Egy 56-os emlékei.
A nyolcvanadik születésnap küszöbén, ötvenhét eseményekben dús éve tartó és négy országon keresztül eltöltött emigráció után, a történések, helyek és dátumok lassan összemosódnak; ehhez még csak nem is kell Alzheimer kórban szenvedni.
Amire nagyon gyorsan rádöbben az emigráns kandidátus, vagyis helyesebben „rádöbbentetik”, hogy a szabadsággal és az önállósággal nemcsak, hogy szembe kell nézni, hanem szembe is kell szállni.
Az ötvenhatos forradalom és az ezt szorosan követő események majdhogynem hasonló érzelmeket váltottak ki mindazokból, akik nem voltak kompromittálva az elnyomó rendszerrel. Vagyis mindenkiből kifakadt egy ellenállhatatlan sóhaj, hogy „végre”; ekkor még nem tudtuk, nem is mertünk rágondolni, hogy az elkövetkezendő tragikus események milyen világrengető és régóta tartó hazugságokra fog rávilágítani, ami már eleve megpecsételte a forradalom kimenetelét és az abban sok résztvevő végzetes sorsát. Honnan is tudhatták volna azok a hiszékeny, de reménykedő emberkék, akik mi mindnyájan voltunk akkor.
Nos, ezen túlmenően, az egyének menetelését ezen, a szakadék felé vezető lejtős úton, a személyes családi és kulturális előzményeik erősen befolyásolták még akkor is, ha messzemenően a fő indíték a hazafias felbuzdulás és a fiatalos lelkesedés volt.
Egy melletted elrohanó és lelkes fiatalokkal zsúfolt teherautónak mennyire elragadó, vonzó ereje van!
Ezért, egy népi forradalom elválaszthatatlan, ha nem is egyedüli, hármas tétele a megújulás, fiatalság és az ezzel járó legyőzhetetlenség. Ezek nélkül nincs igazi forradalom! Hogy azután a szürke valóság és, sajnos, a „nemlét” szakadt sokra az már a történelmi „gőzhengernek” tudható be.
Visszatérve a személyes „élményeimhez”; 1956 október 23-a, emlékezetem szerint, egy kellemes kora őszi nap volt, még sokáig volt világos; ezt később az „indián nyárnak” tanultuk meg elnevezni. A szokásos edzésemről tértem vissza, ha jól emlékszem az akkori 15-villamossal a Margithíd Pesti hídfőjéhez, és levezetésképpen sétálni kezdtem a Szent István körúton.
Viszonylag érzékeny idegrendszerű voltam mindig és valahogy mindjárt éreztem, hogy van valami a levegőben. Légyen volt az valami meghatározhatatlan feszültség, valami leírhatatlan „rezgés” amit valahogy a jövő menő polgárokon is megérződött, akik valószínűleg már a rádióból értesültek valamiről. Alig voltam távol egy fél napig a városközpontból a fent említett edzés folytán és a változás meglepett. Ez valószínű egy atavizmusnak betudatható ősi, „állati” ösztön következménye. Aki az ötvenes éveket felnőtt, de legalább is serdült korba élte át, az pontosan fel tudja fogni annak a viharnak a jelentőségét, ami akkor, 23-a délutánján már a város bizonyos körzeteiben felkerekedett. Aki jobban felfigyelt, az már az ablakokon kiszűrődő rádiójelentésekből tudott valamit sejteni.
Amikor hazaértem már várt a Nagynéném üzenete, hogy azonnal menjek el hozzá.
Hogy a velem történt események logikus összefüggése világos legyen, szíves engedelmükkel egy óriási lépést teszek vissza a múltba. Ugyanis, bármennyire is elképesztően hangzik, az 56-os forradalomban lejátszott szerény szerepem az 1936/37-es iskolaévben lett eldöntve, amikor Apám, akinek olasz érdekeltségei voltak, beíratott a Budapesti Olasz Iskola első elemiébe. Ebből kifolyólag az olasz nyelv, amit ma is birok és használok egyéb okoknál fogva, második anyanyelvem lett.
Ugrás vissza az 56-os „jelenbe”.
Áldott emlékű nagynéném érdekes teremtés volt. Csinos, tehetséges asszony, aki akkor már a negyedik férjét fogyasztotta. A harmadik férje, tartalékos tiszt lévén, jobbnak látta–miután már elváltak–külföldre távozni és Bécsben telepedett le. Mesterségére nézve a volt Pester Lloyd magyarországi tudósítója volt, és mint újságíró kereste meg a kenyerét továbbra is Bécsben.
