerűen annak hibáit is. Márpedig később jóvátehetetlen hibák veszélye látható!

Amikor naponta halljuk az „új alkotmány” jelszavát, önkéntelenül adódik néhány kérdés. A jelen magyar állam folytatója-e az ezeréves magyar államnak, ebben az értelemben azonos-e a maga történetével? Egy korunk kérdéseire válaszoló mai alaptörvény lehet-e része, folytatása a régi alkotmánynak? Ha igennel válaszolunk e kérdésekre – márpedig nem válaszolhatunk másként –, akkor miért az „új alkotmány” hívószava? És fel kell tenni azokat a kérdéseket is, hogy melyek a maradandó károsodás veszélyét hordozó, ezért különösen helyesbítendő fogyatékosságok, s az ezekből következő feladatok az alkotmányozási folyamatban.

A demokrácia és a hatalommegosztás, a jogállami eljárásmódok nem célját jelentik az állami-társadalmi tevékenységnek, hanem eszközei az egyén és közösség boldogulásának. Csupán utalásszerűen: az államot igazságosságra és közjóra törekvő, keresztény hagyományú szociális jogállamként látjuk jónak meghatározni az államcél szintjén, a gazdasági-szociális-kulturális jogok hatékony megjelenítésével, különös tekintettel az emberi lét elemi szintű fenntartásához, az egészséghez, az oktatáshoz, a lakáshoz, a munkához és megélhetéshez való jogokra.

1.      A nyugati, legújabb kori szóhasználatban az alkotmánylevelet (az egy okmányba foglalt alaptörvényt) mint az alkotmányozás modern formáját tekintették alkotmánynak.

2.      Egyidejűleg az alkotmány másik, archaikus, rugalmasabbnak, hajlékonyabbnak tartott formáját, a történeti alkotmányt sem utasították el nyíltan, hiszen az európai demokrácia kontinensen kívüli, újkori bölcsőjében, a brit királyságban a mai napig működik az a forma, amelynek mostohatestvére a kontinentális formával, a chartával dacoló magyar történeti alkotmány.

a.       Ennek egyik legszebb fejezete az 1848. évi áprilisi törvények nagy „alkotmányos forradalma”. Magyarországnak tehát van soha hatályon kívül nem helyezett (történeti) alkotmánya. Egy országnak nem lehet két – egy történeti és egy jelenkori – alkotmánya egyszerre. Az új alkotmány ezért az „ezer év” alkotmányának mint ellentétpárnak oktalan megtagadása, örökségének elutasítása.

„Alkotmánylevél tartalmú – szelleme és elnevezése szerint – „alaptörvényben” kell kimondani, hogy a magyar állam hatalma és joga folyamatos a történelmileg létezett alkotmányos rendszerek államhatalmával és jogával.”

Szükséges tehát az egyértelmű rögzítése annak, hogy Magyarország állama folyamatos a történetileg létezett alkotmányos államrendszerekkel, tekintettel arra, hogy az alkotmányos hatalomgyakorlás 1944-es megszakadása óta most van az első alkalom teljes és átfogó, legitim alkotmányozásra. Minden jövendő országgyűlési döntés, amely alkotmányozás tárgyában keletkezik, ebben a tekintetben szükségképpen kétféle lehet: a történeti alkotmány évezredes folyamatába a kor követelményei szerint illeszkedő vagy a történeti alkotmányt és az alkotmányos folyamatosságot elutasító. Az utóbbi körbe tartozik az így nevesített „új alkotmány” vagy alkotmánymódosítás. Harmadik út nincs.

A mai Magyarország és a történetileg létezett magyarországi önkényuralmi rendszerek között való elhatárolás végett ki kell mondani, hogy a jelen alkotmányos állam elutasítja és elítéli az önkényuralom minden formáját. Az ország alkotmányos önállóságának elvesztése (1944) utáni, illegitim hatalomtól származó törvények hosszabb időt igénylő alkotmányossági megméretése semmiképpen nem kerülhető meg. Sarkalatos törvényre van szükség az 1944–1990 közötti időszak törvényeinek felülvizsgálatáról, az igazságtalan joghátrányok, jogsértések és károk olyan orvoslásáról, ami az elszenvedett igazságtalanságokat nemcsak jelképesen egyenlíti ki, hanem tényleges anyagi ellentételezéssel elviselhetővé teszi az igazságtalanságok okozta erkölcsi és anyagi sérelmeket a jogsértettek és jogutódaik számára. Nem kerülhető meg az önkényuralom által vagy érdekében elkövetett bűncselekmények büntetőjogi megítélésének lehetővé tétele, s az erőszakszervezetek titkosszolgálati ténykedésének feltárása, az érintettek és a társadalom megfelelő tájékoztatása, s ezáltal a zsarolhatósági helyzetek megszüntetése.

Korunk konzervatív paradoxona, hogy miközben az erőszakot és a mesterséges doktrínák uralmát elutasítva, értékelvű és igazságos társadalomra törekedve kell jelenünket újra hozzákapcsolni szellemi hagyományainkhoz, aközben gyökeres megoldásokat kell találnunk az önkényuralmi, pártállami „örökség” eltávolítására, felszámolására. E határozott, a rossz maradványokat eltörlő ténykedések közepette azonban vissza kell találnunk élő-éltető önmagunkhoz, valódi történeti létformáinkhoz. Nem követhetjük el azt a hibát, hogy a tudat- és erkölcsromboló csődtömeggel együtt elutasítjuk, elfelejtjük, nem létezőnek tekintjük saját szerves történeti létformáinkat és tapasztalatainkat.

A helyes döntés lehetősége a gondviselés nagy adománya, meg nem ismétlődő lehetőség a nemzet számára.