”Azoknak, akik egy sóhajt, könnyet ejtettek értünk.”

 

 

Egy korty az esővízből.

 

Első kötet.

 

 

 

Előszó.

 

 

Valami furcsán nyomasztó volt számomra, itt, a szülőföldemen élni a két külföldi kirándulás óta. Nem mintha a látottak sokkal különbek lettek volna, de nem kellett hozzá sok gyakorlat észrevenni, hogy valamikor tartalmasabb, boldogabb volt az élet arra felé is, amerre jártam. Ezt érezni lehetett, amint az ember megfordult rendezettebb, hagyományos városrészekben, amelyek hangulata, akár csak nálunk, egy örömteli építészeti múlté. Ugyan akkor többet is mutatott meg a magyar építészettől, ám bár az ő társadalmukból is hiányzott az alkotó folyamatosság. A nélkül minden csak a múlt, a történelem. A háború után, ami épült – az elvárt korszerű stílus helyet, mint hagyományfolytató –, nem volt több mint tömegszínvonal, és ez olyan sok mindent kifejezett az országuk egész életéről.

Társadalmi szinten is érdekes volt látni, hogy a külföldi kisváros nyaralóhelyén az ismeretség a velünk egykorú fiatalok között milyen könnyen ment. Az idősebbek viszont nem barátkoztak, és nyilvános helyeken, ahol öltözékünk elütött másokétól, feltűnést, és néha a helyiek gyors távozását eredményezte. A belpolitikai körülmények miatt a gyanakvás az ismeretlen felé mélyen élt bennük.

 Ezt még azok a kelet német lányok is megjegyezték, akiket alkalom adtán az üdülőhelyről a vasútállomásra kísértünk. Kellemetlen volt látni, és érezni, hogy ezek a nyaralások inkább tanulmányutak voltak, mint sem, öröm, és élvezet.

Itthon, egy budapesti kiállítás alkalmával, skandináv építészek megállapították, hogy a városunk fejlődése megállt a húszas években – amit nem tettek hozzá, vagy nem írtak meg –, hogy a második világháború után már erősen hanyatlott. Városrészek, amelyek később épültek nem ütötték meg az előző évszázad színvonalát, a hajdani büszkeségek pedig itt is rohamosan öregedtek. Különös, de nem úgy tűnt, hogy lett volna valamilyen igyekezet, hogy a hagyományokat folytassák. Szép volt a belvárosi Duna part, de mennyire volt miénk a stílusában még a monarchia idején épült Budapest? Örökségként elfogadva, magunkra maradva nem tudtuk azt folytatni. Mindenki, aki ismerte, a várost Bécshez hasonlította, ugyan akkor a társadalmi érintkezés velük elsorvadt, a kapcsolatok megszakadtak, már nem volt mit a múlthoz mérni. 

Az építészet és a társadalom lelkületünk tükre, ha virul, a nemzet boldogul, amint hanyatlik, kesergünk sorsunk felett.

A nemzet szegény volt anyagiakban, tettekben is. Szemlátomást, mert erről, és amúgy minden másról a társadalom nem vitatkozhatott, a normák lejjebb vitelével az igények is a háttérbe szorultak. Vele együtt a cselekedet a szépért, a nemesért is csökkent. Pislákolt mind az – még ha kevés is volt –, ami az egyén kapcsolata a társainkhoz, társadalmi ­- önkéntes közösségeken keresztül az elvárható ideákhoz, a Trianon után kialakult magyar diaszpórákhoz fűzött bennünket. A viszony, amely kifejleszti az alkotó nemzeti jellemet – ismeretlenül is –, nagyon hiányzott.

Olyan állapot ez, amely kötelez, és meghatározza az egyén helyét a társadalomban, kevesen értik, még kevesebben művelik. Évszázadok munkája, amely egy közösségből nemzetet alkot. Úgy tűnt, hogy ezek a külföldi utak is hozzájárultak érzelmi állapotomhoz, és, mert gyerekkorom óta valami hiányérzettel éltem, már nem találtam a helyem itthon. Minél többet láttam, tapasztaltam, annál több hiányzott a boldogsághoz.

A lelki űrt nem pótolta az ideológia, a társadalom merevsége pedig nem adott eligazítást az életre. Hova tovább az egészségem rovására is ment, mert alvászavarok kezdtek elhatalmasodni rajtam. Még a szervezetem is jelezte, hogy innen kezdve nehézségeim lesznek. Ahová az élet besorolt, ott fuldoklani kezdtem. Nem volt kire, mire felnézni

 

 Budapest. 1970

 

 *

 

Életképek, röpke pillanatok.

 

 

Az év vége felé már korán sötétedett. A felhős téli ég sürgette is, és a füstös szürkeség, amely mind ezt ma, kora délután megelőzte, borongós hangulatot teremtett. Ezt hozzáadva az állapotomhoz, unottan, kedvtelenül mentem haza. Sokszor gondoltam – és most újra elmerengtem erről a villamoson –, hogy ha valahol máshol, talán vidéken élnék, magamra utalva, esetleg sorsom jobban alakulna.

Egy vélhető új társaságban esetleg feloldódnának a nagyváros nyűgei, hiszen vinnék is és hoznának is bele új témákat. Hiányzott egy közösség, amely érdeklődésem színvonalán kitárgyalta volna az életet. Igen, azt. De legyintettem a gondolatra, mert rájöttem országjárás közben, hogy ez nem így van, már más bajom van. Valami volt bennem, valami fojtogató. Elvágytam ebből az országból, és kevés volt már az érdeklődésem egy itthoni változásra. Ez itt a szürkeség és ezreket sodort magával. Kapcsolataim a magánélet mögé behúzódott társaságokkal csak élezte vágyaimat, tartalmat adtak életemhez. Kint az utcán azonban nem találtam meg hangulatát magam körül. Munkába fojtottam a legtöbb energiám, és kritikusa lettem sorsomnak.

Barátom, aki évek óta próbált útlevelet kérvényezni délután váratlanul meglátogatott, megint azon volt, hogy kezdjük el közösen, és induljunk neki a nagyvilágnak. Különös véletlen volt ez a látogatás, most olyan helyzetben talált, mint akinek igen szűk volt ez a környezet, amiben élnie kellett. Az ötlet már máskor is felmerült – gyakran kitértünk rá –, és bizony sok idő múlt el az első beszélgetésünk óta a mai napig.

Laci szabó volt, kis keresetű, nagy álmokkal, még az első külföldi kiránduláskor ismertem meg. Vigyorgó, amúgy jó kedélyű, a mának élő ember. Szeretett velem együtt sörözni, társaságomért gyakran meghívott, gondjai voltak a lányok, pedig velük dolgozott. Valahogy nem tudott kikötni egyiknél sem – sokat panaszkodott magányáról –, ha ketten megyünk valahova az ismerkedés velük könnyebben megy. Talán így vélhette. Gyakran kérdezgettem, hogy miért nem tanulta ki a szabás más módját is, nem csak a konfekciót – amihez ugyan értett –, de kerülte a részleteket. Bár sokat elégedetlenkedett dolgokkal, mégis rövidre fogta szakmai ismereteiről szóló válaszait.

– Keveset fizettek érte, s ezt bizony sokat hajtogatta.

Az ő problémái némileg mások voltak, mint abban a közösségben, ahol én dolgoztam. Érdekes felfedezés volt, hogy bizony a munkahelyek mennyire meghatározták az alkalmazottaik jellemét is. Feltűnt, mert panaszait más következtetésekkel adta elő, mint amilyenek az enyémekvoltak.

Ilyenkor megjegyeztem neki, hogy vállalhatna munkát otthon is, hiszen én is másodállásban dolgoztam néha. Többet keresne, kezdje el, de sajnos nem volt meg benne az igyekezet. Itt-ott egy javítás, némi alakítás, és máris el lenne foglalva. Nem hiszem, hogy boldogabb lett volna, más bajai is voltak az élettel, de még is több pénz lett volna a zsebében. Ugyan akkor nekem is némi tanácsra volt szükségem, de ő nem volt az a személy, aki ezt megadhatta volna. Mindig a rendszert okolta, hogy jövedelme alacsony, ám semmit sem tett, hogy sorsa jobb legyen, amellett, hogy sokat kesergett és velem együtt távozni akart az országból.

Gyere, beszéljük meg, menjünk innen, meddig akarsz még itthon maradni? Ebből nagyon sokáig nem lesz egy számunkra elfogadható világ. Én nagyon unom. Panaszkodtunk eleget egymásnak, most már úgy sem tudunk hozzá tenni semmit. Már többször próbálkozott, de nyugaton élő híres unokanővére, akiben itthon egy tragikus sorsú színész, annak idején olyan reménytelenül szerelmes volt, valahogy emlékeztette az illetékeseket a rokonságra. A szokásos szöveggel, hogy útlevél kérelme nem áll a rendszer érdekében, az mindig automatikusan el is lett utasítva.

Bólogattam érveire, bár engem más okok fognak elvinni innen. Nyílván nem a mostani hangulatom, hanem az évek folyamán felgyülemlett érzelmek, a több ismeretre való vágyakozás, és az engem ért sorsból való kilépés lehetősége. Most kínálkozó alkalom teremtődött a döntésre, hiszen bármikor beszéltünk róla a kérdés felvidított. Megbeszéltük, hogy holnap találkozunk, fáradt voltam, nem lett volna kellemes az éjszakába belevágni. 

Másnap, kora délután nekivágtunk a városnak. A szeles, hideg Duna partján csavarogtunk, a tél belebújt ruháinkba, idővel a sétában kifáradtunk és megszomjaztunk.

– Betérhetnénk egy-két sörre az egyik közeli kávéházba. – említette.

És, bár annak indult, kávé lett belőle, majd a délután folyamán megtárgyaltuk, hogy elindulunk a világba. A Gresham, ez a várra néző épület a folyóparti látvánnyal mindig kellemes hangulatot kínált.

Szemünkkel a budai oldalt pásztázva, a látvány történelmet, a múltat emlegette, maradásra buzdított. Gyakran voltunk itt vendégek, legutóbb ő egyedül, és a korábban megismert lányok – Laci bánatára –, engem hiányoltak, most vigasztalni akarta magát egy új ismeretséggel.

 A zongora hangja a melódiákkal távoli tájakra vitt, és maga az épület stílusa, a kávéház melege – így együttesen –, mintha feloldott volna bennünket a hétköznapok borongós érzelmeiből. Talán ez egy különleges állapot volt itt a fővárosban, némileg még szerencsénk is volt. A múlt hangulata a jelen állapotában megadta azt az illúziót, hogy nem is élünk egy szürke, durva társadalomban. Kortyolgattuk italunk, lányokkal ismerkedtünk. Laci figyelme hamar elterelődött, az első kudarc után azonban magához tért. A lányokhoz furcsa viszonya volt, nagyon birtokló. Hamar elfordultak tőle. 

Hová, merre szeretnél menni? – kérdeztem tőle –, miután túltette magát az első bosszúságán. Bár előzőleg már sok ország felé tekingettünk.

Menjünk messze, távol ettől a világtól. Ott van Ausztrália, alig tudunk valamit róla, minden új lesz, reménykeltőbb, csak menjünk minél előbb.

A szándékunk a nekiinduláshoz elhúzódott, mert először vasárnaponként együtt szórakozva, még jó néhányszor megtárgyaltuk a dolgokat. Gyakran gondoltam arra, hogy milyen lesz a hatása az itthon maradt családra? Lesznek-e retorziók, megingó viselkedések? Érezni akartuk, hogy mit jelent ez a távozási vágy nekünk, ha többet foglalkozunk vele, végiggondolva hatását. Hosszas töprengések után együtt mentünk el egy utazási irodába, hogy a kérvényeket felvegyük – szinte aggódtunk –, hogy a tiltott vágy valahogy viselkedésünkön láthatóvá válik.

Már akkor úgy tűnt, hogy ez egy életre szóló elhatározás volt a részemről. Hosszadalmas várakozásra számítva, talán őszintén reméltük is, hogy mindketten távozhatunk az ismeretlen, távoli kontinensre. A kenguruk, és egzotikus állatok világába, oda, ahol az egyén messze van Európa zajától, és annak minden kilengésétől. 

 

 

 *

 

A cég a gazdasági mechanizmus sajátos lázában élt, a szűk körű vezetőség most nyelveket tanult. Olyanok, akik már elérték a negyvenöt-ötven évet, és még igazoltnak is vélték az keserveskedésüket: mert, volt a válaszuk, most majd ők is tárgyalhatnak a külföldiekkel. Ezzel persze baj volt – a nyelv nem ment –, a tanulásra túlkésőn került sor. A külföldiek sem jöttek, és naivitás volt hinni, hogy ilyen közgazdasági felkészültséggel és piaci ismeretekkel valamire is jutottak volna.

Talán látta is ezt mindenki, főleg azok, akik rész vettek benne. Azonban úgy tűnt, hogy ez volt az első lehetőség az ő pozíciójukban is, hogy a rendszer valamilyen önállóságot ajánlott nekik. Igaz, alacsony színvonalon, és ők gyerekesen ugrottak is az alkalomra. Mennyivel könnyebben is ment ez nekem – fiatalon –, aki önakaratából tanult egy választott nyelvet.

A külkereskedelmi vállalat a közel-keleti országokba is eladott néhány gépet cégünktől a tavasz folyamán, melyek beállítása, és felszerelése szakembereket kívánt. A munkások erről alig tudtak valamit, s bizony nem ők mentek ki. A fizikai munkától már évtizedek óta távollevő, öregedő vezetőség között indult meg a tolongás, és könyöklés erre az útra, ami kétségtelenül a munkások későbbi utálatát vonta maga után. Mert itt, helyben, ezek az emberek semmilyen munkához kézzel hozzá nem nyúltak. Külföldi útjuk még egy kis oldal kirándulásra is serkentette a gazdasági mechanizmust immár sajátosan felfogó társaságot

 A kirándulás eredménye az lett, hogy a valutához jutott társaság egyiptomi tevegelést, és bazárlátogatást is beiktatott, ahol enyhén költögettek.., és ez már gazdasági kihágásnak minősült. Azt hitték, hogy megtehetik. Mindenki gúnyos megjegyzése kísérte, persze elsősorban azoké, akik nem fértek bele ebbe a társaságba. Várták a fejleményeket, terjedt a pletyka.

Végül az ő idejük is eljött, mert bajok voltak az Oroszországba küldött gépek némelyikével. A nyár vége volt, most az üzemvezetőnk, és az előbbi kalandból kimaradt gárda avanzsált kétkezi munkássá, és indultak az útra. Hallhattuk indokaikat, amivel önön fontosságukat igyekeztek kiemelni, amiért a választás rájuk esett. A hetekig tartó útjukat később egy félórás értekezlet követett, pár nappal hazatérésük után.

Két fontos eseményről számoltak be, és voltunk kénytelenek őket végighallgatni: a legelső, hogy a lukon benézve Lenin, mintha csak aludt volna... Áááá, ez igen.., persze ő, alig vártuk.., onnan visszatérni és nem beszélni róla bűnnek számított volna, de nem ájultunk el az érzelmektől. Komolytalan értékelés ez egy szakmai útról, micsoda bárgyú felfedezés, volt sokak későbbi véleménye. Ennek ellenére ezt több vezető is bólogatva alátámasztotta, áradozva a látványról, és persze erről kérdéseket is tehettünk fel, de nem volt egy sem. A vezetőség megdöbbent, egymás szájából vették ki a szót, ecsetelve a látottakat, csak, hogy mentsék, a menthetőt ebből a kínos helyzetből.

– Hát szaktársak, erről mi a véleményük? – jött a hosszú csönd után a panaszos kérdés.

Erre már akadt hozzászóló, aki emlékezett, hogy a párt tanfolyamon is elhangzott ez a figyelemre méltó megjegyzés a koporsóban fekvő Leninről, még őrmester képző korában hallotta… Csendben összenéztünk.

A másik magyarázat már érdekesebb eseménynek tűnt, de valahogy ostobaság lett belőle. Ugyan is eredetileg arról volt szó, hogy azok a gépek, amelyeket mi szovjet exportra készítettünk, nem működtek. Valahogy nem értettük, hogy mit kellett itt, olyan sokat sumákolnia az előadóknak, hogy gázálarcban kellett dolgozniuk, kesztyűben, nem éppen a legmegfelelőbb körülmények között. Mindenről beszéltek, csak arról nem, hogy egy lényegében élelmiszeripari berendezés, miért volt olyan bűzben?

Később közölték, hogy mi történt, de úgy, és munkástól munkásig, hogy ne mondjuk meg senkinek. Így, azután mindenki megtudta.

Az oroszok elhullott állatokat préseltek ki rajtuk, állítólag a zsiradék kivonására, de csonttal együtt, és ugyebár a gépek nem erre lettek gyártva. Ezért kellett a gázálarc – mert a felbomló állatok bűzlöttek –, a bőrkesztyű – hogy meg ne vágják magukat –, mert a mérgezés veszélye állt fent. Erről már nem lehetett nyilvánosan beszélni.

Befejezésként még elmesélték, hogy a moszkvai házak az állítólagos nagy tél miatt, mind szürkére voltak festve, mert így volt jó a szemnek. Percekkel később, amikor a társaság feloszlott, az öreg Németh bácsi megjegyezte, hogy szerinte, amúgy az egész kommunizmus szürke volt, és nem volt jó senkinek, még szemre sem. Ez már több derűt hozott az értekezlet után, mint a beszámolók. Nem volt híve a kommunizmusnak, sajátosan értelmezett ellenállásával ötvenhatban rákosszentmihályi háza padlásáról légpuskával lövöldözte az oroszokat, és a pufajkásokat. Gyakran tett csendes, de megvető kijelentéseket az „alkotó” szocializmusról.

Itt é-pít-get-ik, emlegette, de ott omlik.

Az egyszerűség, és a felbomló emberi-nemzeti viszony ebben a ránk kényszerített társadalomban így élte hétköznapjait. Nyeltünk, és minden szellemi igazodás nélkül maradtunk. Esetenként egy-egy termelési értekezlet, értéktelen beszámolók, csak semmi fontoskodás. Az individualizmus, mint jellemformáló ismeretlen volt. Néhány műhelyben brigádnapló, hogy úgy tűnjék, aktívak vagyunk. Olykor-olykor berkeinkben egy szakmai vita. Egymás közt csendben történeteket hallgattunk az idősebbektől a múlt vélt értékeiből. A rendszer ünnepei előtt pedig a kitüntetések, a pénzjutalomba részesültek munka utáni sörözése, majd felvonulás, zászlólobogtatás,

– Nem fértünk be a Hétfülűbe – volt a szesztestvérek kifogása –, az utcán állva kellett a sört innunk, még jó, hogy nem esett az eső. Ez bizony komoly panasz volt… Ennek ellenére néhányuknál nem sok maradt a jutalomból.

Útlevelemről is lassan döntenem kellett, befordultunk az újévbe és egy pár hetes töprengés után Lajost, a fiatalabb művezetőt kértem meg, hogy írja alá az útlevélkérelmem. Habozott, hosszan végignézett rajtam, mintha pont ezt nem várta volna tőlem, és ez most meglepte.

– Már te is utazni akarsz?– kérdezte, furcsán elmerengve.

– Ki kell próbálnom a nyelvtudásom –feleltem derülten –, kissé meglepődve a kérdés árnyalatán. Ha már másoknak itt segítek vele, folytattam, illene használni is.

Vállat vont, felkapta az iratokat, és egy néhány napos gondolkodás után, aláírva, boldogan vihettem be azokat a személyzeti osztályra további jóváhagyásért. Ha valaki külföldre akart utazni ebből az országból, azt nagyon sok embernek kellett tudnia, és bizony sok helyen el is lehetett bukni a szándékkal.

 

 *

 

Benne voltunk tavaszban, a vállalaton belül megindult a labdarúgás szezonja, a sörmeccsek kora, ott volt mindenki, aki még az ötvenes-hatvanas évekből megmaradt lelkesedéssel, tüdővel bírta. Ez volt a búcsúmeccse Marcell kollégánknak, aki talán egy hete kilépett közülünk, sőt az esküvője is csak mindössze egy pár hónappal ezelőtt zajlott le. Jó munkás volt, kellemes kolléga, meglepett, hogy el akart menni – ámbár a magánéletéről nem sokat beszélt –, soha nem panaszkodott még a munkáját illetően sem. Lehetett vele viccelni, nem húzta ki magát semmiből, mértéktartó volt, bár nem igen barátkozott közelebbről senkivel.

 Nekem jelentett valamit, ha valaki időnként ki, vagy belépett, mert a megismert arcok és jellemek valamilyen különleges biztonságot adtak, belőlük kialakult egy szűk körű baráti közösség. Mindig felmértem az új embert, s válogattam a kollégákból. A mérkőzés után együtt söröztünk, és faggattam őt, hogy hová megy dolgozni? Csak annyit válaszolt, hogy mindig talál az ember jobb munkát, mint az előző volt.

A dolgok azonban, furcsa, meglepő fordulatot vettek. Alig telt el két-három hét és egyik munkatársam azzal jött be dolgozni, hogy találkozott Marcellel a városban, és tűzoltó egyenruhában volt, feszélyezett, főleg, amikor az egyenruha iránt érdeklődött az egykori kolléga.

– Kérdeztem is tőle – mesélte kollégánk Laci –, hogy mi történt veled, mi volt ebben akkora titok, hogy tűzoltó lettél, de mindjárt rangban, hogy tudtad ezt elérni? Marcell, válasz helyett, csak egy kényszeredett mosollyal és széttárt karokkal gesztikulált. Sőt, egy pár hét múlva, valaki megint találkozott vele a városban, most munkásőr egyenruhát viselt, és nagyon sietett, amint meg lett szólítva, holott előzőleg kedélyesen társalgott egy civillel. 

Amikor egy alkalommal én is összefutottam vele a nyár folyamán, a Kálvin téren, éppen délutános műszakban voltam, most sportosan volt öltözve. Csak egy pár percnyi ideje volt rám. Kérdésemre, hogy miből él, csak széttárta a karját, mosolygott, és elfoglaltságára hivatkozva válasz nélkül gyorsan lerázott.

Az ügy beszéd tárgya lett. Az emberek fanyalogva, és gyanakvóan beszéltek róla. Mindenki egy furcsa, megmagyarázatlan fordulatnak vélte Marcell pályafutását.

Az idő haladt, bizonyára már a nyár derekán voltunk, amikor a házfelügyelő az egyik délután megszólított, hogy egy fiatalember volt itt a rendőrségtől civilben. Érdeklődött utánam, hogy mikor járok haza, kik a barátaim, jöttem már haza napközt, vagy a kapuzárás után részegen, és úgy általában milyen jellemű ember vagyok?

Honnan vették ehhez a jogot, milyen sértő kérdések is ezek, és kik ezek az emberek? Miket beszélek? Most jutott csak eszembe, hogy milyen fontos személy is az, aki ebben az országban útlevelet kérelmezett, és ennek ellenőrzésére személyzetet tartottak fent, fizetéseket adtak érte. Az idős asszony még megkért, hogy ezt ne említsem senkinek, amin nem csodálkoztam. Különös egy ország voltunk, ahol a vélt titok elfecsegése, a félelem a megtorlástól gyakran keveredett.

Vígan elmúlt a nyár, egyre kevesebbet gondoltam az útlevelemre. Sehol egy válasz, az ősz is itt hagyott minket, megjött a tél.

Karácsony előtt – éppen, hogy hazaértem a munkából –, két levelet találtam a szoba asztalon, mind a kettő az enyém volt. Az első borítékban egy útlevél került elő, nem az én nevemre szólt, és egy kísérő levél az útlevél tulajdonosának nevére címezve. Meglepett, de egy órán belül elégé izgatottan a jogos tulajdonosa a lakásunkon volt, ő hozta el az enyém. Nevetve jegyezte meg, hogy amilyen cirkusz folyik az útlevél megszerzése körül, szemlátomást elég vigyázatlanok a kezelésénél.

A másik levélben csinos német lányok írták Lipcséből, hogy a nyári találkozón azért nem tudtak jelen lenni, mert eltévedtek a városban. Örömmel számoltak be arról, hogy jövőre megint jönnek, most már viszont írni fognak elutazásuk előtt. Pedig, hogy reménykedtünk a barátommal, hogy találkozni fogunk, de nekem már jövőre késő lesz. 

 

Száguldok át barátomhoz, aki szomorúan ült a konyha asztalnál, megint elutasították, forgatta az enyém, majdnem sírt, milyen jól elképzeltük, panaszolta. A lányok levele már nem is érdekelte.

–Nézd, említette nagynénjét, egy hétig sem volt Münchenben, a lányával megint összeveszett, azok feltették a vonatra, újra itthon van. Én nem is láttam az unokanővéremet ötvenhat óta, amúgy sem volt sok közöttünk, de miatta ki sem mozdulhatok nyugatra. Az öreglány meg úgy viselkedik, mintha csak a szomszédba utazott volna a villamosassal. Jön, megy, amikor akar. Kesergett sorsán. Lehangolva távoztam.

 

Másnap örömmel újságoltam a hírt néhány ismerősömnek

– Józsikám, arany barátom, mit szólsz hozzá? – megvan az útlevelem, kérdeztem a legjobb kollégámat, amikor körülöttünk minden elcsendesedett. Jóska kicsit fanyarkásan nézett rám. A gépemhez jött, majd mellém állt, gondoltam, hogy amit mondani akart, az mélyről, a szívéből jön, mert hírem meglepte őt.

– Sejtem, hogy nem fogsz visszajönni. Egyszer ugyan említettem neked, ha akkor, ötvenhétben ilyen barátom lett volna Lindauban, mint te vagy, én soha sem jöttem volna haza Németországból. Kár volt, sokszor megbántam. De öregem, ha elmész, keress magadnak barátokat, másképpen nehéz lesz. Erre emlékezz, és nekem hiányozni fogsz, hunyorított hozzá. Kivel fogok fogadni a focimeccsekre? Ilyen olcsón soha sem fogok sört inni az életben megint. Amennyit te veszteni tudtál! Tényleg, el is tűnődtem ezen egy pillanatra…

Vidám, kiegyensúlyozott ember volt, jó barátom és kollégám – emberileg közel voltunk egymáshoz –, nem bántam, amit a fogadásainkon vesztettem. Magas, szőke, vidám ember, ritkán volt rossz hangulatban, inkább ő teremtett egy különleges kapcsolatot másokkal. Gyakran beszélt Németországról, de soha sem értettem, hogy mit is jelentett nála akkoriban igazi barátok nélkül élni külföldön – mert arra gondoltam –, hogy a helyi németekkel is lehetett volna barátkozni. Később megismertem azokat az állapotokat.

– Én soha sem mondtam neked, hogy kint maradok, néztem rá egy kis grimasszal.

– Nem kellett mondanod, ismerem a természeted, az érdeklődésed, amúgy most rá van írva az arcodra. Gondolom azonban, hogy ez az állapot, ami itthon van soha sem fog majd hiányozni neked! Ebben igaza volt. Fürkészve nézett rám, mintha a következő percben már nem álltam volna mellette. Viccelődtünk.

–Jól van, hogy ne legyek hamar elfelejtve – ha úgy alakul a dolog –, s főleg, hogy neked ne hiányozzak, majd beteszek egy levelet a szekrényembe. Úgy is leveritek róla a lakatot, és abban majd leírom, hogy mit örököltél a szerszámaim közül.

–Megőrültél, még azt fogják hinni, hogy tudtam az ügyről.., akkor nagyon fogok rád emlékezni!

Ránéztem, a szemem alighanem tágra nyílt.

– Józsikám, mintha az előbb mást mondtál volna…

–A franc egye meg ezt az rendszert, persze, hogy tudok róla, sejtem.., de bele ne tégy semmit a szekrényedbe. Erre még iszunk egy pár korsóval a tavaszig, úgy is te fizeted… Elnevettük az ügyet.

A délután folyamán beszélgettem még egy néhány kollégámmal az eseményről, volt, aki rögtön kijelentette, hogy eszedbe ne jusson haza jönni.

– Jó szakember vagy, ne félj, megállod a helyed köztük.

Kollégám Belgiumból tért vissza, nem szívesen, lányai nem tudták megszokni a francia nyelvet, és az iskolatársak kiközösítését. Kacsintott rám.

– Látom, valaki megint próbálkozik.

Néhányan aggódni kezdtek – ahogy a főnökeim is tették –, nem direkt célozva a kinnmaradásra, de az esetleges rossz következtetésekre gondoltak.

– Vajon mi lehetett az?

Érdekes világ volt ez, amely a kiutazó turistáról, az eljövendő, vagy a lehetséges „disszidensről” alkotott mindenféle véleményt magában foglalta. Disszidens, csak tudták volna ennek a szónak az igazi értelmét!

Majd minden elcsendesedett. Visszamentem a gépemhez, itt normában dolgoztunk, a beszélgetési időt be kellett pótolnom. Váratlanul egy kezet éreztem a vállamon, a titkárnő állt mögöttem.

– Gyere be az irodába, beszélni akarok veled. Megfordultam, intett, hogy kövessem. Felnéztem az órára, láttam, ma hajthatok a munkával.

– Érdeklődtek utánad az elmúlt hetekben, szólt vissza, ahogy előttem haladt.

– Ugyan ki?– kérdeztem szinte ösztönösen.

– Marcell, volt a halk válasz. Ejha, gondoltam meglepetten, amint mögötte haladtam az iroda felé, ami csak pár lépésre volt a gépemtől.

– Csukd be az ajtót, kezdte a titkárnő – miután az irodában voltunk –, és ülj le. A műszaknak vége volt számára, és Ilonka hazafelé készülődött. Magas, csinos, kellemes nő volt, már átöltözött az utcai ruhájába, mert soha sem dolgozott abban, hanem kék köpenyben. Mindig szerettem vele beszélgetni, kellemes, finom hangja, mintha csak egy idősebb női rokont személyesített volna meg számomra. Velem egyidős lánya már várta őt a portánál.

– Mivel foglalkozik, hogy érdeklődött utánam, kérdeztem őt Marcellról, amint leültem.

– A belügyben van, de ezt csak kettőnk között mondom, a többieknek ne említsd. Lám-lám, jól sejtettük, bár mi rendőrnek hittük. Közben ridiküljébe tette a fésűjét, fejére kendőt tett, szeles az idő ma, jegyezte meg. Mindig jókedvű volt. Nem hiszem, hogy valaha is meg tudott volna egy másik embert bántani, kedvessége megnyerő volt.

– Az útleveled miatt volt rád kíváncsi.

– Nem különös ez önnek Ilonka, hogy egy volt munkatársam szimatolt utánam, kérdeztem kissé meglepve?

– Nem tudta volna elkerülni, benősült a hierarchiába – bizonyára hallottad –, ott pedig az történik ezek szerint, amit a család politikailag jónak lát, jött a válasz. De lehet, hogy most neki köszönheted, hogy van útleveled. Itt volt, velünk is beszélt. Ez megdöbbentett.

– Nem tudom, hogy kit vett el, de, hogy még itt is volt... járt most az eszemben.., pedig sejtettem, hogy valaki fog érdeklődni utánam. Őreá éppen nem gondoltam.

– Egy volt követ lányát vette el.

– Meglep, hogy mire vállalkozott. Még akkor is, ha házasságával elkötelezte magát, – aggályoskodtam. Pocsék érzés most, hogy tudom. Nem régen még együtt söröztünk, jó kollégák voltunk hosszú évekig. Milyen jellem az ilyen?

Nem is érdeklődtem az iroda rólam alkotott véleménye felől. Ismertem a módszert, még is sértett, hogy egy volt kollégám politikai-munka ügye lettem. Ilonka egy szomorkás mosollyal nézett végig rajtam.

– Tekintsd véletlennek az egészet, volt a fejtegetés, bár téged talán ingerelt – ettől cifrább dolgok is megtörténtek már itthon –, ne ítéld őt el, de remélem csak szétnézni mész, ugye visszajössz?

Kérdően nézett rám. Nyeltem egyet, most mit mondjak, amellett ne is ítélkezzek?

Meglepett az érdeklődése, szinte éreztem, hogy én itt valamivel, valakinek tartozok, ha mással nem egy válasszal. Mert a belém fektetett bizalom – amit ez a cinikus rendszer az egyén vállára helyezett azzal, hogy bizalmi kérdést agyalt ki –, egy mindenütt máshol természetes és másokat soha ebbe bele nem vonó állapotba, amikor is az egyén útlevélért folyamodik.

Tehát tartozom valakinek azért, mert aláírta a papírjaimat, vagy megkérdezték tőle, hogy vajon az illető esetleg hazatér?

Ugyan akkor határokhoz érkeztünk, kinek az érzelme számít? Miért vagyok én itt ennyi embernek kiszolgáltatva?

Bizalmatlanság volt ez az eljövendő események felé, Ilonka, és néhányak részéről – igazolva a legmélyebb emberi érzéseket –, amely a félelem, és számonkéréstől, az elvárásig a szabadság korlátjaival küszködött. Engem csak azért zavart, mert tudtam, hogy ezzel másoknak egy ügyet szereztem az aggodalomra. Hamis normák voltak érvényben. 

– Persze, válaszoltam, de erre nyolc évet kellett várnia. Még kaptam Ilonkától egy-két tanácsot.

– Csak nézz szét nyugaton, ne maradj kint, ismételte, és ha tetszik, akkor talán legközelebb..,majd megint támogatlak, ha kérdeznek. De mire várjak még, ha elhagyom az országot?Bántott az ügy. Felsegítettem rá a kabátját, együtt indultunk ki az irodából.

Egész este a fejemben volt Marcell, tűnődtem, hogy miként tudott ezzel önmagának elszámolni?

 

 

 *

 

 

Lassan bontakozott ki az idő, a változó hőmérséklet magával hozta a télutó betegségeit. Az influenza, amely időben megérkezett, sokat foglalkoztatta az egész társadalmat. Mivel semmi kedvem nem volt a hidegben utazni, elhatároztam, hogy várok a tavaszig, közben terveztem. Egy héten belül az influenzajárvány nagyon elkapta az országot, bizony engem is leterített.

Napok múlva egyre betegebb lettem. Egy rosszul megállapított fájdalom súlyos betegséghez vezetett, amit kórház követett, ahol az első éjszaka, és már későn este, a tüdőm begörcsölt. Szerencsém volt, hogy bár alig hallhatóan, a szomszédomhoz szólhattam, aki még ébren volt. Felismerte a bajt, rohant az ápolónőért, az ügyeletes orvosra így is, vagy egy órát kellett várni. Addig is csak úgy tudtam a fájdalmon enyhíteni, hogy kifeszítettem a hátam, a két öklöm a bordáim alá tettem, amilyen magasra csak tudtam. Ez segített, mert a megváltozott testhelyzetben nem éreztem azt a szörnyű görcsös fájdalmat, ami még félelmet is okozott.

Kivert a hideg verejték, pillanatok alatt merő víz lett tőle a pizsamám, fáztam, a hideg rázott. Egy injekció után kora reggelig ösztönszerűen így aludtam. Különös módon, reggelre már csak helyi fájdalmakat éreztem, de a karjaim, és az ökleim úgy elzsibbadtak, hogy csak az ápolónő segítségével tudtam megmozdítani.

Anyám mérgesen említette a kórház után, hogy szerinte nem csoda, hogy így jártam, mert a körzeti orvos bűzlött az alkohol szagától mindkét alkalommal, amikor kijött megvizsgálni. Éreztem a leheletén én is, de a fájdalomtól már ülve aludtam. Teljesen kimerített az influenza, és a tüdőgyulladás tünetétől legyengülve nem foglalkoztam az orvos alkalmasságával. Bár igaz, hogy előbb kellett volna a kórházba mennem.

Visszakérdeztem.

 – Vajon mit tudtunk volna tenni, miként lehetséges, hogy egy tanult ember ennyire visszaéljen hivatásával?

Anyám vállat vont.

– Nem tudom, de nagyon izgultam érted, hiszen nem tudta megállapítani, hogy tüdőgyulladást kaptál. Érdekes, hogy amúgy meg részvéttel volt irántuk. Emlegette, hogy kevés a keresetük, nem tudnak haladni, anyagilag megerősödni, a társadalom polgári elitje lenni. Apám mosolygott anyám fejtegetésén. Csodálkozott.

– Polgári elit? Miket beszélsz Ilonka?Talán proli elit, mert ma az kell – láthattad –, az orvos sem különb!Nesze neked munkás, paraszt származás, villant át rajtam.

A hajsza morfinistává is tett sokat, fejtegette tovább az anyám, az alkohol, de a korlátlan mennyiségű presszó kávé élvezete szerinte a menekülés jele. Ezt meg is figyelhette, amikor egy nagyobb kórház melletti eszpresszóban dolgozott.

– Sajnos az orvosunk már lecsúszott. De mit is várhat az ember egy alkoholista orvostól? Dr. Gönczihez kellene majd járnunk nekünk is, ha lehet. Kezeit tördelve mások sorsáért is aggodalmaskodott. Kerülhettem volna sokkal rosszabb helyzetbe is. Nekem azt mondta a másnap a kórterembe korán bejövő orvos, hogy az előző napokban két idősebb beteg pont ilyen tünetektől halt meg. Később hümmögött a röntgen lelet láttán.

– Vajon mit állapított meg a másik orvos, amikor magát megvizsgálta? Vállat vontam. És ha megmondtam volna, hogy részeg volt, mit nyertem volna vele? Utána hetekbe tellett, amíg teljesen felépültem. 

Egy kora tavaszi napon Jóska barátom azzal állt elő, hogy bemutat Bélának, egymás mellett öltöztek, ő a gyár másik részén dolgozott.

– Ne utazz egyedül, és jól is jársz, mert a kis Puskás, (egy másik kollégánk) már tavaly ősz óta Bécsben élt a feleségével, náluk elalhatsz. Nem kell Bélával lenned, aki különben is, egy barátját keresi Bécsben. Legyél segítségére, utána mehetsz az utadon. Nem hangzott rosszul, de – tette hozzá –, ismerőse egy kicsit rázós gyerek, megbeszélem vele, már említettelek neki, és összejövünk egy kis vendéglőbe. Bemutatlak, a többi a te dolgod.

Lezajlott az ismerkedés egy Rezső tér környéki kis vendéglőben, amit az asztal körüliek csak pacalcsárdának neveztek. Itt ettem életemben először ezt az ételt, és valahogy olyan érzésem támadt – nem az ennivalótól –, hogy nagyon hamar magára kell hagynom Bélát Bécsben, mert nem tetszett néhány kijelentése.

Gyanakodtam, hogy itt valami kellemetlen dolog fog rám várni, amint kiteszem a lábam vele ebből az országból. Nem tévedtem.

 

 

 *

 

A természet haragja özönvizet zúdított a tájra, itthon kilencszáz hetvenben súlyos árvíz pusztított. Talán ez volt a legjelentősebb az emlékezetemben, bár a folyók sokfelé áradtak már korábban is – természeti jelenség –, mindegy, hogy milyen rendszerben él az ember. Ez nem politikai esemény, és túltett mindegyik előző árvízen.

Ilyen méretű katasztrófa mindig izgalommal foglalkoztat egy országot. A cégnél is, sokan követték alakulását, tűnődve, hogy miből lesz ez kifizetve? Hiszen a veszély igen jelentősnek hangzott, és most, mások sorsa a tragédia kialakulásakor megrázta, az amúgy közömbös társadalmat.

Egy szép napon a cég vezetősége bejelentette, hogy a szakszervezetek a dolgozók egy napi fizetését ajánlották fel az árvízkárosultak javára. Szokásukhoz híven senkit nem kérdezve meg, hogy “ez, hogy tetszik” és az arrogáns modor, valahogy nem hangzott jól sok kollégámnak. Nem az anyagiak, hanem az a tudat vezérelt volna, hogy a társadalom, benne a vállalatok, intézmények miként gyűjtsék össze az összeget? Legyen ez egy nemzeti jellegű segítség, más ízzel, tartalommal, nem pedig az, amit a mindenható párt propaganda kisajátított. Valamint jobb szervezéssel legyen tudomásunk arról, hogy melyik terület kapja a sok kárt szenvedők közül. 

Mindenkivel aláíratták az önkéntesség látszatát szolgáló papírokat. Ami ugyan megalázó volt, de eltűnődve róla, érthető volt egy olyan társadalomban, ahol az önkéntesség, az önfeláldozás már rég nem volt a pislákoló nemzeti eszme része. A végrehajtási szerep egy olyan embernek jutott a cégnél, aki sokak szerint kiszolgálta mind a két rendszert, ezt is, és az előzőt. Emlékeztetett rá a közelmúlt, hogy a vele egyidős kollégám ezt ingerült állapotában egyszer utána is kiabálta. Egykor inas társak voltak, és hitte, hogy ezt meg is teheti. Az idős művezető karrierista volt a maga módján, mélyen hitt saját pozíciójának rendületlenségében, fenyegetően visszavágott az őt kritizáló egykori pályatársnak, egy jól van, csak fogd be a pofád megjegyzéssel. Őt az állásáért, és a tekintélyéért biztos, hogy mindenki ellen forduló embernek ismertem meg, pedig még fiatal legény voltam, amikor a céghez kerültem.

Alacsony kis ember volt, későn nősült, gyerekük nem volt, mindezt tetőzve fura természetével – ami nyílván meghatározta viselkedését mások felé –, azt tette, amit felettesei mondtak neki. Betartott egy távolságot mindenkitől, hallani sem akart politikai vicceket, beállt a sorba a háború után. A munkások morgolódtak, hogy elemi demokratizmus sem volt betartva, de szolga készen alá is írták, ami ellen egyébként érveltek.

Én őszintén, és komolyan vettem, amit a többiek sérelmeztek. Amikor hozzám ért a művezető elmondtam a többiek panaszát, megkérdeztem, hogy miért nem lehet ezt az igények szerint végrehajtani?

Egy percre döbbenetes csend lett, mert a művezető meghökkenve nézett rám, és ahelyett, hogy legalább véleményt mondott volna, kitört belőle a hatalom.

– Írd alá a … anyád, vagy levonatom a fizetésedből, volt a válasz, és talán még ő is meg volt döbbenve, hogy milyen hangon merészelt velem beszélni. Ahogy ránéztem, éreztem, hogy megijedt saját szavaitól, mert nem volt ez gyakorlat, hogy vezető beosztásban lévő valaki így merjen beszélni beosztottjával. Harmadik személyben elég gyakran. Talán a vélt következménye az elmaradható aláírásnak egyszerre kihozta belőle a rendszer által teremtett korlátoltságot, és félelmet.

Elszabadult az érzelem, ledobtam az asztalra a kezemben lévő tolómérőt, és ugrottam a művezető felé, aki ekkor már sietve elindult az iroda felé. Utána kiabálva, hogy abból bajok lesznek, ha ezt megmeri tenni. Talán sokkal keményebben fogalmaztam. Ő visszafordulva a nyitott iroda ajtóból válaszolt; szemlátomást megijedve, hogy ezt közli az üzemvezetővel, azután gyorsan becsukta maga mögött az ajtót.

Meglepetésemre egy idő után nem az üzemvezető jött ki, hanem a fiatalabbik művezető, aki legalább emberi hangon érdeklődött a történet felől. Kedélyes ember volt, valahogy ő is a műhelyiroda akaratának egy másik végrehajtója – de szimpatikus mindenkinek –, kerülte a feszültségeket, ugyan akkor megkövetelte a tekintélyt.

Eszemben maradt, mert, amikor inasként a céghez kerültem egy alkalommal megállt a gépem mellett, előzőleg egy, a gépre tett fatáblára leültem, elfáradtam a nehéz munkában. Felállított azzal, ha vele beszélek, akkor illik a saját lábamon állni. Ő is azt teszi. Csak másodpercekkel a megérkezése előtt ültem le – meglepett a felszólítás –, nem gondoltam, hogy velem akart volna beszélni, bár láttam, hogy jön. Kívánságára felálltam, még egyszer kioktatott, de ez már elég régen volt, nem zavarta a kapcsolatunk. Nyílván igaza volt.

 Most rövid gondolkodás után hozzátette – majd aláíratta a felajánlást velem is –, veszélyes dolgot javasoltál, tudod.., hirtelen legyintett egyet.

– Az öregnek nem volt joga ilyen hangot megütni – említette bátorítóan, amíg a nevemet aláírtam az íven –, utána gyorsan felkapta a papírokat.

Később megbeszélik az ügyet, szólt vissza távozóan. Napokig vártam a választ.

Ugyan, soha sem hallottam felőle, errefelé érteni kellett a félszavakból is, az újságokban a sorok között olvasni, és az okos ember nem kérdezett sokat. Miért is tértek volna vissza a témára?

Sokszor a hangerő döntötte el, hogy kinek is van igaza Magyarországon. Talán örökre kárhoztatva ezt a nemzetet, mert semmit nem tudott megvitatni, a malmára hajtva a vizet annak, aki ártani akar. A dolgok kiértékelése nem volt itt szokás, örültek, ha az ügy magától elcsendesedett, egy sajátos társadalomban éltünk. A viselkedésem még ilyen színvonalon is problémát jelentett. Ne légy önálló, ez egy alapvető elvárás volt ebben a rendszerben.

Az eseményt a többiek távolról követték, és amikor egy szerszámért a raktárba kellett mennem a leghangoskodóbb a két karjával a gépre támaszkodva, fejét belenyomva karjai közé már messziről fennhangon mondta – úgy tűnt, hogy magához beszélt: ide ne gyere, nem érdekel a történeted!Mintha panaszkodni mentem volna. Kár, hogy mellette kellett elhaladnom, mert így nehezebb volt lenyelni ennyi emberi gyávaságot. A többiek is, akik tudtak az ügyről, csak messziről pislogtak.

A kis öreg kollégám, a műhely egyik rejtett szögletében, akinek nevét soha sem tudtam, megszólított, talán a harmadik napon.

– Állj meg itt velem egy percre, beszélni akarok veled – kért meg halkan, amikor elhaladtam mellette –, halottam, hogy mi történt. Azt tudtam róla, hogy ötvenhatban részt vett a munkástanácsban, a vezetőség távolról, de óvatosan bánt vele, ő sem beszélgetett szinte senkivel. A fiúk is csak annyit mondtak, hogy megfigyelés alatt állt, és még a kiegyensúlyozottabbak is kerülték őt. Főleg, hogy vele egy hosszabb lélegzetű beszélgetés eredménye – erre ügyelni kellett–, nehogy még valami vidám nevetésbe végződjék.

Bizonyos dolgokat meg kellett figyelni, közeli barátság a száműzöttel politikai nyilatkozatnak számított. Az üzemvezetőnek volt a legérdekesebb viszonya hozzá, ő volt a győztes, a párt embere, felülről, de hideg távolsággal kezelte, semmi baráti, vagy leereszkedő hang. Közöny, a megtűrt felé.

Az öreg munkatársamnak borzasztó sablonos munkája volt, azonban szótlanul csinálta.

Csak röviden kérdezett, azt akarta tudni, hogy mi volt az iroda véleménye a művezető viselkedése, és trágársága után.

– Nem sok, velem aláíratták a papírokat, Lajos meg elítélte művezetőtársa viselkedését.

– Az is valami, néhány évvel ezelőtt elvittek volna. Verseket írt, láttam, egy noteszba.

– Valakivel csak kell beszélgetnem, mutatott az írásra, kell egy társ. Parányi mosoly ült az arcán – élni kell –, tette még hozzá halkan, a vers jót tesz a léleknek. A gépemtől ráláttam az övére, elgondolkodtam, hogy mi mindenen mehetett keresztül életében, idős kora ellenére megküzdhetett minden napot – tehetségével félreállították –, nem illett bele az eszme tébolyába.

Az idő eljött, csöndben meglátogattam minden ismerősömet, barátaimat. Halkan elbúcsúztam tőlük. Évekkel később az egyik barátom nővére említette, hogy rólam soha sem hitte volna, hogy elmegyek, de az öccséről, vagy az én öcsémről bármikor. Én, szerinte olyan csendes gyerek voltam, úgy tűnt, hogy nagyon nyugodt, amolyan megfigyelője az életnek.

Igaza volt, azért is vágytam el, csak, hogy én másképpen értelmeztem sorsom, és abban gyerekkoromtól fogva minden komoly tanulsággal indult.

 

 

 *

 

 A lélek és a kisfiú.

 

 

Fúj a szél, mozgatja a drótot.

– Úgy van aranyos kis unokám, de jól megfigyelted. Jaj, Istenem, nem tudod még kimondani az „r” betűt, de nekem ez úgy tetszik, ahogy selypítve beszélsz, emlegette nagymamám nevetve. Ugye, a nagypapa is ezt mondta tegnap előtt, mert akkor is ilyen csúnya nagy szél fújt.A harmadik emeleten laktunk, a konyhaajtóból látni lehetett a tetőn mozgó vezetékeket, amit a nagyanyámmal figyeltünk a kis lakás melegéből.

– Istenem, Istenem arany kis unokám, ölelt magához, emlékszel, hogy a déd nagymamádnál Pécsen letépted a virágot a kertben. Amikor megkérdezte, hogy miért csináltad, te azt válaszoltad, hogy bissatesem dédadi. Egek, miket is beszélek, hiszen nem is voltál két éves, honnét emlékeznél? Pedig némileg emlékeztem, még a környékre is.

– Gyere, ebédelj meg, utána még játszhatsz egy kicsit, le kell feküdnöd, aludni, mert este anyuval elutaztok Keszthelyre a másik nagymamához, mert ő nagyon beteg.

– Mi az, hogy beteg?

– Ó, aranyos kis unokám, talán nem is kellett volna ezt mondanom, hát, aki beteg az nem tud felkelni, mindig az ágyban van.

– Az jó, mert én is szejetek az ágyban lenni, fejemme húzni a takajót és alatta olyan sötét van – mondtam mindezt a magam nyelvén. 

– De ez más, amikor valaki öreg lesz, és nem tud felkelni, az nem jó.

– És miéjt lesz valaki öveg?

– Jaj, Istenem, de sokat tudsz kérdezni, gyere, egyél. Te is öreg leszel egyszer.

– Én nem, mejt én kisfiú vagyok. A délutánt átaludtam és sötét volt, amikor felébredtem. Anyu már otthon volt, hallottam, hogy csomagolt, nagyanyám bejött értem a szobába.

– Gyere arany csillagom, fel kell öltözni, de melegen ám, mert ez a csúnya szél még mindig fúj, hallod? Enned is kell.

– Igen, dünnyögtem még ásítva, megyek. Dörzsölgettem a szemem, mert még aludtam volna. Hirtelen rám jött, hogy már régen ettem pattogatott kukoricát, nyafogtam érte. Ez itt nálunk úgy történt, hogy én lementem a második emeletre a Gundel nénihez, akinek volt egy kis paradicsom passzírozója, amiben apró lukak voltak, azt elkértem tőle. A nagymamám egy kendőt tett rá, így nem repültek el a kipattanó szemek, a nagypapám pedig levette a karikákat a tűzhelyről, fölé tartotta a kukoricával, majd megettük, ami kipattogott.

– Nem, most nem lesz pattogatott kukorica, de lesz meleg kakaó.

– Kaláccsal?

– Igen. – volt a válasz.