Az 56-os forradalom kitörésekor, mint magyar kapcsolatokkal rendelkező egyént keresték fel nemzetközi kollegái, ezek között olasz újságok háborús tudósítói, hogy hozzon össze valami Budapesti kapcsolatot, aki „gondjukat viselhetné” amíg Pestről tudósítanak. Így aztán nagynéném gondoskodott az ellátásukról és engem kértek meg, hogy részben tolmácsoljak és, hogy vezessem el őket az események színhelyére, ahonnan tudósítani tudnának. Hallgattuk a külföldi rádiókat, amelyek továbbra is azt a reményt éltették, hogy most amikor a nép kinyilvánította az akaratát (állítólag addig csak ez hiányzott volna a nyugatnak) a Nyugat közbelép. Hát várhattunk!
Mintha egy véres forradalomra lett volna szükség, hogy a nyugatnak valami fogalma legyen a magyar választópolgár többségének az érzelmeiről.
Egy szép este újdonsült barátaim, hirtelen elhatározták, hogy sürgős dolguk van Bécsben. Gyorsan felpakoltak és valami kocsit szerezve elpucoltak. Az egyik egyébként egy golyót is kapott egy „melegebb” színhelyen.
Másnap megindult a Vörös hadsereg, amiről őket valószínűleg informálta a munkaadójuk de, amiről minket „elfelejtettek” figyelmeztetni. Ők valószínűleg azt is tudták, hogy minket a szabad világ cserben hagy. Erről sem voltak bőbeszédűek!
Csekély hozzájárulásom a forradalomhoz ezzel be is fellegzett és mindez azért jött létre, mert a Bécsi tiszteletbeli nagybátyám emlékezett a nyelvtudásomra.
Ekkor már kezdett kibontakozni az az óriási félrevezetés, amiben a Nyugat részesítette hazánkat és itt, az emlékek – mint akkor az események – torlódnak egymásba, mint télén a jég a Dunán.
Maléter látogatását követő letartoztatása a Szovjet főhadiszálláson, Nagy Imre drámai kiáltványa a világhoz, valamint az ellenállhatatlan túlerővel végrehajtott Szovjet „blitzkrieg”, mintegy lavina söpört végig az országon.
Amint a „védenceim” elmentek és a nemzet agóniája lejátszódott, majd a rövid pályafutásom alatt másodszor statisztálhattam egy „felszabaduláshoz”, magam is jónak láttam utánanézni, hogy barátaim, kortársaim mire határozzák el magukat.
Ismét vissza a múltba.
Már negyedikes gimnazista korom óta, amikor a Váci Piarista kollégiumból egy szép vasárnap délelőtt berontott – úgy ezer kilencszáz negyvenhat körül – kommunista pribékek becipeltek a rendőrségre vallatni, tudtam meg, hogy az osztályellenség kategóriába voltam beosztva. Ez a „kitüntetés” végig is kísért a rendszeren mindazzal, ami ezzel járt. Miután eljutottam az élsportolói nívóra, így valahogy ellavíroztam, szeretett vezérünk uralma alatt. Azonban 56-ban már 25 éves voltam és sokat nem várhattam a rendszertől.
Már önállóan éltem, családi kötöttség nélkül és így mások veszélyeztetése nélkül tudakozhattam a megbízható és szűk ismeretségi körömben, hogy ki megy és hova. Megint üzent a nagynéném, aki a védőangyal szerepét töltötte be, ami engem illetett.
Most ismét egy visszalépés.
A háború előtt a Dunamenti Kulcson töltöttem néhány nyarat, ahol a „nyaralósoron” voltak anyai ágon rokonaim és ezek révén magam korú fiuk/lányok, akikkel együtt élveztük, amit egy háborús vakáció még a gyerekeknek adni tudott. Akkoriban, aki még erre emlékszik, nem kellett nekünk sok. Fontos volt, hogy kamaszos energiánkat levezessük szaladgálással, fáramászással, néha még egy kis gyümölcsöt is „loptunk” – az elgurított görögdinnye volt a kedvencünk – mert a gyomrunk gyakran korgott. A Dunára jártunk úszni és élveztük a még arra járó néhány hajó hullámait. Este elmentünk egy tanyára tejért majd vacsora után tizennégy éves fejjel elfecsegtük mindazt a bolondságot, ami az akkori tizennégy éves gyerekek fejében motoszkált.
Jött az ostrom, a „felszabadulás”, majd amit obszcén módon, normalizációnak neveztek. A nyári pajtások szétszóródtak, mindenki ment a maga útján és elvesztettük valahogy a kapcsolatot nem tudván ki milyen karriert futott be.
Vissza 56-ra…és a nagynénémhez, aki a családi tam-tam-on keresztül megtudta, hogy a már akkor felnőtt Kulcsi banda egy része készül valamire, és egy lehetőséget tudtak teremteni a távozásra. Így hozta a forradalom ismét össze a gyerekkori barátokat.
