Csukott szemhéjak mögött

                                                                              Barátoknak

 

 Miközben múlnak az évek

(érzitek, míly temérdek

év van már mögöttünk? –

bár nekem néha úgy tűnt,

dupla ennyit éltem,

s mire ment el, nem értem)

halványul megannyi kép

(és törpül is némiképp),

holott tegnap még tisztán

álltak az agyi listán

a számontartottak között.

 

Aki már ötször költözött

öt év alatt – mint izgága fecske,

én sem lelek helyemre –

annak a rég látott arcok

emléke sercegve karcog

az emlékezés lemezén…

 

Hát ím, most a nehezén

túl vagyok: elárultam,

hogy kissé megfakultan

éltek bennem, mint a múltam

cserepei képes albumokban

porosodva, maguk-unottan.

 

Ma, mintha magamban könyves-

polcaim porolnám könnyes

érzékenységgel (talán az elborult

nyári ég depressziója szorult

lelkem egy csücskére kínnak):

régi nagy értékeim hívnak

csöndes imára egy percre.

E szent berekbe persze

ti is beléptek néma

ünnepélyességgel néha,

mint most is, s vád gyötör,

hogy az idő bennem így ködöl:

finom selymes port szitál,

mint hóval a hideg január.

 

Legjobban mégis az bánt,

hogy ezt az emlék-emésztő kaftánt

magatokban ti is egyre szövitek –

sűrűbben-ritkábbat kinek-kinek:

leplem alól vádolok

már én is így nálatok.

 

Köztünk kettős selyem lebeg

és köd-labda hempereg

és az idő opálja úszik,

s nem marad, ami tanúsít

végül egymás felöl:

e pók hálója megöl

minden pillanatnyi múltat,

ha kezeink nem nyúlnak

át a kásás sűrűségen

megkeresni a Napot az égen!

 

 

 

                                               Csorba Tibor