Már sötét este volt, őszidő, nagyon hűvös volt a szél, amikor a Ludovika előtti villamos megállóban álltunk. Ott rajtunk kívül csak két magas katona állt, halkan beszélgettek, amint le föl sétáltak, fáztam, anyám felvett, hogy melegítsen. Le-letekintgettünk a Nagyvárad tér irányába, hogy vajon jön a 63-as villamos, mert anyu azt mondta, hogy azzal megyünk

Hirtelen a szembe lévő utca sarkáról, ahol egy üzlet volt üvegcsörömpölés hallatszott. A katonák sietve elmentek a megálló végébe, de onnan nem látták, hogy mi történt, így átmentek a másik oldalra, a sarokra. Amikor visszajöttek az egyik azt mondta, hogy ketten betörtek az üzletbe – mert látták őket szaladni lefelé a Telepi utcán –, de nem tudtak semmit kivenni a kirakatból, mert a vasrács nagyon sűrű volt az ablakon.

– Istenem, mondta anyu, milyen rossz emberek. Magához ölelt.

– Most is avva felé megyünk, kérdeztem őt, ahol nincs híd?Az Erzsébet híd pillérjeire gondoltam, a villamosból sokszor láttam, hogy el volt kerítve.

– Igen, de most nem fogod látni, mert sötét van. Ezerkilencszáznegyvenkilencet írtunk, sok minden romos volt még ebben a városban. 

Ez volt a harmadik utam azon az éven, és csak egyszer utaztam nappal. A két előző alkalomkor először a nagybátyám vitt le Keszthelyre, majd Ilus néni. Feri bátyámmal sötétben érkeztünk meg, gyalog indultunk el a malom irányába a város széle felé, és nagyon féltem az úton. Féltem a vonaton is, mert későn is indultunk el, és ő még néhányszor az utasokra bízott, majd elment sörözni. Most hozzábújva nagybátyámhoz az éjszakai sötétségben szorítottam is a kezét, ahogy csak tudtam, talán, hogy ő se féljen... Aztán bátor lettem, majd megint féltem, és megint.., bár csak itt lett volna a kardom, amit ajándékba kaptam Józsi bátyámtól…

Mint a mesék hallgatója, és azokból a világ ismerője, tudtam, hogy itt csak baj fog történni, minden neszre figyeltem. Főleg az undok békákra, akik az út melletti vizekből brekegésükkel halálra ijesztettek. És a fák is az éjszakai szélben, a gyenge utcai világítással, mint valamilyen nagy emberek mozogtak a sötétben, borzasztó volt. Tudtam, hogy ez lesz.., gyakran megálltunk, mert fütyülnöm kellett, a bátorság kihozta belőlem az izgalmakat...Talán három éves, épp, hogy elmúltam.

Ilus nénivel kora délutánra érkeztünk Keszthelyre, jó idők voltak, sokszor az úton az ülésen állva nézegettem az elsuhanó villanyoszlopokat, mert olyan gyorsan jöttek egymás után. Már tudtam számolni, és meglepő türelemmel fogtam hozzá, amikor nyolc után tíznél, vagy előbb, de elvesztettem a számok sorrendjét.

Emlékszem, hogy az vasútállomástól gyalog kellett mennünk, és felfelé az úton, nyafogtam, már fáradt voltam, hiányzott a délutáni alvás. Azt hittem, hogy Gyula bácsi is itt lesz, mert ő hintóval szokott jönni, ha valaki napközt érkezett. Anyu ezt sokszor említette, meg a komondorokat, akik a házát őrizték. De tőlük ma senki sem jött értünk. Nem hozzájuk mentünk.

Kedveltem Ilus nénit, az első emeleten lakott abban a nagy házban, ahol mi is laktunk a nagymamámnál, egyedül élt a lányával, akit én csak kis Ilusnak hívtam. Neki nem volt apukája. Mindig kedves volt hozzám, úgy köszöntött, hogy szervusz, kis Peti és az nagyon tetszett nekem. Az utunkon hiányoltam őt.

 Ők is szerettek engem és sokan mások is ebben a nagy házban. Amikor a szomszéd nagy kutyája megharapott, Szentesi bácsi, aki hentes volt, de nem tudtam, hogy mi az, kikiabált a szobájából a kutya gazdájának, hogy kicsontozom azt a kutyát. Azt sem tudtam, hogy mit jelent, de biztosan meg akart védeni.

Az emeletünkön, a sarokban lakó Jolán néni már idős néni volt, gyakran behívott, ha meglátott előttük a folyosón. Minden alkalommal megmutatta lakásukat, ami tele volt szép babákkal, és nagyon tetszett nekem a fehér, göndör szőrű kiskutyájuk is. Elbűvölt az a szép díszes órája, ami egy nagy, hosszú bútor tetején állt, és amikor náluk voltam legalább egyszer mindig muzsikálni kezdett. Jolán néni azt mondta, hogy minden fél órában muzsikál.

– És miéjt fél az óha? Azéjt muzsikál? 

– Jaj, nem, nem fél, de aranyos vagy. Majd később megérted, mosolygott hozzá megértően. Hogy tetszenek a babáim, Peti? Ezt mindig megkérdezte.

Férje Péter bácsi postás volt, nekem soha nem hozott levelet a postás, de a nagymamámnak, és nagypapámnak igen. Sokat tűnődtem azon, hogy engem senki nem fog majd Péter bácsinak hívni. Nem tudtam magam elképzelni idős embernek, rájöttem, hogy csak az öregeket hívják bácsinak, az én világomban senki sem öregedett, vagy a kora változott volna, az enyém sem.

A keszthelyi lakás ablakából látni lehetett az utcát, mert a szoba mélyebben volt, mint a járda szintje. Bemehettem a szobába, felálltam egy székre, onnan néztem az elhaladó embereket. A lábukat láttam csak, de ha még egy kicsit leguggoltam, akkor az arcukat is. Idegennek éreztem magam ebben a lakásban, talán az első eset, hogy nem voltam otthon. Anyu, vagy egy rokon sem volt velem, bár mindenki kedves volt hozzám, én csak Ilus nénihez szóltam.

Bent a szobában elfogott egy furcsa érzés, mert a világot eddig a magasból néztem, hozzászoktam ez emeletes házakhoz, nem féltem a magasságtól.

 Egyszer egy idősebb unokatestvérem jött el egy másik nagynénémmel meglátogatni minket, ő a fal mellett, oldalazva jött felém a folyosón, becsukta a szemét, de így is a fal felé fordult. Mi a harmadik emeleten laktunk, nem mert lenézni a földszintre. Itt meg olyan furcsa volt alulról nézni a világot, és tetszett, hogy az emberek lábát látom. Figyeltem, hogy ki vesz észre. Mintha leselkedtem volna utánuk. Szégyenlősen lehúzódtam, ha észrevettem, hogy megláttak, pedig volt, aki rám is mosolygott. Mellettünk egy öreg templom volt, éppen harangoztak, láttam néhányan bementek, főleg az idősebbek, néha kis fiúkkal, és lányokkal, mint én. Ilus néni vacsorázni hívott.

– Gyere, Petikém egyél valamit, tudod, mit ehetsz? Na, mit gondolsz? 

– Nem tudom.

– Hát aludttejet. Hallottam anyukádtól, hogy szereted az aludttejet. Ma az lesz vacsorára.

– Aludttej, azt nagyon szejetem. Leugrottam a székről, kimentem a konyhába. Ilus néni nővére már ki is tette az asztalra azt a nagy poharat, amiben a tej megaludt, és megkérdezte, hogy megtudom-e enni egyedül?

– Kérsz egy szelet kenyeret hozzá?

– Igen.

Vacsora után megint félrehúzódtam, csak a mellém szegődött cicát simogattam, lassan elszenderedhettem. Ilus néni emelt fel, vitt be a szobába, még felriadtam egy percre, majd egy pokróccal betakart, és úgy aludtam reggelig.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy ismerős hangot hallok, Teri néném volt itt értem, és örömmel szaladtam ki a szobából.

A felnőttek még beszélgettek egy darabig, a búcsúzás után elindultunk a város közepe felé, mert nagynénémnek még volt valami elintézni valója, és utána hazafelé mentünk, ahol a másik nagymamám lakott. Kilépve a kapun elém tárult az utca, amit tegnap csak a szoba ablakából láttam, érkezéskor meg nem figyeltem meg.

A meredek utcán, amin most felfelé elindultunk, elhaladva a templom mellett, amit még az út is kikerült, megfordultam és visszanéztem. Az út szélét fák szegélyezték, nagynéném vadgesztenyefáknak nevezte őket. Mintha maga sem tudta, hogy milyenek voltak, vagy csak nem figyelt rájuk, de később vettünk a piacon egy zacskóval. Szerettem a sült gesztenyét, a nagypapával sokszor sütöttünk.

Az utca mind a két oldalán alacsony régi házak sorakoztak, a fák levelei rájuk borultak, mintegy simogatták a falakat, a látvány megkaphatott, mert később felnőve visszavágytam újra látni. Sokat gyalogoltunk a Fő utcán, majd le a vásártérre, és jaj, nagyon elfáradtam, amire kiértünk Keszthely szélére. Elhaladva a Gyurgyikon mellett, ahol emberek dolgoztak a kerítés másik oldalán. Napos idő volt, én meg fáradhatatlanul kérdezősködtem a beteg nagymamám után.

Most, hogy hónapokkal később újra megérkeztünk anyuval, megint baj van, mert a nagymama sokkal rosszabbul lett.

Amint a házban voltunk, bementünk a szobába, nagymama már alig tudott beszélni, rám nézett, olyan furcsán mosolygott; szervusz, kis unokám mondta halkan, majd elfordult tőlem. Láttam, hogy sírt, és az ágyból sem kelt fel többet.

Az egyik reggel a szemközti ágyon arra ébredtem fel, hogy Teri néném, és az ő nagynénje a nagymamám ágya mellett álltak, mindketten nagyon sírtak. Egy idő után az ajtó nyílott, és Feri bátyám lépett be, köszöntött mindenkit. A nagynénje felé fordult, és kérdezés nélkül egy hatalmas pofont kevert le neki.

– Hol voltál te gazember, állt elé nagynénje, amikor az anyád haldoklott, kérdezte ingerülten? Nem voltál vele, amikor meghalt, pedig megfoghattad volna a kezét, hogyan lehettél ilyen aljas, jobb volt azzal a szajhával aludnod, mint az anyád mellett lenni?Én alig értettem ezt a beszédet, bár évekkel később újra, és újra hallottam a rokonaimtól, és csak azon tűnődtem, hogy Feri bátyám már felnőtt ember volt, mégis megpofozta őt a nagynénje.

Napokig alig történt valami, csak apu, aki a két éves öcsémmel jött utánunk Pestről lett mérges lett, mert az öcsém összetörte a régi hegedűjét a verandán. 

– Nyakánál fogta ez a gyerek azt a hegedűt, és kiverte belőle az életet a lépcsőn, mondogatta apánk egész nap – hol hitetlenül, savanykásan mosolyogva –, hol haragosan. Anyám nevetve, évekig emlegette. 

Nagymamám halálára az egész család összegyűlt, a temetés után el is költözött mindenki Keszthelyről. Mi az anyámmal, és az öcsémmel csak addig maradtunk, amíg el nem adta a házat, a megmaradt hatalmas barna libákat, amelyek repültek.

Mint kisgyerek megcsodáltam minden reggel, ahogy kitotyogtak az út közepébe, néhány szárnycsapás után nekifutottak, felszálltak, és elrepültek az erdő felé, az artézi kút irányába. Este időben meg is érkeztek, nekem ez olyan érdekesnek tűnt, és most majd hiányozni fognak. Keseregtem miattuk.

 

 

 *

 

 

Hat éves voltam, amikor újra visszajöttünk látogatóba, anyám nagyon kötődött a tájhoz. Most ismertem meg a komondorokat – nem voltak nagyon érdeklődők utánam –, de már korán reggel felébresztettek ugatásaikkal. Itt a ház mellett, de a kapun belül, a szomszéd házig egy nagy udvar volt, benne sok állat, lovak, és legyek. Az udvar mögött, a telek hosszában egy tároló tér, magasba rakott szalma, és szénakazlak. Még kocsisok is dolgoztak a ház körül, ők egy kisebb házban laktak a kazlak mellett. Egy nagy virágos, félben zöldséges kert követte a tárolót, teli málnával, szép nagy gyümölcsfákkal. Szerettem ott csavarogni, sok növény ismeretlen volt, a csalán is bemutatkozott, amikor meg akartam markolni.

Az egyik nyári reggel anyám rokona, már vele megbeszélve, megkérdezte, hogy kimennék-e vele egy távolabbi kis faluba, ahol földjeik voltak, mert ott szántani kell és jobb lesz nekem is, megismerem a tájat. Anyám biztatására beleegyeztem, de ültem én már a szekéren egy héttel előbb, és nem nagyon tetszett a keskeny bakon ülni, mindig úgy éreztem, hogy leszédülök, amikor lenéztem a két ló között a földre.

Nem is tellett sok időben, amikor panaszkodni kezdtem, hogy szédülök, megálltunk, átmásztam a szekér rakodóterébe, ami, még rosszabb volt. Kemény volt az alja, nem volt még egy pokróc sem, amin ülhettem volna, a kocsi ráadásul rettentően rázott. Bizony alig jöttünk el két, három kilométert hazulról már nem éreztem magam jól, megbántam, hogy eljöttem, de nagyon. Hiába. Itt panaszkodni már nem illett, nem volt lehetőség máshol ülni, s vagy tíz kilométer még előttünk volt. Hirtelen Gyula bácsi elhatározta, amint az első országúti kocsmát meglátta, hogy ő betér egy korsó sörre, de nem fordult be a lovakkal a kocsma udvarába a másik oldalon, hanem megállt a kocsmával szemben az úton. Nekem azt mondta, hogy üljek fel a bakra, a lovak álltak, talán most nem szédülök.

Sokáig távol volt, kint ültem a napon, nem volt túl meleg, enyhe szellő fújt, talán úgy reggel tíz óra felé lehetett. A lovak is enni kezdtek, de csak az árok felé álló lónak volt itt-ott egy kis pamacs fű, a másik ló is enni akart, fejével a szomszédját tolva az árok felé. Körülöttünk sok volt a bogár. Majd a lovak abbahagyták az evést, farkukkal igen csak csapkodtak. Hirtelen elindultak, megijedtem, mert, ugyan azzal a sebességgel kezdtek el haladni, mint, amivel mi idáig eljöttünk. Felkaptam a gyeplőt, visszanéztem, Gyula bácsi még nem volt sehol, meghúztam, ügyelve, ahogy csak tudtam, hogy mind a kettőt egyszerre, mert a lovak, ha csak az egyik felét húzom, abba az irányba fognak fordulni. Így magyarázta nekem Pista bátyám egy hete, amikor kint voltunk Hévízen, sőt akkor meg is mutatta. 

Biztos, hogy nem csináltam tökéletesen, de már messze voltunk attól a ponttól, ahol először megálltunk. A lovak a gyeplő húzása után az országút közepe felé akartak fordulni, majd az árok felé, aztán le az árokba. Leestem a bakról, amint az első két kerék majdnem az árok mélyében volt. Észnél voltam, gyorsan megfordultam. Visszanéztem, majd hirtelen balra gördültem, máskülönben a bal hátsó kerék keresztülment volna rajtam.

Amikor felálltam, a lovak már bent voltak a kukoricásban, majd lassan megálltak. Bizony elég messze mentek, mert nem láttam a szekeret, csak a lovak fejét, és most éreztem, hogy nagyon megütöttem magam, reszketett a lábam. Gyula bácsi akkor már kint állt a kocsma előtt, az árok szélén állva láttam, hogy még ivott a söréből, majd a korsót a földhöz vágta. Öregesen rohant felém, meg sem kérdezte, hogy érzem magam, vagy mi történt, csak káromkodott, és az dőlt belőle.

– Mocsok,...vagy kölyök, miért nyúltál a gyeplőhöz, nézd mennyi kárt csináltál nekem, ki fogja ezt most megfizetni? Az Istenit az anyádnak! Beszaladt a lovak után a kukoricásba, majd egy idő után nagy körrel kijött velük, még mindig nem a kocsma előtt, ahol vagy fél órával ezelőtt megálltunk. Néhányan kijöttek a kocsmából, és bennünket figyeltek. Itt sírdogálok, az oldalamat fogom, mert azt nagyon megütöttem. Az öreget nem érdekelte, hogy velem mi történt, láttam, dühöngött, ahogy csak tudott. Már azon voltam, hogy haza indulok anyuhoz, az út egyenes volt hazatalálok, amikor mellém ért a lovakkal.

– Szállj fel, te, te..,, ,morogta felém Gyula bácsi, én meg azt is bántam, hogy a világon vagyok.

Felkapaszkodtam hátul, az öreg az úton magában beszélt, erre felé értették, hogy lehet valakit lelkileg kínozni, engem szidott egész nap, de az utána következő napokban többet nem szólt hozzám.

Amikor megéhezett, ő evett először, majd otthagyta a tarisznyáját, elment szántani. Felálltam a fa mellől, ahol eddig egyedül ültem, de távol tőle, hirtelen visszaszólt, hogy ehetsz, ha akarsz. Késő délutánig egy talált régi pénzzel játszottam – nyálammal lesikáltam a földet róla –, talán 1754-ből, emlékszem vörösrézből volt, de még a helyszínen elvesztettem. Néha elsétáltam a földek mellett, lassan kialakult egy sajátos gondolatom az eseményről, kezdtem megnyugodni, tetszett a táj, elszórakoztam a szöcskékkel, és a madarakkal. A távolból látszott a Balaton is, oda vágytam.

Otthon már vártak bennünket, Pista, a fia szikrázó szemmel támadt az apjára.

– Nem szégyelli magát, egy kis gyerekre bízza azokat a lovakat, amelyek már magát többször, de részegen haza hozták, és a kocsirúddal döngették a kaput? Hogy mert ilyent tenni, hogy egy rohadt sörért, vagy kettőért kocsmázik?

Miért nem állt be a kocsma udvarába, vagy, ha már a baj megtörtént, miért nem fogta a lovakat a kocsi végéhez, a csapáson visszahúzathatta volna a szekeret?

Elmentem megnézni, nagyobb kerülővel nem is tudott volna kijönni a kukoricásból!Az apja csak hümmögött.

– A gyerek hozzányúlt a gyeplőhöz.

– Na és, másodszor ült kocsin, a lovak elindultak azt maga is látta, a gyerek megijedt, hogy hagyhatta egyedül őt, mit várt tőle?

A család azért tudta meg a hírt, mert a kukoricás egy rokon földje volt, a hír ilyen helyen gyorsan terjedt, hazaértünkre már megegyeztek a kártérítésben. Csak az anyámat érdekelte, hogy mi történt velem, látta, hogy kék, zöld az oldalam, neki kellett később elmesélnem. A többiek nem igen néztek rám, szemlátomást felborult a családi hangulat, tizenkét évig be sem tettem a lábam hozzájuk, nem volt egy jó szavuk sem hozzám, a baj után. Őket nem érdekelte, hogy velem mi történt.

 

 

 *

 

 

Ezerkilencszáz ötvenegy, karácsony. Ebben az időben az sem volt biztos, hogy megünnepeljük, nem beszélve arról, hogy sokszor nem tudtuk, hogy ki kopog az ajtón, főleg ha már a meghívottak, vagy a család az asztalnál ült. Mi is ott ültünk, ketten az öcsémmel úszva a boldogságtól, hogy egy néhány órás sorban állás után az anyánk mind kettőnknek venni tudott egy-egy nagy narancsot, amit előtte soha sem láttunk. Biztos, hogy halászlé volt vacsorára, az elmaradhatatlan rántott ponttyal, hirtelen úgy tűnik vissza a múltból, hogy az ablakon kopogtak.

Nem jó jel ez abban az időben, az anyám ment az ablakhoz, elhúzta a függönyt, hunyorítva kinézett rajta, aztán megint meresztette a szemét. Nehéz volt úgy kinézni a sötét folyosóra, mert a szobában világos volt a háta mögött. Visszalépett, és azt mondta nekünk, hogy nagyapátok van itt.

– Ejha, mondja az apám, vajon mi lehet olyan fontos? Anyám beengedte őt, de nagyon feszült lett a helyzet, amint ők ketten az előszoba ajtóban apám nevelőapja belépése után egy pár szót váltottak. Együtt léptek be a szobába.

– Gyerekek baj van. – kezdte a nagyapám. Mint tudjátok Feri megszökött. A héten a Szabad Európa rádió bemondta, hogy egy katonai provokáció lett végre hajtva Jugoszlávia ellen az elmúlt hónapokban. És ő a megszállt drávai zátonyszigetről elkötve a honvédségi rohamcsónakot, a rajta lévő géppuskával együtt Jugoszláviába szökött.

– Ha már ők is beszéltek róla, akkor ebből nagyobb baj lesz, említette anyám keserves hangon, hiszen már testvéreit, Terit és Józsit is letartóztatták.

Nem vagyok benne biztos, hogy az említett nagyapai látogatás pont karácsony estéjén történt, kisgyerek voltam, de a karácsonyi hangulat, és a nagyapai beszéd mindig velem maradt, dolgok időben el, és összemosódtak. 

Ami ezek után történt az évekre meghatározta a család sorsát, benne a legborzasztóbb emberi tragédiákkal. Az eseményt követő letartóztatások, az alapok megingása, bukása családunk egyik legfájdalmasabb tragédiája volt. Ámbár mások felemelkedése is megrendítően bátor volt. Hónapok múlva anyámat, és húgát is elvitték. Ők kihallgatás után terhességük miatt el lettek bocsátva, de megkötöttségekkel.

Majd idővel az első látogatásra engedélyt kaptunk. A Fő utcán az épületen belül, még mi gyerekek is katonai őrizettel mehettünk a WC-re, és végig kellett hallgatnunk, hogy miként beszéltek hozzátartozóinkkal azok, akik most a hatalom kék paroliját viselték.

A nevünket kiabálták valahonnan, felálltunk anyámmal, öcsémmel, és bementünk a helységbe, ahol egy másik szerencsétlen család egy ávós tiszt társaságában beszélgetett a rokonával. A szoba talán négyszer hat méter volt, vagy még annyi sem, középen sűrű, a földtől a mennyezetig dróthálóval elválasztva.

A drótháló másik felén a jobb sarokban egy ajtó, lefelé lépcsők vezettek az ajtó mögött. Egy kis várakozás után kivágódott az ajtó, de sok időbe telt, hogy először a nagybátyám, majd egy tiszt megjelenjen. Most láttuk őt először, hosszú hónapok után, arca csupa seb. A testtartása is olyan volt, mint akinek fájdalom lett volna egyenesen állni, fanyarul mosolygott, ránk nézett, majd megkérdezte tőlem, hogy vagy arany öcsém? Zavartan válaszoltam.

Anyámmal, szemeivel beszélt egy sóhajtásnyit, ujjaik összeértek a dróthálón keresztül, majd beszélgetni kezdtek.

Kisvártatva a tiszt rákiáltott.

– Megmondtam magának, hogy erről nem beszélhet, vagy azonnal visszaviszem. Mondja meg a nővérének, hogy az arcán lévő sebek azért vannak, mert elesett a cellájában!

Ez még nekem, a kisfiúnak is túl átlátszó volt. Anyám, és nagybátyám is bocsánatot kértek, a beszélgetés talán még egy negyed órát tartott, de több volt, mint a cenzúrázott levelek, amiket a börtönből írhatott.

Később, kilépve a börtönből balra fordultunk. A börtönépület sarkával szemben, de a másik oldalon, ahol mennünk kellett egy kis élelmiszerüzlet volt. Betértünk. Amint végeztünk, és újra kijöttünk az utcaszintjén lévő sarki börtönablakban emberfejeket láttunk, anyám felismerte Teri nénémet, a nővére volt az egyik kíváncsi, akihez nem kapott látogatási engedélyt. Neki csak integetni tudtunk, évekkel később mesélt róla, még ilyen kis dolog is melegséggel töltötte el…

Két részletben ülte le a büntetését. Az iskolából jöttem haza – hónapokkal később –, a nagynéném a tükör előtt állt, nálunk lakott, szépen felöltözve fésülködött, és nagyon sírt. Amikor meglátott magához szorított, a zokogása rázni kezdte.

– Istenem, Istenem, mi lesz veletek, arany szép öcsém?

– Velünk, kérdeztem, miért velünk? Bújtam hozzá, mindig szerettem őt. És miért sírsz?

– Vissza kell mennem a börtönben, de én titeket sajnállak, apátok nem áll ki ezért a családért. Én talán csak kibírom, de ti hárman lesztek testvérek. Mi lesz veletek, anyátokkal?

Anyám előzőleg, nővére részleges kiszabadulása előtt kérvények tömegét írta testvérei védelmében, értük mindent megtevő asszony volt. Ugyan akkor hiedelmekre hajlamos, Sokszor hallottam tőle, ha beütöttem a könyököm valamibe, hogy vendég jön. Ha a kés hegyével leesett és beleállt a parkettába, arra is tudott valamit mondani. A jobb szemem viszket szerencsém lesz, volt a szólás, úgy szintén az egyik tenyerem bizsergése is örömhírt hoz.., csak elfelejtettem, hogy melyik… Pénz áll a házhoz, emlegette, abba hittem volna.., mozira mindig kevés jutott.

Emlékszem, apám távozása előtt egy vacsora alkalmával a testvéreiről beszélgettek, anyám megjegyezte, hogy még a jóshoz is elment, hogy sorsukról, jövőjükről tudakozódjon. Apám úgy nézett rá, mint aki meszet evett.

– Te ilyesmire költöd a pénzed? – kérdezte ingerülten.

Fagyos lett a hangulat közöttük. A faluszerű része Keszthelynek, ahol felnőtt, rányomta bélyegét az akkor talán tíz éve Pesten élő anyám gyerekkorára. Így felnőtt korában is különleges, és babonás dolgokat tudott elhinni, bár ezeket ötvenhat után további iskoláival, munkahelyi hatással csodálatosan, csendben elhagyta. Majd néha kibuggyant belőle, de már viccesen.

 Testvérei védelmére megírt levelére egy alkalommal a központi bizottság válaszolt, miszerint a párt nem foglalkozik hazaárulók ügyével, Rákosi láttamozta. Apám megijedt politikai jellegű tevékenységétől, és visszaköltözött a nagyszüleinkhez.

Anyám mindig megőrizte a levelet. Sorsunk innen csak rosszabbra fordult. Emlékeimből előtűnik az oroszlányi bánya bejárata, százak álltak sorban, hogy egy pár órás látogatásra könnyek között egymás kezét fogva, ott annyian szenvedjenek. Ávós tisztek meg felügyelték az asztalokat, beleszóltak a beszélgetésekbe, időmegvonással fenyegetőztek, ha a témát nem változtatták meg.

– Sokszor derékig érő vízben kell dolgoznunk, panaszkodta halkan nagybátyám, arcáról leolvasható volt a megalázás, amiben itt a rabok naponta részesültek.

 

 

 *

 

 

Anyánk egy örök hajtós, kimustrált biciklivel lepett meg bennünket. Már napok óta kérdezgette, hogy nem volna-e kedvünk meg tanulni biciklizni, sokat ténfereghettünk tétlenül, gondolom ezt láthatta meg. Egy kora reggelen aztán ott volt a kerékpár, ekkoriban minden öröm volt, nem volt sok igény az újra. Az edzés meg is kezdődött még aznap délelőtt. Velünk felváltva száguldozott le-föl az utcán, és a környező mellékutcákban, már lihegett. Az öcsémnek szemlátomást jobban ment, mígnem egyszer csak kilőtt anyám kezéből, és eltűnt a szomszédos utcákban.

Anyu megkönnyebbült, talán nem is bánta, mert igen csak elfáradt. Elkeseredve mondtam neki, hogy öcsémre várhatunk majd órákat, mert most elment felfedezni az utcákat a maga módján. Én meg még nem tudtam megtanulni, így morogva leültem a kapu lépcsőjére, és vártam, hogy az öcsém megjelenjen. Itt dolgokat kellett megfigyelni. Bármennyire is testvérek voltunk, mi szigorúan ügyeltünk, hogy kire mennyi idő jutott a szüleink részéről, vagy dolgokon egyformán osztozzunk. Nehezen ment.

– Gyere fel, ha megjött, szólt vissza anyánk a kapu alól, megszomjaztam, felmegyek a lakásba. Utána folytatjuk, most úgy is várhatsz egy darabig, én meg kipihenem magam. Az öcsém csak jó hosszú idő után jött vissza, de sejtette, hogy fújtatok miatta.

Széles vigyor volt az arcán, láttam messziről. A kapu vagy három-négy házra volt az utcasaroktól, ott megállt, leszállt, majd ledobta a biciklit az út közepére. Felálltam, hagyta, hogy legyalogoljak a bicikliért, ami sértett, ezért tovább gúnyolódott velem.

Tudta, hogy kifutott az általam vélt ráeső időből elszaladt, amikor a közelébe értem.

Eljött azonban a délután, és már nekem is ment minden, igaz valahogy baj volt balra fordulni, mindig azt hittem, hogy elsodrom a másik járdát a jobb oldalon, amikor nagy nehezen, rángatva a kormányt sikerült befordulnom, néha nagyokat esve, már véres volt a lábam.

Másnap hosszú nadrágban folytattam, és kezdtem örülni, hogy öcsém figyelme elterelődött a biciklizésről, vagy talán visszaadta az időt? Száguldok lefelé a Tűzoltó utcán az egyik barátommal, amikor a baj megtörtént. Az örök hajtós elkapta a nadrágom szárát, mindjárt ki is rojtozta, mert az a lánc és a lánckerék közé került, a következő pillanatban a jobb pedál teljes erővel megütötte a vádlimat, ijedtemben, és fájdalmamban leléptem a ballal, a bicikli meg ment volna tovább. Bizony ez is egy módja volt megállni ezzel a tragaccsal, a másik a fal, a villanyoszlop, vagy egy autó hátulja, ha nem lábfékeztem vele. Most átbukva a biciklin, keményen hasra estem.

A többire nem emlékszem. Ahogy lassan összeszedtem magam, egy idős néni segített fel: – Jól vagy gyerek, kérdezte? Alig tudtam a jobb lábamra felállni, remegett, amint ráléptem. Kezemről is lejött a bőr, véreztem mindenhol. A lánc leesett a lánckerékről, most már nem volt sok becsülete előttem, bal lábammal ügyetlenül belerúgtam, feljajdulva, bicegve leültem a járda szélére. Valaki lehúzta a kerékpárt az út közepéről, mellém téve a járdához. Nem is gondoltam volna, hogy ez ilyen veszélyes lehet, törülgettem sebeimet, később fájdalmakkal haza toltam. Öcsém nevetve várt a kapuban.

– A tied. Vigyorgott.

– Miért nem tetted fel a láncot?

– Mert fáj mindenem, nagyot estem vele, de segítek, ha kell.

– Tudom, hogyan kell feltenni, nekem is leesett tegnap, és a Gyuszi mondta, hogy kiterültél. Tudhattam volna, mert otthagyott a járdaszélén, és neki is örömet jelentett, hogy elmondhatta az öcsémnek.

– Nem kell nekem ez a bicikli, felnyaltam vele a Tűzoltó utcát, mindenki látta, ahogy összetörtem magam. Ez egy tragacs.

– Akkor az enyém? – kérdezte csodálkozva.

– A tiéd.– ismételtem megint.

Anyánk alig értette, tűnődött, hogy ilyen gyorsan megegyeztünk róla, mert osztozni azt nem nagyon tudtunk, ment minden a veszekedésig. Azt nem is mondtam el neki, hogy összetörtem magam rajta. Biztos sejthette, pedig nadrágot cseréltem. Később az is elárulhatott... 

 

 

 *

 

Lehettem nyolc, esetleg kilenc éves, amikor talán harmadszor estem skarlátba. Már nem is emlékszem rá, hogy miért nem lettem én mentővel a László kórházba elvíve, mert szinte ott laktam. Csak annyi tűnik fel emlékezetemben, hogy először anyám munkahelyére mentünk ki a fizetéséért. Egy óvodában dolgozott, és az épület az Üllői út és az Ecseri út sarkán állt. Beteg voltam, nem vitt be a gyerekek közé, hanem arra kért, hogy maradjak a két ajtó között, ő felveszi a fizetését, és utána bevisz a kórházba.

Hetekkel előtte, talán két alkalommal kivitt magával, és az általam ismert nagycsoport béli fiúkkal játszottunk az udvaron. Az óvoda gondnoka egy idős, durva, nagyon aljas asszony volt. Egy, a játszó udvarhoz tartozó részen kertészkedett, hagyma ágyak voltak, de nem volt elkerítve. Fogócska közben egyszer mi gyerekek beszaladtunk az ágyak közé, biztosan beleléptünk itt-ott a hagymák kellős közepébe, ő meg meglátott bennünket, én futottam leghátul, alighanem azért ismert meg később.

Nem kedvelte az anyám, a gyerekeket sem, egy hozzátartozóját szerette volna bevinni, még anyám előtt, és nem vették fel. A kudarc miatt az anyámra haragudott, s mivel engem is a gyerekek között látott, utánam kiabált, miután elszaladtunk, hogy ne merjek idejönni az óvodába megint, mert elver. Nos, most, ahogy szorongva itt álltam a két ajtó között, mert emlékeztem szavaira, a külső ajtó nyílott, megjelent ez a nő, aki, amint meglátott, rám támadt.

– Már megint itt vagy, te szemét? A láztól alig láttam, megijedtem ettől a hangtól, fordultam kifelé, hogy inkább kint várjam az anyám, ő meg egyre hangosabban jött utánam.

– Nem megmondtam neked, hogy ide ne gyere? Hogy merted idedugni azt az undorító pofád?Mi van, nem tudsz felelni? Majd elintézem, hogy ti ne járhassatok ide! Kint hideg, őszi szél fújt, október vége, vagy talán november első hete volt. Sírva fakadtam.

(Az élet érdekessége, hogy sok-sok évvel később távol a hazától egy különös beszélgetésre került sor. Nagybátyám mesélte, hogy az egyik horgász-vadász ismerősének a felesége a Vágóhíd utcai telepen nőtt fel, rögtön a Haller piac mögött. Valóban, emlékeztem rá, hogy volt ott, vagy hat-nyolc hosszú, barakkszerű, távolról feketének tűnő épületsor –valamikor az ötvenes évek végén lebontották –, amit mi gyerekek messziről elkerültük, ismerve lakóit, rossz hírűket, ha a piac felé jártunk.

A történetet azután hallottam, amikor az asszony állítólag valami ostobaságot mondott egy társaságban, és amiért a férje letorkolta, emlékeztetve őt a környezetre, ahol a felesége felnőtt, és ahonnan állítólag semmi okos az életben nem származott. A nagybátyám később hozzátette, hogy ennek az asszonynak az anyja volt a gondnok abban az óvodában, ahol anyám dolgozott.

Megnéztem magamnak ezt az nőt, a szomszédban laktak. Reá nem tudtam haragudni, velem barátságos volt, talán el sem hitte volna, ha elmesélem neki, hogy milyen anyja volt. A férjének azonban említettem, egy horgászkirándulás alkalmával, keserűen végignézet rajtam, lassan bólogatott.

– Sajnos ismerem azt az életformát. Elhiszem.)

Ha valahányszor visszaemlékszem erre az óvodai jelenetre, elfog egy undor attól a világtól. Úgy emlékszem, hogy felhagyott az üldözésemmel egy idő után, amint kívül voltam az ajtón. Talán látta az anyám kijönni, de örökre bennem maradt emlékezésnek ez az aljas viselkedés. Akkoriban mintha többen lettek volna azok, akik csak ártani tudtak. Mi pedig utána anyámmal meg sem álltunk a kórházig, ahol megint vagy negyven egynéhány napot töltöttem el magas lázzal. 

Nekem úgy tűnt, mintha az egész gyerekkorom csak betegségekből, és abból eredő tapasztalatokból állt volna. Rémlik, hogy én abban a korban soha meg nem gyógyultam, egyik betegség jött a másik után, háborús gyerek mondták, a skarlát is többször utolért. Talán még az idegeivel is baj lesz, ha felnő, jósolták az orvosok.

A legkellemetlenebb emlékeim azonban a kórházi körülményekhez fűzött. Néha ketten voltunk gyerekek egy ágyban, és fejtől lefelé egymásnak, úgy aludtunk. Volt, hogy anyám a hátán, és tetvesen vitt haza, mert nem tudtam menni. Hazafelé menet fel-feltett a Gyáli út kőkerítéseinek párkányára, könyörgött, hogy próbáljam meg, mert rettentően elfáradt, vékony asszony volt, és még messze voltunk hazáig.

Őszintén, nem is emlékszem, hogy egy alkalomnál többször valaha is fürödtem volna, amíg kórházban voltam, – akárhogy is erőltetem emlékezetem –, de, hogy akkor miért nem tudtam menni, azt homály fedi.

Ami mélyen bennem élt évekig, az egy kellemetlen, fájó esemény, mint kisgyereket nagyon bántott, ez rögtön az óvodai incidens után történt. 

Szinte minden gyerek panaszkodott, hogy az éjszakás nővérek loptak – mert eltűnt a szappanunk és minden más –, és a nappalosok is, ha tehették, és nagyon csúnyán beszéltek velünk, ha doktor nem volt jelen. Nekem különösen fájt, hogy egy kedvenc kompótomat, amit az anyám hozott be, azt egy nővér az egyik éjszaka megette. Amikor az üveget visszatette az éjjeli szekrény tetejére koppant egyet. Már napok óta magas lázzal feküdtem, és csak most kaptam egy saját ágyat, nyugtalanul aludtam, a zajra felriadtam.

Felnéztem a szekrényre, azután az üvegre, az ott volt üresen, nyöszörögve utána szóltam a nővérnek, megkérdeztem, hogy ki ette meg a kompótomat? Mire ő visszalépve a fejemre húzta a takarót, a kor durvaságával, pofa be, aludjál, ott hagyott. A takaró alatt sírtam, úgy hiányzott az a kompót, fájt a megalázás. Az anyutól kaptam, az enyém volt, a szeretete volt benne.

Elpanaszoltam anyámnak a történteket, és mindig az ő szavai voltak, amelyek feloldották az ilyen sérelmeket bennem. Anyám, aki ekkortájt nem volt több mint negyvenöt kiló, sokszor adott vért nekem, vérsavót csináltak belőle, ő nagyon remélte, hogy segít vele rajtam. A beadott injekciók szinte hatástalanok voltak, mire elértem a kilenc éves kort, már szívnagyobbodásom volt a magas, és tartós láztól.

Egy alkalommal írt apám Arizonában élő unokanővérének, erősebb gyógyszerek kellettek volna, egy levél jött, benne egy ajánlott ima, és öt dollár, ami még veszélyes is lehetett volna, ha a levelet felbontják.

 

 

 *

 

Az új rendben ezek voltak azok az évek, ahol kevés volt az örömteli ember Magyarországon, körülöttem csak panaszt hallottam, és gyerekkorom óta nem ismertem igazán boldog felnőtt embert. Csak mi gyerekek voltunk boldogok, mind addig, amíg játszhattunk. Alig volt autóforgalom az utcákon, és rúgtuk a labdát reggeltől estig. Sőt még a frissítő is rendelkezésünkre állt, amikor a szódás kocsi megállt a közeli vendéglőnél. Azt hamar megleptük, hogy aztán a kocsis lecsapjon ránk kiosonva az épületből egy másik ajtón, és magyarul megmondva, hogy hova menjünk lopni a szódavizet. Mi gúnyolódva válaszoltunk neki, de futva, ahogy csak tudtunk, az ember meg utánunk.

Nem kellett szégyenkeznünk, mindenki így beszélt, az utca modora, és a nyelve volt a viselkedés, és az anyanyelv. Hamar megtanultuk. Egyszer aztán el is kapta egyikünket, ütlegelni kezdte, amikor egy idősebb fiú megcsapta a lovakat, azok meg elindultak, otthagyva társunkat, a kocsis meg loholt lovai után.

Ez volt a mi világunk, így ismertük meg környezetünk, nekünk ez volt az élet, itt érlelődtünk az iskola után. Többnyire magunkra hagyva, minden felügyelet nélkül.

És sokat horgásztunk, nagyon sokat, lent a kis Dunán, a zsiliptől le a másik hídig, megtalálva az elrejtett szépségét ennek az alig ismert, eldugott vízparti tájnak. Az öcsémmel és legjobb barátommal reggeltől estig szinte elvesztünk itt. Mert az ott nem volt a kor Budapestje, azt nekünk gyerekeknek hagyta meg a sors, hogy felfedezzük. A nádasokat, a köztük lévő tisztásokat, ahol az ingatag pallókról értük el a stéget a csodálatos kalandért.

Ott, hol a víz alatti világ üzent. Ezért néha még bele is estünk, csak, hogy a vízi növények között a keszegek tömegét foghassuk meg, mert a partról láttuk, hogy mozgott a nád, a hínár, meg a palló is, amikor felfutottunk rajta. Majd engedett a sorsnak, megbillent és beledobott bennünket az iszapos vízbe. A vadon, az volt ez itt nekünk. Élveztük, és magunkba szívtuk.

Szemben a másik parton a raktár épületek még el is takarták a város látványát előlünk. Itt-ott néha napján uszályok horgonyoztak a raktári part mellett.

Esetenként öten-hatan a barátokkal is erre felé kóboroltunk, akik egy egész napot elfeledve, elegendő ennivalóval, de végtelen örömmel magunkénak vallhattuk a természetet. Nem bántuk, hogy elhanyagolt volt, sokszor a vízben döglött állatok úsztak, botokkal beljebb toltuk őket, ha közel kerültek hozzánk horgászás közben.

Körülöttünk a néma csend, a víz környéke, a természet nyugalma, ez a mi folyónk volt, a miénk, fiúké. És a vízi madarak is, a fészkeik, a kicsinyeik is, a békák, siklók, és napközt sehol egy ember, élmény volt ez nekünk elbújva a nagyváros elől. 

Laci, itt a mi utcánkban, aki a második legidősebb volt közöttünk, anyjával, és nővérével egy üzlethelységben lakott. Időnként náluk gyűltünk össze, hogy a napi szórakozást megbeszéljük, hogy a Ludovikában, vagy a Haller téren, esetleg az utcán focizzunk. Mert örömünk ebben az időben a labdarúgás volt, és értettünk is hozzá. 

Nővére egy ostoba, iskolából kimaradt teremtés volt, nem egészen normális, lehetett vagy tizennyolc éves, vagy még több, korhűen rettentően trágár, vallásos az anyjával együtt, szombatisták. Sokszor tébláboltunk lakásuk előtt, ami talán valamikor egy üzlethelyiség lehetett, dolgokat barkácsoltunk, rollert építettünk, a felesleges csapágyakat meg a golyókért rendszerint szétvertük.

Mivel lakásuknak nagy üveg ablaka volt, és nem volt rács rajta, nagyobb vigyázattal is lehettünk volna, amikor a csapágyakat ütlegeltük, de erre senki nem gondolt. Így történhetett meg, hogy egy rossz mozdulattól egy kora délutáni napon, a csapágy perdült egyet, felugrott, megcélozva a bal felső sarkot, betörte az ablakot. 

Menten szétugrottunk, mert Babi, akit mi csak Kimának szólítottunk magunk között, és tudtuk, hogy gyűlöli ezt a nevet, már ki is ugrott a helységből. Ocsmány módon szidta, a le, és felmenő rokonainkat az utca kellős közepén. Az anyja követte őt, hol csitítva lányát, hol szidalmazva minket. Volt, aki még buzdította is ezt a szerencsétlen lányt, hogy jobban cifrázza, erre az anyja mérgelődve befelé húzta a lányát, be a lakásba. Még szerencsénk volt, hogy nem kapta el egyikünket sem, mert amilyen bolond volt ez a lány, még komoly kárt tudott volna bennünk tenni. Szétriadtunk, mindenki eltűnt a környékükről.

Másnap, vagy harmad nap, persze, mintha semmi sem történt volna megint ott kezdtünk gyülekezni, barátom nővére kint volt az utcán ránk se hederített. Egy nagy tál kovász volt nála, és belülről, és kívülről próbált egyszerre két kovászos újságpapírt összenyomni, hogy azokkal befoltozza az összetört sarkát az üvegtáblának. Nagy nehezen sikerült is neki, és egy kis idő múlva azok már összeragadtak, az után kívül-belül még egy réteget ragasztott rá, hogy vastagabb legyen.

Messziről nézegette az életművét, és persze, mi fiúk csináltuk a magunk dolgát. Laci, az öccse egy óvatlan pillanatban megint úgy ütötte meg a csapágyat, hogy az perdült egyet a levegőben, és pont a foltozott ablak alatt berepült a lakásban. Elszabadult a pokol...Rebbentünk megint. Én már vagy húsz méterre voltam, amikor megfordultam, de a többiek, köztük Laci még előbbre, talán az Üllői út sarkán, mert az utca harsogott az ordításától...

 

 

 *

 

 

Néhány üzlethelyiséggel feljebb, az Üllői út felé, főleg nyaranta, ahol az öreg szabó, és felesége legalább hat kutyával lakott, mi fiúk egy héten többször összegyűltünk. Az öregtől tanultunk meg sakkozni, mert ahhoz nagyon értett. Komolyan vett bennünket, ha nem volt felnőtt partnere behívott lakásába, amelynek ajtaja estig nyitva volt. Amúgy minket okítva, a faszenes vasaló kezelésétől a sportokig mindenhez volt megjegyzése, vagy legalább is hozzászólt a dolgokhoz a maga módján.

Egyszer nem sikerült az ajtó előtti a művelet, mert tudni kell, hogy a vasalót az egyik kezéből a másikba tette, jobbra-balra lengetve hozta tűzbe, hogy a benne lévő fa-szén begyulladjon. A máskor csak az egyik kezében volt, és körözött vele, de most váltott, bizonyára valahogy ma szórakozott volt. Sajátos mutatványa volt ez, a járdaszélén állva, a figyelmes járókelők messziről kikerülték. A másik oldalról figyeltem őt, itt egy tejcsarnok volt, anyám küldött le tejért, kenyérért.

Tekingetett az öreg szabó jobbra, balra, egyre lendületesebben tette át az egyik kezéből a másikba, mígnem az egyik kutyája felugrott a háta mögötti ajtóhoz tett furnérlemez tetejére, és kiugatott. Az öreg hátranézett, rossz lett a váltás, és a vasaló elrepült vagy két méterre, halálra rémítve egy merengve sétáló idős hölgyet. Amint leesett a járdára, szikrázott a széthullott faszéntől, az idős hölgy szaporán szedve lábait, ijedten hátra- hátra nézve lépkedett előtte. Szerencsére, valahogy lapjára esett a tüzes szerkezet, és nem tört el. Mérgelődött az öreg, de nagyon. Hazáig kuncogtam a látványon.

Nekünk nagyon szerette magyarázni a csillagászatot, és kedvelt is minket, gyerekeket. A hold állapotát mindig számon tartotta, gyakran megjegyezte, hogy ez most éppen fogyó állapot utolsó negyede lehetett, vagy valami más, mi meg bámultuk őt. Cigány ember volt

– Jaj, gyerekek, nektek még nagyon sokat kell tanulni, sóhajtozott, de pont a csillagászat érdekelt minket a legkevésbé, ellenben a sakk az már más dolog volt. Sakkozni szerettünk, türelméért vele mindig kedvesen elbeszélgettünk.

Barátai, a környező kisiparosok már nem voltak hozzá ilyen barátságosak. Egy születésnapi köszöntőben, amit levélben küldtek el neki, már csak egy, te is kománk Csorba, te kutyabarát foghíjas kecskének szólították. 

– Ne, hogy ti is ilyeneket mondjatok ám rólam, nézett ránk viccesen, korholóan. 

A triciklit, és az oka, amiért építette, arra az utca felfigyelt, kevesen is gondolkodtak úgy, mint ő. Elhatározta, hogy meglátogatja rokonait Cegléden, vinni akarta a feleségét és a kutyáit is, ezért több próbát is tett vele. Beültette az asszonyt a csomagtérbe egy néhány párnára a kutyákkal együtt. Nem volt könnyű, mert azok ki-kiugráltak, és sokat ugattak az asszony fülébe. Zavarta is, végül kiugrott vagy két utcával arrébb, mert az izgága kutyák összetiporták. Ügyetlenül elesett a járdán, mérgelődött, a kezében lévő párnával csapkodta a kutyákat, és a férjét is.

– Ne bolondoz már, védekezett férje, hát mindenki lát bennünket.

– Maga üljön a kutyákkal, és majd én tekerem ezt a vacak járgányt!

– Jaj, te Zsuzsi, még megszégyenítesz itt az utcán. Veszekedet vele.

Kilókat fogyott, mire letekert vidékre, amikor visszajött mesélte is, hogy a feleségével ez nem ment volna, mert egy nagyon szeles napot fogott ki. A kutyái is megkeserítették életét, pedig most már tető is volt a csomagtér felett.

Állandóan ugattak, vagy vonyítottak, mert a csomagtérbe lukakat fúrt, hogy a kutyák levegőzzenek. Azon meg befütyült a szél, megijesztve az állatokat. Sőt, egy széllökés leszorította őt az árokba, ahol az egész tákolmány felborult. Az állatok, akik az életben először látták a természetet, mind a hatan, különböző irányba futottak. Majd egy órába tellett neki összeszedni az ebeket és tovább taposni a szerkezetet. 

Amikor sakkoztam vele, csak az volt a baj, hogy, ha egy fél órát eltöltöttem a lakásába, olyan kutyaszaga lett a ruhámnak, hogy az anyám már messziről megérezte, hogy hol jártam. A fa-szén szaga meg csak rontott rajta. Talán senki nem használt lakás vagy test szagosítót, kölnin kívül. Náluk az üzletben semmi szín alatt.

A kutyáival amúgy sok baja volt, a helység kicsi volt talán még két embernek is. Egy hétvégén, amikor éppen sakkozni mentünk volna hozzá, kivágódott az ajtó, dühöngve ugrott ki rajta az öreg szabó.

Enyhén karika lábaival amúgy imbolyogva ment, most kezében egy nadrág, és rohant vele az úton. Mulatságos volt nézni, ahogy futott, majd megfordult és visszaintett, hogy várjuk meg. Felesége is kidugta az orrát, sóhajtozott, hogy ezen a munkán az ura alig keresett, most meg rohanhat a tisztítóba, mert az egyik kutya lehányta a nadrágot.

Egy alkalommal, még a nyáron sakkozás közben hátrament megkóstolni a húslevest, amit a függöny mögött főzött, amikor újra előrejött egy darab sárgarépa volt a kezében. A legnagyobb kutyája a fekete

Bogár meg éhesen, csaholva követte, ledobta a sárgarépát a földre, az állat szagolgatta, nyaldosta, majd otthagyta. Az öreg szabó fenékbe billentette a kutyát, mondott egy-két trágár szót, felvette a sárgarépát, megette.

– Még otthagyta volna ez a dög, ezt a finom falatot, morgolódott.

Magamban hüledeztem, hogy lehet ilyet megenni? Gyorsan elköszöntem, ettől már forgott a gyomrom.