Ugyanis az egyik távoli Kulcsi rokonlány agronómus lett és egy agronómus fiatalhoz ment feleségül. A véletlen, ha van ilyen, úgy hozta, hogy egy Osztrák határ közeli mezőgazdasági kísérleti telepen folytattak munkát, ahol úgyszólván mindenkit ismertek. Ennek megfelelően összetoborozták a gyerekkori barátokat, akiknek kifelé állt a rúdjuk és felajánlották, hogy a helyi ismereteikből fakadó lehetőséget megosszák velünk. Ismerték a vonatjáratokat, még a kalauzokat is a gyakori kiutazás révén, a terepet stb., stb. Még hozzá teszem, hogy ez már az ötven kilométeres határzónába volt, de akkor fütyültük rá.
Mindenki szépen bemagolta azt a tucatnyi külföldi nevet és címet, ahol a „beinduláshoz” szükséges támogatásra lehetett számítani, nehogy egy esetleges kutatásnál rátaláljanak egy írott listára. Az előadandó mese, ha esetleg elfognának, az volt, hogy megyünk a kutatóállomásra feltölteni az eltávozott személyzetet.
Nos, kis csoportokba elindultunk otthonról, hónom alatt egy aktatáska egy zsíros kenyérrel és egy fehérneműváltással meg talán egy üres notesz és egy ceruza, valami kis pénz. Ez volt a világ meghódítására szolgáló staffirung, no meg az a meggyőződés, hogy „kinn” csak jobb lehet.
Az én útitársam N. Pista, Kulcsi gyerekkori játszótársam lett és vele ültünk fel egy este a kijelölt vonatra, ahonnan egy bizonyos ponton, a határtól mintegy negyvenöt kilométerre, ahol lelassított, le kellett ugrani. Este kellett indulni, hogy mire odaérünk sötét legyen.
Ahogy ez később kiderült, ezt a módszert követte ezernyi sorstársunk.
Tehát teljes sötétségben landoltunk a nyílt mezőn és a kalauz mutatta nagyjából milyen irányba kell haladnunk, hogy a kérdéses falut, a kísérleti telep színhelyét elérjük. Tél volt, hideg volt és a felszántott földet vékony hó borította. Viszont a megfagyott rögökön, félcipőben nagyon nehezen lehetett haladni.
Ma már nehéz felidézni azt a feszült, elcsigázott és bizonytalan lelkiállapotot. Az ígéret földje reménye vonzott de, azt hiszem, az elszántak védőangyalának is volt valami része mindebben. Néha megálltunk Pistával tanácskozni – mintha ez ért volna valamit – hogy merre is menjünk. Házat, tanyát, embereket nem láttunk, hogy útbaigazítsanak.
Egyszer egy dűlőútra sodródtunk és kocsizörgést hallottunk. Megvártuk a kocsit és a zörgés zaját felülkiabálva akartunk érdeklődni. A kocsis, valószínűleg féltében, mert ott és akkor a találkozások veszélyesek lehettek, belecsapott a lovak közé és úgy elhajtott, mint a villám. Volt valami apokaliptikus a jelenetben!
Így hát csak mentünk az orrunk után és egyszer csak nagyon mésziről halvány fények tűntek fel, ami csak egy ember lakta település lehetett.
Csodák csodája, hogy az volt a keresett falu (már nem emlékszem a nevére) ahova hajnal felé érkeztünk, nagyjából tíz kilométerre a határtól. A barátok leírása alapján megtaláltuk a kísérleti állomást, az lévén a legnagyobb épület a faluban, ahol már ott szorongtak fagyoskodva a Kulcsiak.
A terv az volt, hogy a következő napon ott húzzuk meg magunkat, pihenéssel töltve az időt majd a sötétség eljöttével, megint kis csoportokat alakítva, felkeressük a „vezetőnk” házát. Addig Magdi, a távoli rokonom, igen ismert lévén a faluban mint agronómus, felkeresi a „vezetőt” és megbeszéli a részleteket. Mi, voltunk vagy egy tucat fiatal - huszonöt évesek majd mind - persze ki sem moccantunk és megosztottunk valami élelmet, amit a helyiek biztosítottak.
Bizony, érezni lehetett a levegőben, hogy nagyjából mindenkinél szorított a kapca, de hát mindenki csöndben dolgozta ezt fel magában.
Eljött az este és az utolsó összeegyeztetés, mindenkinek jól el lett magyarázva, hogy melyik házat, és hogyan lehet elérni, ahonnan majd az utolsó stáció indul, már a vezetővel.