 

 

 *

 

 

Az élet mozgalmas volt lent az utcán, a hazai viszonyok kisöpörtek bennünket, gyerekeket a perifériára, ahol nagyon hamar önállóak lettünk, és nem volt szándékunkban ebből semmit sem feladni. Megtaláltuk ott, ami a miénk volt, alkalmazkodtunk a körülvett világhoz, jártunk a Füvész kertben, mert ismerni akartuk Nemecsek világát, életünk csak ismételte a század elejét.

Ősz lett, és erre a szezonra is megvolt a magunk tevékenysége, mert a pénzverde mögötti kis utcában, ahol csodálatos fák nőttek – amelyeket az elmúlt két évben minden nyáron, és ősszel megmásztunk –, ott most már beértek a gesztenyék. Az öcsémmel, és barátaimmal a fákon csüngtünk, hogy ebből a tetszetős barna micsodából a zsebeinket megszedhessük minden egyéb szándék nélkül, csak azért, hogy legyen.

Eltöltöttünk órákat ilyen, csak fiú gyerekeknek való fontos dolgokkal, de valahogy ma csak annyira futotta, hogy megmásszuk a legnehezebben megmászható fákat, majd tömött zsebekkel eltűnjünk a Népliget unalmában, korzózva ott egyet a sportpályák körül. Már nem voltak virágzó orgonabokrok a Pénzverde kerítésén belül, vagy beérő eperfa a Népművészeti Múzeum kertjében, a szezonnak vége volt itt tavaszig.

A legtöbb gesztenyét el is dobáltuk a ligetben, de valahogy hazatértünkkor még akadt egy néhány a zsebemben. Otthon kitéve őket, az ablakpárkányon száradtak majdnem egy hétig, közben az idő hűvösre fordult, anyánk már be is gyújtott a cserépkályhába, ami széntüzelésű volt. A hétvégén senki nem volt otthon, amikor az iskolából hazatértem, meglepett a szokatlanul meleg szoba, éreztem a kályha melegét. Nekidőltem, majd kinyitottam az ajtaját, de már csak hamut láttam benne, anyánk ezek szerint korán elment hazulról.

Az öcsém is megérkezett, itt önkiszolgálás volt, apánk dolgozott, anyánk meg talán vásárolni ment, húgunk az óvodában, ettünk, ami el volt készítve. Az ablak mellett elhaladva megláttam az ott heverő három megmaradt gesztenyét, egy hirtelen elhatározással bedobtam őket a kályha hamujába. Ettünk, majd nekiálltunk a házi feladatnak, amikor is néhány perc múlva egy hatalmas durranás volt hallható a kályhából, még a vasajtó is remegett rajta, megijedtünk, szemünk a kályhán volt. Vártuk a többit is, mert éreztük, hogy a többi gesztenyékkel is baj lesz. Óvatosan kinyitottam az ajtót, a hamu eltakart mindent, nem láttam a másik kettőt, így nem tudtam kivenni.

Csöngettek, az öcsém rohant ajtót nyitni, anyánk haza érkezett. Már egy hete béke honolt közöttünk.

Érdekes, hogy gyerekkorban minden összeesküdik ellenünk, ezt mindenki állíthatja, akinek becsületes gyerekkora volt… Valahol olvastuk, hogy a franciák szeretik az éti csigát, és mi felfedeztünk őket a kiserdőben. Itthon csak két erdő volt ismert a magyar nyelvben, a másik a nagyerdő volt, de nekünk nem ment annyira. Ezt is, amit mi sokra becsültük a háború teremtette meg, mikor is a ferencvárosi pályaudvart bombázták. Szóval itt a kiserdőben, ebben a gyermek paradicsomban óriási csigák nőttek, a szitakötők sok fajtája mellett, valamint egyéb bogarak.

A bombatölcsérek tele voltak vízzel, benne rengeteg béka, sokszor kettő összekapaszkodva, alul mindig a nagyobbik. Ha otthon beszéltünk róla, apánk szerint az tanította a hátán lévő kisebbiket úszni, az öcsém mérgére. Mert ketten, mintha gyorsabban úsztak volna, vagy merültek el, és nem tudta őket megfogni. Néha óriási szitakötőket üldöztek a fecskék, majd valahogy felbátorodva az üldözött néha megfordult és most az előbbi üldözők lihegtek, hogy nagy szemű, vélt áldozataik elől elmenekülhessenek.

Egy alkalommal rögtön az étkezési csigákról szóló történet olvasása után egy esős napon össze is szedtünk egy néhány tucatot, két Istentelen nagy papírzacskóban – fűvel kibélelve –, este boldogan vittük őket magunkkal. Így van ez gyerekekkel, annyi munkát találtunk ebben a kis világunkban, hogy kifutottunk az időből, és már sötétben értünk haza.

A két nagy zacskó az én kezemben volt, az öcsém becsöngetett. Apánk csak úgy félvállról szólva, de ránk sem figyelve, megkérdezte, hogy most kell hazajönni? Mi nem is igen magyarázkodtunk, hiszen semmi rosszat nem csináltunk. Befordultam a konyhába, és letettem a földre a két zacskót azzal, hogy holnap folytatjuk a kutatást az éti csigák elkészítéséről. Evés, mosakodás, ugrás az ágyba. A táltosok már vártak...Szegény anyánk imádott olvasni, mi már az ágyban voltunk, és kezdtünk szenderedni. Eszébe jutott, hogy lefekvés előtt még iszik egy pohár vizet, bár ne.., ámbár reggelre a helyzet még rosszabb is lehetett volna.

 Megmernék rá esküdni, hogy a barátaink azt mondták, hogy a csigák éjjel alszanak. Miért ne? Amint anyánk kiért a konyhába és a sötétben a villanyt a már ismert mozdulattal fel akarta kapcsolni, valami nyálkásat fogott meg. Egy félős mozdulattal mégis csak felkapcsolta a villanyt, és ijedten rohant ki a konyhából, mert a sok csiga a falon, sőt már a mennyezet közelében mászott.

A helyzetet rontotta a tény, hogy társbérletben laktunk. A felebaráti szeretet napokig tartó ajtócsapkodással lett valahogy kifejezve más alkalmakkor is, állítólag miattunk, mert mi gyerekek nem tudtunk számukra elfogadhatóan viselkedni. Mi is nyűgölődtünk velük.

Az nem zavarta őket, hogy a rósejbni sütőt soha életükben nem mosták el, csak zsírt tettek bele, és a megosztott konyhában a főzés befejezése után meg az asztal alá, a konyha kövére tették le. Az avas zsír szaga persze minden krumpli sütéskor betöltötte a lakást. Én meg teleszórtam sóval, ami a még meleg zsírban az asztal alatt megolvadt, és legközelebb azt figyeltem, hogy vajon meg tudták enni, amit benne sütöttek. Nem úgy van ám, hogy minket, gyerekeket mindenért le lehetett tolni büntetlenül. De most kitört a pánik, az egész család a seprűvel, és a partvissal vadászott a csigákra, amelyek a zacskókkal együtt a kapu alatti szemétbe kerültek. Megint nem mehettünk moziba.

Nos, anyánk megérkezett, és mint mondtam béke volt közöttünk, behozott magának a szobába egy pohár meleg tejet, érdeklődött, hogy ment az iskola? Fázós természete volt, felállt nekinyomta a hátát a még meleg kályhának, kortyolgatta a tejét. Mi az egyik szemünkkel őt figyeltük, egyszer csak letette a poharat az asztalra, megfordult és lassan kinyitotta a kályhaajtót. 

– Ki tudja miért?

Ez is olyan dolog az életben, hogy felnőttek sem éreznek meg mindent a kellő időben. Emlékszem, mintha korábban figyelmeztetni akartam volna, hogy csöpög a csap a konyhában, azt nézze meg, amikor egy óriási durranással a második, majd a harmadik gesztenye is felrobbant. Az öcsém, aki már az első durranás után a lépcsőházban volt, amikor én a kinyitott szobaajtó mögül szintén ugrásra készen, de anyámat lesve figyeltem, hogy mi történt?

Hát egy darabig semmi.., az anyánk ijedtében a parkettre csüccsent, de valahogy az ajtó fogóját még a kezében tartotta, amikor a gesztenyék robbantak, így az ajtó nem nyílt ki teljesen. Lassan megfordult, arca, és ruhája hamuszürke a kiszálló portól, két szeme körül világosabb karikák, kifejezetten rémisztő volt.

Egy gyors elhatározással, amint anyám felállt, én is futottam a lakásból, hogy az öcsém kövessem. Mert mit tátsam itt a számat, amikor úgy is pofonokat kapnék érte, és öcsémmel lementünk az utcára, mert ott nagyobb volt a biztonság. Estig nem is néztünk haza, gondoltuk, ha majd hiányzunk, keresni fognak, úgy is volt. Az embernek ismernie kell a szüleit. Késő este anyánk meg is jelent a kapuban, a kaputól távol már hallottuk, hogy értünk kiáltott, hogy hol vagytok ti Isten átkai?

– Hallod? Az utca másik felén az öcsémhez fordultam, már keres is minket. 

– Honnét tudod, kérdezte az öcsém aggodalommal?

– Nem hallod mit mond? – emeltem fel a hangom. 

– Aludni nem akartok, folytatta anyánk, vagy kiköltöztök? Gyerünk felfelé, majd számolunk ezért. 

Az öcsém indult előbb, pedig tudhatta volna… Abban a pillanatban, amikor el akart haladni anyánk mellett megjelent a fakanál, és kapott annyit, amit a mi fürge kezű anyánk ilyenkor gyorsan ki is tudott osztani. Erről a szokásáról még nagybátyánk is úgy mesélt egyszer, hogy vele is ezt csinálta gyerekkorában, és hetek múlva is emlékezett rá, hogy öccse szemtelenségéért fizetett, vagy nem? Hát én sem úsztam meg, de az öcsém igen sérelmezte, hogy ő nem csinált semmit, akkor kérdezte anyánk, te miért szaladtál el?

 

 

 *

 

Gyerekkoromban a környékünkön sok volt az iparos ember, meg-megálltam az üzletük előtt, ha volt idejük beszélgettek velem. Nem mindegyik volt barátságos, a kereskedők főleg nem, náluk csak vásárolni lehetett. Az iparosok nyitott ajtajában állva kérdezgettem a munkájukról, volt, akinek tetszett érdeklődésem.

– Nagy legény, hát te mi akarsz lenni, ha megnősz? Megnőtt a tekintélyem önmagam előtt, amikor csettintettek válaszomra.

Sajnos volt ebben az utcában más is, a kor lelki szegénységéből. Bántó durva emberek, akik korosztálytól függetlenül sértegettek fiatalt, öreget egyaránt. Béla, akivel barátkozni kezdtem szintén egy ilyen üzlethelységben lakott, mint ahol az iparosok dolgoztak. Apja asztalos volt, amúgy jó humorú ember. Egy alkalommal, amikor társainkkal focizni készültünk hívott, hogy menjek el a lakásukig. Az ajtó tárva-nyitva volt, várjam meg, amíg az anyjával megbeszéli, hogy hová megyünk, és menjünk együtt a többiek után játszani. Nyár volt.

– Ülj le a legfelső lépcsőre, mutatott rá Béla, s mert vagy három lépés mélyen volt a lakás én az utca szintjén maradtam. Az anyja, aki egyébként sokszor beszélgetett az anyámmal, hirtelen felé fordul.

– Mit keres itt ez a gyerek?

– A barátom, és te is ismered az anyját, volt Béla válasza.

– De nem akarom, hogy itt üljön, érvelt az anyja.

– Mi bajod van vele, emelte fel a hangját a fia. Csak egy pár perc, és megyünk.

– Utálom ezt a kölyköt és kész.

Megdermedtem, utál, ugyan miért?Hiszen az életben mi két szót alig váltottunk. Mindig köszöntem neki, és, ha az anyámmal voltam, akkor ő is tudott valami kellemeset mondani rólam, és az öcsémről. Soha sem láttam őt mosolyogni az igaz, gyakran valami harag ült az arcán, nyersen beszélt, s csak most láttam, hogy ez mit is jelent, ha valaki ellen fordult. Hogy merészel ilyent mondani, hogy utál, hiszen csak 11 éves vagyok?Felálltam, és kiléptem az utcára, mélyen megrendülve a lesújtó szavaktól, elmentem a lakásuk elől.

Az asszony még utánam szólt.

– Menj a francba innen, kezével integetett, mint, aki sürgős távozásra szólít fel valakit.

Elvörösödtem, ezzel megalázott. Béla rászólt az anyjára, az meg csak annyit válaszol, hogy ne hozz ide nekem senkit.

– És kivel barátkozzak, kérdezte az anyját?

– Mit bánom én, csak ne evvel a kölyökkel.

Bár messze álltam az ajtótól Bélára várva, hallottam mindent, kiabáltak egymással, később szótlanul bandukoltam mellette, amikor kimentünk a térre. Vérig sértett az anyja kijelentése, majdnem sírtam.

Látta ezt ő is, és csak annyit mondott, hogy ne törődj vele. De nekem még senki nem mondta, hogy utál és ez nagyon fájt!

– Á, fiam, fejtegette anyám később, olyan közönséges asszony ez, most tanultál valamit. Nem tudhatjuk, hogy ki, s minek néz minket a lakása ajtajából. Nem is érdemes számon kérni tőle, hogy miért mondta neked azokat az utálatos szavakat. Ne barátkozz Bélával, az anyja nem egy művelt asszony. Vele mindig bajba leszel. Keserűek ezek a leckék ugye, és még sok fogja követni az életben. Itt lenne az ideje, hogy nyelvet kezdjél tanulni, talán leköt, sőt biztos vagyok benne, és eszed is van hozzá. Beszélek Dobay tanárnővel, férje német magántanár.

Emmus néni is azt ajánlotta, mivel ez az élet olyan keveset kínált, de most már több időm lesz veletek délutánonként.

Volt tanárnőm férjével, Pista bácsival felkaroltak, ő valamikor a budai Kakas vendéglő tulajdonosa volt. Ezen a nyáron éppen festettek, mivel sokszor voltam náluk az eljövendő festővel is megismerkedtem – aki azt hitte, hogy a család unokája vagyok, még bele is egyezett –, hogy segíthetek neki.

Együtt hoztuk fel a festő kellékeket. Beleálltam mezítláb a nagy keverő edénybe, hogy gyorsabban menjen a festékpor vízzel való keveredése, valamilyen oknál fogva sok összeszáradt, rögös darab volt benne. Nevetgélt rajta, ilyent még nem látott, de valóban hamarabb elkészültünk. Amikor néhány nap múlva kész lett a lakás kifestésével nem voltam ott, megköszönte a segítségem, mondván, hogy mondják meg az unokájuknak.

– Nincs nekem unokám, felelte Emmus néni, csak egy szorgalmas, volt tanítványom.

Leesett a festő álla.

– Na, akkor itt van egy kis zsebpénz neki, én meg azt hittem, hogy idetartozik a gyerek.

Férje Pista bácsi ritka türelmes ember volt, anyám mintha azt mesélte volna, hogy bátya Németország svájci követe, de ha nem is, mert nem érintett, amit kaptam tőle az emberileg nagyon tartalmas volt.

 

Nem volt ő egy borissza vendéglős, olyan sok mindenről beszélt nekem, leginkább inas éveiről a vendéglőjükben. Tele volt példákkal az életről, amikor elmeséltem neki élményeim.

– Így kell felfogni– említette, mérd fel, hogy ki mondja és mit? Helyezd el mai környezetedbe – látod, ott sincs helye –, de te sem oda tartozol. Ahová igyekszel az most alakul ki nálad, és már jelzi, hogy érték van benne. Jól bírálsz.

 

 

 *

 

Eljöttek a nyári hétvégék, vasárnaponként gyakran megbámultam az utcai zenészeket, akiket néha a rendőrök sanyargattak. A környékünk mintha vonzotta volna az efféle szórakoztatókat. Ekkoriban még sok volt az utcai mulattató, az előadó „művész”, a kéregető koldus, a háborús rokkant, az elesett, akit a jóindulat tartott élve. Ez a megtört, fáradt kis öregúr is, minden második vasárnap délelőtt jelent meg a mi utcánkba. Egy szürkésfehér borzas kiskutyával, egy felhúzható gramofonnal, amelyről valami régi-régi dalra ő, és a kutyája táncolt. Magas, szikár ember volt, gyűrött, pecsétes, világos ballonkabátban, jóval hetven felett. Ráncos arcát lebarnította a nap, keze kicsit remegett, faragott bottal, lassan járt.

Mindig körülnézett a házban, tekintetében volt valami különös, alázatnak vélhette jövedelme forrását, esetleg fájdalmas emlékei is lehettek az életről. 

Úgy tűnt, hogy sóhajtott egyet, megnyalta az ajkait mielőtt elkezdte a műsorát – talán szívbeteg volt –, rájuk jellemző, hogy időnként nagy levegőt vesznek, vagy megnedvesítik ajkukat. Így hallottam. Más öregeket is ismertem ezzel a tünettel.

Felhúzta a lába elé tett gramofont – az öreg és a kutya egymással szembenéztek –, majd sarkantyúkat is feltett, és először dúdolgatni kezdett. Aztán az egyik kezét a feje fölé, a másikat a háta mögé tette, és fütyülni kezdett a régi dalra. A zenére a kutyája a két hátsó lábára állt, és körbe-körbe forogva, kissé énekelve, szűkülve táncolt, a szintén forgolódó, táncoló, sarkantyúit összeverő öregúrral.

Majd hirtelen lehajolva beszélni kezdett a kutyához, mintha viccelt volna vele, vagy valamit számon kérhetett tőle, már nem emlékszem szavaira. Az eb meg szemlátomást értve, rövid ugatással válaszolt. Mi gyerekek csak ámultunk-bámultunk. Tetszett a kapcsolatuk, eleinte nem tudtam, hogy hová tegyem ezt a viszonyt, meglepett a látvány. Egymásra utaltság, jöttem rá később.

Rokonszenves volt a viszonyuk és elmerengtem rajtuk. Az egész műsor nem tartott tovább, mint tíz perc, egymásnak éltek. A többi gyerekkel segítettem neki összeszedni az újságpapírba csomagolt, az emeletekről ledobott pénzt. Jobb kezét lassan emelve, megfogta kalapja peremét, hálásan és köszönően biccentett felénk.

Már akkor eltűnődtem, hogy milyen életforma lehet az ilyen módú koldulás, mulattatás, és mi kényszerít embereket erre?

A legjobban azonban a verkli hangja tetszett, mert vidámságot hozott, zenéje messzire szállt, a rejtély izgatott, hogy honnan és miképpen keletkezik a muzsika, és amelynek különös hangja mindig a fülemben csengett. Nem tudom gyerekkorom Budapestét elképzelni nélküle, közelebbről ami az enyém volt, a Ferencvárost. Persze az unottan tekerő verklis nélkül sem, aki alig méltatott minket, gyerekeket – pedig mi voltunk a leghűségesebb közönsége –, tele kérdésekkel, igaz tőlünk egy fillért nem kapott. Sokszor el is zavarta a bámészkodó társaságot, valamilyen durva megjegyzéssel.

Nagy ritkán egy tangóharmonikás férfi jelent meg egy kifestett nővel, szép piros hangszere volt, dicsértük is mi gyerekek, ahogy csak tudtuk.

– De menjetek innen a bánatba, volt a gyakori válasz, még ellopjátok a pénzünket. 

Na, azt nem, pénzhez nem nyúltunk. Műsorukba nagyon beleélték magukat, a felesége harsányan énekelt, kihallatszott az utcára, így őket a rendőrök mindig megtalálták. Segíteni akartunk nekik, figyelni a rendőröket, mert azok időre jöttek, de kellemetlenül elutasítottak, szerintük jelenlétünk hozta őket rájuk.

Egy alkalommal hallottam is, hogy a nő, aki lehetett már közel negyven, ha nem több, bocsánatot kért az őket követő rendőrtől, aki az utcán érdeklődött, hogy vajon ki látta őket, és most hol vannak, melyik házban?

– Csak most tessék még egyszer elnézni rendőr bácsi, többet nem fog minket itt látni. A rendőr rájuk sem figyelt, már vette is elő a papírokat, kezdte őket felírni, én meg messziről csodálkoztam ezen a gyerekes hangon, ahogy ez a nő a rendőrrel beszélt. Hát jobban jártak volna velünk, ha szebben beszéltek volna, mi másfelé küldtük volna a rendőröket. A következő év vihara után eltűntek.

 

 

 *

 

Itt, az új idők hajnalán, amikor az elhanyagolt társadalmi kapcsolatok, és az érdektelen eszme fontosabb törekvéseinek negatív eredménye a pesti bérházakba is bevonult, éltem én egy bérházban szüleimmel. Ahol is a lakók egymáshoz való viszonya elérte az emberi minimumot, aminek látványát, és ismeretét nem kívánom senkinek, és merem remélni, hogy végre-valahára talán ezt már Magyarország maga mögött tudja. 

Mind addig, amíg otthon éltem három utcában laktunk az Üllői út mentén, az elsőben, és az utolsóban kellemes, csendes lakók éltek, akikkel először, mint kisgyerek – az utóbbiban már, mint felnőtt –, igen jó viszonyban éltünk egymással. Gondolom, hogy az első házban, a negyvenes években az elszenvedett sebek tették az embereket együttműködővé, vagy talán a háborút megelőző kor. Az utóbbiban pedig már egy lassan fejlődő társadalom még is elérte, és felismerte, hogy veszekedéssel, ordítozással, egymás szidalmazásával, és verekedéssel csak nyilvánosan lejáratják magukat az emberek. Itt mindössze egy veszekedő család volt, de ezek a viták nem kerültek ki a ház udvarára, folyosójára, valamilyen nyilvános jelenetekkel. Mindenki ismerte jellemüket, mint szomszédok, mi sajnos hallottuk vitáikat a falon keresztül.

A második házban azonban, ahol az ötvenes évek elején laktunk, tavasztól őszig szinte hetente volt valami botrány. Többnyire részeg lakók között – de a nem is olyan részegek is –, a maguk által értelmezett társadalmi viszonyt pofonokkal, és trágár ócsárlással, gyakran egymást túlordítva vettek elégtételt. Vagy szórakoztatták, vagy sem, az arra felhasznált közönséget, akik mi voltunk, a lakók. Utáltuk, mint mindig, főleg, ha ez este kezdődött, mert nem tudtunk aludni. Ahogy minél sötétebb lett a két pártra szakad közönség kisebbségének buzdítása, és bekiabálása mellett a pofonok is elcsattantak – ami további pletykára adtak alkalmat –, hogy ki ütött először, és ki kapta a legtöbbet. Másnap, mi gyerekek találgattunk, amit a sötétben az este nem láthattunk. Már része volt az életünknek.

A fiatalság a folyosó korlátját támasztotta, és néha vihogva, hangosan kommentált, akiket a szintén kint levő szüleik fegyelmeztek emiatt. A nagyszülők, és nyugdíjasok a kinyitott szobaablakból lesték a fejleményeket, talán már a cikória kávé is oda volt készítve, ami biztosította a figyelmet a várható három felvonáshoz. Ki kellett találni, hogy miért tört ki eredetileg a veszekedés, ki kezdte, és utána megfigyelni az eseményeket, hogy ki maradt a földön, és milyen teljesítménnyel.

Most azonban nem a „szokásos” este volt. Szombat délután, ilyenkor nagyon ritkán volt veszekedés. Valami volt a levegőben, amint beléptünk a kapun. Feltűnt, hogy amikor beértünk a hosszú kapubejárón az udvarra, hogy a ház lakóinak jelentős része, megint kint volt a folyosón. Szokatlan ordítás jött hirtelen a hátsó lépcsőház felől, ahol a pince lejáró is volt, néha két nő alakja tűnt fel, meg egy seprű. Mariska néni az egykori örömlány (a felnőttek szerint), akit 47-ben más pályára küldte a nagyhatalmú párt, ma állományban lévő segéd házfelügyelőként püfölte a nála sokkal nagyobb másik asszonyt, aki inkább védekezett, mint, verekedett volna.

Nosza, nyargaltunk fel a második emeletre az öcsémmel, ahol laktunk. Kíváncsiak voltunk (máskor persze mi is marakodtunk egymás között, nem törődve környezetünkkel), de szinte mindent együtt csináltunk. Még a moziba járást is, ahová néha beszöktünk, és szerettünk a jobb helyeken együtt ülni. Az öcsém szemüveges volt, csak egy bizonyos távolságról látott jól, én meg szolidaritásból ültem vele a legjobb helyeken, pedig, ha külön ültünk volna nem lett volna annyi baj a jegyszedőkkel. Micsoda emberek voltak!

A második emeletről szemléltük a botrányt, ahol, sokkal jobban lehetett látni, csak a hanggal volt baj, mert elveszett a lépcsőházban. A verekedők néha feltűnve az udvar felé ütlegelték egymást, majd vissza a lépcsőházba. Kérdeztem anyámtól, hogy mi történt, azt válaszolta, hogy K...né, akit most ütött a seprűk mestere, azt mondta neki tegnap, hogy Mariska néni megtiltotta a két gyerekének, és a látogatóban lévő unokatestvéreknek, hogy a hátsó udvarban játszanak, és ő ezért felelősségre vonta. Hogy merte ezt megtenni? 

Ez csak azért érdekes, mert a mi házunknak két udvara volt. A hátsó, kisebbik udvarra nézett négy földszinti lakás, az egyik K...éké volt, a másik három nyűgölődő nyugdíjas családé. A két udvart elválasztó kapu átjáróban lakott Mariska néni – ahová a nap sem tűzött be –, s itt élte magányos életét egyetlen barátjával, a vörös kadarkával, mert józan ritkán volt.

Alacsony nő volt, vékony, fehér, mint a fal, kerültük, hogy ránézzünk. Durva modora és a hatalom, hogy söprűt foghatott a kezében undorítóvá tette. Foghíjas mosolya félelmetes volt. Vékony, göcsörtös lábai – amin a hosszú, lyukas harisnya a térde alá csúszott–, mint egy karika támogatták a sovány testét. Mocskos ruhája, a kiélt arca, amivel bolygó lelke élni volt kényszerült, kevesek számára tette őt rokonszenvessé. Nem beszélve arról, hogy felhatalmazva érezte magát, hogy minket, gyerekeket kidobjon a hátsó udvarból. Mert még valami kárt csinálunk, volt mindig a magyarázata. Ami állapotától függően, hol csak egyszerűen durva, vagy trágár megjegyzés volt.

A szembe lévő másik házat magas kőkerítés választotta el a miénktől, mélyebb udvarral, nem volt ott semmi, ami minket nagyon érdekelt volna. Kivéve, hogy a kis udvar a kerítés ezen oldalán a házhoz tartozott, és itt szoktuk a szőnyegeket kiverni főleg húsvét, vagy ünnepek előtt. De még úgy sem jöhettünk be ide, hogy mi gyerekek hoztuk volna a szőnyegeket, és a prakkert, meg kellett várni anyánkat Mariska néni terrorja miatt. A szomszédos házak hátsó udvarában terebélyes fák nőttek, amúgy nagy csend volt itt.

Most a sérelmekért a kadarka valószínű hatására Mariska néni elégtételt vett, amit gondolom, a hatalmába való betolakodásnak tekintett. Még, hogy valaki kétségbe vonta, hogy ő mit, és hogyan döntött? Kívülállók, utcáról betévedtek, nem tudhatták, hogy Mariska néni egy káromkodó művész volt. Mi már el voltunk rá készülve, hogy jön a zuhatag, talán az egykori pályán szerezte ezt a képességet, ámbár lehet, hogy az ivótársai is ezen a színvonalon beszélték az anyanyelvet, és most valóban rákezdett.

Szokása volt, hogy először mély levegőt vett, mint az operaénekesek, kellett is neki, mert képes volt másodpercek alatt hat, nyolc mondatot kimondani. Kétlem, hogy magyar ember rajta kívül ilyen gyorsan tudott volna beszélni. Fokozta a problémát, hogy a szidalmazott sokszor nem is értette, hogy Mariska néni mit hordott össze, és visszakérdezett. A már pulykavörös seprűmester a gutaütés szélén volt, hogy még a trágárságáradat sem rémisztett el másokat. Akkor jött a seprű, amiből tartott egynéhányat különböző helyeken a házban, lehet, hogy azért, hogy itt fegyelemnek kell lenni. Ritkán söpört. Többnyire a nyitva felejtett lakásajtón be lehetett látni a szobájába, ahol az ágyon, vagy a padlón elterülve aludt, néha nappal is, mert megint táncra, és derékon ragadta őt a vörös nedű.

Szóval most fegyelmezett, és a két asszony ki-betáncolt a lépcsőházból az udvarra. Mariska néni szórta az átkot, az udvaron kergették egymást, mire a második emeleten egy lakó egy kancsó vízzel leöntötte őket. Síri csend lett a házban, mert a víz telibe találta az éppen támadó Mariska nénit, aki tehetetlen dühében megfordult, és nekiugrott a falnak. Jobb lábával hatalmasat belerúgott, majd felsikított, újra megperdült, és a bal lábán ugrálva a jobb kezével fogva a fájós lábát, visszaugrott a faltól.

Az udvar suszterkövekkel volt kirakva, és a rajta lévő vízre ugorva Mariska néni 65 éves korában tüneményesen kispárgázott, szinte hihetetlen, de majdnem tökéletesre sikerült. De úgy, hogy a bal lába elől, a jobb hátul, ámbár a jobb lábfejét nem tudta kinyújtani, és kegyetlenül visított.

Ez volt a veszte, mert az eddig támadott asszony felkapta a seprűt, és teljes erővel fejbe vágta vele a sipákoló viceházmestert. Mariska néni elterült oldalirányban, és most már a felbőszült előző áldozat megragadta a földön fekvő asszonyt. Karjánál fogva behúzta az átjáró ajtaja mögé, és nagy kiabálások, és dulakodás után otthagyta. Mindenki felsóhajtott, ezzel vége volt a viadalnak.

Fejcsóválva tértünk vissza lakásainkba, már túlismerős volt ez a hangulat ebben a házban. Különös, hogy soha ilyen eseményre rendőr meg nem jelent. Igaz a házban talán senkinek nem volt telefonja, a legközelebbi a Bókay János utcánál volt. Tantusszal működött, mire valaki odaért volna, meg vissza már abba is maradt volna az esemény, sokat lehetett volna kérdezősködni, hogy mi is történt ennyi idő alatt. Felek meg talán ki is békültek volna, gondolhatná a naiv, akkor meg minek rendőr? Nem itt!

Az apám, akit az előző hónapokban a lakógyűlés arra a megtisztelő, de ingyenes munkára jelölt ki, hogy a tanácsi megbízott, és az éppen elnöklő házmester felkérésére üvegtáblákat írjon meg. Amit házunkra, és a többi házra, neki kellett felszerelni. Éppen a héten szerelte fel azt a kapu mellé. Címfestő volt, és egy cinikus, na, most már működik is, megjegyzéssel jött be a szobába a cirkusz után. A táblán a következő szöveg volt olvasható. Ezt a házat, a lakói szocialista megőrzésre átvették. Apánk szerint lehetett volna: – Magyarok, legyen végre béke köztetek. Ámen. Ez akkor senkinek sem jutott az eszébe.

Mariska néni egy vele együtt érzőnek mesélte egy héttel később, hogy jobb lába ujjai görcsöt kaptak, és azért nem tudott felállni a földről miután spárgázott. Kinyírom azt a nőt, hallottam tőle, amint elmentem mellettük, de ti is kaptok rohadt kölykök, szólt utánam. 

– Biztos, hogy röhögtetek rajtam. Úgy van, csak tudnám, hogy miért rúgott a falba? 

Nem minden volt azonban ilyen rút. Igényeink a szépről lassan fogalmazódott meg – a kor nem volt alkalmas megfelelően csiszolni –, és ösztönszerűen mutatkozott meg életünkben.

Az ismereteink az iparosokról, majd a vágy, hogy valamivel tevékenykedjünk viszont korán jelentkezett. Akkoriban környezetünkben mindenki dolgozott. Más példa nem igen volt előttünk, ezen kívül csak a labdarúgók sikere, a vélt jólétünk, de leginkább a hírnevük foglalkoztatott. Amit lefordítva a magunk nyelvére valamilyen önállóságot, hasznos tevékenységet jelentett. Eredményeként a nyár elhozta öcsém legboldogabb óráit. Mint nyolcéves kisfiú barátjával munkát talált, annyi vágy után. Boldogan közölte, hogy felvették a kertészetbe, pedig korán kellett kelnie. A környéken felnőve, látván az iparosokat, szinte kínálta magát a lehetőség. Apánk foglakozása is, hogy a munka, a kereset legyen egy fő motívum életünkben.

 Öcsém hagymát csomózott egy Csepel szigeti kertészetben. Két kézzel gazolt, s ahová az idősebb társával ment ki villamossal, vagy egy hónapig, ha nem tovább. A végállomástól meg gyalog. Még volt idejük megbámulni a Kvassay zsilipnél horgászókat, ő hozta haza a fogási híreket, amihez a hétvégeinket terveztük.

Reggel szótlanul, panasz nélkül ment el, ennivalóval a kezében, amit anyánk csomagolt neki, és későn este jött haza. Maszatosan, fáradtan. Nem értünk rá veszekedni, még hiányzott is jelenléte az elkövetkező hetekben. Megállta a helyét a nagyobbak között. Öröme engem is megkapott, bennem maradt, az öcsém volt, büszke voltam rá. Egy fordulópont volt életünkben.

Versenyzett a többiekkel, élményszerűen mesélte el történeteit estéről estére. Soha sem említette, hogy fáradt lett volna, ez volt élete első jövedelme. Pedig becsapták őket, két forintos órabérükhöz már nem tették hozzá a túlórákat, hol ott a többiekkel együtt este hatig dolgoztatták. Ennek ellenére mindig az igazi élmény örömével beszélt róla, még felnőtt korában is.

 

 

 *

 

És eltelt egy másik év. Valami feszültség volt érezhető, a felnőttek sokat beszélgettek. Ősszel aztán minden robbant.

– El ne menjetek a ház elől, mert, ha megint lőnek, nem tudtok majd egy kapu alá beugrani, volt anyánk első intelme. Agyon ütlek benneteket, ha megtudom, hogy elcsavarogtatok volt a másik, és attól tartottunk. 

– A golyó megtalál, volt azoké, akik az első, és a második világháborút szétlőtt köpennyel harcolták végig, de egy golyó sem ártott nekik. Mi fiúk kevés figyelmet szenteltünk intelmeiknek. Mint gyerekek sokat derültünk az ilyen történeteken, de a forradalom alatt, amikor minden köztéren sírok voltak, kezdtük felfogni, hogy a golyók néha találtak is.

Tizenegy éves voltam, és a baráti köröm éppen úgy lázban égett, mint mi az öcsémmel, akik lassan a felkelés csendjében egyre távolabb lopództunk a bérház kapujától. Feledve az intelmeket, először felfedezve a kilőtt hüvelyeket, és ki nem lőtt lőszereket. Majd a szinte mindenhol található ép, és szétlőtt fegyvereket, amivel elég felelőtlenül bántunk, mert mint kis gépeknek, vagy valami műszaki berendezésnek tekintettük. Kevés figyelmet fordítottunk arra, hogy a kezünkben lévén, a miatt ránk is lőhetnek, vagy netán fel is robbanhatott volna, amint a závárral játszottunk. Később megismertük, hogy miként kell ezeket szétszedni és meg is tettük gyerekes fontoskodással.

Azon a reggelen is rossz borús idő volt, akkoriban októberben, novemberben úgy tűnt, hogy szinte mindig szomorú volt az idő, bár a nap néha kisütött, a levegő tele volt aggodalommal. Elindultunk egy hosszabb harc után lefelé az Üllői úton a Körút irányába. Az út mindkét oldalán a járda mellett vagy két méter szélesen, ha nem több, kilőtt hüvelyek száz, és ezrei takarták az úttestet, vérfoltok mindenhol. Néhol szétlőtt, később elhúzott harckocsik, páncélozott járművek maradványa, az előző napok harcaiból. Az épületek lehullott vakolata, a belövések a járdát még bizonytalanabbá tették, mint a hüvelyeken való járkálást – nem beszélve arról –, hogy fel nem robbant aknák álltak ki az akkor macskaköves Üllői útból, és a járdákból mindenfelé.

Minél beljebb mentünk a városban annál nagyobb volt a pusztítás, az Örökimádás templom tornya szinte le lett lőve. Kiégett lakások, és a harcok által okozott kár a környéken, a lakók szerint rosszabb volt, mint a negyvennégyes harcokban. A Viola utcánál láttuk meg mi fiúk először, hogy mi is a háború. Az utca nem folytatódik a Józsefvárosi oldalon, ha az utcából kinézünk az Üllői útra, akkor kissé lefelé a Nagyvárad tér irányában egy kis klinika volt a Bókay János utca sarkán, amely előtt két, vagy három nagyon fiatal halott orosz katona feküdt. Mi fiúk arra vettük utunk, bár sok felnőtt az egész barangolásunk alatt figyelmeztette az utcán lévő ifjúságot, hogy semmi keresni valónk nincs itt.

Megálltam a katonáknál, arcukból ítélve, még alig lehettek tizennyolc évesek, megborzongtam, most láttam először háborús holtakat életemben. Testükön a vér már megalvadt, mozdulatlanok voltak, arcuk fehér, itt-ott véres, rajta valami szörnyű hidegség, mint az élni nem tudó kockakőn, amin feküdtek. Nem jó érzés ilyent gyerekkorban látni. Kezük még mindig markolta a fegyverüket, az emberek inkább sajnálattal, mint gyűlölettel beszéltek róluk.

Félelem fogott el, főleg azért, mert magunk, aligha gondoltunk az eltelt években arra, hogy mi is az a halál. Az öcsém már sürgetett, mert most látta meg, hogy a Viola utca torkolatánál egy nagy körben sok halott volt. Oda mentünk, néhány nemzeti színű karszalagos hölgy megint arra kért bennünket, hogy menjünk haza, de hiába. Nem nektek való látvány ez gyerekek, volt az érv.

Még a mai nap is azon tűnődöm, hogy egy szinte szabályos körben lelőtt vagy tizenhárom, tizennégy orosz katona, hogyan hallhatott így meg? Hiszen mindig a harckocsik fedezete mögött vonultak, és őszinte sajnálatomra, amúgy nagyon fiatalok voltak meghalni. Arcuk, akár csak a három másik társuké kicsit lejjebb az úton az élettelenségtől fehér volt, helyzetükből ítélve gyorsan érte őket a halál.

Folytattuk utunk, amíg a Kisfaludy utcát el nem értük, az út két oldalán a harcok minden kára, és brutalitása volt látható. A gépfegyverek zaja kezdett elérni minket, a golyók a falakba csapódtak és rohant mindenki, ahogy csak tudott a közeli kis utcába.

 A Corvin mozi mögötti kis tér sarkán egy bérházba futottunk be, ha akartunk, ha nem, mert már a rohanó tömeg szinte betolt miknek a ház kapuján. Több órán át hallgattuk mi, de most már szorongó gyerekek a harcok minden zaját. Ilyen helyen mindig akad valaki, aki aggódik miattunk, a sok kérdés még több izgalommal töltött el bennünket, mint azt maga az esemény megkívánta volna.

A lakók ennivalót hoztak le a kapu alatt állóknak, egy idő után csend lett, és mindenki hazaigyekezett. Mi is nekivágtunk, de most már a járdához közel, mert, ha megint kezdődik a harc, a mellékutcák közelebb voltak.

A Viola utcánál félelmetes látvány tárult mindenki elé. Az orosz tankok keresztülmentek a halottaikon, és ott egy éppen maradt emberi test nem volt, csak azoké, akik a kis klinika előtt lettek lelőve. A látvány borzalmas volt, az emberi belső részek minden felé, szétlapított fejek, felső vagy alsó testrészek, vagy csak egy halom valami, amit a lánctalpak a holtak ruhájával összegyúrt.

– Ekkora barom nép, volt sokak kifakadása, még a holtaikat sem tisztelik!

Az elkövetkező napon talán tiszteletből, vagy sem, de a fegyverek hallgattak, egy orosz teherautó jelent meg, és a minden arckifejezés nélkülöző orosz katonák fellapátolták, ami megmaradt a honfitársaikból. A látvánnyal el is múlt az ifjúságunk egy része, többé már nem úgy gondoltunk az életre, mint valami érték, amit reggeltől estig élveztünk, és éjjel aludtunk rá egyet, hanem, mint eszköz mások kezében. Nem bújtunk el, már nem féltünk, a következő napok is kivittek az utcára.

A Tűzoltó utca, és az Ernő utca sarkán egy üres telek állt akkoriban, amit a vele szemben lévő iskola napközis diákjai, ha az idő megengedte kispályás focinak használták évek óta, én is ott voltam velük, amíg ki nem jártam az iskolát. Most ebben a szomorú évben valahogy itt talált bennünket az idő. Előzőleg lent kószáltunk a Bonctan mögött, teletömve zsebeinket lőszerrel, mert itt valamikor a harcok előtt valamilyen építkezésbe akartak kezdeni. A téglák tömege volt felrakva a kerítés mellett, és itt a rendszertelenül felrakott, vagy széthordott téglarakás rekeszeibe elhagyott fegyverek, és nagyon sok lőszer volt.

Többnyire a harcok elcsitulása után ide jártunk zsebeinket feltölteni, hogy aztán szétszedve őket az öregasszonyok félelmére a legfelső emelet folyosójának korlátjára szórtuk a lőport és meggyújtottuk. Nekünk tetszett, ahogy a láng végigszaladt a lőporon. Ami kiugratta a lakásokból az épkézláb embereket, ők kiabálva zavartak el bennünket.

– Na, nézzék már, milyen bolondok ezek a gyerekek, kiabálta némelyik, nem tud már valaki az ülepükbe rúgni?Csintalanságainkhoz mindig biztosítottuk a meneküléshez szükséges utat. A lépcsőház mögöttünk volt.

Most unottan itt ténferegtünk az üres teleknél. Az első ház mellett, amelynek a tűzfala szomszédos a telekkel néhány sír volt, amit az odalátogatók csöndben nézegettek, némi virág is takarta, a fejléceket láthatóan hevenyészve csinálták a harcok szünetében.

Teljesen bele feledkeztünk a sírok szemlélésében, mentünk az egyiktől a másikig, beszélgettünk az emberekkel, szomorú volt a hangulat, majd egy idő után távozni akartunk.

Hirtelen a Tűzoltó utca felől a legnagyobb csendben egy orosz katonai alakulat jelent meg. Két páncélozott jármű, és két tank követte őket, vagy tizenvalahány orosz katonával. Mi fiúk éppen a sarok felé tartottunk, amint megláttuk őket már nem volt visszaút, mert a katonák közül többen intettek nekünk. Visszanéztünk, hogy tudnánk-e futni, de az iskola mögötti földszintes átjáró ház kapuja már túl messzinek tűnt. Az oroszok a velünk lévő kisebb gyerekeket felrakták a harckocsikra, nekünk meg intettek, hogy indulás előre, és velük kellett gyalogolnunk. A zsebeink tele lőszerrel. A Haller utcában balra fordult a menet, kikötöttünk az István kórház bejáratánál, amelynek nyomorék portása a sárga földig lehordott minket.

– Ide hoztátok ezeket a szemét oroszokat, kiabálta, a kórház meg tele van sebesültekkel. Majd összeszedik, és lelövik őket.

Egy ideig a menet tanakodott, szemlátomást egyetlen katona sem értett magyarul. Később az egyik, akinek a legtöbb csík volt a vállpántján valahogy a portás tudomására hozta, hogy nem az emberekért jöttek, hanem fegyvert, és lőszert kerestek a kőkerítés másik oldalán, bent a kórház területén. Nekünk biccentett a katona, hogy menjünk előre. A kerítés mellett aztán lassan felbomlott a rend. Kezdtünk az oroszok között elvegyülni, zsebeinket kiürítettük, amilyen gyorsan csak tudtuk, voltunk vagy nyolcan fiúk, volt mitől megszabadulni.

Meglepetésünkre az oroszok találtak is kézi fegyvereket, főleg pisztolyokat, amire mi mindig vágytunk, de soha sem találtunk. Amit meg láttunk, azok kilőtt teherautókban voltak, amikor a közelébe kerültünk az oroszok már őrizték őket.

Lassan a kerítés sarkához értünk, igaz a kerítés folytatódott az egész kórház körül, mi a csoport végén baktattunk, az oroszok már nem sok figyelmet szenteltek nekünk.

Valamilyen fészerféle állt a sarok előtt, hosszú métereken keresztül a kerítés mellett, még egy létra is be volt tolva a fedél alá. Amikor az oroszok vagy tizenöt méterre előttünk eltűntek a kanyarban kihúztuk a létrát, és amilyen gyorsan csak tudtunk felmásztunk a fészer tetejére, leugrottunk a másik oldalon. A harckocsik messzebb voltak, oroszt nem láttunk, és futottunk a szemben lévő alacsony egyemeletes házak felé, ahol szétszéledtünk a házsorok között. Elment a kedvünk az esti tűzijátéktól.

Másnap a füvészkert előtt egy kilőtt orosz páncélkocsira bukkantunk, belül szemlátomás nagy kárt csinált, ami eltalálta, alvadt vér mindenütt, oldalán egy nagy luk tátongott.

A bent felejtett géppuskát akartuk szétszedni, amikor az utca végéből lövések hallatszottak, ránk lőttek, mert az utcán a mögöttünk lévő épületbe csapódtak bele a golyók, pánik hangulat fogott el minket, ugrottunk a kőkerítés felé, aztán futás az Üllői útra. Itt sem jutottunk túl messzire, az emberek éppen akkor ugrottak meg, amikor mi a villamos síneket kereszteztük, a Bonctan előtt.

Én voltam az utolsó az út közepén, mögöttem egy nyomjelzős sorozat pattogott a síneken talán egy méterre tőlem. Alig értük el az első ház bejárati kapuját, a harc már teljes erővel folyt. Amit láttunk az utcán az este jött ki rajtunk. Évekig arról álmodtam.

 

 

 *

 

Amint az események elcsendesedtek, a forradalom bukása után, mi fiúk, akiket nem lehetett még csak lehúzni sem az utcáról, felfedeztük magunknak az egykori Ludovika laktanya belső kertjét, aminek a közepén egy kis tó volt, bár talán több rák volt benne, mint hal.

 Soha senki nem mondta, hogy oda nem szabad bemenni, csak azért, mert egy részén az orosz csapatok voltak most elszállásolva, őket ugyan csak ritkán láttuk. A háború után a terület zárva volt a lakosság elöl. Majd egy idő után kiderült, hogy egy a tóhoz közeli magányos kis házban lakott egy ember, aki fizikai fenyítést ígért, ha elkap bennünket, amivel csak érdekesebbé tette a gyakori horgászatot.

Egy alkalommal a bejárattól a háza felé eső útról letértünk, mert korábban felfedeztünk egy, a bokrokban kölykező macskát. Még a kicsinyei is vadak voltak, rettenetesen bolhásak, vakaróztunk is eleget a simogatásuk után. Már nem találtuk meg őket

Nézelődtünk, a házat figyeltük, valahogy ezen a napon, semmi mozgást nem láttunk körülötte. Az útról a szegélyező fenyők mögött lévő, azzal párhuzamos épület felé kanyarodtunk, amelyet egy nagy, most nyitott vaskapu választott ketté, majd az épület folytatódott tovább. A kapu mögött egy belső udvar, és ismét épületek, ezek az Üllői úton a Nagyvárad tértől a Ludovika kertig húzódtak.

Ahogy a kapu felé közeledtünk, férfihangokat hallottunk, emberek oroszul beszéltek. A falhoz simultunk, és elértük a kapu egyik szárnyát, ami mögött szénkupacok voltak, a résen bekukucskáltunk, és egy megdöbbentő látvány volt előttünk.

Egy orosz katona, és egy szőke, fiatal magyar lány, akit ismertünk a környékről – és akiről az idősebb fiúk azt mondták, hogy tőle mindent meg lehet tanulni –, éppen egy leterített katona köpenyen feküdtek. Két másik katona hangos biztatása mellett pásztor- órázva.

Egyszer csak az első felállt, egy másik feküdt le a szőke mellé, majd percek múlva hangosan odaszólt a már végzett katonának. Ő még mindig a nadrágjával bíbelődött, bólintott, majd egy ugrással a szomszédos szénkupacnál termett. Felkapta az ott heverő szívlapátot, a szőke fenek alá dugta, és föl-le pumpálni kezdte, a még álló és sorára váró társa röhejére. Így jó lehetett, mert a második katona integetett, hogy teljes az öröme.

 

A harmadikat már meg sem vártuk. A sorára várakozó hatalmas vigyorral figyelte az eseményt, a fel-felnéző   lánynak mutogatott, hogy most ő következik.

Eleget láttunk, egészen kipirultunk az izgalomtól, nevetni sem mertünk, de még csak beszélni sem, hiszen a levegőt is szánkon keresztül vettük, nehogy zajt csapjunk.

Tátogva, mint a partra vetett hal, csöndesen ellépve a kapu sarkától, egy ideig visszanézve az épület mellett a felnőtt száraz gaztól, bokroktól takarva, lassan kiosontunk a kertből. Eszembe jutott kifelé menet, hogy azt mesélték az öregek – igaz nem nekünk –, hogy a fronton is találkoztak ilyen nőkkel. Mi csak hallottuk, amikor körülöttük voltunk, amint megláttak bennünket másról kezdtek beszélni.

 

 *

  

Csetlettünk, botlottunk az életben, láthatóan csak az iskolák tanári kara tudta a legtöbbet tenni értünk, és tette is, hogy a szellemi, társadalmi süllyedést ellensúlyozza. Ha kellett még délutáni programokkal is, de igyekeztek távol tartani minket minden fellazulástól. Szakköröket rendeztek szinte minden nap, a tanári kar túlórában dolgozott, talán ingyen, hogy délután is legyen valami kedvünkre való elfoglaltság, sokat kirándultunk. Napközt nagy volt a fegyelem, sokszor negyven-negyven hárman voltunk egy osztályban.

Kedves kis magyar tanárnőnk, amikor megszámolt minket hangosan megjegyezte, hogy miképpen fogom én leadni az anyagot ennyi gyereknek, és még feleltetnem is kell. Két világ között éltünk, az önmagára még adó tanári kar nagyobb része, és követelményeik, valamint az utca, ahol délutánjainkat eltöltöttük.

Egy pár évvel előttem járt Sanyi, egy brutális kölyök, aki az elmúlt nyáron úgy megütött egy esztergályos műhely előtt talált hosszú fémforgáccsal, hogy kék hurkás lett tőle a hátam és a combom. Szívből utáltuk őt. Gyűlölködő, szadista gyerek volt. Jellemző volt a családjára is.

Mostanában nagyon csendben volt, barátai sem igen voltak az iskolában, de a szüleit is ritkán láttuk. Az októberi napokban, amikor mindenki a pincében volt, az apja úgy vélte, hogy az idő megint elérkezett. Felvette a legféltettebb ruháját, a nyilas pártszolgálatos egyenruhát, feszített benne, hangosan szónokolt a házban, hogy – ami nem lett befejezve negyvenötben –, annak most eljött az ideje. A házban lakó három zsidó család legnagyobb félelmére, és döbbenetére.

Másokat is kompromittálva, mert mindig elfogott valakit a pincében, a lépcsőházban, akihez a jelenlévők előtt beszélt. Anyám jó viszonyban volt mindegyik zsidó családdal, tőle hallottam. Ötvenhét tavaszán mind a három család kivándorolt Izraelbe.

 Gábor volt talán a legjobb barátom, még nem volt itt az év vége, amikor egy kora májusi napon megkért, hogy kísérjem haza, mert valami fontosat akar mondani. Befordultunk az Ernő utcába és hirtelen elkezdte mondani valóját.

– Tudod, mi zsidók vagyunk, és ez lesz az utolsó hetem az iskolában, mi is kivándorlunk. Akkoriban sokan siettek, ők is az előző családokkal egy időben mentek el. 

– El akartam búcsúzni tőled. Meglepődtem, mert hozzám még ilyen közel nem volt senki, aki ilyen egyszerűen kinyilvánította volna származását. Furcsán is éreztem magam, már majdnem megkérdeztem, hogy ez, hogy lehet? Más volt a „zsidókról” hallani, más elképzelni, hogy miként is néz ki egy zsidó, és íme, itt van egy, a legjobb barátom. Semmi furcsa nem volt benne. Ez kevert meg.

– A szüleim nem szeretnek itt élni, nekem nincs semmi bajom, sok barátom van, de rokonaink azt írták, hogy ott jobb lesz. És még elmondok egyet. Ha most feljössz, figyelj, a lakás a nagymamámé, nagyon gyanakvó ember. A mamám azt mondta, hogy szeretne megismerni téged, mert mondtam neki, hogy te voltál a legközelebb hozzám, mióta az első osztályt elkezdtük.

Viszont a nagymamám egy undok asszony, én sem szeretem őt. Ha valakit felhozok, mindig bejön a szobámba, és úgy viselkedik, mintha a vendég útjában lenne, vagy tőlünk lopni akar. Ne törődj vele.

Valóban megismerkedtem szüleivel és a nagymama is hű volt önmagához. Gábor magamra hagyott a szobában egy pár percre, de már az ajtóból tolta vissza a nagyanyja, hogy ne hagyd egyedül. Barátom tiltakozott, erre beült velem.

– Te csak menj, és intézd a dolgodat, utána meg azt, amit mondtam, volt a gyors nagyanyai válasz.

Egy fél óra múlva örültem, hogy kint voltam a lakásukból. Szeptemberben írt egy levelet az osztálynak, egy tanárunk olvasta fel, Haifába kerültek, tetszett neki, mindenkinek sok sikert kívánt. Napokig úgy mentem haza, hogy talán nekem is írt, de nem, ő egy közösségtől búcsúzott el levélben, örökre, tőlem megtette szóban.

Az orosz ismét kötelező tantárgy lett, volt minek örülnünk.., a tanév csak éppen, hogy elkezdődött. Az előző évet az angol tanulásával fejeztük be, és éppen ez a tanárunk közölte velünk, hogy az orosz, a rendszer kiadványa szerint az ifjúság kérésére ismét kötelező tantárgy lett. Perceket adott a zúgolódásra, majd egy eléggel elcsitított bennünket.

 – Fiúk, én három nyelven beszélek, mert valamikor németet, majd az angolt és a háború után az oroszt tanítottam. Mi kis ország vagyunk, azt hiszem, erre senkit nem kell emlékeztetnem. Velünk így szoktak dolgokat közölni. Új tanárotok lesz, legyetek legalább olyan szorgalmasok, mint az angollal voltatok. Így most minket, fiukat is legyőzött a hatalom, hiába zúgolódtunk. Most az új tanárra vártunk, eltelt tíz perc, talán több is, sehol senki, csöndben ültünk a padokban – hiszen előfordult, hogy az irodában elfeledkeztek rólunk –, és ha nem voltunk zajosak, akkor nem jött be senki helyettesíteni. Annak mindig szívből örültünk.

Ma azonban nem így sikerült. Az ajtó csendben nyílott, és ott állt mindnyájunk döbbenetére Schuller tanár teljes munkásőr felszerelésben. Bár lehet, hogy erre nem emlékszem jól, csak a pisztoly nem volt nála. Csönd volt az osztályban, mert mi ezt provokációnak tekintettük. Szótlanul bejött, leült, tett-vett az íróasztalnál, majd egy idő után felállt az asztaltól és hosszú ideig le-föl járkált a padok között. Egy nagy lélegzetvétel után azután hirtelen szónokolni kezdett. Ez volt az első orosz óra ötvenhat októbere óta.

– Szóval a magyar ifjúság megtéved, kezdte Schuller tanár bácsi, így kellett szólítanunk, mert előzőleg közölte velünk, hogy a proletárok országában nincsenek urak. Majd egy nagy sóhaj után folytatta. 

– Megtévedt, és szembefordult az országot felszabadító hatalmas Szovjetunióval, amely még áldozatok árán is segített bennünket megint, hogy a fasiszta csőcselék, és persze a félrevezetett ifjúság segítségével, nehogy visszafordítsa a történelmet. De most tévedtek, folytatta, most más normák lesznek, túl jók voltunk ellenségeinkhez. Mintha nem bántottak volna elég sok embert a forradalom előtt.

Oroszul alig beszéltünk azon az órán, többnyire csak eligazítást kaptunk az orosz nyelv tanulásának fontosságáról, de felénk irányított figyelmeztetést azt hallgathattuk eleget. Akkor voltunk tizenegy, tizenkét évesek, a tanár szerint előttünk volt a jövő...

Az osztály néma csendben figyelte ezt az embert, aki a most hetedikeseknek tavaly azt mondta, hogy az ő családja alig tudott a nyilas vérengzés elől megmenekülni, mert ők zsidó származásúak. Már akkor is úgy fogtuk fel, mint gyerekek, hogy így már érthető volt az ő elkötelezettsége, ő valami más, de ez nem mondott semmit, nekünk, magyaroknak az oroszokról.

 Ilyen társadalmi állapotokkal nem csoda, ha a velem született vágyak mellett a realitás, korosztályom élete nálam is, mindnyájunknál megtette a hatását. Jó néhány osztálytársammal együtt, hogy színesebbé, virágosabbá tegyük az osztályt, inkább a környék kertes házaiból csentük el néhány virágot. Mindaddig, amíg valaki be nem jött az iskolába panaszkodni, hogy eltűntek a cserepes virágok a szomszédságból.

Ejnye, így talán nem is igaz ez a történet, mert vettünk mi egy jó pár cseréppel, sőt a szülők is adtak. Több virágot akartunk, tetszett is, és akik közülünk ott laktak a környéken voltak azok, akik felfedezték, hogy a sok cserépből, ha egyet-egyet elcsenünk, észre sem veszik. A megnőtt bátorság miatt a nagy ablakpárkányokon már zsúfolódtak a cserepek egymás mellett, sőt már a kőpadlón is tartottunk belőle, és a végén más osztályoknak is jutott. Hetek múlva a szomszédból idős nénik jelentek meg, felfedezve virágaikat az ablakokban. Hallhattuk megjegyzéseiket, hogy micsoda egy ocsmány társaság vagyunk, akik öreg nyugdíjasok tulajdonát ellopták.

– De a környékről elvinni, vagy bárhonnan?

Ezt, meg a kis vörösödő magyar tanárnőnk mondta a hátuk mögött. Talán nagyon ügyesnek véltük magunkat. Csak virágnak néztük mások tulajdonát. Lógó orral, de visszavittük a virágokat a tulajdonosaiknak, bocsánatot kérve, ami még nehezebb volt. Napokkal később már másképpen gondoltunk rá, fiúk voltunk, vagányak, lenyeltük bűnünk.

Azonban itt valami már közbeszólt. Az előző évek nem tettek volna minket igyekvővé, az eseményekből következtetéseket levonni, ha minden a régi kerékvágásban ment volna. Az eset után még az iskolai igyekezetünk is mintha megduplázódott volna, többet értettünk dolgokhoz. Mintha kellett volna ez a kudarc, egy viselkedési hiba, hogy a figyelmeztetésnek hatása legyen.

Talán a forradalom alatt szerzett bátorság, a mellettünk elfütyült golyók, a látottak alakították természetünk, vagy a tanári kar modora, a jó és rossz?

A tanév innen különösen érdekes volt. A színház, amit a barátaimmal alakítottunk, a hirtelen vágy, hogy a közösséget szórakoztassuk, azóta sem ötlött fel még egyszer, de a sok önként jelentkező meglepett mindnyájunkat, pedig az előadásban csak öt szereplő volt.

A minket tanító tanárok mind bejöttek az osztályba megnézni, tűnődtek is, hogy mi indította el ezt az önkéntes, máskor csak az ő általuk szervezett színjátszást? Hamar feltaláltuk magunk. A tavaly ősz vihara nem múlt el nyomtalanul.

 

 

 *

 

 

Itt lent az utcán, a mi világunkban Anti volt a lelke az utcai foci csapatnak, ő már játszott egyesületben is, és ő volt a legidősebb közöttünk. Megjelenésre is, talán a legerősebb volt, de a legrosszabb tanuló, voltak vagy tízen testvérek. Tavaly a túlkoros osztályba járt, a többi, idősebbik testvérei is fogyatékossággal küzdöttek, néha kérdezett egy néhány dolgot a tantárgyakból, de mintha, nem vette volna a feje be az anyagot.

Mindnyájunk örömére elmesélte, hogy amikor a hatodik osztályba lépett, és az volt az utolsó éve, olyan történelem tanárnőt kapott, aki a legerősebb fiúkkal hetente hazavitetett valamit az iskolából, a fiúkat maradásra bírta, és kombinében járkált előttük, ami átlátszó volt. Tátottuk a szánk.

Már évek óta szenet, és fát segített felhordani a megrendelőknek a helyi elárusítóból, ez volt az első keresete. Sokszor szuszogva érte el az utolsó emeleteket, mivel, hogy mindenkinek fa, és széntüzelésű cserépkályhája volt, és így egyszerűbb volt, nem kellett lemenni a pincébe érte. Szívbeteg volt, szívnagyobbodással, de a golyva, ami már az egész nyakát körülvette, kezdte fojtogatni. Ráadásul egy nagyon kellemetlen szakmát választott, fényező, és krómozó akart lenni.

Mindent megtettem a többiekkel együtt, hogy lebeszéljem róla, hiszen, mint kíváncsi gyerekek, be-benéztünk a környék műhelyeibe, és láttuk, hogy ott milyen por volt, de még ő kérdezett vissza, hogy hová is mehetnék inasnak, mikor csak hat osztályt végeztem?

A foci volt az élete, és többre is vihette volna a klubba, ahol játszott, ha nem lett volna ilyen beteg, amiért csak két hétre kapta meg az orvosi igazolást. Sokszor más igazolásával játszott, mert senki sem akarta visszatartani, volt szíve-lelke a játékhoz, és tehetsége is, de hamar kifulladt. 

Az év vége felé, ötvenhétben voltunk, amint az egyik hűvös novemberi délután lementem az utcára. Antit láttam a szemben lévő ház kőkerítésére könyökölve, szomorúan nézett rám a másik oldalról, intett nekem. Átmentem hozzá, szemében könnyek voltak, megkérdeztem, hogy mi a baja, először nem is akart felelni, nagyon megsajnáltam.

– Mi van veled Anti? Mi történt?Suttogva beszélt.

– Be kell mennem a kórházba, már látom, hogy a munkám csak rontott rajtam, igazad volt, nem nekem való. Az orvos azt mondta, hogy ezzel a golyvával meg kell, hogy operáljanak, de nagyon félek a műtéttől.

– Nem lehet az olyan nagy valami, ne félj tőle. De miért álltál itt?

– Rád vártam. Félek, érzem, hogy meghalok a kórházban. Nem élem túl. El akartam búcsúzni, te voltál a legjobb hozzám.

Könny szökött a szemembe, most már mind a ketten könnyeztünk, nem beszéltünk egymáshoz. Majd lassan letöröltük az arcunk, lenéztem a földre, erőt kerestem, mert, ha ránéztem, elérzékenyedtem megint. Tudtam, hogy állapota rosszabbodott, még a felnőttek is arról beszéltek, már akik ismerte őt.

– Mikor kell bemenned?

– A jövő héten. Elfordult.

– Most már tudod. – válaszolta halkan. Még beszélgettünk egy pár percig, nem nyugodott meg. Az utcán föl-le tekingetett, mint aki utoljára látja ezt a látványt. Vigasztaltam, láttam indulni akart útján, kezet fogtunk.

– Megyek, még másoknak is elmondom.

– De Anti, kérlek ne így, ne gondolj rá, minden rendben lesz. Könyörögtem neki. Félszegen mosolyogva visszanézett rám.

– Jó lenne, ha igazad volna, mondta csendesen, és reménykedve.

– Fogunk mi még nagy meccseket játszani, felé léptem, meg akartam fogni a kezét még egyszer, de elindult az Üllői út felé. Utána szóltam.

– Melyik kórházba mész?

– Az Istvánba.

– Majd meglátogatlak.

– Jó, de ne gyere túl későn.

– Ingerülten intettem felé, csak menj, minden jóra fordul. Visszaintett, sokáig néztem utána, majd még egyszer visszanézett, nehéz lehetett ez neki. Integetettünk egymásnak. Valami különleges homályban láttam őt, amíg az egyik házban el nem tűnt.

Az öccse hozta a hírt. Becsöngetett hozzánk későn este, könnyezett, és csak annyit mondott, hogy Anti meghalt, nem bírta a szíve. 

– Mikor lesz a temetés? – kérdeztem döbbenten.

– Másodikán.

– Az a születésnapja, kiáltottam fel elérzékenyedve.

– Igen, volt a csendes válasz, most lett volna tizenhat éves. A fiúk gyűjtöttek a koszorúra, végigjárva a házakat, az emberek emlékeztek rá.

A ravatalon mintha csak aludt volna, nagyon sokan álltuk körül, nyakán egy barnás csík volt, úgy tűnt, hogy elkezdték a műtétet. A szíve állt meg mondták megint, felálltam mellé, és sokáig néztem őt. Már mélyen aludt. Örökre.

– Elmentél kedves barátom, mégis igazad volt, de, miért pont ebben?

A másik oldalon a nagymamája lépett fel a koporsóhoz, megsimogatta Anti fejét, és megcsókolta a homlokát. 

– Aludj szépen kis unokám, majd találkozunk. Emléke mindig velem maradt, hiszen én is csak tizenkét éves voltam, és fájt, ami vele történt. A lelkesedése ezért a sportért, amiért mi fiúk éltünk, haltunk az ötvenes években mindenki felett volt, de valamit magával vitt, mert a csapat kezdett elsorvadni, már probléma volt összejönni. Anti nem volt ott, nem volt senki, aki a labdát a hóna alatt hozta, és végiglátogatott volna mindenkit, mozgósítva a társaságot.

 

 

 *

 

A hűvösvölgyi nyári tábor legalább egy órai villamosozást jelentett. Az iskola előtt gyülekezve a fiúk mindig azt lesték, hogy kik lesznek azok a tanárok, akik kísérőként ma velünk jönnek. Az öreg természet tanár volt a soron, akit csak Csimasznak gúnyoltunk. Ő volt az, akinek fent a dombokon az elnyúló gyaloglók hosszú sorában sokszor néhány gyerek megkeserítette az életét.

Már a villamoson fel lehetett mérni a hangulatát, ha nem pofozkodott sokat akkor talán megúszta, hogy a fiúk nem hangos Csimasz, Csimasz kiáltással őrjítették meg, amit, ha meghallott, az rendszerint rohangáláshoz vezetett, keresve a tetteseket.

– Ki volt az, melyiktök volt, ti csibészek, azonnal mondjátok meg! Néha olyan dalokat énekeltek, ami bőszítette. Gúnynevét még a harmincas években kapta, anyám barátnőjének a férje mesélte, hogy már akkor is így hívták. Akkoriban valamelyik belvárosi felső gimnáziumban tanított, amúgy igen becsületes tanár volt. De hírtelen haragú, kiszámíthatatlan ember volt, viszont minden generáció értette, hogy miként lehetett a sodrából kihozni.

Ötvennyolcban jártunk az új tanévben, hogy a nagy létszámú osztályban rendet tartson, egy túlkoros, tehát idősebb fiút bízott meg azzal, hogy az órák alatt figyelje meg, és írja fel a rendetlenkedőket. Ő volt az osztályfőnök, és rendszerint szombat utolsó óráján volt a névsorolvasás megtartva.

 Rettegtünk is, meg nem is, mert az öreg tanár a túlkoros fiúban a legerősebbre bízta ezt a méltatlan feladatot – akit nem tudtunk elpáholni emiatt –, és azzal telt el az óra fele, hogy a magával hozott nádpálcával elverte a fenekét a felolvasott első húsz gyereknek. Szokása volt, hogy összeszámoltatta a rossz pontokat, és így állt össze a névsor, sajnos gyakran a helyezettek között voltam.

Már kezdtem unni, hogy jó, ha csak egyszer nem volt a nevem a listán egy hónapban. Nem is értettem, hogy ez a bolond gyerek honnan vette, hogy ki a jó és a rossz, mert ő volt a legrosszabb tanuló, én pedig a legjobbak között voltam. Hittem, hogy túlteljesített.

 Fel kellett készülnöm ezekre a szombatokra, nem úgy van az, hogy engem mindig elpáholnak. Ezért egy külön füzetet hordtam magammal, nem volt benne semmi, ha a tanár szétveri sem volt kár érte, arra volt jó, hogy a nadrágomba tegyem, így nem éreztem a nádpálca működését. Ment is ez elég jól egy darabig, amíg az öreg ki nem találta, hogy úgy fog minket csépelni, hogy előtte le kell hajolnunk, kezeinket az első padra téve.

Vagy harmadik voltam a névsorban az előttem lévők ugráltak, sziszegtek az ütésektől, én meg sem nyikkantam, mind addig, amíg lejjebb nem ütött, és a combomat találta el, ez feltűnt neki, mert csak ekkor ugrottam meg. Már elindultam a padom felé, amikor utánam szólt, majd megragadta a nadrágom.

– Te csirkefogó, persze, hogy azért vagy fent a listán, mi van a nadrágodban, vedd ki!Majd figyelni foglak ezen túl, na, ki vele, mi van a nadrágodban?Lassan vonakodva kihúztam a füzetet, a fél osztály nevetett, ami tovább dühítette az öreg tanárt.

– Hajolj le, kiáltott rám, és csépelni kezdett, nem ütött nagyokat. Kétszer kaptál szemtelenje, megérdemled. Nem is tudtam, hogy miként tartsam vissza nevetésem. Masszíroztam a hátsó felem, de inkább az ő nyugalmára.

 A többiek is vagy az ülepüket fogták, vagy a padokban kuncogtak. Dühét fokozta, hogy a toló táblát valamiért lehúzta, és szörnyűségére valaki a belsőre előzőleg felírta az utált szót, hogy CSIMASZ. Amint meglátta meghűlt egy pillanatra, majd elvörösödve, levegőt is alig kapva megfordult. 

– Gyertek ki, mindenki, gyerünk, gyerünk. Ezt ki írta fel?

Elporolt mindenkit a tanár úr, becsületére mondva rákiáltott a minket felíró gyerekre is, gyere ki te is, mert nem hiszem, hogy pont te ne lennél gazember ebben a társaságban!

A végén már lihegve beszélt, belefáradt az ütlegelésbe, az íróasztala mögött lehuppant székére.

– Csibészek, motyogta, azok vagytok, csibészek.

 

 

 *

 

 

Janka néni, alacsony töpörödött kis nénike, a szomszédunk volt. Nagyon kedves lélek, élete legboldogabb óráiban egykor apáca, és bizonyára holta napjáig lelkiekben az is maradt. A rend erőszakos felosztása után egy kórházban dolgozott, mint éjszakás nővér. Mindig sötét ruhát hordott, fehér blúzzal, nyakában a kis kereszt.

Kedvelt minket, fiatalokat. A folyosón állva, az ajtónk előtt gyakran megfigyelhettem, hogy akárkivel is beszélgetett, milyen nagy figyelemmel hallgatta a vele szóban állót. Gyakran kijött kis szobájából, amelyik valamikor a hangzatos cselédszoba nevére hallgatott, és könyökölve az emeleti rácsra, mintha az élet rejtélyein tűnődött volna, figyelte az embereket. Gondolatban mindig valahol messze volt, de frissen reagált, ha valaki megszólította. Velem sokat beszélgetett.

Az emeleten, a mi oldalunkon, közel a hátsó lépcsőházhoz lakott a taxisofőr családja, egyetlen gyerekükkel a tizennégy éves Ferikével, akinek alsó teste gépben volt. A gyermekparalízis áldozataira emlékeztetett, iskolába soha sem járt, anyukája volt az, aki foglakozott vele, ő tanította írni, olvasni, de a fiúkkal más baj is volt.

Észjárása valahol a zseni, és a tébolyult között bolyongott. Mindig valamelyik szélsőség befolyásolta gondolatmenetét, ezért senki nem állt szóba vele az egész házban a fiatalok közül csak én, akit kifejezetten kedvelt. Ha nem látott kint, elindulva az ajtónk felé, a néha az ablaknál álló anyámnak már messziről kiabált, hogy tiszteltetem a Péterkét, és tessék megmondani neki, hogy most ráérek, jöjjön ki, és beszélgessünk. Ráér mondta, de hiszen ő reggeltől estig ráért.

Nehéz volt vele beszélgetni, mert öreges szóhasználata, és hangos, monoton beszéde volt, én is inkább azt szerettem volna tudni, hogy az ő korában honnan származnak ezek a gondolatok. Zavart ez a beszédmodor, de később rájöttem, hogy őszintesége, és az azt kifejező hangos beszéde volt az egyetlen ajándék, amit az élettől kapott. Mások is, főleg a felnőttek felfigyeltek érzelmeit néha hangosan előadó fiatalemberre.

Hogy körbejárja a folyosót, talán bele tellett neki egy órában is, mankójára erős szögben ráhajolva, azokat olyan szélesre kitámasztotta, mint a folyosó széle volt. Gyakran figyeltem meg, hogy milyen veszélyes is volt így menni, hiszen esős időben ez a mutatvány még veszélyes is lehetett. Előre téve az egyik mankót, majd ugyan azt a lábát felsőtestének szinte egyetlen rántásával utána dobta. Testsúlyát enyhén oldalt dőlve ráhelyezte a mankóra, és a lábára, majd ugyanúgy a másik mankót gyorsan előrelökte, és a mögötte lévő lábát előredobta, végül kiegyensúlyozta teste súlyát a mankókon és a lábain. Ez volt az egyetlen mód, hogy haladjon. Gyakran pihent.

Ha valakinek az útja arrafelé haladt, türelmesen kellett várnia, és a fal mellé húzódva tudott csak elhaladni mellette. Ez időbe került, mert Ferikének el kellet egy bizonyos szögben fordulnia, hogy mindkét karjával a rácsba kapaszkodva helyet adhasson az elhaladónak.

Gyakran nem sikerült jól a művelet, rossz lett a szög, amiből visszadobhatta volna testével a lábát. Néha, ha nagy nehezen elengedte az ott lakót maga mellett, és ha utána hosszú percekig nem tudta a lábát visszadobni a kissé terpesztett állásba, hogy abból újra elindulhasson előre, küszködve tovább próbálkozott, és egyre hangosabban morgolódott. Ha továbbra sem tudta testét a haladás irányába állítani, akkor mély, öblös hangján kissé fájdalmasan kifakadva elkiáltotta magát.

– Hát senki nem látja, hogy itt szenvedek, nekem senki nem segít?

Kifakadásában volt valami erőszakos, ezt megfigyeltem egy világtalanon is, aki, ha az útkereszteződésnél szeretett volna átmenni – és amikor nem figyeltek rá –, akkor hangosan verte a járdaszélét botjával, követelve, hogy valaki segítse át. A környékünkön élt, és gyakran láttam ilyen helyzetben.

Egy esős napon aztán baleset történt, mert Ferikének mindig problémát okozott, hogy előttünk forduljon, mi a sarokban laktunk, és itt kicsit kiszélesedett a folyosó. A fordulás, és a dobáló testmozdulat olyan helyzetbe hozta, hogy jobb lába messze előre, és szélesebben lendült, és amint rá akart állni, lába kicsúszott alóla, elvágódott, fejét beleverte a falba mindjárt az ajtó mellett. A teste nagyot zuhant, túlsúlyos volt, hiszen ilyen életformában, ezzel a betegséggel még a legkisebb kalória is megmaradt rajta. Tehetetlen volt, amellett semmilyen segítséget nem tudott adni, hogy felemeljék a folyosó kövéről.

Kiugrottam, az anyám követett, de már Janka néni is kint volt, mert figyelte őt a szobája ablakából. Barátom, mert ő annak tartott, fájdalmasan sírt, borzalmas volt a helyzet, mert alig tudtuk a jóval száz kiló feletti emberkét hárman megemelni, de végre valahára sikerült őt felültetni. Egy tócsa vízben ült.

 Egy darabig maga elé meredt, majd mély hangján fájdalmasan felkiáltott.

– Isten, látod ezt, alig éltem, és milyen szerencsétlen vagyok! Mikor segítesz rajtam, mikor fogok én is úgy futni, mint Péterke, és menni, mint minden ember?Összefonta kezeit, a jobban megeredő esőben csak némán zokogott.

Átléptem rajta, rohantam a lakásuk felé, anyukája volt csak otthon, apukája dupla műszakokat dolgozott, mint mindig, hogy kertes házat vehessen Lőrincen, mert az jobb, kényelmesebb lett volna a családnak.

 Édesanyja nagy testű, erős asszony volt, rohant, hogy egy szem fiát – amint egyszer anyámnak mondta –, akivel Istennek semmi terve nem volt, felemelje, és visszasegítse a lakásukba. Janka néni félreállt, és hárman nagy nehezen felemeltük, majd Janka néni, aki mindezt látta, hallotta, említette, hogy elmond egy imát.

– Imát? – kérdezett vissza Ferike. Hangja tele csalódással, majd leszegte a fejét; én már sokat mondtam, már nem hiszek benne.

– Jaj, hogy lehet ilyent mondani, tördelte kezét Janka néni. Közben fölé hajolt, és a fejét kezelte némi gonddal, mert most az ápolónő szólalt meg belőle, semmi vész, próbálta őt felvidítani. Nem sok sikerrel. Mankóira támaszkodva, morgolódva elindult hazafelé. Minden lépése után hangosan korholta az Istent áldatlan életéért, többen kint álltak a folyosón, átszóltak, hogy kell-e segítség?

Tűnődve válaszolt.

– Nekem nem, de neki ott fent, igen. Felmutatott mankójával az égre.

 – Mert nem hallgatta meg az imám. Hetekig nem láttam őt, az idő kezdett hideg lenni, az anyám említette, hogy anyukája sokat sírt, mert a fia fél kijönni a lakásból, hangosan beszélget magában Istennel, és olyan komoly gondolatai vannak.

– Istenem, sírta el magát egyszer az anyja előttünk, reméljük a férjemmel, hogy tovább élünk, mint ő, mert nekünk nincs senkink, aki holtunk után utána tudna nézni. De egek, hogy miket tud mondani?

Karácsony után megint láttam őt, kedvtelen volt. Az édesapja vitte le tolószékben egy barátja segítségével az emeletről, mögöttük jövő anyukája megint megállt előttünk, anyám kilépett beszélgetni vele. Amikor bejött ő is a könnyekkel küzdött. A fiúk, mondta az anyám, lesöpörte a karácsonyi ajándékokat a szobaasztalról, majd a mankóval fenyegető mozdulatot tett a karácsonyfa felé.

– Hazudtál Isten, én soha sem fogok menni, nem kell az ajándékod, én úgy akarok élni, mint a többiek, és azt te nem adod meg nekem.

Kitavaszodott, ötven kilencet írtunk. A taxisofőr családja elköltözött, megvették a telket Lőrincen, Ferike kezdett depressziós lenni, óriási terhet rakott vallásos gondolat menetével szülei vállára.

Egy napon Janka néni is kint állt megint a folyosón, magához intett, én már egy ideje a folyosó rácsára könyökölve, barátaimra várva nézelődtem a házban.

– Gyere ide, a nevemen szólított, elindultam felé. Már nagyon rég óta gondolkodtam azon, hogy oda adom neked a leánykori naplómat, olvasd el, te más, vagy mint a többiek. Elolvasod?Válaszomra megfordult, és bement a kis szobájába.

Társbérletben lakott, ahol még egy öreg volt magánnyomozó is bérlő volt, nyugdíjat nem kapott, és holta napjáig dolgoznia kellett, a másik két lakó egy agglegény, aki nővérével osztozott a két nagyobb szobán. Várnom kellet Janka nénire, majd megjelent egy kis fekete naplóval. 

– Olvasd el, így éltem én jóval az első háború előtt, amikor tizenhat éves kislány voltam. Nekem is voltak álmaim, benne van, ha kiolvastad, hozd vissza, megbeszéljük. Mindig olyan szelíden beszélt.

– Sokan azt hiszik, hogy csak csúnya lányok mentek apácának, pedig ez nálam komoly vágy volt az embereket Istennel szolgálni. Figyeltelek tavaly, hogy miként bántál Ferikével. Sokat imádkoztam értetek, te is jó ember leszel, láttam, fel kell karolnunk embertársainkat. Hinnünk kell Istenben. Többet nem mondott rólam, sem a naplójáról, és amikor visszaadtam neki, csak annyit szólt, hogy ugye érdekes volt?Talán már megint máshol voltak gondolatai.

 

 

 *

 

Az utolsó iskolaévek nyári tábora felejthetetlen volt számomra, mint a legvállalkozóbb, rám bízták a tábori postát. Az iskola már mögöttem volt, és ebben ifjúkorom egyik legnagyobb örömét, szabadságát leltem. Az én dolgom volt a hét öt napján, hogy bekerekezzek a szomszédos, majd 8 km-re lévő faluba, hogy elintézzek mindent – nem csak a leveleket, de a bevásárlásokat is –, meg amit rám lehetett bízni, tehát mindent. Reggeli után indultam, és három, négy óra felé érkeztem vissza, megbarátkozva a falusi gyerekekkel, akik az üzlet, és a postahivatal környékén tekergették biciklijeiket, és a velük eltöltött kapcsolat ismertette meg velem az ő világukat.

Majdnem minden nap eltöltöttünk egy órát együtt, belefért az időmbe, bár a falusi élet még a helybeli gyerekeknek is unalmas tudott lenni, ha már a nyárból eltelt vagy két hónap. Már lecsúzlizták az összes verebet, amelyeket a házak mögötti bozótban elbújva be tudtak cserkészni. Bár itt nem csak a madarak miatt kellett ügyeskednie a társaságnak, hanem a felnőttek miatt is, az ilyesmi aligha volt megengedve, valaki mindig tudott érte szólni. Kiszedtek minden fészket, vagy megnézték, hogy mi van benne és ezért megmászták a fákat, rákásztak a patakban csak azért, hogy ollójukkal egymást, vagy egy-egy kíváncsi kislányt megcsípessenek.

Becsavarogták a fiúk az egész környéket, igen ez az ő világuk volt, nem volt itt egy kanyar, egy süppedés, amit ne ismertek volna. Gyakran használva örök hajtós biciklijeiket, amin csak egy elfogadható sebességgel volt érdemes a szekerek által barázdált utakon, és dűlőkön közlekedni. Lévén dombos táj a Dunántúl, ha felgyorsult a járgány bizony nehéz volt megállni, és sokszor fájdalmas is volt, mert néha csak két fa közé vezetve tudtak a fiúk a bicikliről leugrani. De úgy, hogy két kézzel elkapták a fák ágait, és hagyták, hogy a bicikli menjen a maga útján, a művelet pedig gyakran sebessé tette kezüket, lábukat.

Ma valahogy ez egy unalmas nap volt, így mesélték, a fiúk ebédre szétszéledtek, a távolban felhők gyülekeztek, és Józsika is hazafelé tekert. Az anyja már messziről integetett neki.

– Egyél kisfiam. Mit gondolsz, hogy ha holnap paradicsomos káposztát főznék? Fülig szaladt a szája, mert ez volt a kedvenc ennivalója.

– De csak akkor, ha birkahús lesz benne! – vágta rá.

– Áh, gondoltam én arra, hogy az én fiam ezt fogja mondani, de nincs itthon birkahús, megnéztem a jégvermet, el kéne menni a birkás henteshez. Elmész?

– Megyek, megyek lelkendezett, pedig az a másik faluban volt, oda vissza több mint 12 km.

– Na, jól van, előbb egyél, igyál, pihenj egy kicsit, majd adok rá pénzt, apád is örülni fog, ha friss birkahús lesz benne.

Erre felé így ették, van olyan tája Magyarországnak, ahol sertésbordával szeretik, vagy talán mással, de aki egyszer megszerette a paradicsomos káposztát, és elfogadta a faggyú enyhe izét, nem is kívánta másképpen.

Nem telt bele egy jó fél óra, már kész is volt, megnézte a gumikat, a mama meg sóhajtozva jött be – remélve –, hogy azokból a felhőkből nem lesz semmi. Már napok óta nem esett az eső, elkelt volna, de most ugye a birkahús miatt talán elmaradhatna…

Itt a Dunántúlon az utak dombra fel, dombra le változatban jönnek, felfelé izzadsz, lefelé vigyorogsz, csak az utat kell figyelni, mert a szekerek keréknyoma sokáig a földben marad. Ha megkeményedik, azokat ki kell kerülni, máskülönben itt repül a biciklis, és örülhet, ha nem törik ki a nyaka.

Jól ismerte az utat, sokszor megjárta azt már, pedig csak 13 éves volt, tudta, hogy mikor érdemes tekerni, hol, és hogyan lehet pihenni, a malom felé vezető útnál kell jobban vigyázni, mert ott a beforduló kocsik mindig csapásokat hagynak még a porban is. A múlt heti nagy eső utáni szekérnyomok itt-ott még láthatók voltak, sokkal szélesebben, mint, ahogy az szokott lenni, és majdnem mindig kemények.

Még egy hosszú, és meredek dombra kellett a biciklit feltaposni, mindjárt a híd után. Amint átkerekezett rajta látta, hogy itt is bizony nagyon fékezhettek a parasztok egy hete, amikor lejöttek, mert mély csapások voltak szélesen egymás mellett. Visszanézett, ahogy állva tekert, talán emlékezni akart, ha majd hazafelé hajt délután, itt a pihenőben fütyörészve jöhet le, csak lent a híd előtt kell vigyázni. Jobbra, balra a patak mellett legelő volt, távolabb ki is szélesedett mindkét oldalon.

A község gulyája sokszor lett itt keresztülhajtva, ami megnehezítette az ilyen irányú terveket egy párszor, hogy a dombról először lefelé száguldva, át a hídon könnyen felkerekezzen a szembe lévő dombra. Előfordult már a múltban, amikor barátaival itt versenyzett. Így hát most először fel kellett tekerni, majd lehajtani a hátralévő kilométereket, amelyek nem voltak olyan meredekek, mint itt kicsivel kívül a falu határain.

Bizony beletelt egy kis idő, amire a henteshez ért, megvette a húst, felkötötte a vázra a csomagot, hogy két kézzel vezethessen. Az ég dörrent egyet a falu felett, már egy ideje felhős volt, illett is neki dörrenni. A hentes felesége még tartóztatta is, hogy ebből nagy eső lesz gyerek, maradj itt, amíg elvonul. Kérlelték, bár nem egészen az út felett voltak a legsötétebb felhők, hanem inkább a falutól délre, de nyaranta forgolódik ez, mint a fene mondta a hentes felesége, eshet ez minden felé.

Józsikát ez nem nagyon érdekelte, annyit megállapított, hogy a hús nagyon szép, és ebből ő holnap a világ legfinomabb ebédjét eszi. Mert az anyuka még fűszereket is rak a főzelékbe, és ez olyan jó lesz, nagyokat nyelve, ahogy rágondolt.

Megnézte a csomagot, hogy fel van-e kötve rendesen, és az ég újabb dörrenésére már kint is volt az úton. Ment minden rendesen, sőt egyre gyorsabban, észre sem vette, hogy a szél felkerekedett, mert hátulról kezdett fújni – alig kellett tekerni –, és az örök hajtós süvített le, és fel ezeken a kisebb dombokon.

Kisvártatva az első cseppek is eleredtek, hátranézett, bizony azok a felhők megfordultak, és az eső csendben rákezdett. Először csak egy pár percig, mert hirtelen a szél is alább hagyott, majd mind a kettő felerősödött, de már látni lehetett a dombot, amelynek a másik oldalán lefelé menet a híd volt. Majd utána taposás felfelé, dombnak le, dombnak fel, az következett volna, és nemsokára otthon is lesz. Az eső nagyon rákezdett, amint a domb közepén volt a hátszél felsegítette a dombtetőre, és most már lefelé kerekezett. Remélhetőleg, villant át fejében, a dupla papírban a hús jó helyen van.

Az eső hirtelen kegyetlen lett, az arcába csapott, és az út is síkos lett. Egy hatalmas göröngyön a bicikli megugrott és a lánc leesett, most már csak a lábával tudott volna fékezni, de a lejtő és a csúszós út, meg a feltűnő szekércsapások ezt már veszélyessé tették. Nem is vette észre, hogy Pajtás a gulyás nagyobbik kutyája kiugrott az útra balról, de azt már látta, hogy mögötte a gulya is keresztben rohant a másik oldalra.

Ez lehetett az eleje a gulyának, de vagy 8-10 megállt az úton, néhány meglátta a lefelé száguldó veszedelmet, megugrott, de kettő, három a másik irányba nézett, Józsika kiabálása ellenére ott maradtak. Az egyik, mintha lépett volna, a két hátsó lábát még inkább széttéve, farkát felhúzva hozzáadott a lehulló csapadékhoz. Rögtön lábfékezett, ahogy csak tudott, de a biciklije megbicsaklott, ő maga átbukva a járgányon, arccal bele, az éppen vizelő tehén farába.

A gulyás két másik kutyájának, és ugatásuknak volt köszönhető, hogy a megriadt csorda nem taposta szét a biciklit, vagy nem léptek rá Józsikára. Szája igencsak sírásra állt, amikor feltápászkodott, koszos, mocskos volt a balesettől. Letépve magáról az átázott inget, és undorodva, ingerülten törülgette az arcát mire az öreg Jóska, a gulyás odaért. 

– Mit keresel itt te gyerek ilyen időben – volt a kérdés –, de csak nem akaródzott válasz jönni a pityergésre álló szájára. Az öreg láthatott valamit az előbb, mert nevetve kérdezte, csak nem nekirohantál valamelyik tehénnek.

– Sírva válaszolt. Még le is pisilt az a dög.

– Gyere, hívta őt az öreg Jóska nevetgélve, mosakodj meg a patakban. Odaát a másik oldalon van, egy ágakból épített szín majd megszáradsz, és, ha elállt az eső haza mehetsz. Felemelte a kerékpárt a sárból.

– De ne mondja meg senkinek, hogy mi történt velem – könyörgött neki –, mert mindenki rajtam fog nevetni.

Pedig lassan megtudták, és, ahogy a fiúk elmesélték, már Józsika sem szégyellte úgy, mint, amikor ez megtörtént. A nyaralás élménye napok múlva befejeződött a tábor lakóinak, lelkületem feltöltve, tartalommal gyarapodott életem.

Most fent ültünk a domb tetején, itt sátoroztunk az erdő tövében. Mi erősebbek maradtunk csak, öten-hatan, napokkal ezelőtt lebontottuk a völgyben, a patak mellett lévő tábort, a teherautót vártuk. A falusi segítség is megérkezett időben, szekérre raktuk a sok sátrat és pokrócot, de sok minden is volt ott, majd egy egész napos fuvarozás után itt telepedtünk le.

 Jó hírt kaptunk, nem volt kedvünk még elmenni innen, a fuvar csak három nap múlva jön értünk, most megnézhettük azt is, amire eddig nem futotta. Itt a dombtetőről szép kilátás volt az augusztusi tájra, messzire láttunk a völgyben. Szemben a többi dombokon a fák távol voltak, mert ahol most táboroztunk az volt a község legelőjének az út melletti legmagasabb pontja.

Magunkra főztünk, közkívánatra, ehettünk, amit akartunk. Gombáztunk, a vadőrrel rókákat kergettünk meg, amelyek fiatal fenyvesekben bujkáltak, élveztük a nyarat.

  

És sokat csavarogtunk, ha az erdő minél sűrűbb volt, annál izgatóbb volt számunkra. Fára másztunk és madarásztunk, majd a gulya minden reggel megjelent, a világról csak a gulyással érintkeztünk – egyszerű ember, a kedvemre volt –, szerette, hogy megkínáltuk kávéval, tejjel, kenyérrel, cserébe a falusi élet történeteit ajánlotta, leülve velünk a fűbe, hosszan elpipázott.

Nem akart sokat a világtól, csak egészséget. 

 

 

 *

 

Kilépni az életbe nem nagy gond, ez így igaz. Nem tudom, hogy az általános iskolában miért csináltak a tanárok olyan nagy ügyet belőle, még a nyár elején. Ha akartam volna sem járhattam volna a nyolc évet újból – mert már a bajuszom is kezdett nőni –, meg kinek kell olyan fiatalember, aki már az ablakon többet nézett ki, mint a táblára. Így könnyű volt azt mondani, hogy most fiúk kiléptek az életbe (talán a tanárok is alig várták ezt a pillanatot), mi már vártuk a vakációt, velünk nem jártak lányok, ha jártak volna az csak siettette volna az igyekezetünket.

Hát nem tudtuk, hogy mi vár ránk, a lányok nem, az biztos, anyánk szokott ott lenni néha az iskola előtt, most meg az igazgatói beszéd után, talán már ő sem lesz ott, innét kezdve magunkra maradtunk. Ment ez zökkenők nélkül egy darabig, és milyen egyszerűen. Belevéstük nevünk az iskola falába, említvén a szenvedések éveit kezdettől a végéig, évekkel később már nem találtam meg. Lassan eltelt a nyár, a tábor élménye mögöttem volt, amikor volt osztályfőnököm behívatott az iskolába. Sok jó tanár volt itt velünk az elmúlt nyolc évben.

– Valami baj van, kezdte, mert már az ötödik gimnázium utasította el a jelentkezési kérelmedet, amit én küldtem szét. Volt valaki a családotokban, akinek köze volt a múlt rendszerhez?

Az apám címfestő volt, tagja volt a Vitézi Rendnek, igaz örökösödési alapon, mert még az első világháború vége felé sem vittek el valakit négy éves korában katonának. A nagyapám betegen jött vissza a frontról, és két hétre rá meg is halt. Apám szerint a fronton valamit tett, érdeme volt, hirtelen halála miatt, de tíz évvel később apám kapta a kezébe az érte járó érmet, a dombóvári telkes házat. Sorsomba talán az ötvenes évek is beleszóltak, lehet, hogy nagyobb nyomatékkal. Ezen kívül nem tudtam semmi más „terhelő” eseményről.

– Írtam egy levelet, említette az osztályfőnököm, vidd el az általad kedvelt gimnáziumba, mert ott az iskolánk volt igazgatója lett az orosz tanszék vezetője. Szeptemberben előfordul valami lemorzsolódás, őszintén, ez minden, amit tenni tudok érted. Megköszöntem, majd folytatta.

– Szakmát kell tanulnod, kezd el. Ha a gimnázium hív, hagyd ott az ipariskolát, de ha nem hívnak, tanuld ki, és, ha a dolgok elcsendesednek, végezz el esti iskolákat, légy valaki, ne add fel, bátorított.

Az iskola ahová kerültem a rendszer jóvoltából, ipariskola volt, mert a nevem valami gyanút ébreszthetett a pesti gimnáziumokban. Sorra egymás után közölték, hogy túljelentkezés volt, de mindenhol.

Így lett belőlem ipari tanuló, bár ezt is megbeszéltem az osztályfőnökömmel a nyár folyamán, sorsom figyelemmel kísérve kérdezte is, hogy az eszembe felmerült szakma vajon ismerős-e előttem, mert ha nem, neki van ötlete. 

Akkor már büszkén kiléptem az életbe, mert már a nyár derekán voltunk és kijelentettem, hogy igen, moziban láttam esztergagépet, sőt a környék egyik műhelyében is. 

Az osztályfőnök felhúzta a szemét.

– Biztos, hogy ezt akarod?Mert, ha az én fiam lennél engem megőrjítene, hogy evvel a bizonyítvánnyal te csak szakmunkás, vagy, ha azt esetleg lekésed, csak segédmunkás lehetsz. Lelkizett velem egy órán át, de nekem olyan mindegy volt, hogy mit csinálok, a gimnázium becsukódott előttem.

Az iskolában, ahol a rendszer szokása szerint már elvtársazni kellett a tanárokat vagy harmincad magammal „mócsing” Gábor tanár elvtárs osztályába kerültem. Különleges jellemű ember volt, mintha utált volna minket is, meg mindent a földön, talán önmagát is. Gúnyneve némileg rímelt eredeti nevével, de nem érdemelte meg, hogy azon szólítsuk. A többi tanár sem volt sokkal különb, ahogy később megismertük, egy fiatal tanárnő, és egy általunk nagyon kedvelt szaktanár kivételével. Borzalmasan unalmas, és hangulatos ember volt „mócsing” Gábor, ahogy eltelt az első hónap volt rá alkalom, miután belépett az osztályba, és nekünk őt felállással kellet üdvözölni, csak intett.

– Üljenek le maguk barmok, semmi szükségem nincs az üdvözletükre. Amikor aztán lassan közeledett a negyed év vége, a hangulat egyre rosszabb lett az osztályban, sok szülő megjelent, több alkalommal hetekig bent ült az igazgató az órái alatt, mert a panaszok, hogy pedagógiai készsége alatta marad az eleminek, már elérte az irodát is. Eljött a bizonyítvány kiosztásának ideje, és az osztály nyolcvan százaléka megbukott, köztük én is.

Az oktatás színvonala kifejezetten a proletár viselkedés alapján volt kategorizálható. Durva, nyers beszéd, akár csak a kinti életben, ahol feltételezett volt, hogy felfogni a szépet úgy sem tudják az emberek, s hogy milyen lenne a pedagógiai társalgási nyelv finomabb kifejezésekkel, hitték, hogy igény sincs rá. A pedagógiai érzéke a tanári karnak siralmas volt. Semmit sem építettek képességeinkre, annak csiszolásával nem törődtek. Az osztály minden tagja arról beszélt, hogy még ilyen jellemű tanárokkal sehol sem találkoztak.

Nekünk a magyart, és a történelmet Tóth Ilona tanította. Sajnos velünk volt mind a három évben, kivéve, amikor jutalomüdülésre a Szovjetunióba küldték, egy idő után már visszavártuk, mert, aki őt pótolta még rosszabb volt.

Egy öreg elvtárs helyettesített, hogy az ég áldja meg, és aki az első órára miután bejött, mindenki gyors felismerése szerint valami terrorkülönítménynél tanulhatta a pedagógiát. Le sem vetette a ballonkabátját, néma csendben járkált percekig a padok között, szinte szaglászott. Mire Barna a későbbi sportoló hangosan megkérdezte, hogy lesz még ebből a magyar órából valami ma, mert már az idegeire megy a le-föl járkálás. A ballonkabátos csak erre várt.

– Nyikhaj, üvöltötte torkaszakadtából, hogy mersz te engem kérdőre vonni?

Barna válaszolt.

– Ne haragudjon, de nem tudom, hogy maga ide tanítani jött, vagy eltévedt, én ide tanulni jöttem. Többen felálltak, ebből baj lesz.

De nem, az öreg lépést váltott, ezt még a fronton tanultam mondta, tudni kell, hogy ki a méltó ellenfél. Az is lehet, hogy félt az esetleges következményektől.

Hogy lelkünk miért háborgott a tanári kar viselkedése miatt nem nehéz leírni. Ámbár ez nem utálati sorrend, Alma Máterünkben a matematikát, Abhonyi József, volt rádiószerelő tanította, akinek a szokása az volt, hogy mindenkinek gúnynevet adott, idegesítő állapotokat tudott teremteni. Belenevetett a gyengébbek arcába, akiknek még is csak fájt a gúnynév, amit ez a félnótás kitalált. Labilis ember volt, hajlamos, hogy a hozzá intézett szavakat félreértelmezze, és hol érzékeny, hol agresszív hangon válaszolt, de mindig elvörösödött.

Az anyagismeretet Hordó Szabolcs, ez a kétségtelenül közönséges alak „kezelte”. Aki, na gyűjjék ki maga szerelmi melléktermék felelni, megszólítással hívott ki minket a táblához. De legalább eltussolta ezt a kijelentést, ha valaki jól felelt.

– Na, ugye, hogy maga sem véletlenül gyütt a világra. A maga módján nyugtázta a szereplést.

És itt volt Somlyó, vagy ki is volt? Szakrajztanár, már nem is emlékszem az igazi nevére. Egy tébolyult, akinek a szélsőséges viselkedésért évekkel később a fél osztály dádát ígért a szakmunkás bizonyítvány kiosztása után, és ő jobbnak látta betelefonálni, hogy mindenkinek sok sikert kíván, de nem hülye megveretni magát.

Hát kérem, valamikor, amikor szerinte már a mama kosztja, és az egyéb pacnik nélkül rajzolni is tudtunk, és az nem lesz a rajzlapon, feladta az első házi feladatot. Tudni kell, hogy a rajzlap jobb alsó sarkába kerül a szövegmező, erre hosszú perceket rászánt, hogy annak minden méretét, és a bekerülő szöveget megfelelően készítsük el. Elmagyarázta, hogy hova kerül a dátum, a tárgy neve, de elsősorban a név, hogy ki készítette, és kedélyesen kitöltve minden rubrikát, a névhez beírta, hogy Kun Ágota, még hozzá is téve, hogy ez egy nagyon szép magyar név.

Eljött az első házi feladataink napja, az első feladat, amitől nagyobb cirkuszt ritkán látni. Éppen rossz hangulatban volt – megint. Összeszedte a rajzokat hosszában élére rakta, elővett egy vonalzót, és megmérte a leghosszabbat, a legrövidebbet, azokat ledobta a katedrára, néha rájuk lépett. Megmérte a megmaratottakat, és amelyik nem volt a megfelelő méret még széltében is, ment a többi után. Egész idő alatt egy szót sem szólt, csak egy, kuss, volt hallható tőle, ha zsibongás kezdődött. Láttam, hogy gyakran lenéz a szövegmezőre. Kidobálta a piszkosakat is, maradt vagy tizenöt rajz.

Felállt. Halkan beszélni kezdett a csak fiúkból álló osztályhoz. 

– Kérem, álljanak fel az Ágoták. Egymásra néztünk, mert sejtettük, hogy ebből ordítás lesz, bár szinte papi áhítattal kérte fel az osztályt.

– Mert még egy ilyen barom társaságot én még nem láttam, kezdett el üvölteni. Jellegzetessége volt, hogy ilyenkor elvörösödött és kopaszodó fején lassan a forgónál felállt a haja. Jobb tenyerét kinyújtva, maga felé fordítva, ujjaihoz a hüvelyk ujját leszorította, mintha az lenne a téma fókusz pontja – az orrától a derék szíjáig emelgetve a kezét –, szinte vezényelt önmagának.