Ismét elindultam tehát N. Pistával, a jól bevált cinkosommal, a településtől valamelyes távol eső épületből amikor is két géppisztolyos orosz pufajkás kivált a sötétből az úttesten ránk kiáltva az ominózus sztojt. Ott álltunk ketten, vagyis már négyen az enyhe holdvilágba és miután se Pista se én nem tudtunk oroszul - hacsak nem egy fél tucat szót - és próbáltuk valahogy a két mongolképű frissen behozott gorillának megmagyarázni, hogy hagyjanak nekünk békét, mert nekünk ott dolgunk volt. Mondanom sem kell, még ha valamit meg is értettek, hallani sem akartak róla, hanem igen fenyegetően hadonásztak az ismert dobtáras géppisztolyukkal és észrevehetően el akartak minket kísérni a „kommandaturára”.
Azt tudni kell, hogy akkor már a ruszkik bezárták a kordont a határ körül és mindenkit, akit elfogtak beszállítottak Szombathelyre egy kaszárnyába. Az volt, ha egyáltalán azt lehet mondani a „jobbik” eset. Ugyanis akkor még mindig sokan próbáltak átszökni a határon és reggelenként, köztudomásúlag sok halottat lehetett összeszedni a környéken, köztük agyoncsapott szovjet katonákat is.
Egy darabig „huzakodtunk”, ők is meg mi is eléggé meg voltunk szeppenve. Ők mondták, hogy „davaj” mi meg mondtuk, hogy „nyet” de mindez sokáig nem tarthatott következmények nélkül. Kurta szavakkal megegyeztünk Pistával, hogy Ö jobbra, én balra, levetjük magunkat az útszéli árokba és aztán lesz, ami lesz, onnan majd elfutunk.
Így is lett, a két katona hirtelen meglepetésükben nem is reagáltak, az árok mélye sötét volt, meg hát ők is tudtak a halott katonákról és, ahogy már az elég biztos távolságból hallottuk, ordítoztak egy darabig.
Ez így és most hihetetlennek hangzik. De hát, akkor nem volt más választás, a legelképesztőbb megoldást kellett minden teketóriázás nélkül választani. Hát sikerült, ha nagyon is meg voltunk ijedve.
Itt említem meg, hogy még vagy húsz évig voltak elég gyakran lázálmaim ettől az eseménytől amikoris csurom vizesen ébredtem fel reggelenként az izzadságtól.
Nos, ezután hamar elértük a gyülekező helyet, ahol már aggódtak a késésünk miatt és a vezető, már majdhogynem elindította a csoportot nélkülünk.
A vezető beszedte a kíséreti díjat, nekem nem volt elég így odaadtam neki a majdnem új lóden kabátomat és így, kiskabátban haladtunk a határ felé.
A legnagyobb szorongás akkor kapott el minket, amikor elérkeztünk a felszántott aknazónához, ahol minden jelzés nélkül és csak kevesek által ismert átjáró sávok léteztek. Azon az élményen muszáj volt átesni, hogy érzékelhető legyen az ember lelkiállapota. Éjszaka, saját hazánkból, aknák között, mint a bűnözök, kerestük az új életet. Mindez nagyon erős felindulással járt de nem volt idő érzékenykedni.
Amint átértünk a „másik” oldalra, már várták az esti menekülteket – flüchtlingeket, ahogy ők mondták – az Osztrák jótevőink, mert bizony ők nagyon is jótevők voltak. Azonnal elkísértek minket a közeli településre, talán Neudorf-nak hívták, meleg tea, ennivaló, fűtött helység és megértő rokonszenv várt ránk.
Egy hihetetlen erejű felszabadulás érzése fogott el mindnyájunkat, ami addig ismeretlen száműzetés érzésével keveredett. Nagyon de nagyon furcsa aggodalommal vegyes és igen intenzív lelkiállapotban voltunk. Ott, hirtelen nem voltunk valami nagy legények.
Másnap bevittek minket Bécsbe, és lerakták a társaságot a menekültügyi iroda előtt, ahol kaptunk egy „szürke menekült igazolványt” – még most is megvan talán valahol – és azzal kezdődött az új életünk, vagyis emigrációnk, első hivatalos napja.
Onnan mindenki szétszóródott, ki ki ment a maga terve szerint a maga útján és ott kezdődött igazában az emigráció, ami már egy más történet.
Ezen majdhogynem hihetetlen és intenzíven együtt élt napok után soha többet nem hallottam sem Pistáról, sem Magdiról, sem a többi szeretett Kulcsi pajtásaimról, akik megosztották velem ezt a kalandot. Ma, egy pár hónap múlva, ha Isten segít, megérem a nyolcvan évet és talán az akkori útitársaim közül, néhányan eltávoztak az élők világából. Amíg még élek, előttem vannak, ahogy akkor láttam Őket utoljára: lelkesen, bátran, fiatalon és elszántan. Ha tényleg elmúltak, az Isten nyugosztalja Őket és remélem leszármazottaik is, őrzik emléküket.
Kiváló pajtások voltak!