– Itt, itt üvöltötte, itt tizenkét Ágota adta be a rajzát, és tudni akarom, hogy kik azok. Mert én csak fiúkat látok... Hogy lehet az, hogy ennyi embernek ugyan az a neve egy ilyen kis közösségben, és az is lány név! Felkapta az összes rajzot, feldobta a levegőbe, majd rájuk taposott.

– Szedjék fel, utasította az osztályt, ez a házi feladat újra fel van adva. Barmok, morogta mérgesen, megfordult, lépett egyet a tábla felé rajzolni.

A legtöbben azt hitték, hogy ez csak egy próba feladat volt, a rajz méreteinek, a szövegmezőnek az elhelyezése, sok nem vette észre, hogy mi volt a magyarázat, és mi volt a szórakozott bemutatás.

Valaki úgy vélhetné, hogy ez az iskola a Lipótmezőn volt, nem, nem igaz, mert Pesten működött.., sajnos.

Volt itt az iskolánkban azonban egy kellemes és igen becsült ember. Fodor Józsefnek hívták, akit az egész közösség a tanárok kivételével igen tisztelt és szeretett. Mindenhez volt türelme, még a többi tantárgyakkal is foglalkozott, ha az osztálya gyenge átlagot nyújtott. Róla azonban csak annyit, hogy a tanév közepén meghalt, és a temetőben több százan voltunk fiúk, és a már családosok, akik ezt a kedves, a gyerekek nyelvét értő tanárt feltűnő tisztelettel búcsúztatták.

Kinek sírjánál pap volt, és a tanári kar a tömeg szélén helyezkedett el, nem sok tiszteletet adva az elhunyt kollégának. Avagy a kor politikai korrektségét figyelembe véve, nem vettek tudomásul a klerikális temetésről.

Ami ebben az iskolában azonban felvillanyozott bennünket az a tornaóra volt, ahol Halasy Valéria volt a tornatanárnő. Csinos, nagyon fiatal nő, hosszú, hollófekete hajjal, amely a vállára lógott, karcsú termete a fiúk vágyainak netovábbja volt. Bámultuk őt, és álmodozva beszéltünk róla

Figyelembe sem vett bennünket! Ugyan miért is tette volna? Képzett kézilabdázó, jelentős eredményeket elért sportolónő volt, akinek torna óráját néhány fiú gyakran megkeserítette.

Szerette a szertornát, és hát ugye odaállni a korláthoz, és elmagyarázni a gyakorlatot, amin az éppen a gyakorlatra kihívott fiú olyan bő klottnadrágot hordott, hogy mind a két lábát áttéve a korláton térdtől- térdig át lehetett látni a lába között. Szegény Valéria, sokszor olyan vörös volt az elé táruló látványtól, hogy már azt lestük, hogy mikor fog kiszaladni a teremből, de tartotta magát.

Az első év vége előtt jött haza Tóth Ilona a Szovjetunióból, áradozott a látványtól, egy olyan országról, ahová alig járt turista. Amikor egy orosz űrhajóst lőttek fel, és ekkoriban ez gyakori volt, pont neki volt órája. Ki is ugrasztott egy pár fiút, hogy vegyék meg az újságok rendkívüli kiadását, amit ő olvasott fel, dicsérve az eredményt. Arról már nem beszélt, hogy az újságban megszólaló magyar hírességek milyen kényszer alatt nyilatkoztak ilyen gyorsan és elbűvölően az orosz teljesítményről.

A harmadik évben ő készítette fel az osztályt a ballagásra, de nem emlékszem rá, hogy mi köze volt annak a dalnak az ünnepi hangulathoz, amit ő és Somlyó akart velünk megtaníttatni, pedig volt valami indokuk. Ilonkának nagyon tetszett, – lévén bősz kommunista –, ez a kis dal, s talán valamelyik partizán imitációs párt kiránduláson vésődhetett az eszébe, mert egy jó nagy adag gúnnyal énekelte. Az osztályba a két tanár le-föl járkált és egyre jobban beleélték magukat a dalocskába.

 

 

A csongorádi Ferences kolostorban.Barátok járnak fapapucsban.

Csiszi csiszi csisz csosz csutorát visz.

In nomine pátrisz csutorát visz.

 

Nem vagyok én barát.

Szeretem a piát, oda adom érte a reverendát.

Csiszi csiszi csisz csosz csutorát visz.

Reverenda alatt csutorát visz.

 

Valahogy így hangzott a dalocska, és Ilonka egyre jobban belelendült, és egy, na, még egyszer, s elkezdtük énekelni, sajnos sokadszorra, majd megint utoljára. Ez fiú osztály volt, itt nem igen ment az ilyen megtorlás nélkül. Már nagyon untuk az egészet, és eljött az idő visszaadni a kölcsönt ezért az ész nélküli éneklésért, és amit még az évek során ezektől a tanároktól kaptunk. Már a padokban a fiúk összebeszéltek, hogy a harmadik versszakot másképpen fogják énekelni.

El is ért a dalocska a harmadik versszakhoz, amikor a fél osztály hangosabban rázendített.

 Nem vagyok én barát.

Szeretem a pi... át, odaadom érte az Ilonkát.

 

Csend ült az osztályra. Ilonkát figyeltük, neki még a szeme is fent akadt, valamit kiszűrt a zajból. Bár talán fel sem fogta hirtelen, hogy mi is volt az a szó, amit a fiúk énekeltek, mert volt, aki csak piát énekelt. Lassan, kissé gyanakodva megfordult a leghangosabb csoport felé, ahol mellettük állt a szakrajztanár, aki a mennyezetet nézte, majd akiből hirtelen kitört a röhej.

– Ilonka felocsúdott, igen, igen, kezdett vékony hangon nevetgélni, férfiaknak gyakran ott jár az eszük. Igen, ismételte megint, majd vett egy mély levegőt, a férfiak...

Néhány év múlva „mócsing” Gábor is távozott közülünk, a fiatalabb inasok hozták a hírt, a temetésén alig voltak ott a rokonok, az elidegenedett felesége azt üzente, hogy a nyavalya már előbb is elvihette volna, mert embernek is, és férfinak is utolsó volt.

 

 

 *

 

Azok a harmadéves tanulók, akik jelesre, vagy jobb eredménnyel vizsgáztak jutalmul külföldi utazást kaptak. Hát ezt én elszúrtam, gondoltam akkor, mert a vizsgamunkámat betegen csináltam meg, és az bizony nem úgy sikerült, mint, ahogy akartam.

Igaz ugyan, hogy cégbeli eredményeimért én már az utolsó évem második felében segédfizetést kaptam – ami messze felülmúlta a többiek ösztöndíját –, és igen jó anyagi helyzetbe hozott, mint tizennyolc évest. Talán a pályám elején a legboldogabb óráim voltak ezek, élveztem, mert ekkoriban ébredt fel bennem a szakma szeretete. Jó kollégák vettek körül, nekik is tetszett érdeklődésem, sokat magyaráztak, figyelmükben voltam, én meg produkáltam. Hamar elfogadtak.

 Az út Mongóliába vitte a jelesek egy csoportját, évekkel később egy barátom mesélte el, hogy egy életre szóló élménye lett, de nem hiszi, hogy valaha is meglehetne „szellőztetni”, említette bizalmasan.

– Ugyan miért nem? Mi történt? – kérdeztem.

– Hát barátom, mi bejártuk azt az országot. A táj különös egy európainak, városaikon kívül nem más, mint végtelen füves puszta, majd dombos, homokdűnés ameddig a szem ellát. Vannak viszont nagy hegyeik, rajtuk alig egy fa, minden olyan végtelenül nagy, széles, és az életformájuk még mindig vándorló.

– Ezt tudtam eddig is, de mi volt az érdekes, amiről másnak nem beszélnél?

– Na, igen, kezdett bele, egy nap kivittek minket egy birkatenyésztő kolhozba, persze ott is mindenki a jurtában lakott, de amit ott láttam azt nem fogom soha elfelejteni.

– Halljam már!

– A tiszteletünkre levágtak egy birkát, és annak, már nem is tudom hol, alighanem a hátsó gyomrában lévő még emésztetlen fű maradékát nekünk akarták adni, ez állítólag a vendégnek kijárt, és a legfinomabb falat. 

– Ne viccelj!

– Nem vicc, még most is forog a gyomrom, ha rá gondolok. De mi ezt egyöntetűen felajánlottuk az ott lévőknek – gondolhatod amilyen becsben volt –, még örültek is, hogy az idegenek meglátogatták őket, mert nem hiszem, hogy azt más megeszi. Valóban hálásak voltak, késsel szétvagdalták a belet, elosztották egymás között, mosolyogva bólogattak felénk, jóízűen falatoztak.

Utána neki láttak a birkát megsütni, ami később nekem is ízlett, igaz a Góbé vendéglő birkapörköltjén kívül mást nem ettem életemben. Az oroszul tudó tolmács egy fiatal mongol nő volt, ismerőse a helyi szokásoknak, elmagyarázta nekünk a jurta belső berendezését, meg amúgy mindenre válaszolt, amit mi kérdeztünk.

A mi tolmácsunk meg fordította. Amikor megsült a birka körbeültük a jurtát belülről, mindenki kapott egy darab húst, és azt kézzel ettük.

Én a jurta bejáratánál ültem, egyszer csak a kis mongol tolmács elment mellettem, kilépett a jurtából, kisvártatva valami zajt, csobogást hallottam kívülről.

– Felálltam, kezemben egy darab hús, kinéztem, és barátom, látom, hogy a kis tolmács ott guggolt meztelen farral, a jurta mellett, nekem háttal, de közvetlenül bejáratnál, és vizelt, időnként hangosan szellentve. Most vigyorogtunk rajta. Hú, az igen…

– Na, gondoltam, folytatta a barátom, mi lett volna, ha én is ettem volna a birka gyomrából? Pajtás, nekem akkor ezzel az ebédem be is fejeződött.

 

 

 *

 

 Barangolás dél Magyarországon.

 

Apánk már szólt, hogy lassan megérkezünk, s amint leszálltunk a vonatról, de már az úton is éreztem, hogy a vidék megfogott, nyugalma most egy sóhajt kényszerített rám.Körülnéztem a kellemes tájon. Sejtettem, hogy korábbi, az évek folyamán felgyülemlett gondolataimra rövidesen választ kapok, 1964-ben jártunk, és már régóta terveztük ezt a kirándulást. Gyerekkorunkban sokszor hallottuk apánk történetét, ő itt cseperedett, növekedett egészen fiatal korában. Én pár évvel ezelőtt eljöttem egyedül, hogy megismerjem apám rokonait. Az ötvenes években oly sokszor gondoltak ránk disznóölések alkalmával, és küldtek hatalmas csomagokat minden földi jóval. Tudták, hogy nem ment valami jól nekünk.

A kis falu, ahol a rokonai éltek, itt az ország déli részében, talán két kilométerre volt az állomástól. Az egyetlen bekötő utat, amely a község terébe torkollott, szinte közre fogta az a néhány tucat parasztház, amelynek párszáz lakója, itt volt kénytelen leélni életét. Itt, ahol bár minden olyan távol volt a pezsgő élettől, de lelkük nyugalmára, a körülvevő dombok, koszorúként a szőlőkkel, oly lágyan, kedvesen magukhoz ölelték a községet. Amerre a szem ellátott az út elején, mind a két oldalán az állomástól a falu felé, jobbra, balra a legelők, vagy talán az idegennek parlagon hagyott földek voltak. Majd legkijjebb a szántóföldek, és az emelkedő vidék fái mögött valahol az előttünk lévő dombok felett újra egyesültek.

Balra, a bekötő út mellett a vidék lassan egy bokros, alul gyéren benőtt sziklás dombbal a falu fölé magaslott, majd amit egy laposabb részen egy keresztező, lomha szekérút választott el a többiektől. A domb tetején már a híres tölgyesek uralkodtak, itt-ott vegyesen, néhány megtűrt más fával, apró, bogyós cserjékkel együtt. Aztán sietve, leszaladva a szikla oldalán, a szekérutat ügyesen átugorva, parányi szurdokokban egy lélegzetnyi időre sűrűn összebújtak. Hogy majd büszkén, elborítva a dombok magaslatait a szőlők és a szántóföldek között, így együttes harmóniában, kellemes hangulatot terítsenek erre a nyugodt tájra. 

A vasútállomás, ami most már mögöttünk volt, az ugyan nem volt több mint egy megállóhely. A vonat is csak akkor állt meg, ha valaki a sóderen álldogált, vagy ücsörgött a bőröndjén, de, ha nem volt leszálló, akkor ott a vicinális csak lassított. 

A falu nem volt egy fontos hely az életben, élte önmaga sajátos életét, ahogy apánk jellemezte: – Itt is kell élni valakinek.

Idejövet, amerre a szem ellátott a vonatról, rá kellett jönnöm, hogy ez talán Magyarország egyik legszebb vidéke, bár a másik csücske az országnak fent Borsod-Abaúj-Zemplén megyében is lehet ilyen szép, gondoltam, a Hernád völgye, de az talán még jobban elzárt vidék lehet, mint ez. Ott soha sem jártam. Itt lankás dombok, és kellemes hangzású falvak neve tűnt fel a vonat ablakából.

Ez volt tehát apánk gyerekkori világa, eljöttünk felfedezni magunknak is.

Sokszor elgondolkodtam rajta, hogy vajon, miért is jött ide le az apám néhanapján az unokabátyjához. Hiszen emberileg olyan távol voltak egymástól, és az első napok hangulata után – ami pótolni igyekezett az elmúlt éveket –, nem igen volt miről beszélniük, azon kívül, hogy újra hallgathatta az első napok történetét. Itt lakott apám nagynénje is, szinte teljesen elzárva a világtól az ugyan csak koros férjével a dombtetőn. Szomszédok nélkül, ahol a nem túlzottan eseménytéli faluban a lehető legnagyobb magányban, és szegénységben éltek. Voltak a faluban távolabbi rokonok is, akiket mi fiúk már nem is tartottunk számon.

A falu közepén, ezen a nagy téren, s nekem libalegelőnek tűnt, egy első világháborús emlékmű állt egymagában. Az egyetlen külvilágra utaló jelkép – kerítés nélkül –, s ezt már egyszer láttam évekkel ezelőtt, nagyapám neve az első helyen. Meg még nagyon sok emberé, akiket a háború megszabadított egy nem túl tartalmas élettől. A sok nevet olvasva, nyilván komoly tragédiát okozott az immár kenyérkereső nélkül maradt családokban. Mint az apámé is volt.

Látogatóban voltunk itt, és miután ez elmúlt két napban felfedeztük a ház környékét, szemünk az öcsémmel a sok galambon megakadt. Mindig szerettünk volna velük foglalkozni. Szegedi keringők voltak, gyakran kirepültek. Csak a környék héjái, sólymai, ragadozó madarai ijesztgették őket, és kényszerítve a gyors leszállást, hogy aztán az eresz alól, az istálló felett, rémülten ki-kitekintsenek, hogy elmúlt-e már a veszély? Kincs ez egy pesti gyerekeknek, lelki gyarapodás, s megismerni a falut, az itteni napfelkeltét, és követve útját, naplementéig ismerkedhettünk ezzel az érdekes, egyszerű, de nekünk nagyon új falusi élettel.

Teltek a napok, csupa felfedezés, majd az elkövetkező napok egyik reggelén elhatároztuk, hogy végigjárjuk a falut, meglátogatjuk azokat a rokonokat, akiket, már csak apánk említett. Megismerkedünk jobban ezzel az élettel, mert találtunk valami szépséget megérkezésünk napján ebben az eddig ismeretlen világban. A komótos reggeli után az apánk, öcsém, és én elindultunk a sétára, apánk idős nagynénjét és férjét kívántuk meglátogatni. Mi már fiatal legények voltunk – kíváncsiabbak az egész környékre, mint a távoli rokonságra –, de leginkább a falu feletti, ősi tölgyes, és vegyes erdőkre, amelyek között a kis szőlők megbújtak a régi présházakkal együtt. Itt a ház előtt lévő teret négyszögben ölelték körül a hagyományos parasztházak. Majd a szembe lévő oldalon, a templom melletti kis utcákba bújt el néhány ház, hogy megtörje ezt az egyszerű építkezési rendet. 

Az esti, és hajnali esőzés, amely kicsit mocsarassá tette a vidéket, nem lévén járda, de még betonút sem, hamar rádöbbentett minket, hogy ezt a napot nem ússzuk meg sáros ruha nélkül. Pestiek, gondolhatták a helybeliek, akik most csak szükség esetén hagyták el házaikat, a sváb időkből örökölt klumpáikban közlekedtek ilyen időkben. Kevesebb sikerrel, mint mi, mert ahhoz, mintha jobban ragadt volna a sár. Errefelé ez volt az időjáráshoz való alkalmazkodás egyik módja, így, ugyan minden lassabban ment, de az idő szemlátomást nem volt itt törvénybe iktatva.

Az esős éjt a kacsák és a libák most talán nemzeti ünnepként tarthatták számon, fejüket a fű fölött tartva, ránk se hederítettek. Hálásan, és mohón ették a friss zöldet, hátul pedig teljes erővel tüzeltek az utánuk haladókra, aminek kikerülése már komikus lett volna részükről.

 Csak a fejüket rázták, micsoda illetlenség, vélhették, amint egy-egy adag képen találta őket, az állatok persze nem vesznek össze ilyesmin. Ámultam türelmükön. Mi lassan elkerülve a zöldes-barnás foltokat, és elérve az útkereszteződést, ahol is a délre forduló út elválasztott két szelíd, napokkal ezelőtt látott kis dombot. Idejöttünkkor már felfigyeltünk erre az útelágazásra, s ripsz-ropsz, egy tíz perces gyaloglás után, a már tűző nap fel is szippantotta a nedvességet a fűből. Körültekintően megtörülve sáros cipőinket egy nagyobb fűcsomóban, elindultunk, mindig csak a gyepre lépve a két öreg dombtetői háza felé. 

 

 

 *

 

Mi testvérek most láttuk ezt az évszázados fákkal körülvett tágabb környéket először – bár már voltam a faluban látogatóban –, ezen a részén nem jártam akkoriban. Különben kisgyerekek voltunk, amikor először látogattunk el szüleinkkel, nem sokra emlékezve, és most mögöttünk, amint elmaradtak a házak egy különleges érzés vett minket, fiukat hatalmába. Feltűnt, hogy ilyen környék nem sok helyen van Magyarországon.

Itt a dombokon még villany sem volt, meg is jegyeztük magunknak, hogy itt lakni, olyan lehet, mint belépni a mesék világába, mert az élet itt megállt valamikor az ezernyolcszázas években, ha nem előbb. Vagy talán errefelé soha sem volt hatvan perc egy óra, dolgok lassabban haladtak a maguk útján. A nap már magasan járt, gyorsan szárította a földet, bár itt, mintha nem sok maradt volna a tegnap éjjeli záporokból, lefolyt, és csak a pocsolyákban, a mélyedésekben volt egy kis esőlé.

Felfelé haladva balra az úton, meg-megállva, már láttuk a magányos házat. Előtte, és talán egy kicsivel feljebb az út másik oldalán a falu elhanyagolt temetője, mindkettő a múltra utalt. Bizony, mi fiúk nem hittük, hogy ebben a házban még lakik valaki, apánk mosolygott.

– Ezt nézzétek meg, ilyent még nem láttatok. Öcsémmel forgolódtunk. Hát még ilyen is létezik, micsoda látvány? Elénk toppant és most magával ragadott. Eltért pesti életünk tartalmától.

A ház rogyadozott, a terméskövek, és a vályogfal keveréke kilátszott, a festéket talán lemosták az elmúlt század esői, a tetőn is befütyült a szél. A kerítés, amely körülvette a házat is olyannak tűnt, hogy azon is csak negyven, ötven évvel ezelőtt igazítottak egyet utoljára, faágakból volt összefűzve, összetűzve.

A füves kertben – már ami megmaradt belőle –, mindjárt a ház mögött, a göcsörtös gyümölcsfák is, amelyeknek alig voltak már egészséges ágai, talán lehettek annyi idősek – mint később láttuk –, az ott lakó két öreg együttvéve. Ami pedig a ház előtt, az útra nézve maradt az egykori kertből azt elborította a gaz, valamikor talán virágos kert lehetett. Igen, a népmesék szegénysége volt itt látható, mint azokon a lapokon, amit a századelőjén rajzoltak a mesekönyvekben.

Távolabb a háztól, a hátsó kert, és ritkuló kerítése mögött, a bozót mögé benézve, még úgy tűnt, hogy amikor ez a két öreg bírta, talán kertészkedhettek egy kicsit, itt-ott satnya ribizlibokrok. Ma már az enyészeté lett minden, vagy a természet vette vissza, ami az övé, fiatal tölgyfák nőttek az egykori veteményes kertben. Szembenézve az épülettel, jobbra a ház mellett pár métere véget is ért a telek, egykori ólak rogyadoztak a kerítés mellett. Néhány csirke, és tyúk volt minden vagyon, gondolom, hogy azok használták éjszakára a romokat, meglepő volt a teljes lepusztulás.

Apánk bekiáltott, nevükön szólítva az öregeket, mire egy nagyon öreg, valamikor kutyának nevezett fekete állat tüsszentett ránk egyet. Örzse néni, apánk nagynénje kiszólt, hogy gyertek be, a kutya nem harap, talán már képtelen is lett volna, mert még ugatni sem tudott. 

– Helyben vagyunk, szólalt meg apánk.

Kár, döbbentem rá, mert ilyen helyen csókolózni is kellett – szokás –, bár más népek is ismerik, de sokszor rémisztő helyzetbe hozta azt, akire rászóltak, hogy hát meg sem csókolod a kedves rokont?

Köszöntünk és már tessékelt is Örzse nénénk a házba, kezeit dörzsölve említette, hogy várt minket, mert beszélt a pálinkafőzőben Benővel, apám unokabátyjának a fiával, aki mondta, hogy itt vannak a pestiek. Gyorsan megemlítette, hogy tudtam, hogy csak ti lehettetek Józsi, a családoddal, mert senki más nem lakik Pesten, aki onnan lejárt volna. Kerített még néhány széket mindnyájunknak, leültünk.

Egymásra néztünk az öcsémmel. Minket is megkérdezett, hogy akarunk­ egy almát enni, de eszébe jutott, hogy az sincs itthon, így csak egy pohár vizet kaptunk, ami langyos és édeskés íze volt. Örzse nénénk örvendezett, állítólag csak kisgyerekkorunkban látott bennünket utoljára.

– De meg nőttetek! Józsi, már most nagyobbak, mint te vagy! Apánk mosolyogva bólogatott. Váltottunk apánk nagynénjével egy két szót, lassan körülnéztem a lakásban.

A konyha egy döngölt, agyagpadlójú építmény, hosszú, akár az épület, a végén valamilyen asztal, amely olyan széles volt, mint a helyiség. Durva barkácsolású deszkák, és annak tetején ült sógor bácsi, ahogy apám őt szólította. Mögötte a falon a feszület helye, sziluettjét kihangsúlyozta a megszürkült fal. Lehet, hogy csak leesett az asztal mögé a szöggel együtt, és már nem volt érdemes felvenni, vagy talán egy télen begyújtottak vele.

Egy szekrény is szomorkodott a két, az utcára néző szoba között, a fal mellett hosszában, előtte egy kisebb asztal, ott ültünk mi. A bútoroknak már színük sem volt, mint az életnek itt, ebben a magára hagyott világban. Nem igen lepett meg, apánk már említette a szegénységet, szerinte ez itt mindig így volt. Benézve a szobákba láttam, hogy az egyikben, az ágy felet valami öreg kép függött a falon, majd egy szentkép a másikban, az utolsó vacsoráról. Enyhe, dohos szag libegett a levegőben. Ez bizony nagyon öreg vályogház volt. 

A hozott Isten után az öreg fel sem állt, de megkérdezte a feleségét, hogy Örzse, kik ezek?

– Jaj, de süket vagy, felelte felesége, hát ez a Józsi, meg a fiai Pestről.

– Áhá, emlékezett az öreg hirtelen, a Józsi, igen, te is itt laktál valamikor, amikor az apád meghalt, ugye?Apánk ránk nézett, majd az öregre.

– Úgy van, de az huszonkettőben volt, nyolc éves voltam, amikor itt laktam. Az öreg közbevágott.

– Az már jó régen volt.

– Hát persze, az apám meg tizennyolcban halt meg, emlékeztette őt jó apánk.

– Mindegy, régen volt, így sógor bácsi. Most miért jöttetek?Különös kérdés. Még a rokoni érdeklődés is csak éppen, hogy pislákolt itt.

Feltűnt, hogy szinte minden mondat után, mert pipázott, egy hatalmasat köpött a földre, később már kezdett a gyomrom émelyegni a látványtól. Még az eddig ott heverő fekete kutya is odább ment egy idő után. Ki tudja mit gondolhatott? Elbicegve az asztal alól, letelepedett az ajtó mellé, ahonnan sandán figyelte a belépő pökhendi macskát. Az nyávogott felé valamit, a kutya két első lábával feltámaszkodott – szemlátomást valami undorral –, kissé elhúzódva, félrefordulva végignézett rajta, és morgolódott. Láttam, kora ellenére nem voltak barátok.

Közben apánk válaszolt, hogy a fiúknak akartam megmutatni a falut. Elengedte az öreg a füle mellett a választ. Be sem lettünk mutatva.

Lassan megindult a beszélgetés, helyi problémák, ki hogy él és mit mondott, és, hogy milyen lesz a termés.

– Azt tudod, hogy Benő a traktorral elsüllyedt a sárban.., majdnem ott veszett, mert felborult. Te is ismerted az öreg papot, Józsi, nahát, az is meghalt, most nincs senki, a városból jön ki valaki még temetésre is. Pálinka is kéne. – kesergett az öreg, egy néhány mondat után. Mert Örzse is issza, tavaly alig adtak a rokonok, talán az ősszel.

– Apánk kontrázott.

– Az kell itthon, jó még betegségre is –, mosolygott felénk. Hamar belépett a falusi világ társalgási modorába.

Sógor bácsi nagyot szívott a hosszúszárú pipájából. 

– Azt hallottátok-e, hogy milyen nagy bálnát fogtak itt a tengerben? Itt-e, Baján túl, fordult most az öreg felénk. Az öcsém, és én egymásra néztünk. A tenger itt, Baján túl? 

– Hol?– szólt közbe az apánk.

– Hát itt ne, Baján túl, a tengerben, állította az öreg sógor bácsi igen határozottan, pipájával a háta mögé mutatott. – benne volt az újságba.

– Én nem tudom, volt apánk kétlő válasza. Melyik újságban olvasta?

– Ide csak egy járt, mondta az öreg, de ma már az sem. Az Örzse megy be a pálinkafőzőbe, és ott szedi össze őket, mielőtt kivinnék a klozetba. Csöndben ültünk a székeken, a mennyezetet néztük, apánk szerint, nagy hal lehetett.., ha már írtak róla.., sógor bácsi bólintott, úgy bizony...

– Na lám, fűzte tovább gondolatát apánk a pálinkafőzőről, ott Benő a főnök, neki kéne megmondani, ha félretesz egy-két litert.., az újságok mellett...

– Látod már gondoltam rá, örvendezett sógor bácsi, észre sem vennék, majd megmondom neki. Fogatlan ínye kilátszott, önelégült nevetéssel, hosszasan bólogatott hozzá. Két kezével összekulcsolta a pipáját, majd térde közé szorította, lábait lóbálva.

– Szereted a pálinkát, Józsi?

– Hát ezt nem nagyon, ez törköly, nagyon karcol. Elszoktam tőle.

– Jó az hallod.., lekapar mindent a gyomorban, ami nem odavaló. Hunyorított hozzá egyet.

– Az, biztos, volt az apai válasz.. Mi fiúk vakaróztunk.

– Aztán, ti fiúk ültetek-e már villanyoson?Sógor bácsi elemében volt, örült, hogy beszélhetett valakivel. Mert én harminckettőben felültem ám rá, akkor voltam először, és utoljára Pesten, de amikor átment azon a nagy folyón, a hídon, hú, a kutyafáját nem mertem lenézni. Becsuktam a szemem, mert olyan mélyen volt a víz, hogy az, na. Igaz-e Örzse? – kurjantott a feleségének, aki kint matatott az udvarban, mert, ő is ott volt ám velem.

Eltöltöttünk még vagy egy fél órát itt, és nem volt az a történelem óra, amely ilyen élethűen vissza tudott volna minket vinni egy évszázadot, de még ennyit nem szenvedtünk. Apánk mosolygott ránk, mi fiúk kínlódtunk a széken, intettem neki, hogy menjünk innen tovább. Az öreg sógor bácsi, hirtelen leugrott az asztalról, mezítláb volt, elsikálta a kéttenyérnyi köpetet a földön a talpával. Örzse néni éppen akkor lépett be a konyhába, ő is mezítláb járt, a tyúksz…rt törölte le kézzel róla, majd a szoknyájába törölte a kezét. Lenézett a földre, erről jutott eszébe, miután meglátta a nedves foltot, hogy behozz egy kis vizet, majd felönti vele az agyag padlót, mert az már repedezett. Jót nevetett rajta, még jó, hogy az öreg emlékeztette… Elköszöntünk.

Kiléptem, félúton, előrebukva a gyomrom már fel is adta, rádőltem a kerítésre, az meg dőlt velem előre, csirkék rohantak felém, ami még betegebbé tett.

 

 

 *

 

Kint voltunk az imitt-amott még nedves út másik oldalán, itt eltakarták a napfényt a fák, amikor Örzse néni utánunk szólt kérdezve, hogy hová megyünk?

– Apánk vissza kiabált. Megkerüljük ezeket a dombokat, itt jobbra a temető mögött, és felmegyünk a szőlőbe.

– Jó, kiabálta ő is, mert egyre távolodtunk tőle, majd később felmegyek oda, de a másik úton, mert kérni akarok Venditől egy kis bort, nincs nekünk itthon.

– Nos, mit szóltok ehhez, kérdezett apánk minket, amikor bent voltunk az erdőben, követve az alig kitaposott ösvényt, elhaladva az igen szegényes temető mellett.

– Nem hittem volna, hogy ilyent még látok, feleltem, ez talán száz év visszafelé.

Apánk szerint volt ez még kétszáz is.

Fájt a fejem a hirtelen felkavart gyomoringer után, néha nagy levegőt vettem, szédültem is, egy kidűlt fatörzsben álló vízből megmostam az arcom. Az öcsém a tengerről tűnődött, vajon hol lehetett az?

Az erdőn átvágva felfelé kapaszkodtunk megint, közben ismerkedtünk a bokrokkal és a gombákkal, ügyelve, hogy kevés sár ragadjon ránk. Ráláttunk azoknak a házaknak a kertjeire, amelyek mellett a reggeli után elhaladtunk, nem sok gonddal ápolták őket, meglepett elhanyagoltságuk, a trágyadombok szaga. A házaknál még állatokat tartottak, reggelente ki is hajtották őket, megdöbbentünk, amit a jószágok reggelente a fűben maguk után hagytak. Csak az eső és a szél takarította fel. Ezen a vidéken semmi nem volt korszerű, az évszázadok szokása vezérelt mindent.

 Egy idő után kiértünk egy tisztásra, egy sportpálya volt beékelve a tölgyesek közé, a dombok is szépen kisimultak, és a ritkuló fák kellemes látványt nyújtottak, felőlük enyhe illatot hozott a szél. Sok vargánya gomba nőtt erre felé, szaguk benne volt a levegőben. Az egyik kapu mögött egy emelkedő, alig magasabb, mint a kapu teteje, majdnem mindjárt az első ház kertje felett, s rajta egy eperfa szomorkodott.

– Látjátok ezt a fát? Mutatott most felé az apánk, rajta csüngtünk Vendi bátyátokkal huszonkettőben, a leveleit ettük, mert olyan éhínség volt itt. Nem volt ennivaló a háború után.

Gyerekkorunkban sokszor hallottuk anyánktól, hogy az első háború alatt nagyanyánk két évig szoptatta apánkat, mert így olcsóbb volt a megélhetés, nagyapánk a fronton volt. Akkor még nevettünk is rajta. Azóta sem. Sokat éhezett. Ahogy beszélt, most kezdtem el érezni, hogy talán ez a múlt volt az oka a haza jövetelének. Bár ő Dombóváron született, ott még annyi ennivaló sem volt nekik, mint itt. Nagyanyám az iskolák kezdete előtt azért is küldte őt az apai nagynénjeihez, ámbár élt ő még előtte máshol is, hosszú hónapokig. Rokontól rokonig küldözgetve.

Mindig úgy emlékezett vissza, mint akinek emiatt nem volt igazi szeretettel körülvett gyerekkora. Keveset volt otthon, élete végéig fájt neki, hogy az anyai házban, talán hat-hét éves volt, vagy még annyi sem, Mikulásra kipucolta a cipőit, és másnap nem volt benne semmi. Ketten voltak testvérek, csak a húgára futotta. Pedig alig várta, hogy az ünnepekre otthon legyen. Mi fiúk elmerengve néztük őt, amikor néha újra elmesélte, mindig a csalódás egykor beidegződött hangulatával. Útja innen, ebből a faluból később Pécsre vitte, ahol az anyai nagynéniknek már valamivel több volt az asztalán, de csak egy szelet kenyérrel. Sokak sorsa volt ez, későbbi tehetségével nem is tudott mit kezdeni, de nem okolt senkit sem érte.

– Apám korán meghalt, említett néha, mint okot a múlt megértéséhez.

Örökre ehhez a világhoz hasonlította magát, benne ez akkor olyan mély nyomokat hagyott. Úgy tűnt, hogy az éhezést, a nyomort nem lehetett elfelejteni, az érzés a gyomorban és az észben maradt, ráadásul a falu, szinte nem is változott semmit. Élményszerűen lemérhette a saját előmenetelét a vidék, és a rokonok helyben toporgásán.

Hogy kevés szeretetet kapott az özvegy anyjától, voltak üres, boldogtalan évei? Azt némileg kiegyensúlyozta pécsi nagynénjeinél töltött néhány év.

A kisgyerek élményével mesélte.

– Lina nénétekkel a piacról mentünk haza, ősz volt, én cipeltem a nagy sütőtököt, amit néhány más dologgal vettünk. Már fáradt voltam, a dombot is meg kellett még másznunk. Vittem én azt a bal vállamon, a jobbon, az ölemben, s egyszer csak a lábam megbicsaklott, elejtettem a tököt, az meg gurult lefelé. Pont Lina nénétek felé, még kiabáltam is neki, hogy most kapja el, de nagy terjedelmű asszonyság volt. Mire merev derékkal lehajolt, addigra a tök átgurult a lába között, ugrott egyet, neki a villanyoszlopnak és ezerfelé repedt.

Apánk ilyenkor ijedten összecsapta a két kezét, a mennyezetre nézett, mintha újra élte volna a jelenetet. Savanyú mosollyal emlegette, hogy odalett a vacsora egy része.

Történetein vele együtt mi gyerekek is tiszta szívből nevettünk.

A múlt egy kicsit őt is fogva tartotta, és a táj is időnként hazahívta.

Bámészkodtunk az eperfánál, mintha a múltat mi is leolvashattuk volna róla, apánk is úgy tűnt gondolatban beszélgetett vele. Majd tovább folytattuk az utunk a tölgyesek felé, amelyek a sportpálya másik végében az újra emelkedő dombokat őrizték. A pálya mellől kilehetett látni a falu terére, itt egy darabon minden nyitva volt, kis keskeny út vezetett kifelé. Az úttól balra, vele párhuzamosan a házak folytatódtak, a falu terének egyik határát képezték, merőlegesen arra a házsorra, ahol mi a reggeli sétánk elkezdtük.

 Ballagtunk, lassan kószálva előre, a pálya szélén elhaladtunk a kezdődő házsor kerítése mellett, majd annak végében jobbra fordulva megint, mindjárt egy ösvény kezdődött. Balra a tölgyesek, jobbra a házak kertjei, előttünk a lassan emelkedő itt-ott vadvirágos domb, amit a helyiek itt hegynek mondták.

Feltűnt az első szőlő, a terebélyes, árnyékot adó növényzet most szelíden odább húzódott, majd a szőlők tövében mindjárt megint balra, végleg felfelé fordult az ösvény. A domb meredekebb lett, a végében pedig belefutottunk egy évszázados, jobbra kanyarodó szekércsapásba, körülöttünk az óriási fák, az árnyék, és a csend. Megálltunk.

 Gyönyörű tölgyes, vegyesen a dióval az út két oldalán – méterekkel a présházak körül –, kellemes hűst árasztott, a gombák finom illatával. Jobbra, balra, s mögöttük a szőlők, akárhogy is alakult itt az élet történelmekkel ezelőtt, nem lehetett volna jobb, a szemnek, léleknek pihentetőbb látványt tervezni.

Levettük a cipőnk, zoknink, a hűvös fűben sétálva, mezítláb bandukolva, előttünk a csapás szinte a végtelenbe futott, s amit ezek a fák szegélyeztek az idetévedt lelkek oltalmára. A látvány maga az elmúlt évszázadok teljes nyugalma volt. Sehol egy lélek, itt-ott csak egy madárfüttyöt hozott a szél.

Apánk sóhajtva körülnézett.

– Jó itt lenni, ugye? Ezt szerettem gyerekkoromban, azóta sem változott semmit. Egy igazi merengő, ahol a lélek önálló életre kél.

Most már tudom, ez a világ meghatározta életét, szelíd ember volt, szépségéért vonzotta őt a természet, abban nem csalódott, benne feloldódott. Kerülte a problémákat, bár egyszer nagyon elfogta a düh az anyámmal való vitáiban, a politikai hatalomtól tartott, néha rosszul ítélte meg, kevés bizalma volt önön tehetségéhez, és ez megmagyarázta az ő ötvenes évek elejei viselkedését.

 

Sajnos az befolyásolta kapcsolatukat, ebben az időben otthon gyakran veszekedtek, nem volt egy felhőtlen házaséletük. Ha a viszony bántotta, néha egyedül kiment a budai hegyekbe egy egész napos sétára, de velünk, gyerekekkel nem éreztette. Hozzánk fiúkhoz a kirándulásokkal, a horgászáson keresztül kereste kapcsolatait, amikor hétvégenként eltűntünk vele a hazai vízpartokon, boldogan sátorozva, sült szalonnázva, kint a természetben.

 

 

 *

 

 

Mind hárman nagyon élveztük ezt a csendet, be-benéztünk az ösvényeken, amelyek az út melletti présházaknál a szőlőkbe vezettek. Hellyel, közzel le is láttunk a falura. Néhány helyen, lent a sorok között dolgoztak is a helybeliek, sokan babot vetettek a tőkék közé, de ez a föld azért többet is adott a helyieknek, megtermett itt minden zöldség, lejjebb nem sok árnyék volt. Csak a présházaknál volt egy-egy terebélyes, árnyat adó gyümölcsfa, vagy a tölgyek. Az épületek elején, vagy végén, ahol az eresz lefolyt, nagy fém hordókban, vagy beton kádakban állt az esővíz, közel mentem az egyikhez, belenéztem, de meg is ijedtem. A szúnyog lárvák ezrei voltak benne, mind lefelé menekült.

– Ez a legjobb víz locsolni fiúk, volt apánk véleménye, azért is gyűjtik össze az emberek.

– De jobb lesz, ha felhasználják, mielőtt a sok szúnyog kikelne. – feleltem.

Végül elértünk Vendi bátyánk présházához, ő már tevékenykedett a szőlőben – sarabolt mondta –, mert felnőtt a gaz, nyoma sem volt már az esőnek, itt leszaladt a víz a völgy, vagy a nyugati fekvésű szőlők mögötti mélyedésbe. Intett, hogy menjünk be a hűsre, mert a napon álltunk. Megemlítettük neki, hogy Örzse nénjük is feljön, mert elfogyott a bora.

Ennek nem nagyon örült, mert szerinte az öregasszony igen csak nyakalta a bort, és rendszerint részegen ment haza, Vendi bátyánk morgolódott is miatta.

Betértünk a présházba, itt mindent fel kellett fedezni, hiszen egy bagolyfészek is volt a kéményben, elöl a bejáratnál egy kis munkatér, présgépek, eszközök, balra a lépcső, le az irdatlan mély pincébe. A konyhaszerű térben egy asztal, székekkel, rajta ennivaló, egy kancsó bor.

A legnagyobb örömünkre egy kis történelemre bukkantunk, mert a fal az egykori propaganda újságok karikatúrájával volt kitapétázva, a begyűjtésről és egyéb zagyvaságokról. Sokat most láttunk először, jókat nevetve a tartalmukon. 

Kisvártatva kintről hangok hallatszottak, Örzse néni is megérkezett lihegve, bejött, az első dolga volt, hogy felhajtott két kispohár bort, megjegyezte, hogy egyszer kérte Vendit, hogy hozzon fel nagyobb poharakat. Vendi bátyám meg már mögötte állva válaszolt, hogy, ha vizet akar inni, arra van nagyobb pohár is. Nézelődtünk, matattunk bent a présházban, lementünk a pincébe, nekünk minden új volt, később kimentünk a szőlőbe, mert nekünk is akadt munka. Egy kis idő múlva hallottuk is a szentségelést, mert Örzse néni feltöltött egy kis demizsont borral és eltűnt.

Dolgoztunk is vagy két órát, rájöttünk, hogy Vendi bátyánk előtt haladva jobb munkát végeztünk, ha a nagyobb gazokat kézzel húztuk ki –oda sem figyelve –, hogy felmagzott saláta is belekerült a gyomirtásba, hallgathattunk is miatta. Olyan egyformák voltak a gazzal…

Ebédre behívott minket, szalonnázni, de a kolbász finomabb volt, és inkább kiültünk a fák alá falatozni.

Sokáig beszélgettünk, egyszer csak úgy tűnt, hogy a szomszéd szőlőben valaki közeledik felénk, a nagynénjük lehet az, vélték, de valahogy nagyon furcsán csetlett, botlott a tökék között. Felállt az első lugasnál, ami a határ is volt a két terület között, köténye felszedve az egyik kezében. Valami furcsa vigyor volt az arcán és csak annyit gagyarászott, alig hallhatóan, hogy hoztam a gyerekeknek egy kis kajszit. Átlépett az egyik lábával a legalsó dróton, majd átbújt a két drót között, de a másikat elfelejtette emelni és hasra esett.

A bal kezében a félig üres demizson, ami elgurult a tőkék között, és amint nagy nehezen feltápászkodott, a kötényébe szedett barack most már lekvárként csurgott ki belőle. Tök részeg volt. Vendi bátyánk felállva ordított vele.

– Örzse, az anyád úr Istenit, már megint berúgtál? Hányszor mondtam, hogy annyit iszol, amennyit akarsz, csak ne rúgj be! Ki a bánat fog téged innen hazavinni?
Mi távolabb ültünk, apánk ránk nézett.

– Én nem mertem volna vele így beszélni, suttogta halkan, felénk nézve. Nem is tegezte a nagynénjét, aki már közel volt a hetvenöthöz, ha nem idősebb.

– Lehet, hogy csak a maga részét itta meg Vendi, fordult újra az unokabátyja felé, és próbálta viccre fordítani a dolgot. – talán nem emlékezett, hogy nem rúghat be. Csodáltam, hogy nagynénje ezt nem hallotta meg.

– A bánatos nyavalya, az övé, holnap meg mehetek fel hozzájuk, mert soha sem tudom, hogy innen hazatalált-e, vagy valahol meghalva fekszik a földön, valaki szőlőjében, mérgelődött Vendi bátyánk. Majd mosolyogva apámhoz szólt.

 – Nem emlékezett? De arra igen, hogy szomjas és csak bort lehet arra inni?

Örzse néni kezével még mindig a kötényét tisztította a szétkenődött baracktól, bent állt a szőlőkben, valamit morgott az unokaöccsei felé. Nem sokat törődött a megjegyzéseikkel, még ha hallotta volna is őket. Motyogva felénk fordult, amint kijött a lugasból, ott, mutogat a déli fekvésű szőlők felé, ott van a fa, menjetek egyetek kajszit.

– Józsi, vidd el oda a fiaid, menjetek, ezt a drótot Vendi meg vágd le, mert a múltkor is elestem benne, sustorogta, szavait alig lehetett megérteni.

– A múltkor is ennyit ittál, vagy még többet, volt az unokaöccse mérges válasza.

Apánk dünnyögött.

– Nem megyünk mi más szőlőjébe, van itt minden. Fiúk érdekel a barack benneteket?

A nagynénjük leült, majd elterült a diófa alatt, percek múlva hangosan horkolt, és csak akkor ébredt fel, amikor a nap már az ágak között rásütött. Támolyogva, köszönés nélkül eltűnt a szőlőből, a már megint feltöltött demizsonnal.

– Igen komoly fejfájást lehetett ettől a bortól kapni, mert ez, noha bor, erős, édes, és nagyon itatja magát, de napokig nem lehet kiheverni, hallottuk később az okítást. Ettől valaki egyszer berúg, nem felejti el még a bor szagát sem, jellegzetes, mint a petróleum szaga, azt sem felejtitek el, ha egyszer megszagoltátok.

A nap már el-eltűnt a fák mögött, pedig még csak délután volt, de ezek a tölgyek itt lent a szőlők végében hatalmasak voltak, lassan eltakarva a mögéjük bukó napot. Bezártuk a présházat, és elindultunk előre a fákkal árnyékolt csapásban, lassan, a nyár örömével szétnézve a tájon, a regélő domb tetején.

Az emléke ennek a fasornak mindig velem maradt. Ez volt az utolsó utunk együtt, az öcsémmel, és az apámmal ebben a faluban. Az itt-ott ritkuló fák között a még keresztültűző, imbolygó napsugár, mint széltől lebbentett függöny, látványossá tette az utat előttünk, majd eltűnődve, és áthaladva az első vibráló tüneményen, ránk hullott a fény.

Széttárt karokkal, gyermetegen fordultam a nap felé, amint a következő fénysugárba beléptem. Belőle alig lehetett kilátni, hirtelen elvakított. Tettem érdekes, ösztönszerű cselekedet volt, még kiskoromban is szerettem belépni ebbe a fényfüggönybe, olyan fenséges érzés volt elveszni benne, ezt minden gyerek tudván bizonyítja. Kilépve belőle, bódulva, elvakulva, egy ideig a szemeim dörzsöltem, majd gyors léptekkel elindultam a többiek után. A fák szegélyezte domb tetői szőlők végében lassan az út jobbra fordult, tűnődve, még egyszer visszanéztem. Egy látvány maradt el mindörökre mögöttünk, múltja néma üzenetével.

Most már lefelé haladtunk, a pincék, és a szőlők elmaradtak, a házak ismét közel kerültek a csapáshoz, úgy, mint a másik oldalon, amikor kijöttünk az erdőből, és elértük a sportpályát.

Emberek tűntek fel. Vendi bátyám már jelezte, hogy az előttünk haladó személy is valahogy egy távoli rokon, kiáltott is utána, hogy Ferkó, Ferkó, az ember megállt.

Mi fiúk még nem ismertük őt, ütött kopott ruházata beleillett az Örzse néniék vagyoni állapotába, alighanem az ő fia volt, arcán valami különös érdektelenség, a dolgok nem tudomja tükröződött. 

– Hogy vagy Ferkó?– kérdezte tőle apám.

Közelebb érve most láttam, ahogy viselkedett, és ahogy a kezét lógatta, hogy kicsit fogyatékos volt, többé-kevésbé a falu tartotta el, egy ebéd itt, egy vacsora, vagy reggeli ott, így mondták később, de nem érdeklődtem, hogy hol lakott.

– Szervusz, Józsi bátyám, én jól vagyok, és te hogy vagy, már régen láttalak.

– Én is meg vagyok, de ritkán jövök erre felé. 

Beszélgettek ímmel-ámmal egy keveset, úgy tűnt, hogy nem sok az érdeklődés, rövidek a válaszok. Egy-egy vállvonás után még váltottak egy pár szót a falusi életről – két különböző világ –, s többé-kevésbé ez volt minden, ami érdekelte őket, talán még valami egymás egészségéről. Pedig mind hárman unokatestvérek voltak.

Nem volt valami tartalmas találkozás, és Ferkó gyorsan el is köszönt, átvágott a házak között, s eltűnt a kertek alatt. Apánk még megjegyezte, hogy Vendi bátyánk az ő jelenlétében mindig avval fejezte be a beszélgetést, ha valaha is találkoztak, hogy nem vagy te normális Ferkó.

Ő meg mindig úgy válaszolt, hogy a Józsi bátyám sem az. Ezen nagyot derültünk, Vendi bátyánk is mosolygott, köhécselve krákogta, hogy most nem akarta vele így befejezni a beszélgetést, de ő sem tudja, hogy mi az oka ennek a válasznak? Nem tudni, hogy Ferkó tisztába van-e a szavak értelmével? Az úton lefelé még találkoztunk egy másik férfivel, és egy nővel, ásó, kapa a vállukon, a szőlők felé mentek, de csak egy rövid jó estétre futotta. Amint halló távolságból kívül voltak Vendi bátyánk halkan megjegyezte, hogy ez egy testvérpár volt, de a falu nem szereti őket, mert úgy éltek, mint a házasok, egyszer kilesték őket és csókolóztak.

– Fújj, volt a véleménye róluk, milyen emberek ezek?

– Igen, volt apánk csendes válasza, ezt már nehéz megérteni.

– Az ember csak köpni tud rájuk, válaszolta Vendi bátyánk.

Később, lefekvéskor, amikor ismét a szőlőkről beszéltünk, a szépségük mellett az apánk megint megjegyezte nekünk, hogy itt szinte mindenkinél az itallal van a baj, majd meglátjátok.

 

 

 *

 

Valahogy azonban ezt a bort nekünk, fiúknak is ki kellett próbálni, nem vágytunk rá, de így hozta a sors. Nem hiszem, hogy valaha is elfelejtjük a történetet. Vendi bátyánk fia hívott fel minket másnap délután a szőlőbe, hogy a nyúlvadászata után tartsunk egy kis céllövészetet. Elhozta a kutyáját is, ami derék állatnak bizonyult a nyulak összeszedésében, de engedetlen volt, oda sem figyelt Benő parancsaira. Említette is, hogy egy alkalommal, amikor kis söréttel vadászott fácánokra a szófogadatlan kutya nem jött vissza a hívásra, utána lőtt vagy száz méterről, a kutya vonyítva leült, de engedelmeskedett.

Tűnődtünk is az öcsémmel, vajon mi lehetett olyan fontos, hogy ez a kutya visszatérjen és annak mulasztásáért, ilyen súlyos büntetést kapott, de az indoka az volt, ha kutyád van, parancsszóra kell oktatni. Megértettük, de nem kedveltük a magyarázatot. Neki indultunk a tölgyesek irányába a dombra és megint felfelé, ezen a rokonszenves, nyugodt tájon.

Fent a szőlőben végighallgattuk őt a borászok munkájáról, megnéztük a gépeket, lementünk a pincébe, ahol megszívhattuk a lopótököt, az amúgy igen csak édeskés borral. Valóban volt egy jellegzetes szaga, amitől később, amikor már a nap lement szinte undorodtunk. Tetszett ez a tevékenység, hiszen Benő is beszédes, mesélő kedvében lévő ember volt, látta, hogy érdeklődtünk a vidék, és a pincészet iránt. Elmagyarázta nekünk a berendezések működését. Örömmel mesélt a falusi életről. Kutyája is játékos kedvében volt, kissé felizgulva a vadászat élményétől, fent csaholt a lépcsőlejáratnál.

A pincében említette, hogy milyen jó helyen fekszik az apja szőlője, mert akármelyik irányból jönnek is fel a fináncok – s mire ide érnek –, a domb közepére, rendszerint úgy be vannak rúgva, hogy azt mond nekik az ember, amit akar szüret idején. A tavaly is, mesélte, hárman voltak itt, de már gőzösen érkeztek. Még mielőtt munkába álltak volna a leginkább spicces parancsnokukról azt mesélték röhögve a pálinkafőzőben, hogy az fejjel beleesett előző héten a fürdőkádban ülő, oda beszorult anyósához.

– Ilyen meg, hogy lehet, tűnődtünk nevetve?

– Az állítólag úgy történt, kezdett bele Benő vigyorogva, hogy az asszony nagyon elhízott, beteges is volt, náluk lakott, és ahogy a fináncok mondták, a kádban nem tudott felállni. Sikítozva, kiabálva hívta segítségül az otthonlevő vejét, kikiabálva a kádból, hogy tegyen valamit a szemére, mert még is csak meztelenül volt. A veje feltekerte a homlokára a felesége fogason lógó hosszú sálját, de amint belépett a fürdőszobába, rálépett.

Megbotlott a hosszabbik végében és fejjel beleesett a kádba, rá a meztelen anyósára. Most már dühében, hogy így megjárta, levette a sálat a fejéről és karjánál fogva kihúzta a síró, szégyenkező anyóst a kádból, akit cuppanva eresztett útjára a makacs fürdőkád. Aztán ezen röhögtünk egész idő alatt, amíg itt voltak, mert ugratták a parancsnokukat vele. De, be is rúgtak becsületesen. Én meg mondtam nekik, hogy hány hordó borunk is volt, kacsintva egyet ránk. Elégedetten mosolygott az itteni élet bonyodalmain.

Megtöltöttük a kancsót, előtte a lopótökből ivott bor minden kortya jól esett, hűsített a bor. Felmentünk a présházba, feltűnően melegnek éreztem a levegőt minden lépésnél, és amikor kiléptem a pince lépcsőjéről már megütött a levegő. Fent is Isten- Isteneztünk még egy darabig, és már éreztük, hogy a bor kezdett a fejünkbe szállni.

Nem maradtunk sokáig, de biztos, hogy még két-három pohárral mi fiúk is megittunk a magát amúgy valóban itat, erős borból, de lehet, hogy többet is, mert a kancsó kiürült. Benő megtöltött egy demizsont borral, mielőtt a pincét bezártuk és elindultunk le a faluba. Az úton eszébe jutott, hogy miért is hívott fel bennünket, feldobta a svájci sapkáját, és rálőtt. A hirtelen durranás majd meg süketített, mert nem voltam rá elkészülve, elbambulva, most már kezdtem a bort nagyon érezni, vagy az neszelt meg engem. Az öcsém lőtt másodszorra a feldobott sapkára.

Kint álltunk a már lefelé menő ösvénynél, én egy karóba kapaszkodtam. Amikor először feljőve megcsodáltuk ezt a tájat, nem zúgott itt így minden. Most zajokat véltem felfedezni, mintha érzelmi hullámok rohantak volna rajtam le és fel, az agyam néha kikapcsolt, talán a bor akart tőlem így megszabadulni. Majd rám került a sor, még a mai nap is borsózik a hátam, ha rá gondolok, hogy mivel én álltam leglejjebb az ösvényen, a nekem átnyújtott puskához semmilyen utasítást nem kaptam. A félig feldobott sapkára ráfogott fegyver a legkisebb tapintástól úgy sült el, hogy én még csak nem is céloztam, de legalább a fegyver csöve az ég felé nézett, és a sapka szétlőve a földre hullott. Csönd lett. 

– Ez igen öcsi, volt Benő meglepett kijelentése, de gyors kezed van.

– Nem is volt időm célozni, válaszoltam ijedten, nem hittem volna, hogy a ravasz ilyen könnyen működik. Most jött az utasítás, aminek a fegyver kezelése előtt kellett volna jönni, akár le is lőhettem volna Benőt.

Még talán szerencse, hogy a bor hatni kezdett, mert nem beszéltünk többet a lehetséges, és talán tragikusan végződhetett lövöldözésről. De másnap emlékeztem rá.

Elindultunk lefelé. A meleg nem kedvezett a boros fejeknek, nem volt többet lövöldözés, hiszen egyre nehezebb volt az ösvényen maradni, itt-ott már belebotlottunk a szőlőtőkékbe, pedig elég távol voltak a csapástól. Már majdnem elértük a kanyart, a domb innen szemlátomást veszélyesen lejtett, ámbár az is lehet, hogy a dűlési szöget próbáltuk követni, az öcsém előttem bukdácsolt. Részegek voltunk.

 A kanyar után egyszer csak a demizson indult meg előttem, amit az öcsém csak úgy magára hagyott, majd ő is legurult a dombon, felállt, s megint előre bukott. Előtte nekem is el kellett kapnom egy karót, a szőlők végében, amibe mindkét kezemmel kapaszkodtam. Lábaim kicsivel előttem, fenekem kitolva hátrafelé, mintha ki akarnám húzni a szőlő támaszát a földből. Ami lassan, de kitartóan dőlt velem, mígnem középen hirtelen eltört, én előbb fenékre, majd a hátamra, a földre huppantam.

Kiterültem rendesen, időbe tellett, amíg lassan feltápászkodtam, körülöttem hirtelen minden mozgásba jött, ilyent ritkán látni, meg is álltam bámulni, most visszaidézve, hogy a bor okozta delírium különös grimaszokat rajzolhatott akkor az arcomra. Mutogatva az előttem lévő tőkékre, hangosan megjegyeztem, hogy azok mozognak, amire; azaz öcsi, úgy van, jött Benő félig gúnyos, mosolygós válasza, én már sokszor láttam.

 A névjegyemet is – mint üzenetet otthagytam az egyik tőkén –, akár csak a kutyája, megköszönvén minden maligánfokot, később alig emlékeztem vissza az utolsó méterekre. Az öcsém is esett-kelt, Benő nem is tudta, hogy melyikünket támogassa. A meleg nagyon fejbe vágott minket.

– Hú, fiúk, ez igen, ez nagyon betette nektek.

Amint leértünk a faluba már csak az ösztöneim által masíroztam előre, de olyan mereven és gyorsan, hogy Benő pánikba esett. Vissza akart tartani, de engem a hányinger is kerülgetett, meg az árnyékszékre is rohanni akartam.

Megállított.

– Jól van, legalább a sliccetek fel van húzva. Talán ennél többet nem is tudott volna tenni értünk. Dülöngéltünk jobbra-balra. Ő akart hazaérni először, hogy a bemenetnél falazzon nekünk, nehogy kitörjön a botrány. Elkésett. 

Juliska néni és Vendi bátyánk már kint vártak, apánk is a tornácon állt, mosolyogva csóválta a fejét, amint két részeg fia haza csetlett, botlott. Elszabadult a falusi pokol, Julisak nénénk – áldott jó lelke volt –, de most leckét adhatott volna a környék kocsisainak, szidta a nevelt fiát, ahogy csak tudta, amiért szerinte így berúgatta az unokaöccseit.

Én meg csak megcéloztam az árnyékszéket, átvágva az udvaron, senkire sem figyelve, bevágtam magam mögött az ajtót, aztán minden elcsendesedett, mélyen elaludtam. Amikor felébredtem, már Vendi bátyám kopogott többször az ajtón.

– Jól vagy fiam? Mert csak annyit akarok kérdezni, hogy esetleg nem-e akarsz már bejönni a házba, de majdnem egy órája vagy itt!

Nevetgélve mondta mind ezt, hozzátéve, hát fiam, csak átestetek a tűzkeresztségen. Zsírt kell enni ilyenkor... na, nem baj, Juliska nénéd majd főz nektek egy kis üres kamillateát estére. Jó lesz a gyomrotoknak. Vagy bort akartok inni?

Valamit moroghattam, borzalmasan fájt a fejem.

 

 

 *

 

 

Errefelé, ahol a falu ihatta volna a maga borát otthon is, mégis a nem messze lévő kocsma volt közel kéttucatnyi férfi összejövetelének a színhelye. Én már benne voltam a korban, amikor már alkoholt is ihattam vendéglőben, így az apámmal, és Vendi bátyámmal tartottam néhány nappal később, estefelé, amikor a pálinkafőzőből visszajövet benéztünk a kocsmába. Nem voltam szomjas, egyáltalán nem kívántam az alkoholt, de még a szagát sem, a szótárból törültem volna a szót. A kis falu egyetlen szórakozóhelye volt, egy százéves kinti tekepályával, aminek hepe hupás földjén képtelenség volt az oválisnak tűnő, repedt fa- golyókat egyenesen gurítani. Ezért csak egy mérkőzést játszottunk rajta az egyik délután öcsémmel, az is majd egy óráig tartott. Szórakozásként még összejöhettek itt a nők is, a félnapot nyitva tartó, dohos vegyes boltban. Láttam a templom is nyitva hagyta ajtaját, és még ott volt az elhagyott művelődési ház, egy nem működő televízióval.

 Az első látásra valamilyen raktárhelységnek nézett ki a szomjat oltandó intézmény, ha a hordók nem állnak ott, azt is hittem volna. Rajtuk kisebb, nagyobb jégtáblák – néhány helybeli, már részegen azon ült –, az egyik annyira be volt rúgva, hogy a fenekén a nadrágja a jégtáblához fagyott. Amikor meg felállt, hogy kimegy az ajtó mellé, mert senki nem ment messzebb, lerántotta a jégtömböt a hordóról, ami a szomszédja lábára esett, majdnem eltörve azt, és már hangos is volt a kocsma a trágár ordítástól.

Vendi bátyám, aki a pálinkából már ivott eleget, és az első pohár után azonnal énekelni akart, most már teljes hangerővel próbálta túlüvölteni a majdnem verekedő gyülekezetet. Az apámmal félrehúzódtunk, ilyent még nem láttam. Amilyen szép volt ez a táj, hirtelen olyan borzalmasak voltak itt a törzsvendégek. Közben még érkeztek emberek.

Egy hírtelen beállt csendet csak Vendi bátyám sikere törte meg: “De az is a te bűűűnöd, hogy aaa, szííívem rongyáááá tééépted” sorral, vagy talán ez csak a refrén volt, remegett a hangja, amint beleélte magát, az ő nótája volt. Mire a többi is beszállt ebbe a vonyításba, látszólag apám unokabátya most már a helyzet ura lett. A refrénnél mutatóujjával mutogatott, hogy a hangot ki kell tartani. A vendéglős, aki még az előbb az ingujját kezdte feltűrni – mert a rokonait emlegették –, amikor csendért kiabált, visszament a pult mögé, szemlátomást helyre állt a rend, az üvöltés kocsmai normája. Apám a fejét csóválta, alig halhatóan a zsibajban csak annyit mondott hozzám hajolva, hogy meg van ez itt mind őrülve. Ültünk és hallgattunk.

Később, amint kiléptem az ajtón, egy befelé tolakodó megállított, és figyelmeztetett, hogy, ha vizelnem kell, jobbra forduljak. Balra a sötétben az asszonyok álltak a férjeikre várva, ha netalán az ajtóban kezdem el, és arra tévedek, még levizelem valamelyiket, mert nem látom őket. Megköszöntem neki a helyi illemtant, s figyeltem a kintiekre, de most már láttam, hogy az apámnak igaza volt, alkohol volt a baja a falunak, igen, a bor, és a többi ital, ami inkább méreg volt itt, mint nemes nedű. Keverték, fröccsöt a sörrel, a rövidet a hosszúval.

Átokként nehezedett rájuk, alig volt itt egy mértékletes ember, jegyezte meg apánk, amikor napokkal később a vonaton hazafelé utaztunk. Mert gyerekkoruk óta itták ezt az ártalmas bort.

Nem voltunk túl sokáig, talán egy órát tartott ez a tivornya. A ki-kimenő férfiakból egyre kevesebb tért vissza, az asszonyok szinte elfogva egyet-egyet, hazafelé irányították őket, már megfordult a sorrend a férfiak hallgattak, és az asszonyok pereltek velük. Nagy nehezen Vendi bátyánk is kiborult, kezdte elveszíteni a hangját, apám intett neki, hogy menjünk, mielőtt az ő felesége, Juliska néni ide nem jön.

Kint voltunk a hűvös estében, csillagos ég, jól esett a friss szellő, és a csönd, mert most vettem csak észre, hogy a füleim mennyire eldugultak. Vendi bátyánk előttünk tántorgott, meg-megállt, majd hozzám fordulva beszélni kezdett. Először morgott, mert a nadrágszára, és a cipője nedves lett, és nem tudta, hogy a harmat, vagy a sok vizelettől, amikor keresztülgázolt az elhanyagolt kocsmaudvar fűrengetegén. Még mindig annak hatása alatt állt, hogy ő magához ragadta a kezdeményezést, és a kocsmai kórust ő irányította.

– Így volt ez az ötvenes években is fiam. Mert voltam én itt párttitkár, tanácselnök, és a tsz elnök egy személyben.

– De még harangozó is. – említette apám. 

– Úgy van, tette hozzá Vendi bátyám nevetgélve, az is voltam. Farral nekidűlt az út menti ház kerítésének, veszélyesen imbolygott, kezei a térdein, amivel támasztotta magát. Én csináltam itt mindent. Valamikor saját népi zenekara is volt, a cimbalom bent állt a hálószobánkban. Esküvőkre jártak muzsikálni.

A kerítés mögött egy csöndes kiskutya matatott, ki-kinézett a lécek között, meg sem nyikkant, csak szaglászott. Váratlanul, megtörve a csendet Vendi bátyám egy hatalmasat durrantott. A kis kutya most haragos ugatással fel-felugrált a kerítés tetejéig, és igen csak mérges pofával ugatni kezdett. Így megsértődni!

Már az első ugatás is megijesztette az eddig önön világába betévedt rokonomat, aki megugorva elbotlott egy fűcsomóba, és hasra esett.

– Hoppá, ugrott apám, hogy felsegítse a már istentelenül káromkodó unokatestvérét.

– Hogy az a bánatos...Úr Isten ..meg, ömlött a mocskolódó káromkodás belőle, amint apám, és én felsegítettük. Holnap megmondom Benőnek, hogy lője le ezt a dög kutyát! Belerúgott a kerítésbe.

Apám viccelt vele.

– Nem kellett volna olyan nagy erővel eleresztened Vendi, még engem is megijesztettél. Unokabátya tántorogva megtapogatta az ülepén a nadrágot.

– Jól van.., a többi bent maradt…

Elfordultam tőlük, az ajkaimat harapdáltam, csak, hogy a röhej ki ne törjön belőlem. Hát ez még is csak sok. Ennyit egy napra..,egy hétre, mi vár még rám ebben a faluban villant át az agyamon, milyen sors ez itt...!? Apám is nevetgélt.

– Hát haza nem vihettem volna, mert otthon Juliska morgott volna rám, de hadd fejezzem be amit.., amit akartam mondani ennek a gyereknek, lassan újra elindult előre. Háta enyhén hajlott volt, térdei meg mintha most jobban rogyadoztak volna. Követtük őt, apám a fejét csóválta.

– Tudom, hogy nem szeret engem mindenki itt a faluban, pocsék világ volt itt a háború után, de elsősorban a téeszesítések körül, hazudtam én nekik éjjel-nappal akkoriban. Köpött egyet, majd tenyerével a szemeitől az álláig végigsimította az arcát, enyhén könnyezett. De fiam én voltam itt az egyetlen iparos, és amikor kellett, fogtam a 14 holdamat, a kocsit, a lovakat és elindítottam a tsz-t. Hallottad?

– Igen.

– Akkor azt is tudod talán, hogy a fél ország falvában elverték az embereket. Itt meglett férfiak egymás után kötötték fel magukat a környező falvakban, mutatott körbe a levegőben, a részegek szögletes mozdulatával. Közben megállt megint.

– Mert a tsz-esítés terrorral ment ám, de nem itt nálunk, hiába haragszik rám sok falubeli. Figyelnem kellett akadozó beszédére. Újra elindultunk.

Az ingét fogta, ahogy előttem támolygott, mint, aki azt is oda adná, hogy az igazát bebizonyítsa.

– Én a saját büszkeségem-tettem félre fiam, nem kellett nekem a tsz, volt nekem becsületes mesterségen, mint iparos több pénzem volt, mint a leggazdagabb svábnak, akiket kirúgtak innen mindjárt a háború után. Hülye sem voltam, mert a leggazdagabb, a legbefolyásosabb után mentek és az én voltam. Mély levegőt vett.

– Hiányzott nekem a verés? Jobb keze a levegőben, mutatóujját jobbra, balra ingatta. Amikor idejött vagy két teherautó tsz. szervező, az akkori tanácselnök fogadta őket. Soknak fel volt ám tűrve az inge ujja, de nem tudtak itt semmit csinálni. A párttitkár is rohant, amikor meglátta, hogy jöttek, mert ott volt a papíron, hogy mi két nappal előtte már meg is alakítottuk a tsz-t. Bizony fiam, ezt akkor így csinálták... Félt is ez a nép itt akkor, és félni is fog sokáig, és ha én nem lettem volna, itt is lógtak volna emberek, de erre ma már kevés gondol.

Hát ez voltam én itt a ... anyját ennek a mocskos világnak fiam, bizony. Hallottam, amikor te, és az öcséd beszéltétek, hogy ez milyen szép táj, de nem laknátok itt, ti még nem is tudjátok, hogy mit is jelentett itt lakni. Még ilyen kis faluban is, mennyi gyalázat, mennyi mocsok ül ezen a vidéken.

 

 

 *

 

 

Az öcsémmel még visszatértünk a következő évben.

Már késő ősz volt, és most egy másik utat választottunk az utazáshoz. A vonat valamikor este tíz óra felé futott be a kisvárosban, kevés utassal, és irigylésre méltó, kellemes őszi idő fogadott bennünket. Mi voltunk az utolsó utasok az öcsémmel, akik leszálltunk a vonatról, majd egy lugas mellett elhaladtunk, hogy elhagyjuk a peront, és érdeklődhessünk a pénztárnál, hogy mikor jön a csatlakozás.

Ahogy kifelé igyekeztünk, a lugas mögül, tőlünk jobbra, halk, szomorú sírást hallottunk. Meglepődtünk. Mind ketten visszaléptünk, elhúzván a felfutott növényzetet, amely mögül a sírás kiszűrődött, a földön egy borzalmasan megvert cigányt láttunk feküdni. Az ember szaporán lélegzett, szemlátomást nagyon súlyos állapotban volt. Mellette egy halkan sírdogáló asszony ült a földön, aki két szót ismételt, talán a férfi nevét, Kukari, Kukari. Hirtelen fájdalmasan, visszafogva felzokogott, aztán gyengéden újra megsimogatta a földön szenvedőt. Megdöbbentünk, még így senkit nem láttunk az életben megverve, az ember itt merő vér, és még így is, szinte bujkálva, ez az asszony csak siránkozott felette.

 Nem tudtuk, hogy mit csináljunk. Ez nem az a világ volt itt Magyarországon, – és maga a bujkálás is azt sugallta, s ahogy ezt ők kezelték a maguk módján –, ahol az emberek cigányokon segítettek, vagy ők igényelték volna. Kihez forduljunk? Ki bántotta és miért bújtak el?Hiszen a helyzetből ítélve, már régóta itt lehettek, s itt a lugas mögött segítséget nem kapnak, körülöttünk már nagyon sötét volt, s a kijárat fölött is csak egy gyenge lámpa világított. Napokkal később sajnos többet is megértettünk.

 A pénztár már majdnem becsukott. Amikor odaléptem, kopognom kellett az ablakon és megkérdeztem, hogy mikor lesz a csatlakozás. Egy idősebb férfi ült bent, sürgetett, mert menni akart valahová, mi voltunk az utolsó utas, aki elhagyta az állomást.

– Nekem itt be kell zárni, hajtogatta. Éjfélkor megy a másik vonat.Megkérdeztük még, hogy milyen messze van a falu, ahová igyekeztünk.

– Tíz kilométer, volt a rövid válasz.

Említettem, hogy kint egy sebesült ember fekszik a lugas mögött, legyintett, majd megnézi, mielőtt hazamegy.

Elhagytuk az állomás területét, egy lélek nem volt már az utcán, sem az épület körül, csak mi. Először jártunk itt, még is elindultunk gyalog, ahelyett, hogy várakoztunk volna. Az út felett jelző tábla, irány egyenesen északnak, el sem tévedhetünk. Telihold volt és a csillagok világították utunk. Senki, de még egy jármű sem tűnt fel az úton, miután elhagytuk a várost.

Itt-ott a távolban fények pislákoltak, a kutyák még néhol ugattak, vagy talán üzentek egymásnak, végül a csend némán ülte meg a tájat. Az őszi éjszaka kellemes, savanyú illata vett körül minket, a feketéllő mező-suttogó nyugalmával. Meleg volt ez a november, a levélhullás utolsó hava, felső ruháinkat lassan levetve, hátizsákjainkba gyömöszölve, pulóverben, kigombolt inggel gyalogoltunk.

 Jól esett a mozgás, kisportolt fiatalok voltunk. Az öcsémmel beszélgetve évekkel később is sokszor visszatértünk erre az éjszakai kirándulásra. Csak egy-két, bátor, kiugró nyúllal találkoztunk, majd néha egy bagoly huhogott, megtörve a csendet a természet jogán. Csendes önérzettel, egy-egy csintalan szellő is megborzolta az alvó bokrok száraz leveleit, azok zizegve, felriadva adták a hírt, hogy minket is figyelt a táj. Majd néhány levél bodraiban magához ölelte az éj pajkos leheletét, az őszt búcsúztatva, halkan az avarra hullt.

Visszagondolva, úgy tűnt, mintha ezen az úton gyalogolva minden a miénk lett volna, vele az illatos, telihold ölelte nyugalom. Szippantgatva a táj illatát, a fél úton arról beszélgettünk, amit az állomáson láttunk. Elképesztő hatást keltett bennünk az állomási élmény, szomorúan emlegettük őket, az a két ember ott nagyon kirekesztve szenvedett. Néhány órás gyaloglás után, lassan elérve az útkereszteződést, ráfordultunk a falu felé vezető, most az éj csendjében szundító bekötő útra.

Jóval egy óra után érkeztünk meg, az országúton gyalogolva még a vonat is elkerült minket vagy húsz perccel. Az út feltörte öcsém lábát, cipőjét levette, fájlalta, masszírozta lábfejét, a végén bicegve gyalogolt.

Csak három napra jöttünk és nem tudtam, hogy mi hozott vissza? Azon kívül, hogy Vendi bátyánk azt ígérte tavaly, hogy ad nekünk galambokat, mert Pesten, olyan helyen laktunk, ahol tartani lehetett volna őket. Rajongtunk a galambokért. A táj szépségét már láttuk, az emberi kapcsolatok nem hiányoztak, sajnos már ismertük. Reggelre megtudtuk, hogy napokkal ezelőtt utolérte a környéket a száj, és körömfájás, a szomszédos falvakban már kiütött a járvány. Errefelé még nem érintette a nagyobb állatokat, de a falu sürgött forgott, megijedtünk, hogy tovább kell majd maradnunk. Rosszul kezdődött minden.

Azonban nem csak ez a kór közelgett veszedelmesen, és marasztalt volna, már itt volt valamilyen csirke vész is. Gyakran találtam kőkeménnyé merevedett csirkéket az udvaron, délelőtt is, és délután is.

Kidobtam a szemétbe őket az első nap, Vendi bátyánk később meglátta, csóválva vette ki a szemétből őket. Fiúk-fiúk emlegette, ez falu, itt meg kell tanulni élni, ezt nézzétek meg mi lesz itt. Feldobta a merev állatokat a disznóól tetejére, majd estefelé a házról-házra járó cigányoknak adta. Ezt is most láttuk először, hogy emberek ilyent megesznek.

Másnap nem volt otthon, de a csirkék, tyúkok hullottak. Kora délután már jöttek is a cigányok, én éppen egy nagy szál kolbászt és kenyeret ettem, az egyik cigány bejött az udvarra és kérdezte, hogy van-e csirke?

– Igen, van, de ne egye, inkább odaadom a kolbászt és a kenyeret. Tetszett neki. Elfogadta és elment, de később, amikor már Vendi bátyám otthon volt egy másik cigány jelent meg és kérte a döglött állatokat, amint megkapta azt kérdezte, hogy ő kolbászt nem kap?

– Miért, ki adott nektek itt kolbászt?

– Én adtam, feleltem, mert nem bírta a gyomrom, hogy ezek az emberek dögöt esznek és mondtam neki, hogy viheti az én ennivalóm, csak hagyja a csirkéket.

– Hát fiam, én azért a kolbászért megdolgoztam, ez a cigány nép itt a faluban még talán soha életében nem dolgozott, nem úgy van az, hogy én fogom őket etetni. Tényleg felháborodott.

Később visszatért rá kevésbé korholó módon, történeteket mesélt a cigányokról, de valahogy sokat rontott a viszonyunkon ez a néhány megmagyarázhatatlan körülmény. Sok volt ez egyszerre egy olyan világból, amihez soha sem tartoztam, el lehetett benne gabalyodni, és semmi, de semmi nem hidalta át.

 

 

 *

 

 

Viszonyok.

 

 

Egy volt osztálytársammal még az inas évekből együtt mentünk el a második kelet német utamra, de mintha kevés lett volna neki a nyári pihenés. Visszajövetelünk utáni őszön lecsalt a Balatonra. Barátnője üdült ott, nem hittem volna, hogy máskülönben októberben kíváncsi lett volna a tóra.

Az esti sétánk a lellei állomásról felidézett egy nyár képet. Hazafelé tartottunk a pesti vonattal, az állomás környékén alig lehetett megmaradni. A kőrisbogarak násza lehetett, mert a sínek mentén lévő orgonabokrokat ellepve orvfacsaró bűz volt. Ebben az évben én voltam Bébi kedvence. A csinos szőke nyaranta cserélte kiválasztottait, (alig vártuk) mert nekünk, fiuknak is meg van a gyengénk, és a sorban következőként elégedetten flörtöltünk. Már híre volt, hogy sokakkal kikezdett, a többi helybeli lány szerint még gimnáziumi tornatanárával is. Gyakorlott csókolózó volt, pici szája remekül formálódott, Pestig élveztem közelségét.

– Találkozunk még?– kérdezte a búcsúkor.­

– Azt mondtad, hogy a közelünkben dolgozol. Add, meg a telefonszámot, felhívlak. Nehezen jött össze a találka, hosszú percekig váratott, pedig a cég előtti fülkéből hívtam fel. Amikor megjelent az ajtóban nem volt egyedül, egy másik fiútól vett búcsút, hosszasan csókolta, majd az ajtóban maradt. Rám különös mosollyal tekintett keresztül az utcán. Amikor a fiú eltűnt a láthatárról, átjött. Végigmért, bár egy puszira még nekem is futotta. Ingerített vele.

– Azt hitted, hogy ha Pesten élek, nekem nincs már egy fiúm?

– Már látom, de nem hittem volna. Ő vajon mit hisz rólad?

– Ne törődj vele, gyere, már végeztem, elkísérhetsz hazáig, a Baross utca sarkán lakom.

– Nem, már nem érdekel.

– Neeem, hiszen egész nyáron futottál utánam! Hamar feladod, volt a gúnyos felelet, kezeit csalódva maga előtt lóbálta. Nem baj, van, aki vígasztal! 

Otthagytam a fülke előtt, valamit még utánam szólt. Ez volt az utolsó beszélgetés vele, reméltem, hogy nem találkozunk a napokban, a házuk előtt kell elmennünk.

Késő este volt, a tulaj nem ébredt fel, amikor megérkeztünk a házához. Ismertem a környéket, és mivel valahol aludnunk kellett, a ház melletti szénakazalra kapaszkodtunk fel. Egy színben volt felrakva, a hosszú létra hozzátámasztva, így legalább fedél volt a fejünk felett, az eső szemerkélt.

Másnap tudattuk velük, hogy hol aludtunk, és rohantunk egy rövid reggeli után, hogy elérjük a legközelebbi vonatot, ami kollégám barátnőjéhez vitt minket, valahol Siófok felé. Az úton eltűnődtünk, hogy a házigazda nem tetszésének adott hangot, hogy a velünk egyidős lányát tegeztük– bár ez nekem nem volt új –, de mindig feltűnő. Kérdeztem is a lányát egyszer erről, neki sem tetszett szülei viselkedése, de a szülők valahonnan Vas megyéből telepedtek le, itt a Balaton mellett, és ahonnan jöttek még az ő szüleik sem tegeződtek.

Amint megérkeztünk a nyaraló elé, társam a lelkemre kötötte, hogy figyeljek arra, hogy mit beszélek, mert ezek mind a Külkereskedelmi Minisztérium alkalmazottai. Erről azonban ő feledkezett el, az idő szeles volt, a társaság unszolására lementünk a mólóhoz a horgászokat figyelni. Szemlátomást nem kedvelte a többi lányt, emlegette egyszer, hogy olyan komcsi szaguk van és utálja, ahogy a rendszert dicsérik. Ahogy a tópart irányába sétáltunk hirtelen eszébe jutott, hogy beszélt nekem a miniszterhelyettes reggeli köszöntéséről. Mara, a barátnője halott fehér lett. Megállt.

– Te nem vagy normális, nem megmondtam neked, hogy erről hallgass, most már nem tudok mit csinálni, mert mind a ketten tudjátok, de, ha azok, ott elől meghallották?Barátja felháborodottan leintette, majd hozzám fordult. 

– Szeretnéd, ha barátnőd olyan helyen dolgozna, ahol a főnök, szervusztok kurv...-kal köszönti őket reggelenként, és miniszterhelyettes?

– Ez nem a te dolgod, volt a barátnő ingerült válasza.

Megdöbbentem, micsoda jellem az, aki ezt elfogadja?Amikor a történetet először hallottam, nem akartam elhinni, hogy felső vezetésnél ilyen emberek dolgozhattak, de hát velem is megtörtént, hová is nézzek támaszért?

 

 *

 

Karambolba keveredtünk. Motorkerékpáron utazva, egy, az út mindkét oldalán földmunkát végző vállalat olyan magasra rakta fel a földet, hogy keresztirányú forgalom esetén a kijövő járműt nem látta, az amúgy előnyszabálynak megfelelően közlekedő vezetőt, mint az öcsém volt. Sajnos tehát megtörtént a legrosszabb, hogy a lassan kiguruló kocsi a baloldalról akkor gyorsult fel, amikor mi majdnem elhaladtunk előtte, mi pedig a motorkerékpárral belefutottunk a jobb első kerekébe a kis teherautónak. Én átrepültem a motorház felett, és egy be nem fejezett makadám útra estem – kilenc métert repülve –, amiről a távolságot felmérő rendőr meg is jegyezte, hogy azt kevesen élik túl.

Enyhe agyrázkódással, és fájdalmas végtagokkal megúsztam, és három teljes napot a közeli kórházban töltöttem. Az ingereim miatt ki-be jártam a mellékhelységbe. Csak a harmadik napon éreztem magam jobban, már volt kedvem beszélgetni, kiültem a folyosóra, de itt késő este egy idő után minden elcsendesedett.

A kórteremben már lefeküdt a legtöbb beteg aludni, kint a folyosón csak egy idős, csapzott hajú, öregedő férfi járt, kelt, fel-alá, néha megállt, és a falnak támaszkodott. Ahogy a távolból elnéztem, mintha magában beszélt volna, de inkább gondolataival kínlódott. Tekintetünk néha találkozott, amint közel ért hozzám, volt, amikor mosolygott, s néha valami furcsa értelmetlen ábrázattal nézett maga elé. Talán attól függően, hogy miként fejezte be a gondolatát, mielőtt újra felnézett volna rám. Nem jött túl közel, gondoltam megszólítom, ha elhalad előttem, de szemlátomást határt szabott a séta hosszának, a szobája ajtajától a pad előtti ajtóig, ahol ültem.

Egy kis idő múlva leült a szobája ajtaja előtt egy másik padra, felém fordult néha, tekintete szinte megerősítette, hogy viaskodott valami gondolattal. Volt egy olyan érzésem, hogy a sétái után, vagy megbarátkozott velem, vagy izgathatta a számára a talán keserű gondolat, hogy én a jelenlétemmel nem illettem bele abba a viharba, ami a fejébe végbe mehetett.

Felállt a padról, ahová az előbb leült, elindult felém, most tovább jött és leült mellém.

– Maga miért van itt? – kérdezte.

– Közlekedési balesetbe keveredtem, feleltem és problémáim vannak.

– Nem tud aludni?

– Nem, és gyakran vannak ingereim, ki kell mennem a mosdóba.

– Mit gondolt rólam, ahogy itt sétáltam, láttam figyelt?

– Úgy tűnik, feleltem, hogy sok minden nincs kiszortírozva a fejében, nagyon izgatott az úr.

– Az úr.., ismételte meg gúnyosan. Hány évesnek hisz engem, ha végignéz rajtam?

Felmértem. Sovány, magas ember volt, arca csontos, a vérerek pirosodtak az arcbőre alatt, fogai nagyon hiányosak, kopaszodott, de a feje búbján még volt egy kevés haj, mindegyik szál mellett egy kis szünet. Oldalt a haja ősz, mint a legtöbb java korabeli embernek. A mozgása, és a modora is azt sugallta, hogy közel van a nyugdíjhoz, vagy már afelett járt. Szomorú, üres tekintete volt. Nem akartam mindjárt hatvanat mondani.

– Úúúgy ötven nyolc, nyújtottam el, valahogy a körül. Szomorúan mosolygott.

– Soha sem hinné el, hogy hány éves vagyok!

– Hát akkor mondja meg! 

– Harminc kettő!Megdöbbentem, ezt tényleg nem hittem volna.

– Mi történt magával?

– Nők tették ezt velem, válaszolta gúnyos nevetéssel. Majd előre hajolt, térdére könyökölve, tenyereivel az állát tartotta, hirtelen minden cél nélkül a szembe lévő falra meredt. Kicsit szögletes viselkedésű, szétszórt ember, jutott eszembe. 

– Hogy-hogy nők? Már, hogy tudnának ilyesmit tenni?

– Két éve történt, mesélte egy nagy sóhajjal és újra hátradőlt, felém fordulva. Mi parasztok vagyunk és nekem nőkkel kellett kint dolgoznom a tsz földjein, négyen voltak és én egyedül.

– Vajon mit tud négy nő csinálni egy harmincéves emberrel? Megint az a gúnyos nevetés.

– Lefogtak, és... nem mesélem tovább, mert a gyomrom ugrál, ha rá gondolok, mindig rossz sorsom volt. A bátyám halála óta nincs boldogságom.

Most már kezdtem jobban odafigyelni. Itt ült mellettem egy fiatalember, nálam nyolc évvel idősebb, aki többnek nézz, ki mint hatvan, a nőket okolta érte – szemlátomást valamilyen szexuális szélsőség áldozata –, de a bátyja halálára vezeti vissza problémáit.

– Látom beszélgetni akart erről, mert másképpen nem ült volna ide mellém, igaz? – kérdeztem az embert. Tegnap hallottam, hogy női látogatói... Közbevágott.

– Azok a testvéreim.

– Nem azt akartam kérdezni, hogy kik voltak, hanem azok a nők magát Sanyónak hívták.

– Mi szlovákok vagyunk, az Sanyi szlovák beceneve.

– Értem, szóval mi történt az ön bátyával, van kedve beszélni róla? 

– Koporsóban hozták haza.

– Kik és mikor?

– Még az ötvenes években.

– És?

– Nem engedték meg, hogy kinyissuk a koporsót, nem tudtam még egyszer látni, utoljára, pedig nagyon szerettem őt. Magának van bátyja?

– Nincs, én vagyok a legidősebb.

– Akkor vannak testvérei, folytatta, és biztosan úgy érezne, mint én.

– Nem értem, feleltem, ki nem engedte, hogy kinyissák a koporsót?

– A bátyám.., hát, ávós volt. Belekeveredett, szegények voltunk, egyszer csak hallottuk, mert este jöttek hozzánk a kocsival a bőrkabátosok, és akkor mondták, pedig már korábban ott voltak a faluban, hogy meghalt. Ők hozták haza a koporsóban. De nem hívhattuk még a rokonokat sem, csak a közvetlen család lehetett a sírnál, és megtiltották, hogy a koporsót bárki is felnyissa. Másnap ott álltak a temetőben mind addig, amíg el nem lett hantolva. Én majdnem megőrültem.

– Mondta már az orvosnak ezt, kérdeztem ettől a beteg embertől, aki most már minden szimpátiámat kivívta magának.

– Igen, de azt mondta, hogy sokan voltak akkor, akik nem tudtak elszámolni Istennel.

– Ez talán az ávósokra vonatkozik, meg akik közreműködtek velük, de nem magára. Kezelik magát ezzel a problémával? Maga az idegosztályon van, ugye?

– Igen.

– Az orvosok csak foglalkoznak önnel, próbáltam őt a kórházban való léte miatt válaszra bírni, mert az előbbi kérdésemre olyan tömören válaszolt. Segítenek?

– Igen, gyógyszereket is kapok, de azt is mondták, hogy nekem is kell valamit tennem magamért, kimenni az emberekkel, elmerülni az életben, de én félek az emberektől.

Láttam, hogy az orvosok is küszködhetnek vele, vajon mit tudnák én segíteni rajta?Itt talán a szavak keveset segítenek. 

– Mit gondol, mi történhetett a maga testvérével? – faggattam őt.

– Sok mindent beszélnek, ma már olyan sok történetet lehet hallani. Talán megölték őt.

– Gondolja, hogy saját elvtársai?

– Igenlően, és nagyon idegesen rázta meg a fejét, kezeivel hadonászott. Ez az, a szüleim, a lánytestvéreim, és az egész falú ezt hiszi, valamit tett, de mi nem tudjuk, hogy mit, és ezért megölték, másképpen nem álltak volna ott azok az emberek a sírjánál. Mindig siratni fogom.

– Na, de az idő haladt, magából más is hiányzik, nem csak a testvére. Büszkeség, akaraterő, élni akarás.

– Büszkeség? Nincs már én bennem semmi, nem tudok a magam lábán megállni, ki-bejárok a kórházakba, látja, hogy nézek ki, a lánytestvéreim néznek utánam. Meg még mindig azok a nők vannak a fejemben. Mondja, mi lesz velem? Van még értelme élni?

Másnap délelőtt, amikor kijöttem a kórházból, engem lesett a folyosón.

– Elmegy?

– Igen, nem lehetek itt tovább.

– Örültem, hogy tegnap beszélgettünk, szegte le a fejét, utána hamar elaludtam. A mosolya most is olyan békétlen volt.

– Látja, azért kellene az emberekkel beszélgetnie, hamarabb meggyógyulna. Visszatérne a büszkesége, és az élni akarása is. Ne adja fel!

Kár, hogy olyan sok történetet ismerek, mint ezé a szerencsétlen emberé. Sorsukon egy ország mereng. Reméltem, hogy magához tér.

Már távozni készültem, csak a nővérre vártam. Csomagom a kezemben, amikor még megéltem egy kellemetlen pillanatot – örök emlékül –, hogy szemtanúja lehettem egy emberi aljasságnak, nem kell mások történetén elmerengnem. A mi kórtermünkben a betegek között volt, egy mindenki számára ellenszenves ember, aki késszúrással volt a sebészeten kezelve, és sunyi természetéről a többiek megvetéssel beszéltek. Előttem lett elbocsátva, megdöbbentett, hogy emberek mit mernek tenni másokkal, kihasználva emberségüket.

Csupán egy beteg, aki gazdasági vezető volt egy nagyobb intézményben foglalkozott vele, sőt útravalónak még pénzt is kölcsönzött neki előző este. Mikor a kórházból elbocsátották a pénzről szóló elismervényt egy borítékba zárva az egyik nővér hozta be a kórterembe, – s még láttam a fejleményeket –, azzal, hogy az illetőnek sietnie kellett, így nem tudta személyesen átadni.

Az emberbarát beteg kinyitotta a borítékot, és döbbenten idézett belőle. A képmutató köszönő szöveg lényegtelen, elmosta az idő, csak a rövid tartalom, hogy alulírott igazolom, hogy 50, azaz negyven forintot átvettem. Név és egy cím, ami percek múlva valótlannak bizonyult.

Kérdően körülnézett, kezében a levél.

– Ezzel most mit csináljak?

 Sóhajtott egyet, összehajtotta az elismervényt.

– Remélem, hogy a pénzt ennivalóra költi. 

 

 

 *

 

 

Olyan sok jellem dolgozott köztünk a cégnél. Istenem, mennyi is?

Voltak itt jó szakemberek, kellemes kollégák, különleges kollégák és az egyéb. Jó volt együtt dolgozni azokkal, akik korkülönbség nélkül elfogadták egymás szakmai véleményét, egymásnak társaságot nyújtottak, amikor szórakozni vágytak. Vagy kisegítettük egymást nagyobb lélegzetű vállalkozásokkor, mint egy házépítés, vagy közösen vállalt másodállás.

Négyen vállaltunk el másodállásba egy olyan munkát, ami tehernek bizonyult a meglévők mellett a többieknek. Én voltam az, aki három és fél hónapig minden este munka után, vagy délelőtt munkakezdés előtt vittem az elvállalt ügyet tovább. Jóska is abbahagyta egy hónappal a vége előtt. Amikor osztoztunk a pénzen a két másik, elsőként kidűlt szabadkozása ellenére az általuk betett órák alapján még is ki lettek fizetve. Laci nem hitte volna, hogy neki még járt belőle… azt hitte, hogy talán cserben lettem hagyva távolmaradásával. De mennyit bír el egy ember, ha még mindezek mellett építkezik is?

Még olyan jellemek, mint Dezső, és barátja a kis Schultz is ellátta a munkáját a követelményeknek megfelelően, pedig ők.., de, náluk amint kultúra, műveltség, és emberi érték lett a mérce, akkor ott súlyos bajok voltak. 

Munkatársaim említve az egyik ilyen különleges kolléga Emil volt, egy esztergályos. Ő érdekes módon, nem úgy, mint egy jó néhány más, esti iskolát végzett, és íróasztalt kapott volt kolléga, akik utána a köszönésünket is alig fogadták, nem változott. Munkásőr parancsnokként, neki is kijárt a megkülönböztetés, az asztal, és diszpécser lett. Változatlanul beszélgetett velünk, az ő feladata volt minket ellátni nyersanyaggal, sokszor a rajzokat is ő adta ki, szemlátomást ő futtatta a műhelyt és nem is rosszul.

Egyedül ő teljesített a kiemeltek közül. Pedig lenézendő múltja volt

A többiek, akik otthagyták a szakmájukat, és ebben az irányított közgazdaságban képzettségüket úgy sem használhatták ki az íróasztal mögött – főleg amiért azt megkapták –, de még az újonnan tanultakat sem, inkább visszaéltek új pozíciójukkal.

Ilyen volt Alajos, aki meós lett, és reggel tízig olvasta a sportújságot, akkor kirontott az irodából, mert megijedt, hogy milyen időhátrányba került. Füttyentett felém sürgetve, hogy az asztalán lévő munkát vajon én csináltam, és jók? Amikor azt válaszoltam neki, hogy miért nem ellenőrzöd le, még ő lett ingerült, visszaszólt, hogy nem ezt kérdezte, és igenlésemre aláírta a meójelentést minden vizsgálat nélkül. Semmi hasznára a társadalomnak többet nem volt. Sajnálatos, hogy bekerülni ebbe a társaságba, ahhoz esti iskola kellett. Alajost nem zavarta, hogy meósnak lenni egy tarka-barka gyülekezet, labdarúgók, és más sportban ügyeskedők, akiknek ez egy fiktív állása volt, s ímmel-ámmal végezték munkájukat. A rajzot sem tudták megfelelően olvasni. A néhány szorgalmas, hozzáértő ember vállán volt minden.

A fontos az volt számára, hogy a bizonyítvány jó volt arra, hogy kivonuljon a termelésből. Csak, hogy ebben a szemlátomást helyben toporgó országban a hathatós önállóság leghalványabb reménye nélkül beülhetett a karosszékbe semmit tenni, néhány fillér magasabb fizetésért. Mindörökre elvette a kedvem, hogy egykor ígéretet tettem a volt osztályfőnökömnek, hogy esti iskolában tovább tanulok. A német nyelv tanulásával, és ismeretével később sokkal messzebb jutottam

Emil, Rákosi egykori testőre volt, és jellemzően a hatvanas évek végére, már lehetett tréfálni erről a viszonyról, meg is jegyeztem neki, hogy milyen veszélyesen közel volt ő ehhez a gengszterhez. Tudvalevő volt köztünk, hogy a Felvonulás téren teljesített szolgálatot az emelvényen belül, ha ott valami esemény volt, de nyilván máshol is. Említette, hogy egymásra talán jobban vigyáztak az ott lévő ávósok, mint a vezérre – minden kanyarban két őr, egymással szemben –, de ki tudta még akkor, hogy milyen ember volt Rákosi, kérdezte önmagától, kerülve az ismereteket.

Politikáról ezen kívül mi nem tárgyaltunk, egy tipikus proletár megjelenésű ember volt, megtört, korán öregedő, barázdás arcú, mint a legtöbb ember itthon. Csontos arcával az alföldi kunokra emlékeztetett, elkötelezett híve a pártnak, de lehetett vele viccelődni. Egyszer el is kaptam, megkérdezve tőle, hogy hallotta-e a viccet a plébános, és a munkásőr parancsnokról?

– Nem, volt a válasz. Kíváncsi lett.

– Hát figyelj. – kezdtem, kezem a vállára téve.

Átüzent a parancsnok a templomba, hogy az esti gyűlésre-padokra van szüksége.

– Hallom, mondjad, válaszolt nevetve.

– Visszaüzen a plébános, hogy ma este mise lesz, nem tud padokat adni, különben is a munkásőrök fele ott lesz a misén.

– Ne hülyéskedj!

– Várj még, csak most kezdtem el, mert már bújt volna ki a karom alól.

Üzent a parancsnok megint, hogy ha nem adsz padokat, nem adok embereket a körmenetre.

– Na, még csak az hiányzik! Teleszájal nevetett, nekidőlve az irodája fakeretes, üvegezett oldalának, a benne lévő ablakok is rezegtek, ahogy Emil nevetése rázta a keretet. A kezem még mindig a vállán volt.

– Hol hallasz te ilyen bolond vicceket? – kérdezte. Hát, ezt ma este elmesélem a többieknek. Kibújt a kezem alól, mintha újra a vonalas önmaga lett volna.

– Várj, várj, a csapatzászló megszenteléséről még azt mon..., szóltam utána, de a vicc többi részét már csak messziről halhatta, talán beállt nála a reflex, hogy ilyenről nem tudunk, s ott hagyott.

Vele meglehetett ezt csinálni, utána is köszönt, barátkozott, nem vittek el a rendőrök.

 De voltak itt mások is. Az öltöző sarkát osztottam meg egy félresikerült jellemű, nagydarab emberrel, festő, szintén a párt híve volt, valami zavaros múlttal. Nekem úgy tűnt, hogy hazudik az életéről. Szeretett történeteket mesélni állítólagos katonatiszti múltjáról, azonban nem figyelt oda a részletekre. Mesélte például, hogy egyszer a vonaton szolgálatba igyekezet, és a Déli pályaudvaron a vonat fülkébe belépve egy civil illető felállt, és jelentette szinte bocsánatkérően, hogy ő ki, és mi, és hová tart, majd leült. Vajon miért tette ezt meg, egy állítólagos katonatisztnek?

A legmeglepőbb kijelentést akkor hallatta, amikor megkérdezte tőlem, hogy láttam már, vagy ismerem ezt az öreg szállítómunkást az udvaron, Pista bácsit.

– Azt a magas, nagydarab embert? – kérdeztem. Gondoltam csak látta, hogy beszéltem is vele, mert egyszer bejött az öltözőbe, és az iránt érdeklődött, hogy két egyforintost meg tudok úgy esztergálni, hogy az egyik beleférjen a másikba. Szeretett snóblizni, és a csalás nyilván nem állt távol tőle. Amúgy nem volt egy emberbarát jellem. 

– Halkan folytatta, igen ő az, és megszólalásig hasonlít Magyarország hóhérára, fogadni mernék rá, hogy az. Sőt, kérdezte, megfigyeltem-e, hogy milyen nagy keze van az öregnek, mert az kellett ahhoz a munkához… Elmesélte a hazai kivégzések legújabb technológiáját, a lábbilincs és a segéd dolgát a hóhér mellett. Megborzadtam. 

Voltak persze más, korábbi emlékei is az ötvenes évek elejéről, említette, hogy a gyűjtőben kivégzésekkor beindították az összes gépjárműt, hogy a kivégzendők sikolya, és kiáltása ne legyen hallható a börtönökben.

Szemlátomást nagyon ismerte ezt a világot, még azt is hozzátette egyszer, hogy ott az emeleteken dolgozó nők sokszor kitárták az udvarra néző ablakokat, és kórusban, Bogár lassabban akassza, hadd szenvedjen a fasiszta, ilyen és hasonló megjegyzéseket kiabáltak le. Amin nem csodálkozott, jegyezte meg, mert azok a nők, még nem régen maguk is üldözöttek voltak. Kár volt említenie, feltűnt, hogy ehhez mosolygott is, nekem az egész családom az anyám oldaláról ott volt egy darabig bebörtönözve.

Rájuk, majdnem hasonló sors várt.

De fasiszta? Talán kellett az önigazoláshoz.

 

 

 *

 

 

Ellentétben festő kollégámmal, mi valahogy a másik oldalra kerültünk. Az ötvenes években bebörtönzött rokonaim nem olyan élményekkel emlékeztek vissza arra a korra, mint azok, akik a kollégámhoz hasonló jellemmel hatalomhoz juthattak. Bántalmazásukon, lelki sebeiken keveset enyhítettek az azt követő évek. Szomorú sorsukat ismertük, bár mi gyerekek nem voltunk az ügy közvetlen szenvedői, de felnőttünk egy különleges világban, láttunk, hallottunk dolgokat. Talán nagybátyám évek múlva férfi létére sorsát bátrabban, erősebben kezelte, mint nővére. Állítólagos bűnéért, amit testvére szökéséért kapott, először két, majd négy éve néhány hónap börtönnel sújtották, amit aztán minden tárgyalás nélkül valaki kikerekítette ötre.

Évekkel később némi elégtételt vehetett. Munkahelyén az ÁVH részleges felosztása után egy ember jelentkezett felvételre, vele egy öltözőbe került, bátyám felismerte. Egy trípoliszi jött-ment volt, valamelyik szeme körül a homlokán egy jellegzetes folttal. A történetet úgy mesélte el, hogy barátaival bezárta az öltöző ajtaját, majd összeverték az egykor őt agyba-főbe verő pribéket. Nehéz volt elhinni, bátyám nagyon jámbor ember volt, talán még egy madárfészket sem szedett ki gyerekkorában. Ahogy a hírt hozta a szél, akkoriban a tiszti rangban lévő ávósok többsége minisztériumokban, és külképviseletekben kaptak helyet, sokak döbbenetére dicsekedtek egymás között korábbi tetteikről.

Rokonaim sorsa mindig tragikus maradt. Évekig a nincstelenek sorsát élték, mert teljes vagyonelkobzásra is elítélték őket. Testvéreikre utalva, itt-ott lakva, a társadalom legaljára taszította őket a gyűlölködő, revánsvágyó hatalom. Vajon kik hordták szét vagyonukat? Amikor Józsi bátyám megnősült, és felesége az első babát várta, orvosi műhiba történt, légzési zavar, a torkát nyitották. Szülés után a komplikációkba rövidesen bele halt, az orvos keservesen könyörgött, hogy ne tegyen feljelentést. Bátyám, akinek minden oka meglett volna az égbe kiáltani, futni hagyta.

– Rajtam már nem segített volna, kesergett sorsa felett.

Teri néném, aki soha sem ment férjhez, nyúlt a hóna alá a másra szorult testvérnek, összeköltöztek, és ő nevelte fel legkisebbik unokahúgát, aki őt örökre anyunak szólította.

A hozzá olyan közel álló legidősebb unokahúgát is idővel magukhoz véve, a testvérek legfiatalabb húgának első lányát, aki lassan megtébolyodott. Részben mert anyja kivetítette rá saját fiatalkori félrelépését, és emiatt az utálatát.

Okolva Ildit a házassága előtti születésért, és mindenért ezen a földön.

Már nem volt túl hálás érte, betegsége, lelki zavarai békétlen emberré tették. Bármilyen tüneményes, miután évek múlva elköltözött talált magának egy fiú barátot (rejtély, hogy miként kezelte magánélete lelki problémáit, ami végül elmebajhoz vezetett, és miként kezelte a közösségit, hiszen dolgozott).Az újságok közölték a hírt, Rákoskeresztúron a vonat elé vetette magát, hogy soha ne legyen elég a tragédiából ebben a megátkozott családban, amit az enyémnek mondhatok.

Sors, figyelsz?

Nagynéném gyapotot termesztett, politikai fogoly létéré utcalányokkal bezárva. Elmondta, hogy az ávón, hogy ment a kihallgatás, ahány kihallgató, annyi modor, hasonló befejezés.

– Semmi baja nem lesz, így az egyik, garantálom, csak írja alá (az előre gyártott) kihallgatási jegyzőkönyvet! Óhajt valamit? Kávét? Krémest?

Vagy a brutalitás következett!

– Ha aláírom, akkor bátyád nem ül itt melletted – jegyezte meg néném most, de évekkel később –, amikor sorsuk felől náluk járva érdeklődtem. Felakasztották volna, mert vádat koholtak ellene. Így is a „H”-sok cellájában volt – ezt anyám is említette –, amikor a Bérkocsis utcai börtönben volt. Miután néném megtagadta az aláírást a kihallgató ávós felugrott, megragadta őt a hajánál fogva. Nekirohant vele a szembe lévő falnak, beleverte a fejét, az orrából dőlt a vér, rángatta őt hajánál fogva, rúgta, ütötte, verte.

– Ha tudná, hogy utálom magukat, ezt a sz… népet kiabálta néném arcába. Mire büszkék maguk? 

– Ilyent magyar ember nem mond, jegyeztem meg.

– Ó, még mondott mást is öcsém, felelte néném, miután én még tovább kérdeztem őt felőle. Ha mi ezt itt nem csinálnánk ilyen szigorral, maguk mind elszöknének ebből az országból, nincs magukban semmi erény! 

– Ugyan, kérdeztem döbbenten?Ez itt a mi hazánk, nem egy ilyen trógeré, lehet, hogy őket hajtotta volna ki ez a nép.

– Nem érdemes még csak kommentálni sem. Ellenben érdekes, hogy mennyire tudták viszont a nyilasokat, és a németeket emlegetni, hogy azok minek is tartották őket, és hogy bántak velük, említette néném. Pedig méltó elődeik voltak, a nyilasok háború után elfértek pártjukban is. Ilyen ember, mert véleményt mondani rólunk? 

– De miért akartak itt élni ennyi tragédia után, csak azért, hogy revánsot vegyenek, merengtem el hangosan?

– Biztosan, és ők is többnyire az ártatlanokon, volt a válasz. Annak soha sincs vége, egyszer fent, egyszer lent, ez az élet a gyűlölködők között is. És a végén, hogy megúszták?

Kérdeztem még őket a nevekről, vajon emlékeznek rájuk, hogy ki bántotta őket?

– Hát hogyne, de ki bolygatná ezt?

Tudod öcsém, akit a kígyó egyszer megmart az fél a gyíktól is. Bátyám helyeselt.

Távol állt tőlük a bosszú, bár nehéz volt megérteni, hogy akkor miért tudtak a keserűséggel élni, félmegoldásokkal? Magyar ember mintha nem rendelkezne azzal az érzéssel, hogy igazamért végigjárom a Golgotát. Első rentabilitásukkor a hatvanas években a rendszer csűrte, csavarta az ügyet, néném összeroskadt, és hónapokra a Hárshegyre került. Meglátogattam, furcsa mosollyal fogadott, lelke összetört, az arcára volt írva szenvedése, bizony nem volt ott senki, aki bárkit is szívesen lefényképezett volna. 

– Te soha sem felejtkezel el rólam, mondta olyan fájdalmasan keserű mosollyal. Nézd, mi lett belőlem?

Ahogy kiléptünk a kórteremből vállamra borult, és zokogott. Én is nyeltem könnyeim. Állapota talán megmagyarázta örök félelmüket, kevésre emlékezz, nevekre soha.Sorsukkal ötvenhat előtt szinte osztozott a fél ország, a másik felére meg már nem került sor, a forradalom közbelépett.

Előtte talán félelemből, vagy megvetésből, olyan sok ember mélyen hallgatott, a terror pedig hallgatásukból merített.

– Pedig öcsém, említette egy másik alkalommal néném, a legbefolyásosabb politikai vezetőiktől a magyarság tudat is távol állt, és akár csak az ávón, sokan voltak. Nem a fajukat ért sérelem lehetett a terrorjuk első gondolata, hiszen saját testvéreiket is bántották, hanem az egykori kiközösítés, elsősorban saját közösségük részéről. Ők, a megvetettek, az árulók voltak a terror mögött. Most az ávón bizonyítani akartak, teljesíteni. Láttad volna, hogy sokan mennyire meg voltak verve, amikor visszahozták, és belökték őket a cellába. Persze, amit az oroszoknál láttak az őket is félelemmel tölthette el, nekik is volt kitől tartani. Egy farkascsorda volt.

És az elitjük milyen művelt volt. – sóhajtott fel. Hallhatta ezt ő eleget a háború előtt, amikor magyar írók, és képviselők társaságához tartozott.

– Voltak viszont belőlük bőven az élet minden posztján hadnagyocskák, őrnagyocskák, a felső akarat végrehajtói, a feljelentgetők, a társadalmi reagálások megfigyelői. Hitvány társaság, aljas gyilkosok, őrültek voltak. Egy nemzetet taszítottak mélyebbre, tovább feszítve a társadalmi, faji ellentéteket. Érted te ezt sors?

Néném volt munkahelye, a katonai térképészet az öccse megszökése idején az ott eltöltött éveit nem igazolta az első rehabilitáláskor. Hogy az ügye tovább bonyolódjon még erről is volt mit mesélnie.

– Amikor Feri megszökött, legnagyobb félelmemre az egykori osztrák-magyar monarchia térképeiből pont azt a horvát határszakaszt készítettem el, ahol bátyád átment a jugoszlávokhoz. Felháborító pech, egy őrült véletlen! Meglepett az ávón, hogy mennyi mindennek utána néztek, ami magánéletemet illeti, de ez elkerülte figyelmüket. Ha ezt megtudják, semmi sem mosta volna le rólam, hogy én segítettem az öcsém szökését. Felkötöttek volna érte, de talán ott bent a munkahelyemen akadt valaki, aki ezt eltussolta. Ki tudja? 

A festő kollégám folytatta. Ő már azon volt, hogy megszólítja az ismertnek vélt öreg szállítómunkást, mert tiszt korában sokat beszélgetett vele. De aztán letett róla, mert ezekről az emberekről nyilvánosan nem illett tudni és lehet, hogy talán nagyon mérgesen reagált volna a közeledésre. Szemlátomást figyelemre méltónak tartotta ezt az egykori jó kapcsolatot és a volt beosztást. Ő volt valaki. Akitől, úgy tűnik, talán féltek.

Sokat beszélt környezetéről, most munkásőr volt, felesége is párt továbbképzésre járt, fiát már elvitte a rendőrség egy párszor, pedig még csak általános iskolába járt, ha járt. Elmesélte, hogy nem képes a gyerek figyelni. Azért csavargott el és lopott, bár neki is azt mondta az apja egykor, hogy hülye vagy fiam az élethez, de jó leszel festőnek, és milyen igaza lett, mondta derülten. A fiamból is az lesz. Lőrincen, ahol lakott, ismerős volt egy sarki kocsmában. Egy ütődött, iszákos anya és súlyosan korlátolt fia látogatta az itatót. Az anya fél részegen sokszor arról kezdett beszélni, festőnk szerint, hogy a fia már benne van a korban, csak a nők nem veszik észre, de ő egy jó anya… Az egész világ, ami körülvette egy társadalmi fertő volt.

A történetét az egykori katonatisztről így, ahogy elmesélte nem hittem el, mert nem hiszem, hogy katonatisztek végignéztek kivégzéseket, de ávós tisztként igen, úgy beszélhetett a hóhérral is. Ehhez meg is volt a jelleme, és ez talán megmagyarázta a különleges esetet a vonaton, és a vélt ismeretséget is Pista bácsival. A két sváb származású testvér, akik szintén festők voltak, gúnyosan nevetve vélekedtek róluk.

– Ha nem ebben az áldott jó kommunizmusban lettünk volna, hanem abban az átkos múltban, ezekből soha nem lett volna egyenruhát viselő ember, se vasutas, sem postás, talán még katona sem.

Egyszerűen nem volt meg a kellő műveltségük, iskolai végzettségük, jellemük, ezt látni is lehetett rajtuk. 

Másnak ez nem tűnt fel? 

 

 *

 

Egy matrózsapkával leptük meg barátainkat, és négyen az Üllői úton a Nagyvárad tér felé tartottunk, amikor az egyik kocsma előtt két óriási rendőr egy részeget vert félholtra mindenki előtt az utcán. A részeg az egyik rendőr gumibotjának ütésétől lerogyott a fal mellett, és meg sem mozdult, a két rendőr idegesen körülnézett. Megijedtek a váratlan fordulattól. Amikor az meglátottak bennünket az egyik ránk ordított, megfogta a karom, és mindenkivel levetette a matrózsapkát.

Még fiatal legények voltunk a két martalóc meg igen verekedő kedvében volt, felírtak minket botrányokozásért. Véleményünket nem kérték, szemlátomást mintha miattunk verték volna el a részeget, majd okot keresve egybemosták a rajtunk látottakat, és a maguk igazát. Egy hét múlva beidéztek a rendőrségre, ahol egy még nagyobb rendőr, de ezredesi rangban vont felelősségre, hogy mit is csináltatok ti az utcán?

Sokat vártam, amíg rám került a sor. Kár volt ezt a világot megismerni, mert az épület belső rendje, még építészetileg is a gyanakvást sugallta, ablak nélküli zárt folyosók voltak mindenfelé. Parányi tolóablakok, amik mögül egy érzéketlen távoli hang ki- kiszólt, és a következő személy nevét kérte, majd zajjal becsukódtak.

Parancsszerű behívások, semmi sincs itt, ami bíztató lenne egy polgár számára, mintha, aki ide betévedt az mind bűnös. A hatalom uralta a hangulatot, itt nem illik mosolyogni, nevetni, sértésnek is vélhetnék. Szobája ajtaján lévő névtábla jelezte a rendőr nevét, és rangját, civilben volt, amikor beléptem, egy cinikus mosollyal nézett végig rajtam.

Kérésére elmeséltem neki, hogy mi történt, megemlítve a martalócok verekedését is, zavartan forgatni kezdte a cédulát, ami feltételezhetően a rendőr jelentése lehetett, egy pillanatra úgy tűnt, hogy a kezével int, hogy mehetek. Nem értettem a mozdulatot, rám szólt.

– Mehetsz. Semmi több, csak mehetsz, és intett, megint ingerülten. Már elmúltam 20 éves, nagykorú, mintha egy polgárt nem így kellett volna kezelni. 

A hónap végén Ilona hívott meg minket egy esti szórakozásra, a ház üres lesz a hétvégére, az apja is a vállalatnál dolgozott, ismertem őt jól. Cégünk munkásőr, és rendszer szimpatizáns emberek sokaságát alkalmazta, apja a párt egyik oszlopa volt. Bele is illett. A mulatságra sokan elmentünk, Ilona engem azzal hívott, hogy be akar mutatni az egyik barátnőjének, ha régi barátnőm már nem érdekel, valahol a belvárosban laktak.

Ő csak nem régen lett újra érdeklődő a fiúk iránt, de nagyon – miután arisztokrata származású barátja elhagyta –, és most a fiúk futottak utána, ő meg bizony hagyta. Nagy keblű, lazán öltözködő, a fiúkkal könnyen barátkozó lányt lépten-nyomon követték a lakásban, én bent ültem a szobába a többiekkel, de rövidesen kezdtem unni a partit. Ott volt egykori barátnőm is, és zavart, mert a másik bemutatott kislány helyesebb volt.

Volt barátnőm az összes andalító, érzelgős lemezt feltette, vagy énekelte, sokszor szinte kiüldözött vele a szobából. Már régóta nem kedveltem őt, van ez így néha. Hozzám fordult, megkérdezte, hogy vajon emlékszem-e a dalra, és elkezdte énekelni. A válaszra várt. Meg valami érzelgősséget.

– Ki énekelte azt a dalt kérdezte?Mire vissza visszakérdeztem, megmondta.

– Akkor hagyd, hogy ő énekelje, jobban érti. Kimentem a konyhába, már teher volt jelenléte.

Rosszkor érkeztem, Ilona, és az egyik kollégám már éppen nyakaltak, és a fiú keze igen csak a szoknyája alatt volt. Hirtelen megjelenésemre, lassan szétcsúsztak, még csak nem is leplezték, amit csináltak, nem láttam őket, amikor beléptem. A fiú morgott valamit, amikor visszahőköltem, de nem tudta a mondatot befejezni,

Ilona is éppen, hogy elfordult tőle, nagy hirtelen a konyhaajtó egy robajjal kinyílt, és előbb egy, majd még két munkásőr oldalazva bedőlt, betántorgott, már ahogy ők mozogni tudtak az akkori helyzetükben. Az első, és az utolsó fogta Ilona apját a hóna alatt, aki szinte az eszméletlenségig leitta magát, de a másik két proletár is igen rongy állapotban volt.

Az apja nem is tudott lábra állni, ez nem volt a huszadik eset, hanem a sokadik az életében. A mama is azért hagyta el őket évekkel ezelőtt. Most azon tűnődtem, hogy miként tudták ezek ketten felhozni őt a harmadik emeletre.

Fejükön oldalt, csálén állt az intézmény csákója, gombok hiányoztak a már kinyílt ingükről, s az kint lógott a nadrágjukból, minden koszos, sáros volt rajtuk. Pufajkájuk is, mint az atilla lógott rajtuk, igen csak egy vert hadra emlékeztetett ez a részeg gyülekezet.

Mint az új osztály mai, kiváltságos tagjai, létüket, és cselekedetüket mindig egy rég letűnt világ, állítólagos, embertelen társadalmához hasonlították, bár kár volt az erőfeszítésért. Még akarva sem tudták előállítani azt a jobb, különleges embertípust, amiről kétes erkölcsű vezetőik traktálták a nemzetet, ha csak most itt, ők maguk nem voltak azok.

– Ki tudja?

Ilona lovagja is kifordult a konyhából, halkan hozzám szólt, mert az előszoba ajtóban álltam, hogy akkor mi lett volna, ha tovább tudott volna menni az etye-petyével, és nem én, hanem ez a három testőr lépett volna be előbb? Nevettünk rajta, de Ilona már tessékelt is ki bennünket.

– Menjetek be a szobába, kérlelt minket elkeseredve, de az előszoba ajtajában maradtunk. Talán kell valami segítség.

Az utoljára belépő munkásőr, csak most vett észre minket, kisvártatva jobb kezében a nagy nehezen előkotort pisztolya, amit kiáltozva az égnek emelt, és mi az Isten... van itt, kik ezek?

– Szétlövöm ezt a fasiszta bandát!

Harciasan forgolódott a konyhában, mert feltámadt benne a párt hőse, amikor meghallott bennünket. Bizonyára ellenségének vélhetett, talán kioktatták egymást tivornyázás közben, hogy miként hangzik egy fasiszta nevetése, és most felismerte. Esetleg a jelszó az volt, ha részeg vagy támadj! Ilona mintha ezért is tolt volna ki mindkettőnket a láthatárról, hadarva magyarázta neki, hogy mi a munkatársai vagyunk. Már ismerősök lehettek neki a jelenetek.

– Azért, mert lövök, fenyegetőzött a proletár.

Másik kollégája, szuszogva, sóhajtozva, nagyokat ropogtatva az altájról, elfektette a konyha kövén a félig eszméletlen papát. Még mindig guggolva, jobb kezét felemelte a harciaskodó elvtársa felé, egy jól van, jól van Józsival nyugtatta őt. – tedd el a pisztolyod!

– Ilona! Hozzon gyorsan egy párnát, kiáltotta el magát, de már késő volt, az alkoholtól megszabaduló papa görcsösen hányni kezdett. Gyomra tartalma szétfolyt a konyha kövén, szaga gyorsan betöltötte a konyha, és az előszoba levegőjét. A párna már nem segített volna, a két proletár orrukat fogva, fintorogva kitámolygott a konyhaajtón, otthagyva mindent társuk lányának.

Ebből nagyon elegem volt, elfogott az undor, Ilona sírt, ki-be rohangált, elmondta mindenkinek, hogy a papa megjött, baj van, a partinak vége, és menjünk haza. Majd megmagyarázza később a történteket. Én hamar az utcán voltam. Otthagyva az új barátnőt, aki még egy telefoncímet szeretett volna tőlem kapni, de nem volt telefonunk. Később üzenek. – feleltem neki.

Hónapokkal az események után azt mondta az egyik volt barátnője, aki a kollégám volt, hogy miután Ilona kilépett a cégtől egy hétvégén, a körúton egy olasz ledudálta.., reggel felé, hazamenetkor meg kapott egy pulcsit ajándékba...

 

Egyetlen testvéröccse két keserves év múlva öngyilkos lett, sok volt neki a homoszexuális élet, az alkoholizmus örökké nyomasztó hangulata.

 

 

 *

 

Valamikor, a cégnél hárman szabadultunk fel, mint inasok, István volt a harmadik. Elfogadott iparosként egyszer hangos botrányba keveredett az egyik munkatársunkkal, aki közvetlenül mellette dolgozott. Az rátette a tízórai szendvicsét egy papírhalmazra, ami István gépe tetején volt és a paradicsom lé kifolyt belőle, átáztatva a papírt.

Ő üvöltve söpörte le a szendvicset a földre, a másik döbbenetére, és magából kikelve állította, hogy az egész napi munkája kárba veszett, mert az nem holmi papír volt, hanem opera librettók, amit ő már hetek óta írt. A másik alig tért észhez, talán azt sem tudta, hogy mi az opera librettó. Csak annyit mondott neki, hogy, amit eddig mondtál azt vedd be a művedbe, majd a bolondok jellemzőjével, a halánték körüli mutatóujjkörzéssel ott is hagyta.

Bámultunk, mert azt alig hihette el valaki, hogy librettókat írni István emberileg komolyan képes lett volna. És erre használta a munkaidejét?

Osztálytársként fel sem tűnt, hogy ilyen dolgokba gabalyodott, de hát ilyen időket éltünk, meg kell érteni a kort, volt ekkoriban a hivatkozás mindenre.

Amikor még inasok voltunk, egy délutáni műszakban Péter egy hatalmas paradicsomot dobott felé, majd a nevét kiabálta, és gyorsan elugrott az egyik gép mögé, István felnézett, és a paradicsom pont telibe találta. Engem látott meg, mert Péter elbújt, amint a paradicsomlét dühöngve törölte le az arcáról. Őrjöngve felkapott egy nagy tokmánypofát, felém rohanva ordított trágárságokat, menekülnöm kellett, mert az elhajított szerszám súlyos károkat okozott volna bennem. Botrányos, hogy ilyen fegyelmezetlen, kulturálatlan állapot előállhatott. Bár én fizikailag sokkal erősebb voltam, mint István, dühe menekülésre kényszeríttet, főleg azért, mert nem is vettem észre a paradicsomot Péter kezében. Ingerültté tett a helyzet, amibe kerültem. Legszívesebben Péter után mentem volna. Az emberek hamar kivetkőztek.

Ahogy kiugrottam az ajtón a műhelyből, a következő másodpercben az elhajított szerszám ki is vitte az ajtó ablakát, de még a fémkeretet is elgörbítette. A többieknek kellett lefogni őt, mert annyira sértette az ellene elkövetett esemény. Sokáig nem szólt Péterhez, azon kívül, amit a munkája megkövetelt, tőlem mérgelődve egy idő után bocsánatot kért.

Hónapokkal később, újra jó iskolatársak voltunk, az inas évekből még sok volt hátra, nem tudtam haragot tartani, hiszen egy osztályba jártunk. István azonban nem volt egyedül ebben a különleges világban, dolgozott itt velünk, egy szánalmasan ostoba, primitív ember, már jól benne az ötvenedik éveiben, operaénekesnek tanult magánúton, de még ilyen trágár emberrel én nem dolgoztam soha életemben, sőt büdös is volt, amit egy gúnyos mosollyal nyugtázott, ha az ember elment mellette.

Talán ő ihlette egykori inas társamat a librettók írására, mert egymás mellett dolgoztak.

Évekkel később még István esküvőjére is meg volt hívva, de barátságuk ott nem sokáig tartott, mert nem lett bemutatta a vendégeknek, mint operaénekes, ő meg nem énekelt unszolásra. Ott is hagyta a társaságot még a vacsora előtt. Örültem is neki, mert féltem, hogy mellette kellett volna ülnöm. 

Az esküvőre, mint régen ismert kolléga tehát én is meghívott voltam. Meglepett, bár az évek folyamán a viszonyok változtak, az inasévek eseményei is eltűntek a múltban. Én szerettem a kisebb társaságokat, nekem ehhez az esküvőhöz kellett volna egy közeli barát, vagy egy ismert közösség, mert így jobb lett volna a hangulatom beszélgetni. Alig ismertem valakit. Inkább István menyasszonya kérésére voltam itt, kellemes teremtés, többször kért, hogy feltétlenül menjek el. Szüleit ismertem egy korábbi találkozóból, jószívű, vidám, vidéki emberek voltak. Inkább szemlélője, mint részvevője voltam ennek a vigadalomnak, egy kívülálló, aki már egy más világra tekint.

Munkatársam édesapja bemutatta nekem a fiatalabbik öccsét, aki egy kabaréba illő, késő negyvenes éveiben lévő férfi volt. A megszólalásig hasonlított az ötvenes évek egyik angol komikus filmszínészére, majd rám bízta őt, hogy figyeljem, ha ne talán többet iszik a kelleténél…

Ívott ő már eleget a templomi esküvő előtt, nem igen kellettem én ide, sőt még egy üveggel hozott is magával a tokajiból, és így lerészegedett mire a templomba értünk. Volt polgári esküvő is, ekkor lett velem közölve, hogy a templomiról ne említsek senkinek a műhelyben, mert István belépett a pártba. Beállt a paranoid viselkedés, hogy most mi lesz, ha kitudódik, mert a kislány szülei Tokajba való vidéki emberek voltak, ragaszkodtak a hagyományos esküvőhöz.

István még meg is jegyezte nekem, hogy szólt a papnak, hogy fogja rövidre a liturgiát és koncentráljon a lényegre, mert rühellné, ha az ügyet a párt megtudná, hogy katolikus templomban volt az esküvő. Ez igen, most mit csináljon a pap, suttogva beszéljen? Vajon miért nem tudott a párttagsággal várni az esküvő utánig?

– Várhattál volna a belépéssel egy pár hetet. Ott mindig van felvétel, de nem értem, hogy minek volt neked rájuk szükséged? Ha meg valaki megkérdezi, hogy miért volt templomi esküvő, nem azt akarja tudni, hogy mit mondott a pap, arra lesz kíváncsi, hogy miért voltál ott?Amúgy nem értem, mi szükséged volt a pártodra?

Emlékszel, hogy Miska mit mondott, hogy a múltban sem volt semmijük, meg most sincs semmijük – és az anyja ma is olyan szegény, mint volt –, de ők is tagjai a pártnak, akkor meg minek belépni? Náluk a szegénység már norma volt. De nem nálatok, mond, mit nyersz velük?Most meg, ha már az első héten megütköznek elveid, mi lesz később?

– Bólogatott, remélem, kanyarított egyet a válaszán, hogy hamar végez a pap, és gyorsan kint vagyunk innen, kerülve a pártra utaló megjegyzéseimet. Csak a szomszédok ne lássanak meg. Kezdtem hinni, hogy bujkálva kell hazamennünk.

A hirtelen megismert nagybácsi, és én egymás mellett álltunk a templomban, az utolsó sorban. Egy darabig fütyörészett, majd dúdolt valami dalt, egyszer csak megszólalt Bandi, mert így hívták, hogy pajtás bajba vagyok, majd bevizelek. 

– Mit gondolsz, suttogta, van itt WC?

– Templomban?– kérdeztem. Körülnéztem. Most nincs itt senki mellettünk, akit megkérdezzünk, nem tudsz várni?

– Várni, kiáltott fel, mindenki megfordult, ránk néztek, a pap tekintete is ránk meredt. Bandi gyorsan a fülembe súgta, hogy a pap talán azt hitte, hogy valami kifogása van az esküvő ellen. Bal kezével előre integetett, jobb kezét a vállamra téve. Bal keze mutató ujjával rám, és önmagára mutogatva széles vigyorral jelezte, hogy ez csak valami egymás közti beszélgetés volt.

Már toporgott, egyik lábáról a másikra állt, egyszer csak kifutott a templomból. Amikor újra megjelent az egész nadrágja eleje nedves volt. Káromkodott, hogy együtt kellett vizelnie egy kutyával a templom oldalába, de így is a fele a nadrágjába ment, mert megjelent a kutya gazdája, egy nő. Ezért hamarabb abbahagyta, csak a veséje nem nyugodott..,nem tudta tartani…Végig kellett az utána kiabáló kutyatulajdonost hallgatnia, hogy micsoda aljas ember az, aki egy templomot oldalba vizel? Én meg, folytatta Bandi, megkérdeztem tőle, hogy a kutyájától ezt miért nem kérdezte meg? A nevetés kerülgetett, el-elfordultam tőle. Mi itt a hátsó padban külön életet éltünk, a pap néha fejét emelve felénk nézett. Majd társamhoz fordultam megint, mert most tűnt csak fel, hogy szaga is van.

– Az Isten áldjon meg Bandi, összevizelted magad, elment az eszed, hogy nézel ki? A bátyád meg majd mindkettőnket leteremt, gombold be a nagykabátod! Rám se figyelt, dülöngélve kapaszkodott a padban, majd kibökte.

– Az áldáshoz a legjobb helyen vagyunk. Nagyon látni?

– Igen, nagyon látni, de bűzlesz is!

– Hát pajtás, akkor mi lett volna, ha becsinálok? Nem tudtam abbahagyni! Mert az a nő megjelent! Még jó, hogy a barátnőm tegnap előtt összeveszett velem, és nincs itt. Az is süketelne itt nekem. Nehéz volt egyenesen állnia, de beszélnie is, végre kibökte, hogy akkor menjünk a bánatba innen, és sürgősen, mielőtt a többiek ki nem jönnek.

– És az esküvővel mi lesz?

– Majd elmondják, ez sem különb, mint a többi, akár el is képzelheted magadnak, különben is már majdnem vége van. A bátyámnak meg talán lesz egy nadrágja, amit felvehetek.Ott hagytuk a templomot a násznéppel, vendégekkel együtt.

Március legelején jártunk, és hideg csípős szél fújt, a hőmérséklet fagypont alatt volt, mire hazaértünk gyalog, a nedves nadrág keményre fagyott Bandin. A kigombolt kabátja hajtókájáról elhagyta a neki is kitűzött virágot. Az úton hazafelé még megkért egy párszor, hogy menjek előtte, ami nehéz volt, mert egy ideig még tántorgott. Falaztam neki, a hidegben egy idő után kezdett kijózanodni – restellte, ami törtét vele –, alig tudott rendesen lépni a fagyott nadrágtól. Majdnem bujkáltunk…

A vacsorához már megvolt a hangulat, később a tokajiak bírták, a pestiek már nem az erős italt, mi fiatalok egy helyen ülve beszélgettünk, hirtelen István ült le mellém.

– Átjött az unokanővérem mondta suttogva, anyám unokahúga.

Gyere, bemutatlak, bár nem örülök, hogy itt van. Forgattam a fejem, igen valóban egy új arc volt a szobában. 

– Mi bajod van vele?

– Egy utcalány.

– Akkor miért akarod bemutatni?

– Mert az anyám mondta, látta, hogy egyedül jöttél az esküvőre, ne ülj magadban.

Később egymás mellett ültünk Évával. Az asztalra könyököltem, de már csak nyalogattam a borom, ő hirtelen megfordította a székét, háttal ült az asztalnak, közel hozzám, valamilyen süteményt evett. Az est folyamán érdeklődő, simulékony volt. István is néha mellém ült, mint most megint.

– Na, hogy megy? – kérdezte halkan. Vállat vontam, nem igen vonzott unokanővére természete. Erre tovább állt, és mérges grimaszokat lőtt arckifejezéseivel az asztal másik oldaláról az elfordult unokatestvére felé. Utálta őt. Percek múlva, hirtelen rám szólt Éva.

– Nem veszed észre, hogy a morzsák az ölembe hulltak? Lenéztem a ruhájára.

– Igen látom, és mit tehetek érted?

– Szedd le őket a szoknyámról, volt a rövid válasz.

Az asztalon lévő szalvétával lelegyezni próbáltam a morzsákat a rövid, most feltűnően felcsúszott, ráncos miniszoknyájáról.

– Nem úgy, szólt rám Éva, a kezeddel, és az egyikkel nyúlj a szoknyám alá, emeld fel. 

– Komolyan gondolod? Abbahagytam a legyezést. 

– Nem, nem itt, válaszoltam röviden.

– Áh, kisfiam, te akkor nagyon kezdő lehetsz még. Gúnyosan végigmért, gondolhattam volna, fejezte be egy vigyorral. Felállt, és rövidesen talált magának egy másik társaságot. Többet szóra sem méltatott. Percek múlva István megint mellém ült. 

– Mi történt, hamar lelépett mellőled, nem kellettél neki az éjszakára?

– Úgy néz ki, nem akartam a szoknyája alatt nyúlkálni, ahogy kérte. Elmeséltem neki Éva kívánságát.

– Mondtam neked, hogy egy lottyó, én meg sem hívtam az esküvőre. Az anyám meglátta őt az utcán a házak között a templom után, és szólt neki, hogy jöjjön át. Két gyereke volt, két apától. Az apja ott volt iskolaigazgató, ahová István, és én, mint inasok jártunk.

Késő este volt, már mindenki dülöngélt. Bandi egy sarokban aludt, egy másik nadrág volt rajta, most mások voltak a teljes lerészegedés útján. Már nem tudtak egymásra várni, a mellék helység mindig tele volt, a kertbe jártak ki a férfiak.

Még ilyen esküvőn nem voltam. De disznóölésen igen, ott mindegy volt, hogy hová vizelt a sok részeg férfi. Arról is említhetnék, az eszemben járt, de minek?

István röviddel távozásom előtt kilépett. Talán már meghallotta a párt hívó szavát, vagy csak az általa olyan sokat emlegetett Metró egyenruhája vonzotta. Nekem is arról beszélt, hogy ott van a helye, ahol a társadalmi frissesség, és az új, a modern most kezd kialakulni.

– Irigyellek. – említettem neki. Őt is megnyerte magának az eszme, bár most nem voltak vidéki pártprogramok, itt helyben kellett helytállnia, még szerencséje is volt. Feleségét fiamnak szólította, az asszonyka derűsen említette nekem az esküvő után, hogy akkor miért vett el, ha fiúnak tart?

Az öccse is nősülni akart, beleszeretve első unokatestvérébe, az utazásom előtt beszéltem vele, bejött a műhelybe. Kívánságai voltak, egy másik ismerősömmel együtt. Talán már az első osztrák faluból visszafordulhattam volna, csak az egyiket kielégítve, hiszen mindössze száz dollárt kaptam erre az útra, és amúgy hetekig kellett volna megélnem belőle. Vajon mit hittek ismerőseim, ha ők nem utazhatnak, valahogy baráti kötelességem lett volna igényeiket kielégíteni? Gyakran elgondolkodtam róluk, és a társadalomról. Nyomasztó világ volt ez, alacsony színvonalú emberi kapcsolatokkal. Mi magyarok úgy éltünk vele, mint a szomjas ember, aki soha nem ivott tiszta vizet. Amivel lelki szomjunk oltottuk az olyan volt, mint az esővíz.

Életvitelünkkel, szokásainkkal önmaguknak ártottunk, gyakran ismételve nyomasztó, visszahúzó állapotokat.

 

 

 *

  

 

Vadvirágok, nefelejcsek.

 

 

Barátom, akivel annyit terveztük az utunk, és aki oly sokszor megígérte, hogy elbúcsúztatni kijön a pályaudvarra, távol maradt.

– Utoljára megiszom veled egy pár korsó hazai sört, emlegette jó néhány nappal ezelőtt keserűen. Semmi nem lett belőle. Az elmúlt este sem jelentkezett.

Ezt mintha sejtettem volna, látható is volt viselkedésén, ahogy az elutazásom napja közeledett. Nem bírta elviselni, hogy elmegyek, és neki megint maradnia kell. Talán az ismételt kudarc fojtogatta, esetleg az eddig takart irigység, annyi csalódás után. Némileg megértettem őt. Az elmúlt hetekben sokszor visszatért rá, hogy terhére volt külföldön élő híres unokanővére, aki miatt elutasították.

 (Hónapokkal később sajnos visszaélt barátságunkkal – adósom maradt egy pár száz forinttal –, amiről úgy állapodtunk meg, hogy anyámnak visszafizeti. Egy alkalommal meg is látogatta őt részegen, és még ő akart kölcsönkérni, említve, hogy bánata van. Anyám számon kérte.

– Laci, te tartozol nekem. Azzal mi lesz?

Mire ő igen ostobán válaszolt.

 – A maga fiának sokkal több pénze lesz nyugaton, mint nekem valaha is itthon, és azt a pénzt soha nem adom vissza. Az anyám erre kipenderítette.

– Lejárattad magad, tűnj el innen!)

A búcsúzás a rokonságtól a pályaudvaron rövid volt és csendes. Került rá egy fél óránk, a peronon beszélgettünk.

– Ne felejts elmenni Klagenfurtba, kérlelt anyám – hiszen két nap híján majdnem ott születtél –, és most megláthatod a hegyeket, a gyorsfolyású Drávát. Menj el a Bahnhof Strasszéra is, gyerekkorodban sokat meséltem az Andruskó családról, emlékszel rá? Engem segítettek, nézd meg, hogy ott laknak-e még? Náluk sok volt a gyerek, ha az örökösök még ott laknak, és emlékeznek rám, üdvözlöm őket.

–És nézz be egy könyvesboltba is, talán a Kirchenmaus, Morgen Sorgen, esetleg a többi képeskönyv is még kapható. Mindig keseregtél utána, amikor a kórházból nem adták vissza. Írj egy lapot onnan, hozzátesszük a többi képhez, amiket még én hoztam. Ugye megteszed, fiam? Anyám igazított egyet az ingem gallérján.

Bizony kedveltem gyerekkorom élményeit, azokat a színes mesekönyveket, és a rengeteg, karintiai osztrák tájakról összegyűjtött képeslapokat. A mesekönyv rajzai elbűvöltek gyerekkoromban engem is és a felnőtteket is. Anyám megölelt, megcsókolt, örült, hogy megtekintem egykori élményeit.

Beszállás után a folyosó ablakából sokáig integettem neki. Tudtam, hogy legszívesebben velem jött volna, furcsa érzés volt, hogy sokáig nem fogom őt látni.

Még a fülemben csengett az utazási iroda alkalmazottjának nyomasztó, de kétértelmű kérdése. Amikor a jegyeimet vásároltam még úgy hittem, hogy elutazom Klagenfurtba, azonban nem volt nálam elég pénz, hogy a különböző vasúti jegyeket megvegyem, így nem váltottam jegyet a hazatérő vonatra. Az alkalmazott rám nézett.

– Most mit fog csinálni, hazajön? – kérdezte minden érzelem nélkül.

– Holnap visszajövök, elintézzük.

– Biztos, hogy visszajön?

A vonat lassan húzott ki a füstszagú pályaudvarról, Bélával elhelyezkedtünk a fülkében, elrendeztük bőröndjeinket, leültünk egymással szemben. Egy pár perc múlva egy idősebb hölgy is bekopogott. Mosolyogva nyitotta ki a fülke ajtaját, megkérdezte, hogy meddig megyünk, és, hogy velünk ülhet-e? Igenlésünkre örült, hogy Bécsig lesznek beszélgető partnerei. Helyet foglalt, gyorsan elrendezte csomagjait, segítettem neki feltenni azokat a poggyásztartóra. Nyáriasan öltözött az útra, szemlátomást felkészült a melegre.

Ruháját nőiesen megigazítva, a gyűrődéseket kisimítva, önmagán végig tekintett, majd megnyugodva nézett ránk. 

– Jó idő van az utazáshoz, bizony ám, jegyezte meg örömmel, az emberek jobb kedvvel utaznak. Orcája pirosas, kisimult, vidám tekintetű, ami kellemes megjelenésűvé tette. Mint a legtöbb korabeli, otthonosan tette, vette dolgát a fülkében. Beszélgetni kezdtünk. 

Ő Liege-be, Belgiumba utazott a fiához. Megjegyezte, hogy ez volt az ötödik útja, s minket is megkérdezett, hogy jártunk-e már nyugaton? Mindig vágyakkal indult neki, szerette a fiát látni, hiányzik, mert itthon egyedül élt.

Imádott utazni. Rövid hallgatás után kedvesen érdeklődött szándékaink felől. Elmondta véleményét az első útja izgalmairól, ő is átélte, amit most mi. Szinte bevezetés nélkül, az idősek bizalmával lassan mesélni kezdte a belgiumi látogatásai történeteit. Megemlítette, hogy van egy érezhető különbség a mai, és az ötvenhatban elment fia között, ennek ellenére olyan jó vele lenni, az apjára hasonlít. Most egy franciaországi autókirándulás terveztek. 

– Majd elmegyünk addig, amíg meg nem ijedek a forgalomtól, itthon nem sokat utazom autóban, ott meg olyan sok jármű van az utakon.

Hosszú percekig hallgattuk őt, miközben csattogtak a kerekek a váltókon, még Pesten kanyargott a szerelvény.

Mindig egy kis szorongása volt a fiával találkozni. – tűnődött, talán az idegen világ tette őt feszélyezetté?– Szétszéledtünk mi magyarok, de nagyon, sóhajtotta. A fiamon, és a barátain keresztül mindig felmérhettem valamit, mert meglepett, hogy mennyire beleolvadtak abba a társadalomba. A távolságot érezni, igen azt, köztük és köztünk. Lemondóan legyintett.

Amúgy csak egy baj volt a látogatásaimmal, a sorsot tudomásul vettem, hogy nem tudok a menyemmel beszélni, nem értek franciául. Tanulgatni kezdtem a nyelvet, tényleg csak tanulgatni, mert a nyelvtudásom éppen annyira elég, hogy vizet kérjek, tette hozzá kissé szégyenkezve. Meglepett nyelvi érdektelensége, és tanítónő?

Beszédes kedvében lévő, nyugdíjas volt, Budán lakott. Volt mondanivalója bőven az előző útjairól, örült a hallgatóságnak. Megfigyelve őt, finom, művelt egyéniségnek véltem, korához képest nagyon friss, kedveltem az ilyen embereket. Közben helyet cserélt, mert szeretett menetiránnyal szemben ülni, és folytatta a történetét. Hol rá, hol a tájra figyeltem. Már elhagytuk Budapestet.

– Sokszor eszembe van, tért el a történeteitől hirtelen, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy valaki kint maradjon,– a fiam is kérdezte –, és mindig azt mondta, hogy mama, itt nálunk el lehet. De én nem ismerek ott senkit, néha a fiam egy-egy magyar barátja megjelenik, akivel tudok beszélgetni, máskülönben a városban egyedül sétálok.

Mit tudna egy ember, mint én, ilyen helyen csinálni? Meg különben is itthon kellene hagynom, amit egész életemben kuporgattam, ott meg csak el lehetnék. Engem minden Budapesthez köt, itt nőttem fel, ez az én városom. Már nem nekem való a fiam ajánlata, és ki gondozná a férjem sírját? Akkor majd ő érte szomorkodnék.

Történeteivel elszórakoztatott, szép, takaros országnak tartotta Belgiumot. Visszatért rá, hogy neki is probléma volt az első alkalommal útlevelet kapni, közben a vonat felgyorsult, a kalauz is beköszönt.

Lehúztam az ablakot, a hölgy még meg is jegyezte, hogy rúzsfoltok vannak az arcomon, és felém nyújtotta a papír zsebkendőjét. Anyám csókja volt, vagy talán a sógornőmé, vigyázz magadra fiam, így búcsúzott tőlem. A szél a szemembe fújt, kissé visszahúzódtam az ablaktól; Béla olvasott, az idős hölgy is tízóraizni készült, lassan tűnődni kezdtem.

Fejem tele volt történetekkel, mintha ezeket mind mögöttem kellett volna hagynom, hogy, ha majd mindent elölről kezdek az életben, legyen az újaknak hely..., de itt a vonaton már más ízzel jöttek elő. 

 

 

*

 

 

Alig múltam huszonnégy éves, Pesten felnőve mégis sokat utazgattam az országban. Gyerekkorom óta érdekelt, hogy miként él a vidék. Jártam az országot apámmal, egyedül, és barátokkal. Gyűjtöttem a történeteket, a városit, és a falusit is. Ha akartam, ha nem, velem maradtak, tartalmilag kitöltve sorsomat. A sok kép közül most néhány elgondolkodtató esemény tört fel bennem a legerősebben. Nem sok szép volt bennük, és a szépből kevés volt körülöttem, azt a keveset, amit megismertem most magammal viszem. Azok az értékeim, megtartom őket, mert rajtuk keresztül szemlélem a világot. A véremmé váltak.

Az országot megismerve mindig hiányérzettel éltem. Mi az, ami nincs meg bennünk, magyarokban, miért olyan színtelen, tartalmatlan itt az élet? Mit nyújtunk mi egymásnak? Vagy hiányolni mind ezt csak az én sorsom – és egyeseké –, akik szemlélői vagyunk ennek a sodrásnak.

Ez a furcsa – a fejemben hirtelen felbukkanó –, vidéki történet mélyen bennem maradt, és most halkan gyötört. Átgondolom megint, hiszen csak így tudok megszabadulni tőle. A zakatoló vonat ablakából nézve a pesti tájat, házakat – csendben magam elé meredve, tépelődve az emlékekkel –, hittem, hogy az elrohanó látvány - pergő ritmusa segít mögöttem hagyni hangulatát. Az esemény valahogy olyan jellemző volt arra a világra, ami meghúzódott a nyaralók hazai fénye mögött, lent a Balatonon. Azokról szól, akik ott kiszolgáltak, a helyiek, akik élték hétköznapjaikat. A magyar vidék, a magyar valóság.

Két éve, hogy meglátogattam ismerősöm édesanyját a tónál – ahol egy kis nyaralót építettek –, barátnőmmel, Betty-vel. Szerette ezt az angolos becenevet, csinos, művelt lány volt, de apám szerint még nem az igazi. Március vége felé lehetett, nehezen tavaszodott. Késő este értünk le a tópartra, és a vasútállomástól a sötét, hűvös éjszakában gyalog indultunk el az amúgy nagyon hosszú sétára. Imádta a verseket, szeretett szavalni, fel is használt minden kilométert. Én meg a szüneteket, mert a csókokhoz is értett.

 Másnap reggel csak ketten maradtunk a házban, befűtöttem, mert a kis egyszobás nyaraló nagyon kihűlt. Percekkel később kint kopogtak, az öreg szomszéd kertész volt itt, barátom édesanyját kereste. 

– A szomszédasszony itthon van?– kérdezősködött.

– Nincs, kiáltottam bentről, lement vásárolni. Kiléptem és köszöntöttem

 – Hogy van, Bene bácsi?

– Jól, jól vagyok, felelte röviden, kezet fogtunk.

Szomszédolni szeretett volna – úgy mondta, traccsolni –, kicsit didergett a reggeli szélben. Bele-bele lehelt a markába, az élet mély barázdákat hagyott az arcán, le sem tagadhatta volna, hogy munkája nem a szabadtérhez köti. Vékony, alacsony kis ember volt. Mindig jó kedélyű. 

Barátnőm fürödni akart, gondoltam, hogy szóval tartom az öreget, amíg vagy Betty elkészül, vagy a mama – mi fiúk így hívtuk őt –, a vásárlásból haza nem jön. Az öreg toporogva sürgette a tavaszt, nem tetszett neki az idő. Tavaly nyáron láttam őt utoljára. Most nehezére esett neki beszélni, mert elfelejtette betenni a műfogait, és úgy tűnt, hogy minden szónál az orra veri az álla csücskét. Mosolyogtam rajta. Kíváncsi ember volt, észrevette, hogy a szemem rajta van, mert szinte minden szónál cuppant a szája.

– Jaj, igen, hát siettem – nevetgélt –, mert megláttam a füstöt a kertből, gondoltam, hogy átjövök egy percre, el is feledkeztem a fogaimról. És te, hogy vagy, jutott hirtelen az eszébe? Választ sem várva folytatta.

– Hülyén nézz ki az ember fogak nélkül ugye, a szomszédasszony nincs itt, na, gyorsan elmondok neked erről valamit. Meséltem ezt már neked, vagy csak az öcsédnek, és a Laci gyereknek? 

– Miről beszél?

– Jaj, Istenem, ez tavaly nyáron történt, tudod, hogy lent kertészkedem a villasoron, amikor is, jaj. Nahát, milyen hülye ember is volt...? Hát, szóval, azaz ember ott lent – úgy, ahogy mondom –, az egyik hétvégén rettenetesen berúgott, de úgy...,te jó ég, ha tudnád, hogy azután mi történt vele? El sem hiszed, lendült bele az öreg.

– Kiről beszél?

– Hát ki a nyavalyáról, mint a gondnokról, aki utána néz egy nagyobb üdülőnek a tóparton, ahol én is dolgozom. Nem mondom ki a nevét, mert nincs értelme, de egy szombat estére úgy lerészegedett, de úgy, hogy kérem későn este belehányta a felső fogsorát a klozetba.

– Na, ne mondjon ilyet, ez rettenetes lehetett, válaszoltam. Még nem mesélte nekem. A nevetés környékezett. Elhúztam őt az ajtótól, hogy Betty ne hallja a történetet. 

– Hová húzol?

– Barátnőmmel vagyok itt, fürdik, és ha már így szól a történet, akkor nem akarom, hogy hallja. 

– Áhá, akkor egy nővel vagy itt. Csinos?– kíváncsiskodott az öreg kertész. Rábólintottam.

– Na, jól van, akkor folytatom.... Hány éves? Mindegy, a te dolgod...

Szóval belehányta, úgy, ahogy mondtam és észre sem vette! Te, hallottál még ilyent? Betámolyog a lakásba, a felesége ránézett, uram Isten, elkezdett vele pörölni. Rettenetes szája van ám az asszonynépnek, nem volt ennek a szegény embernek elég baja, most meg ez. De hát az asszony meglátta, hogy a szája jobban becsukódott, és azért pörölt vele, a bánat tudja, talán még meg is ijedt tőle. Amikor meg az ember válaszolt, akkor látták, ugye, hogy nincs felső fogsora. Mosolyogva hallgatom Bene bácsit.

– Most már mindegy, a baj megtörtént, a felesége nagyon szégyellte magát miatta. Másnap a kis unokája jött el biciklivel, hogy menjek gyorsan, mert baj van a papával, rohanok, mert, akkor ugye én semmit nem tudtam még erről az esetről. Ménkűbe, még a lánc is leesett a biciklimről, annyira tekertem, mesélte tovább.

– Azzal fogad, hogy amit most mondok azt nem szabad elmondani senkinek. Elveszi a kezét a szája elől, és akkor látom, hogy nem tud rendesen beszélni, akár csak én most. Nem baj, a fene egye meg, majd beteszem, ha hazamegyek. Na, mindegy, kérdem tőle, hogy mi az, amiről nem beszélhetek, és akkor mondja, hogy mi történt.

Hát kérem…,legyintett,én úgy elkezdtem nevetni, hogy még a vizelés is rám jött, de olyan savanyú pofát vágott, hogy menten megsajnáltam. Én meg más bajra gondoltam..., de ez cudarabb lett, hogy itt mi meg nem történt már, a múltkor is a fene vinné el..., megborzongott a szél hűvös leheletétől..., majd máskor..., most csak ezt akartam elmesélni. Hideg van, emlegette megint, te nem fázol? Tenyerébe lehelt, összedörzsölte a kezét. Hirtelen aztán eszébe jutott a másik történet, újra belevágott.

– Azt hallottad, hogy a tavalyi disznóölésen a disznó a késsel a nyakában felugrott és befutott a kukoricásba? Vigyorgott hozzá, itt, ni, a szomszédomban. Hogy ott mi volt..? Ha láttad volna… Vagy fél óráig keresték a disznót, hozzám is bekopogtak, hogy láttam-e erre futni..., hajnalban, pedig akkor keltem fel. A rossebeket, kint sem voltam a házból, tőlem kérdik, hát nem röhej?

Kezével szélesen mutogatott, láttam, hogy már sokszor elmesélhette a történetet, minden mozdulata alátámasztotta a szavait.

– Mindegy..., – Akkor most mi lesz, kérdeztem a gondnokot? A nevetést alig tudtam visszatartani, persze éreztem, hogy akart valamit, máskülönben nem hívat, igaz-e? Nos, kérem, arra kért – és adott kétszáz forintot –, hogy kezdjem kimerni, vagy valahogy kutatni a klozet tartalmát, mert egy új fogsort csináltatni sokkal többe került volna, idő sincs rá, mert másnap dolgoznia kellett.

Szerencséjére vasárnap volt, én meg, ugye, kerítettem egy malteros kanalat, rákötöttem egy hosszú nyélre és elkezdtem meregetni. Megtaláltam, de mertem jobbra-balra, hát jó mélyen volt, mert más is odajárt, de egy fél órán belül ki is vettem. Nevetgélt.

– Még kérem, ilyen büdösben nem dolgoztam soha az életben – emlegette az öreg fintorogva –, kertész vagyok. Sokszor térdig járok a trágyában az igaz, disznókat is hizlalunk, meg vágok is máshol, de még ilyenben nem voltam. Majd hozzátette; ilyen könnyen sem kerestem kétszáz forintot, amióta élek.

A falnak támaszkodtam, nevetek, az öreg is besegít, a jobb kezét a vállamra tette, még ilyet, még ilyet, ismételgette, közben, kissé szégyenkezve a másik kezét néha a szája előtt tartotta. Oldalt állt, s ahogy a szája becsukódott, engem még talán jobban megnevettetett. Alig találtam a saját hangom, a nevetéstől dülöngélve egymást támogattuk, nagyon meglepett a téma, akadozva kérdeztem mi lett vele, amit..., amit kihalászott?

– Hát mi a franc..., fogtam a slagot, lelocsoltam – már majdnem vihogott –, az ember meg vizet melegített, és egy órán keresztül forró vízben kifőzte. Az van ma is a szájában. A nevetés még jobban kitört belőlem.

– Nincs ebben semmi különös – fogta vissza magát egy pillanatra –, persze más az, ha valaki így berúg. Hehehe.

De, hallod-e, egyszer én is a konyhaasztalon hagytam az enyémet. Egy reggel a kis unokám meg, ugye ott játszadozott, hát leverte. Figyelsz? Ez kint volt a nyári konyhában, ahová a tyúkok bejárnak. Kérem, leesett a földre és bele a tyúksz..ba, lemostam, ma is azt használom, előfordul az ilyesmi.

 Ennyi elég volt, már levegőt is alig tudtam venni, annyira rázott a nevetés.

– Most dobjam el, nézett rám kérdőn? Hát nem? Na, de megyek, mert látom, hogy a szomszédasszony nem jön még, engem meg a feleségem biztosan keres. Isten áldjon. Meddig maradsz? – kérdezte még visszafordulva, amint elindult hazafelé. 

– Egy pár napig, kiáltottam utána.

Azután leültem az ajtó mellett az ott heverő tuskóra, bár a nevetés még mindig bugyogott bennem, lassan eltűnődtem, amint utána néztem a lefelé futó dombon, a tőkék között gyorsan eltűnő öreg Bene bácsinak. Örültem, hogy elment, mert fájt az oldalam a nevetéstől. Milyen különös világban is élt az öreg. Szakszerű ismerete a kertészetről, a szőlőről – és ezekről már máskor is beszélt velem –, csak így egybefolyik olyan történetekkel, ahol a kellemes, és felemelő nincs elválasztva az élet visszataszító dolgaitól. Itt mintha mindent egyforma norma szerint mérnének, és fogadnak el. És most én is rákényszerültem, hogy meghallgassam..., végig nevessem.

Bár nekem is kijutott Pesten, ott valahogy másképpen bukdácsoltak az emberek, ez most itt nagyon meglepett. Nem szeretném ezt az életet élni annak ellenére, hogy szokatlan mozzanatai megnevettettek. Még jó, hogy Betty nem volt itt kint velünk, én még is csak jobban kezeltem egy ilyen történetet. – ő már ájuldozott volna, de miért mesélte el ezt nekem? Percek múlva barátnőm kijött a házból.

– Gondoltál már arra, hogy mit fogunk reggelizni? 

– Egy fél órával ezelőtt még igen, de az óta semmit, és nem is akarok!

 

 

 *

 

Béla felnézett rám az olvasásból, mi van veled biccentett felém, vicceket mesélsz magadnak? 

– Nem, de eszembe jutott egy történet, amióta itt állok. Nyílván nevetgéltem rajta.

– Halljam, kérlelt – felállt mellém –, elmeséltem neki az előbbit, még a fejét is beleverte az ablakrámába, úgy nevetett. Rázta is a fejét utána, hogy nincs az a pénz, amiért ő a szájába tette volna azt a műfogsort, inkább a barátnőjét kérte volna meg, hogy rágja meg neki az ételt. – most én nevettem a gondolatmenetén. Még itthon voltunk...

Említettem neki, hogy egy másik család a vidéki szomszédságból egy alkalommal barátom szüleit látogatták meg hat éves fiúkkal Pesten. Az asszonyok beszélgettek: mi ettünk, ittunk. Az apa kártyázott velünk, vastagon beleköpve a tenyerébe minden osztás után, amitől már ragadtak a lapok. A fia mellette állt, hirtelen az apja fülébe súgott valamit, ő félig felnézve csak annyit mondott neki, hogy csak menjél ki bátran. Barátom húga szalad be később, hogy baj, van, Ferike lepisilt az emeletről.

Az öreg felugrott, ejnye, a szentségit, azt hittem, hogy otthon vagyunk vidéken, kiszaladt megnézni, hogy hol is történt? Mindenkit megnyugtatva közölte utána, hogy esik az eső, ez csak rózsavíz, ne izguljunk. Még jó, hogy csak ezt kellett a gyereknek csinálnia...

– Bécsig elszórakoztatsz, vélte Béla, látom tele vagy ilyen történetekkel.

Kártyáztunk egy rövid ideig, ez kicsit fellazított, szerettem játszani, gyerekkorom óta szerencsés voltam a kártyajátékokban, később az idős hölgy is elővette a francia kártyáit, kanasztáztunk vele is. Idővel Béla beleunt a játékba, mert volt egy kis feszültség a levegőben, számomra sem mindig adódott úgy, hogy egy elhatározás, ami bennem élt, számadásra kényszeríttet volna.

Kimentem a folyosóra sétálni, be-benéztem a fülkékbe, kevés utas volt, a többség nem is külföldre igyekezett. A mellettünk lévő fülkében egy vidám társaság utazott, velem egy idős fiatalok voltak, zenészek, gyakran nevetgéltek, majd átmentem a másik kocsikba. Idővel, megunva az ácsorgást visszatértem a fülkénkbe, leültem szemben az idős hölggyel, kérdezgetett életemről, engem meg a tanári pályája érdekelt.

Mesélt a sok virágról, amit pályafutása alatt kapott – ma már hiányzik –, nyugdíjasok sajnos nem kapnak, említette. Annak idején, amikor tanított azt sem tudta, hogy hová tegye őket lakásában, bódító illatú volt minden szobája.

Manapság még mindig jó érzés, folytatta, ha egy volt tanítványa megismeri az utcán.

– Még jobb, ha én is emlékszem rájuk, derült rajta. Istenem, milyen sok is volt belőlük életemben.

Egy pár percet még beszélgettünk, feltűnt, hogy ámbár ez egy nemzetközi járat, de nem a leggyorsabb a hazai vonatok között, majd Béla, és az idős hölgy ismét magamra hagyott. Az ablakon ki tekingettem, amíg ültem, majd felálltam az ablakkeretnek dőlve, merengve megpróbáltam valami vidám dologra gondolni, de valahogy nem ment. Nem túlságosan izgató egy vasúti utazás, a célom pedig valahol a távolban volt, itt most csak a gondolatok özöne volt velem.

Vajon miért van az, bölcselkedtem, hogy amikor mélyen érző búcsú nélkül, titkokkal elmegyünk, gondolataink, mint valami visszahúzó élmény követnek bennünket. Most is, mintegy a kerekek ütemére. A fülembe zakatolják az emlékezés ritmusát, kellene, hogy valamivel lekössem magam, mert ingerel. Talán, ha többen lettünk volna a fülkében, másokkal is beszélhettem volna.

Képek, emlékek rohannak meg, majd, mint az elszakadt film, amelyből egyszerre csak nem lesz más, mint a fehér vászon, amikor hirtelen megszakad a vetítés. Majd újabbak tűnnek a szemem elé. Rövid történetek a múltból, némelyik alig akart összeállni.

Hol a vidék, hol a városok, helyek ahol megfordultam és arcok, nagyon sok arc, és ezek a történetek... , sorsok, töredékek, talán az izgalom... Később megint átalakul az emlék. Persze nem lehetek egyszerre két világban, ami előttem van, nem ismerem, az tudat alatt foglalkoztat, éltetne. Ami meg követ, elandalít, visszahúz, láttam túl kell tenni magam rajta. A sorsom volt..., kapaszkodott belém.

 

 

 *

 

 És nem is csoda, ha egymás után jöttek. Mi hárman itt a fülkében, hosszasan beszélgettünk mindenről, amit idegenek szívesen elmesélnek egymásnak, a szünetekben az egykori élmények elevenedtek meg emlékezetemben. 

Jóska bácsi huszártiszt volt az első világháború alatt, a Gellért téren találkoztunk vele. Régi, gyerekkori történet. Különös, hogy némelyik milyen mélyen élt bennem. A család lelki barátja volt, valahogy olyan jellem, akivel az életben többet nem lehet találkozni. Életformáját, múltját elsöpörte a második háború.

Még idős korában is nagyon jó képű, mosolygós férfi volt. A két háború között Balassagyarmat országgyűlési képviselője, akkoriban vagyonos ember, norvég feleségével csendben, nincstelenül élt a háború után.

Jó humorú lélek, annak ellenére, hogy minden vagyonából kiforgatták. Nagynéném, és anyám gyakran meséltek történeteket róla. Zsunyi birtokát nagy komondorok őrizték, amikor még jól ment neki, ott létünkkor meg rám vigyáztak. Anyámék gyakran voltak vendégül látva – Jóska bácsi és felesége nagyon vendégszeretők voltak –, mint csecsemőt magukkal vittek ezekre a kirándulásokra.

Szeretett viccelni, gondja volt mások felvidítása, most anyám is nevetgélt vele, mintha tréfásan mesélt volna sorsáról. Az tény, hogy kevés ember vette ilyen könnyen, hogy egyik napról a másikra koldus szegénnyé tegyék. Vagy csak nekünk tűnt úgy?

A zöld posztó tarisznyáját, amit még itt a nagyvárosban is a vállán hordott, megemelte.

– Ez minden vagyonom mondta nevetve, de legalább az ennivalóm belefér.

 Anyám érdeklődött.

– Hol dolgozik?

– Sajnos nehéz volt egy ilyen embernek, mint én, állást keresni, hunyorított hozzá egyet – sok iskolát végeztem –, de ma az enyém a világ legnyugodtabb munkája. Ettől lejjebb már nincs semmi, éjjeli őr vagyok az itteni építkezésen, vigyázok a homokra – soha sem hittem volna, hogy arra is kell –, mutatott a Gellért hegy felé, itt már békében hagynak.

Nevetgélt sorsán, szemeit félig behunyta. Néha, ha felénk járt feljött meglátogatni bennünket, érdeklődött anyám testvérei után:– Terike, Józsi, hogy bírják? Anyám hálásan nézett rá.

 

 –Istenem, említette Jóska bácsi, sorstársak vagyunk, micsoda időket élünk, elmélkedett sokszor. Meddig fog ez még tartani?

 

 

 *

 

 

Néztem a tájat, az elsuhanó falvakat a távolban, a messzeségbe merengtem. Majd hirtelen a pesti kollégáim jutottak az eszembe, ez a két svihák, a részegesek részegesei. De miért ők, egy fojtogató világ szimbólumai? Nem tudtam megszabadulni hatásuktól. Talán még nevetnének is rajtam, amiért az eszembe jutottak. Mint egy, veled megyünk, utadra elkísérünk állapot. Életük, általam megvetett jellemük most felbukkant egy pár percre ezen az úton. Megjelenésük komikus volt, két ívó cimbora, a sokadik kiadása a hazai életformának. Sokszor láttam őket együtt fizetésnapokon, egymás mellett mentek, amint kiléptek a gyárkapun, talán nem is mentek, hanem futottak. Szomjasak voltak.

Dezső volt a magasabb, amolyan egyszálbélű, a barátja a kis Schultz alacsony, pocakos – mint két élő karikatúra –, akiken nevetni lehetett. Dezső nagyokat lépett, sietősen, társa időről-időre lelassult, vagy csak nekem tűnt úgy, majd szapora léptekkel igyekezett a tempót tartani. Néha futnia kellett, ide-oda forgolódott. Odaszólt a járdán mellette elhaladó délutános műszak embereihez – nadrágját két kezével oldalt fel-felhúzta –, jóval bokán felül. Lám még az is el akart veszni a sietségben. Nyílván nem akart lemaradni az előttük álló eseményről, ezt ők a világért sem mulasztották volna el.

Nem is olyan régen, talán tavaly nyáron, egy meleg napon történt velük valami, amit nehéz lesz elfelejteni. A fizetésnapi ivászat már nem volt elég. Rájöttek, hogy sok orvos a környék rendelőjében, ha a férfi gyomorrontással betegállományba akart menni, kiküldi a beteget a mellékhelységbe, és ellenőrizni akarta, hogy az állítások helytállóak-e? Ezt nekik találták ki az orvosok, aligha gondolva, hogy ez milyen könnyen kijátszható.

Ezzel a megoldással nem fognak ki két magyar proletáron, mert ez a kettő dörzsöltebb volt, mint ők, így mindig együtt mentek el az orvosi rendelőbe.

– Na, halljátok, ha ez ilyen egyszerű!– emlegették is egy párszor.

Most Dezső volt az állítólagos beteg, és a barátja volt az, aki elhelyezkedett közel a mellékhelység mellett. Hónapokkal ezelőtt ez fordítva történt, egy másik rendelőben.

Amint a beteget eljátszó barát kijött az orvos szobájából, és a mosdóba ment, a kis Schultz követte őt az ajtóig. A falnak támaszkodva megállt – mint valami idegen –, pár perc múlva a színlelő kijött a mellékhelységből, és visszament az orvoshoz.

Schulz az ajtónyitást figyelte, amint az orvos kilépett a rendelőből, ő beugrott a mellékhelységbe, lehúzta a vizet. Trágár megjegyzésekkel ócsárolta a hátsó felét annak, aki így hagyja a helységet maga után. Az orvos megkérdezte, hogy mi volt itt, mire a csaló barát színesen ecsetelte,– valótlanul –, hogy mit talált a kagylóban. A félrevezetett felcser megfordult, és egy „rendben van”-nal elment.

A két részeges csaló még az utcán is azon nevetett, hogy ez mindig működik, és ezt mindig úgy csinálták, hogy legalább az egyiküknek igazolva legyen a napja. Meg is itták rá az első fröccsöt, ezzel kezdetét vette az ivászat, ami egész nap tartott. Késő este a búcsúzáskor, már alig emlékeztek az aznap történtekre, ami nem is csoda, hiszen keverve itták a sört, és a fröccsöket. Végig itták Kőbánya vendéglőit, idővel ezt az egész eseményt tőlük hallottam, vagy magukról, vagy egymásról elmesélve. Ekkorra valahogy rendeződött tudatukban – volt benne egy városszéli proletár büszkeség, ahogy elmesélték –, hogy ők ezt meg merték tenni… Az eset után napokig nem dolgoztak, nem érdekelte őket a munka, majd amikor újra megjelentek, mindenki a főnököket leste, vajon mi lesz a következmény? Némi szigorral számon kérték tőlük, amúgy semmi nem történt velük.

Dezső nem talált haza a Bihari útról aznap este – így szólt a történet –, bár szerinte, ő kétszer is jó irányba indult el, de eltévedt. A népligeti teniszpályánál terült el, a sportpálya kerítése mellett aludt a porban, a bokrok között. Schulz vigyorgott.

– Még a fákat sem tudta megkülönböztetni a házaktól, vagy vonzotta őt a növények illata, azt hihette, hogy valahol sört mértek – azért keveredhetett el –, a fejét csóválta; hej, de sokat is ittunk. Tekerte is a történetet a barátjáról.

– Képzeljétek, hajnal felé Dezső már átkozta a napot – és ilyen emberrel megyek én ki inni –, mosolygott megállapításán, mert a hasa a sok sörtől úgy tele volt levegővel, hogy egy óvatlan pillanatban, a gázok sógorostól jöttek. Felijedt ez a süket a bokor aljában (Na, na, vigyázzunk a nyelvvel szólt közbe az ivótárs…, majd vállat vont : – Az igaz, még félig részeg voltam.), a derékszíját lassan kicsatolta. Hátát a drótkerítésnek nyomta, lehúzta a nadrágját, rendbe szedte magát az alsóneművel, majd azt nagy ívben a feje fölött lévő bokorra dühében feldobta. Ehhez mit szóltok?

– Látom te is ott voltál, vetett rá a barátja egy félig-meddig sanda pillantást. Melyik bokorból figyeltél?

Már mindenki rajtuk nevetett, a két részeges mintha örült volna a sikernek…

–Így berottyantani, emlékezett most rá a szesztestvér, gyerekkorom óta nem sikerült..., mit csináltam volna a gatyámmal, vittem volna haza?

Közben már világosodott, és alig fogta fel, hogy hol van? A bokorban levő izgés-mozgás felkeltette az ügyeletes farkaskutya érdeklődését, amely vágtatva érkezett. Messziről ugatta a földön fekvőt, aki nagy nehezen megfordult, belekapaszkodva a drótkerítésbe, majd négykézláb állva szintén ugatni kezdett a kutya felé, orrát keresztüldugva a kerítésen.

Valakin ki kellett töltenie mérgét. A kutya ezt nem vette viccnek, harapott, és beleharapott Dezső orrába. Mire ő jajgatva, káromkodva felugrott, közben nekiesett a bokornak, amiről a megszégyenült fehérnemű az inge hátán lecsúszott a földre..., ő pedig megint elterült a földön.

Nem nehéz elképzelni, hogy miként nézett ki, de gyalog nekivágott a hazafelé vezető útnak, kezében a zakója, amivel a bokorban takarózott. Hogy mikor, és miként ért haza azt nem tudtuk meg tőle, a kollégák befogott orral mentek el mellette később is, amikor az útjuk arra vitt a műhelyben.

– Na, most csak meséld el azt, ami veled történt, nógatta Dezső az ivótársát.Schultz vonakodott.

Mert amint most hallottuk, barátja jó irányba indult haza, azonban a felesége, és a lánya már keresésére indult. Amikor meglátták, hogy megint részeg, mind a ketten neki estek, nagy nehezen felismerte őket. 

A lánya keservesen sírt, mivel többen látták őket, az anyját igyekezett visszafogni, de az asszony továbbra is ütötte a férjét. Ő védekezett, kezét felemelte, mire a felségétől mindkét irányból kapott, a lányához fordult.

 – Egy süket dumával, tette hozzá vigyorogva a cimborája. Schultz folytatta:

– Mondtam a lányomnak, mond meg az anyádnak, hogy megszégyenített, meg azt is, hogy soha sem fogom megizélni megint, mert nekem is van önérzetem! Körülnézett a hallgatóságon.

– Te már nem vagy normális, szólt feléje Jóska.

Az apja durva megjegyzésére lánya is neki ugrott még egyszer, undorodva köpködött, a felesége meg elmondta mindenféle szemétnek, és tovább püfölte. Átkozva a napot, amikor ebbe a mocskos családba, lánykorába bekerült. Ez már sok volt néhányunknak, szétszéledtünk.

Napok múlva kis Schultz nevetve újra visszatért a történetre. Ez nem volt az első alkalom az életében, hogy az asszony kidobta és rokonoknál kellett aludnia.

– Legalább nem kellett kocsmába mennem, mert a nagybátyám még többet iszik, mint én, de otthon, és az öreg csinálja a bort is. Megiszom a magamét emlegette némi büszkeséggel, mi meg egyet értettünk vele. A múltkor annyi volt az övé, annyit is ivott.

Kollégánkról is ő mesélte el, hogy a felesége ruhástól a fürdőkádba állította, ráirányítva a zuhanyt, percekig alatta hagyta. A kíváncsi gyerekeik a szobában kuncogtak. Az asszony perelt vele egész nap, kis Schultz szerint a baj inkább az volt, hogy az asszony kimaradt ebből az ivászatból.

Egy fejjel magasabb volt a férjénél, kétszer kövérebb, mint párja, és szerette az italt. Még örülhetett, hogy az asszony nem pofozta fel, gúnyolódott a cimbora hangosan, barátja felé kacsingatva. Pedig csak halló távolságra dolgoztak egymástól. Finom kis társaság volt.

Dezső az utazásom előtt újra eltűnt, és csak napokkal ezelőtt láttam újra. Éppen érdeklődtem utána Jóska barátomtól, délutánosok voltunk, hogy talán megint…?

– Jókor szólsz, ezt nézd meg mi fog történni, most jöttem be a portáról, mert tudni akarták, hogy Dezső itt dolgozott-e? 

– Miért, kérdeztem, kilépett?

– Figyelj!A műhelyajtó nyílott, és ott állt ez a megvetett alak, honvéd századosi egyenruhában. Kajánul körülnézett, tisztelgett, vagy talán csak beintett felénk, majd nagy léptekkel indult az iroda felé kezet fogni a főnökökkel. A presztízs kötelezte.

Egymásra néztünk, a szám tátva maradt, ránéztem Jóskára, ő is egy gúnyos mosollyal meresztette rám a szemeit, valószínű, hogy egyforma véleményünk volt. Ez szégyen.

 

 * 

 

Szellemképet hozott a vonat füstje a fülke hangulatába: – a betlehemet sajnos nem tudtuk megmenteni, derültem a felbukkanó emléken. A karácsony előtti összefogás gyerekkorunk komoly anyagi sikere volt, anyánk öltönyöket vett belőle nekünk. Bosszantott is ez mindkettőnket az öcsémmel. Mi kerestük meg a pénzt, anyánk meg egyszerűen elhatározta, hogy ő bizony valami hasznos dologra költi.

– Elmoziznátok, meg mit tudom én, mi másra nem költenétek?A betlehemi pénzből az Úttörő Áruházban vásárolt. A legméltóbb helyen. Azon az utolsó estén a kereseti forrásunk odaveszett. Alig tudtuk megóvni Huszár Jancsi által kölcsön adott színes háttért. Nem tudtuk, vagy nem akartuk a világítást elemmel megoldani, így a tragédia egy lakásban kezdődött és a lépcsőházban folytatódott. Mint a legmagasabb én tartottan az általunk barkácsolt szerkezetet, ami gyertyával volt megvilágítva. Mellettem jobbról-balról a kórus, az öcsém és a barátunk, amikor az előttünk álló, a megvilágított betlehemi játékot bámuló család kisfia ijedten felkiáltott.

– Anyuka, nézd kigyulladt a betlehem! Öcsém előre ugrott, jaj, most mi lesz? Gyerünk ki innen, tényleg ég, gyerünk, sürgetett, de gyorsan, tolt ki minket az ajtón. A házigazda is ránk mordult, (ég ez a franc…) kifelé, oltsátok el, még felgyújtjátok a lakást is!

– Fújd el a lángokat kiabáltam öcsémre, mert Jancsi kölcsönadott díszletét meg kell menteni! A lépcsőfordulóban már csak a díszlet mentése volt a cél, vatta és minden más már szépen lángolt. Nagy nehezen hátulról kiemeltük a becses és sértetlen díszletet, az öcsém és barátom laposra taposta az égő, karácsonyi jövedelmünk forrását. Füst, éget szag töltötte be a ház levegőjét, dühünkben lerugdostuk a most már értéktelen betlehemet a földszintre, majd kidobtuk a szemétbe. Keseregve baktattunk haza. Jancsival az utcán találkoztunk.

– Hát ti, hogy mentetek betlehemezni? – kérdezte, amikor a kezébe adtam a díszletet.

– Ennyi marad belőle, feleltük már majdnem sírva, félig nevetve.

Aztán karácsony után eltűnt, és mikor már egy éve, hogy elment, alkalom adtán elkaptuk Huszár bácsit a lépcsőházban, gyakran érdeklődtünk, kérdeztük őt a fia felől.

Hol kedvesen, ha nem volt nagyon részeg, máskor durván, elutasítóan magyarázta; nem tudom, hogy hol van, hagyjatok már vele békét. Modora attól függött, hogy mennyit ívott. Néha meg, ha meglátott minket ő hozta fel a témát. Fia évekkel idősebb volt, mint mi, sokáig semmi hír nem volt felőle.

Valahogy az öreg is megérezte egy idő után, hogy nekünk, gyerekeknek egy ismerősünk tűnt el a fiában, aki talán egy kalandba keveredett, és az szer felett izgatónak tűnhetett számunkra megtudni, hogy merre jár. Az eltűnése, és a hallgatás tett minket olyan kíváncsivá. Egy napon, a következő télen keservesen kapaszkodott fel a lépcsőházban, este volt. Huszár bácsi nagyokat nyögött, már ismertük őt, és bizony nagyon el volt ázva. Egyedül élt, amióta a fia elment, s mi fiatalok megint kivonultunk elé, hogy talán tud valamit mondani. 

– Itt vagytok megint, az anyátok jó Istenit, nézett fel ránk, de nem korholóan, amint a lépcsőház korlátjába imbolyogva kapaszkodott. Leheletén az egész kocsma kiérződött, bár most valahogy a figyelmében voltunk.

– Nincs már nekem fiam, szólt felém, nincs többé. 

– Mi történt vele Huszár bácsi? Nyögött egyet, zsebében turkált. – nincs nálam, bent van a konyhaasztalon.

– Levelet hozott a postás bökte ki nagy nehezen, a Nemzetközi Vöröskereszt írt egy levelet. János, a fiam elesett Belga Kongóban, megtalálták, ott van eltemetve.

– A hülye kölyök, az, azt hittem több esze volt, beállt zsoldosnak a belgákhoz. Itt is meghalhatott volna ötvenhatban, ma tudnám, hol lenne eltemetve. Kicsit elcsöndesedett, letörölt egy könnycseppet az arcáról, mi is néma csendben, szomorúan hallgattunk. 

– A hülye kölyök, ismételte, minden rá emlékeztet a lakásban, annyi mindent összehordott oda, utálom ezt az életet, utálok hazajönni. És csak ennyi, három-négy sor, ez minden róla, egy levél, nincs már nekem fiam, rohadjon meg ez az élet.

Elhúzódtunk útjából, már mindent megtudtunk, döbbenten mentünk aludni, többet nem volt mit kérdezni az öregtől. Hónapok múlva ő is meghalt – már alig láttuk józanul –, az idősebbek szerint az alkohol mindig győz, mások szerint a fia halála csak felgyorsította a folyamatot.

 

Most olyan világ felé tartok, amely évszázadokig elfogadta, hogy ők hódítottak, nem ártottak, emeltek másokon. Vajon, hogy tekintenek ránk, minek tartanak bennünket, ha a múltjuk felől kérdezünk?

 

 

*

 

 

Gyerekkorom különös élménye volt, hogy időnként elérzékenyültem, bizonyos gyengeség fogott el, egy ösztönszerű vágy szépre gondolni. Ez némi bizsergéssel vett hatalmába, elképzeltem valamit – egy viselkedési állapotot –, emberileg simogatót, és már szárnyaltam is. Álmodni is képes voltam legutolsó, elalvás előtti gondolataimmal. Szerettem a népmeséket, még manapság is bele-bele olvastam, bár ma már más érdekelt belőle – merengéseim alapja volt –, tenni valamit mások öröméért. Ehhez azonban kellet egy sajátos állapot, amely elindította a folyamatot, kellett a bizsergés. Az utazás momentuma hangulatot teremtett hozzá, erre vágytam, megihletett!

Virágok, a vidéki táj, hogy vonzódtam hozzájuk!Kipillantva a robogó vonatból, ámultam a feltűnő földek zöldellő sokaságán, amelyek olyan kedvesen integettek felém. A mező, a földek egymást váltva még színeikben is változtak – s ahogy a vonat, itt a töltéshez közel elhaladt mellettük –, hazám utolsó látványaként néztem végig a lüktető májusi léten. Néha, mintha valami fel-felvillant, sárgállott, kéklett, piroslott volna bennük. Talán egy-egy idő előtti, kíváncsi virág, amit itt a nagyra nőtt fűben bújtatott el a pásztázó, lomha szél, és amelyek a vonatfüttyel, mint az átadott hír tovatűntek. Csalóka is lehet a táj.

A távoli falvak a napsütésben a párás levegő homályába vesztek, szinte alig akartak kirajzolódni. Létüket megtörte a villanyoszlopok száguldása, mint egy képekre bontva a merengető látványt. 

A rét, hitem szerint, amely a kis érdi nyaraló előtt azon a gyerekkori nyáron oly dúsan virágzott, s ettől a látványtól sokkal tarkább – bódítóan illatozó volt –, akkor örökre megkapott. Már ugyan beérett minden a kertekben is, és gyakran lógtunk a gyümölcsfákon, de a határ, az igen, az jobban vonzott, hatalmába kerített.

Biztos, hogy így volt, mert csak egyszer volt gyerekkorunk és annak emléke a legmélyebben őrzött; a gyümölcsösök, a virágok illata attól kezdve mindig követ, emlékeztet. Az ott élő méhek sokasága – amely engem akkor körülvett –, nem ijesztett meg. Ott repdestek minden más, rendes, szorgalmas bogárral együtt. Zúgott velük a természet, ők voltak a mező zengő-bongó hangja, virágokban elbújva, a lélek kis harangjai.

Azon a nyáron meglepett, és nagyon boldog kisfiúvá tett a sok, megannyi életre szóló élmény. Felfedeztem a természetet.

Egy sóhajjal visszaidézve most magamnak, ahogy akkor bent állok a mezei virágok között egy nagyon hosszú cérnaszállal a kezemben, és kézzel fogdostam ezeket a kis szorgalmasokat. Majd hátsó lábukra rákötve egy rövidebb szálat, – vigyázva, hogy szárnyukat nehogy megsértsem –, mint valamilyen parányi léggömböket eregettem el a kéklő égben.

Egy kiáltás hazahívott uzsonnára,– emlékeztem most vissza–, búcsúzáskor megsimogattam tenyeremmel a rét virágzó sokaságát, szedtem egy marékkal belőlük.

Mosolyogtam rajta, kedves emlék volt. Akkor nem is tudván, hogy a méhek fullánkja nem a szájukból jön ki – ahonnan vártam –, hanem a potrohuknál. – egy sem szúrt meg! Bizony sok türelmük volt hozzám.

A csellengés a nyíló réten, – az én világom volt. Imádtam színeit, a teremtés hangulatát; a kéklő búzavirágot, a büszkén ringó pipacsot, a sok, sok tarka vadvirágot, a suttogó bokrok csendes moraját. És, igen, a lebegő széna illatát – lelkem frissítésére, mélyre szippantva –, milyen kellemes érzés is volt!

Megannyi tobzódó látomás.

Az ismétlődő vonatfüttyel a múltról most egy utolsó, rebbenő érzelem, mint a kanóc sercegése, talán csak parányi sóhaj, a jövőmre intelem: – Emlékezz!

Gondolatban gyermekként a gyenesi majorban járok, ámulok-bámulok. Kezemben a fáról szedett pogácsa-alma, belőle egy jó ízűt harapok.

Újabb képek, mert rohannak a villanyoszlopok. A most körülvett vidéki múlt mámorából; a fűben kószáló család együttléte, nyárvégi hangulat, nevetés, vidámság. A foszló, egykori vidéki jólét, az eltűnő rokoni vagyon. Egy szempillantásnyi idő, és a Cuha völgyében a kisvonat velem zakatolt. Mi foghatott meg bennük? Gondolataim dédelgetve, – egyedül vagyok.

Érzelmeim, értékeim magammal viszem, most minden tulajdonom. Majd azok a keserű hangok, amelyek pillanatnyi emlékeimben most olykor-olykor feltűnnek, talán sorra elvesznek a végben. Bár köztük ez a kevés nemes – szép örömömre –, irányként, örökre velem marad. A vonat rándult egyet, magamhoz tértem. Felnéztem, ugyan hol vagyok?

 

 

 *

 

 

Együtt dolgoztunk a cégnél, meséltem az idős hölgy útitársamnak, kíváncsi volt, hogy voltak-e barátnőim?

 A lányok szerint nagyon illettünk egymáshoz. Helyes, szép, szőke teremtés volt, de a környezete, sajnos, ahogy később megismertem, és ahol lakott, a társadalom különleges rétege volt. A négytagú család, és a két nagypapa mindössze egy kis szobában lakott.

– Mi volt a baj?

– Sok minden, az életforma leginkább.

Egy ideig nem is akarta, hogy hazakísérjem a környék miatt, később láttam, hogy másért sem. Bizony nem volt egy megnyerő hely, a város utolsó barakkjai, de valami igen kellemetlen történt ott egyszer, ami elidegenített a családjától – akikkel szemben, fenntartásaim voltak –, és a végén tőle is. Pedig az elején nagyon kedveltem, sokat jártunk sétálni, moziba, vagy fel Budára, mert azt romantikusnak tartotta. Az egyik este az anyai nagyapja hazajött, és sürgetve, a lányától tíz forintot kért, mert a másik lakásban volt bent valaki. Csak célozgatott az öreg, nem említette előttem, hogy kiről, miről beszél, és miért kell a pénz? Valamikor ortodox papnak tanult Temesváron, szerb neve ellenére román származásúnak vallotta magát.

 Felfigyeltem a beszélgetésre, mert befejezetlen mondatokkal beszéltek, csupán sejtés volt minden szó. Az ismételt követelésre a barátnőm anyja csak annyit kérdezett az apjától – aki már hetvenen felül volt akkor –, mielőtt a pénzt átadta volna neki, hogy van az a lány már 14 éves, mert a múltkori nem volt!

Barátnőm hetekig szégyellte, hogy fültanúja voltam ennek a beszélgetésnek. Meg előtte sok másnak.

Az idős hölgy figyelmesen hallgatott, néha felsóhajtott.

– Szomorú, kezdte halkan, bizony itthon bajok vannak az értékekkel, ezek az emberek nyugaton talán még létezni sem tudnának. Gondolkodásuk miatt szóba sem állnának velük tisztességesebb emberek. Ezt megismertem Belgiumban, ott nem keveredik a nép.

 Nekem szerencsém volt, hogy amerre tanítottam nem éltek ilyen családok, bár sokszor találkoztam velük én is, nem lehetett őket kikerülni, főleg a háború után. De voltak kollégáim, akik tanítottak más iskolákban, azután nálunk, nos, amilyen történeteket meséltek a családi viszonyokról, az borzalmas volt. Bánatom volt ez a világ, láttam, hogy a tanítónő is elítéli. 

– Ebből az életformából kilépni szinte képtelenség, folytattam történeteimet egy másik bántó esettel.

Ismerőseim, Mari, és testvére a szüleikkel együtt költöztek a panellakásba. Már nem emlékszem rá, hogy miként ismertem meg őket, akkoriban vacsorára voltam meghívva, sajnos minden nagyon kellemetlenül haladt az est folyamán. Ez tágas, új lakás volt – a régi lakhelyüket nem ismertem –, de nem volt elég a boldogsághoz. Úgy tűnt, hogy szüleik magukkal hozták ez egykori környezetet, a volt szokásokat, és velük a feszültség az idegbetegség szélére sodorta a két, velük élő felnőtt gyereküket.

Suttogva beszéltek, tele panasszal, apjuk, anyjuk a szobában voltak, mi kint ültünk a konyhában. Korábban egy párszor elhívtak társaságukba, ha mentem presszókban találkoztunk, kedveltem néhány ismerősüket. Az egyik megtanult olaszul, csak, hogy jobban legyen informálva az európai eseményekről, ez új volt nekem és érdekes. Az asztalra kiterítette az olasz Unita újságot – ismerete szerint ezt kevésbé cenzúrázták –, és ebből olvashatta ki nekünk a párizsi diáktüntetések eseményeit. Sajnos mindig az volt az érzésem, hogy baráti körük is küszködött ismerőseimmel. Most azt hittem, hogy ma este itt minden titok, mert olyan halkan beszéltek.

Valóban, amikor a mama előkerült a szobából, rögtön igazolta a suttogást, mert feltűnően provokatív hangon megkérdezte, hogy mit keres itt ez az ember?

Szemmel felmértem az életben először látott mamát, nem volt nehéz eldönteni, hogy itt komoly feszültség van. A viselkedése már meg is magyarázta gyanúm. Hogy meri valaki így fogadni felnőtt gyerekei vendégét, minek tart minket?

Modora egy pillanatra meghökkentett, hallottam már ezt a hangot az életben. Nem mintha nem tudta volna, hogy itt leszek, de vannak emberek, akik így uralkodnak mások felett. Félelmet keltenek. Rákérdeznek a nyilvánvalóra, egy bizonyos hangnemben.

– Jaj, ez egy olyan undorító szokása lehetett, emelte fel a hangját útitársam, ezzel ki lehet a vendéget üldözni a lakásból.

– Alighanem ez eszükbe is jutott a testvéreknek. – válaszoltam.

Az ismerőseim kissé visszafogottan, de tiltakozva figyelmeztették az anyjukat, hogy én vagyok az, akiről már napok óta beszéltek. Azért főztek. Oda sem figyelve, az anyjuk emlékeztette őket, hogy még nem vitték fel a szódavizeket a lakóknak. Mari arca elborult.

– Igen megyek, most rögtön. Felállt, a hűtőszekrény mellett egy láda szódavízből kivett két üveget.

– Várj meg, amíg visszajövök, szólt nekem vissza. Kedvelt engem, de nem volt az esetem. Lehet, hogy most unottan is néztem rá. Visszanézett, ahogy kilépett a lakásból – valamit sejthetett –, az öccse szótlanul kanalazta a levest tovább.

– Te is siess, szólt hozzá az anyja, mert tiéd a legfelsőbb emeletek. Mari percek múlva visszajött, sírva leült az asztalhoz, láthatta, hogy kezdtem magam feszélyezve érezni, esetleg távoznék.

– Maradsz még? Az anyja már a szobában volt.

– Enni sem tudunk egyszerre, panaszkodott gyorsan tálalva. Miután széthordták a szódavizeket, csend ült a házra. Hirtelen a mama mintha a falon keresztül is látott volna, újra kilépett, az asztalra tett aprópénzt felmarkolta.

 – Nem tesszük ki a pénzt az asztalra idegenek előtt. Végignézve rajtunk, megint eltűnt.

Újra felmérhettem. Mosolytalan asszony volt, mérges, ingerült arckifejezéssel. Utálatra méltó ez a gyanakvása, evvel nem figyelmeztet, hanem egy életstílust terjesztett.

– El tudom hinni, fűzte hozzá most az idős hölgy, hogy miután lebontották a proli telepeket – és itthon a fizetések egyformasága miatt egymáshoz nem való emberek is szomszédok lettek –, nem lehetett kellemes ilyen emberek mellett élni. Durvák, közönségesek, és nagyon buta emberek voltak. Gyerekeik is láthatták, de egy ilyen országban, mint a miénk, mi mást tudnánk tenni?

Mondom én, akinek ebben nem volt része – milyen különös is az élet –, hogy egyrészt érzem, hogy nálunk csak ez volt az egyetlen megoldás. Osztály nélküli társadalom lettünk, íme, a hátrányai. De nem szerettem volna a szomszédolni velük, tanítónő vagyok, hogy még a magán életemben is tanítani kellett volna embereket..., bizony nehéz elképzelni egy mindenkinek megfelelő megoldást. Érdeklődve figyelte tovább a történetemet.

Vendéglátóim halkan, egymás szájából vették ki a szót, meséltem tovább a látogatásom részleteit.

– Nézd, mérgelődött Palkó, ezzel üzletelnek, üvegenként huszonöt fillért keresnek rajta. Nevetséges. Végigjárják az emeletet, el nem mennek az ajtóból, amíg választ nem kapnak, ráerőltetik magukat a lakókra.

Megveszik a szódavizet, és nekünk, mint valami taknyos gyereknek kell leszállítanunk, hát nem szörnyű? Mi meg szégyenkezünk. Úgy utáltam a régi helyünkön lakni, borult ki magából, és itt egy új környezetben is ez a tetű életmód ragad, tapad hozzánk, és ezt a modort ápolják, amellett mindig gyanakodnak.

És nem is törődnek azzal, hogy ki van itt, vagy mi, hogyan érezzük magunk, sértegetve beszélnek, uralkodnak felettünk. Mind a két kezét válltól lefelé végighúzta karjain, mintha valamit letörölt volna róluk. Szemlátomást valami láthatatlan lelki fájdalmat, a visszahúzó múltat söpörte le.

– Undorodom ettől a világtól, bár csak máshol élhetnék. Mari helyeselt. – én is.

– Bizony, ez már komoly baj, mert még a szülők, és gyerekek egymás közti szeretetét is veszélyezteti, volt a tanítói vélemény.

 Amit talán csak sejtettek – a szemük mindig rajtam volt –, hogy így vendégül látni valakit, ahol az életforma ilyen durván belevág a legegyszerűbb társasági életbe, ott a vendégnek is van véleménye, de azt már nem tárgyaltuk ki. Panaszkodni akartak. Talán tőlem várták a megoldást a pillanatra. Sajnáltam őket, de nem kívántam, hogy még egyszer a vendégük legyek, ez egy nagyon nyomasztó világ volt, visszahúzó, fojtogató életforma.

Ismerős volt ugyan nekem is – örökre idegen –, a környezetük szele gyerekkoromban az utcán megcsapott. Akkor ösztönszerűen tiltakoztam ellene, és ez az ösztön nem volt meg bennük olyan korán, mint nálam. Mintha most már késő lett volna változtatni, modorukkal, véget nem érő panaszaikkal inkább ők is terjesztői voltak.

Hiányzott a megoldás, valamit megérezhettek, és nem tudták befejezni. Azért nem is tudnak kiemelkedni; talán ha elköltöznének, gondoltam; milyen egyszerű, az elinduláshoz elég lenne. Az előttem lefolyt esemény itt minden napos lehetett, csak az okok változhattak. A tanítónő bólogatott.

Vajon, hogy tudhatnák én itt segíteni, véltem látogatásomkor, miért kellene másnak megoldani a problémájukat? Hogy lehet így élni, hogy itt lakom, de elvágyom, és nem teszek érte semmit? Vendégként érkeztem, vacsorára, és most a felvetődött problémából társadalmi kérdés lett. A múltjuk itt toporgott mindennapjukban.

Útitársam közbeszólt.

– Megértem, hogy nem sok kedve volt vacsora közben problémájukkal foglalkozni. Mit is tudott volna tenni? Ön hamar észrevette, hogy milyen visszahúzó ez az életforma és el is tudott különülni tőle, gondolom, hogy nem érezte jól magát köztük.

De megértem azt a két testvért is, menekültek volna abból a világból – igaza van –, viselkedésükben bizonyára sok lehetett belőle, és már látják a bajaik okát is. Talán sem pénzük, sem lehetőségük nem volt elköltözni, a szülők viszont magukkal viszik ezt a modort a sírba. Könnyebb megbeszélni ezt egy idegennel, mint a szülőkkel. Türelem, sok türelem kell hozzájuk. De csak úgy működik, ha a társadalom többi része is elindulhat előre – azzal pedig, nézett fel rám szemüvege mögül –, mindenkinek baja van itthon.

– Látta maga még a Mária Valéria telepet, fiatalember?

– Igen, egyszer anyámmal elutaztunk az 51-es villamossal arrafelé, még az ötvenes években. Kora tél volt, hideg, s valami kéklő füst ült a házak felett, megdöbbentett, hogy olyan volt, mint egy barakkváros.

– Bizony az volt, s elképzelheti, hogy milyen emberek éltek ott.

– Őket nem ismertem, de ismerőseim – bár a közelből jöttek –, ők is problémákkal küszködtek, eleget bizonyítottak nekem, a volt barátnőm is családjával együtt.

– Más barátnői nem voltak?

– Ó, de igen, hiszen sokkal együtt nőttem fel. Azonban ezek az események, amelyeket említettem a lányokkal frissek voltak, két-három évesek. Nem tudhattam, hogy milyen világban éltek, amíg meg nem ismertem környezetüket. 

– És mostanában?

– Volt egy kislány, nem mentem sokra vele, nem voltunk egymáshoz valók. Kapcsolatunk nem régen szakadt meg. Nem akartam a múlt kapcsolatairól beszélni – a szándékomról sem –, azt a néhányat, ami nem sikerült inkább felejteni akartam. Nem is nagyon vettem komolyan őket, de az útitársam olyan kedvesen kíváncsiskodott felőlük.

– Meglep, hogy milyen keveset érdeklődött a lányok után, pedig maga nagyon jóképű fiatalember, válaszolta egy kis mosollyal. Talán más tervei voltak az életben, gondolom, hogy nem is akart még megnősülni?

– Nem, nem volt a terveimben, én is a szüleimmel éltem, a világot akartam látni, sokat utazni, évekig tanultam németül. Az angolt is tanulni akartam megint, az iskolában azt is tanultam 3 évig. Ennek ellenére voltak lányismerőseim, csak valahogy nem köteleztem el magam.

– Az más, az komoly dolog, világot látni, nyílván az férfiaknak mindig könnyebb, mint a nőknek. Pedig el tudtam volna képzelni egy kis csinos kislánnyal az oldalán, akár itt is! Talán az utazásai után.

 

 

 *

 

 

Vonaton nem csak gondolkodik az ember, éhes is lesz, vagy inkább, mint most, nagyon szomjas lehet. Ámbár amikor olyan kevés pénzzel jön el az emberfia, mint én, nem lett volna értelme már itt költeni belőle. Sört szerettem volna inni, és nem is voltam biztos, hogy kiszolgálnak a külföldi valutáért, mert forint az nem volt nálam. A fülkékhez nem jött senki italt árulva – nem volt semmilyen szolgáltatás –, vagy talán egy nemzetközi vonaton nyugat felé ez nem is volt szokás

 Itt-ott néha valami vidámságra, kellemes élményre is gondolva nagyon meglepő volt, hogy egész úton az járt a fejemben, ami ebben az országban, velem történve olyan kellemetlen volt. Vagy valamikor mások keserű történetét végighallgattam és most felbukkant bennem.

Ez az ország olyan különös keveréke volt az emberi viszonyoknak, – hiányoztak felemelő lelki jellemzők –, amit olyan kevés ember látott, és érzékelt nyilvánosan, vagy jobb volt hallgatni a társadalmi állapotok miatt. Kallódtak az emberek, gyerekkorom óta láttam, éreztem, – döbbenetes volt. Értékek ilyen helyen alig születnek, csak elfojtott vágyak. Azok keresésében magunkra voltunk hagyva, és önerővel kellett volna az ismeretlent követni, és ez nagyon nehéznek tűnt. De mindezek dacára, egy jó humorú ország volt, talán túl szarkasztikus, önvádló, kárpótlásul a súlyos elmaradottságok miatt.

Minden kornak megvolt itt a maga humora, gúnya, sokszor kifejezve a társadalmi viszonyokat is.

 Családunk jó barátja, Jóska bácsi arca velem maradt. Már elhunyt egy jó pár évvel ezelőtt, sajnáltuk őt, kedves ember volt. Anyám mesélte róla mostanában, amikor testvéreit meglátogattuk – talán hetekkel ezelőtt –, hogy az első világháború alatt, mint huszár főhadnagy joga volt csicskást tartani, aki kiszolgálta.

Fiatal korában szerette a nőket, sokat hazavitt, talán ezért is, elég későn nősült. Ő említette férfi barátai között ezt a történetet, azok feleségeiktől meg mindenki megtudta. Egy alkalommal, egy fiatal színésznővel ment haza, és utasította a csicskást, hogy kezdjen el főzni, készítsen vacsorát. Embere nem nagyon kívánkozott a késő esti órákban nekiállni, úgy tett mintha nem hallotta volna az ukázt, így másodszorra is elmondta neki.

A csicskás álmosan bólintott, majd unottan megkérdezte a hölgy előtt: – Főhadnagy úr, a lotyó is itt vacsorázik? Mert akkor kettőre kell főzni. Ha tudta volna, hogy Magyarország eljövendő koszorús színésznőjéről beszélt. A büntetés sem maradt el érte másnap.

Mosolygásomra Béla megint kíváncsi lett – az idős hölgy éppen egy sétára lépett ki –, amikor elmondtam neki a történetet, ültében nevetgélt.

Pocakja ráborulva széles övére még fájdalmat is okozott neki, és mintha ilyent soha sem hallott volna, gondolat menetének színvonalában benne volt a csicskás viselkedése. Én másra gondoltam, amikor elmeséltem neki, – igaz tudtam –, hogy ki volt a színésznő.

Amúgy ide jutottunk, viccek, pikáns esetek a társadalom menedékhelyei lettek, éltetői, más nem igen maradt panaszaink, gúnyaink hangsúlyozására, vagy a közöny, ha megemlíthetném.

Ugyan akkor régen jelen volt egy durva viszony folyamata, amely mások szerencsétlenségén rágódott, és azt kabarészerűen körülvihogta.

– Képzeld el Lilit. Már másodszor köpte le a majom az állatkertben… Évekkel ezelőtt még a gyerekeikkel voltak ott, legutóbb az unokákkal. Én nem tudom, hogy mi lehet benne olyan undorító a csimpánz számára…, de még a férje is csodálkozott… Említette is az asszonynak.

 – Azon töröm a fejem, hogy hová is vihetlek el, ahol nem leszek veled bajban.

– Mit szólsz ehhez? – így a másik, mindenki Lilin röhög.

– Boldogtalan, pocsék házasság lehetett – mi mást mondhatnék –, ahol mások figyeleméért ezt, és így, a férj kihangsúlyozta, mert csak tőle tudhatjátok.

Az asszony mit szólt hozzá? Baj volt a válasszal – a porul járt házastárs önérzetét tartalmazta –, nem lehetett viccként, csámcsogva előadni. A csicskás elmaradott vidéki gyerekként is rosszabbul járt, mint a férj és hasonlók manapság. Akkoriban még volt ítélet.

 – Hogy jöttek ezek elő belőlem?Én is csak most teszem le talán a rám ragadt hazai viszonyok negatívumait? Újra rendezném őket? Érzem, hogy igen.

Egyéni értékek? Többnyire csak akkor látta az ember, ha elvont dolgokkal foglalkozott, ahhoz szűk körű társaságot talált, vagy valamit magánúton tanult, ahol a jelleme lassan kinyílhatott. A társadalom egyénekre és családokra bomlott, és ők visszahúzódtak a lakás viszonylagos biztonságába. Az önmagukra adók meg még beljebb húzódtak.

 

Egy bélyeg szakkör is intellektuális közösségnek számított, a rendszer figyelmét nem kerülte el. Nehéz volt egyéniségnek lenni.

 

 

 *

 

 

Érden, valahol a balatoni út környékén állt Marci bácsi háza. A sarki ház, amelyhez nagy telek volt, és amit az anyagiakban szűkölködő öregúr az öcsémnek felében eladott, elég volt ahhoz, hogy anyámmal hétvégeken kijárjunk oda és az őszibarack fák közötti régi veteményes kertbe zöldségféléket ültessünk.

A kis öreg, hátra görbülő lábaival, vidám, hunyorgató tekintetével mindig a segítségünkre volt. Ott állt mellettünk, kisegítve minket, pestieket a magvetés rejtelmeiben. Miközben mi kertészkedtünk, ő kifogyhatatlan történeteivel mesélte a háború előtti évek világát, amikor is saját üzletében, a Hangyán keresztül tisztes jövedelemhez és emberismerethez jutott. Háza majdnem a telek közepén volt – mögötte –, az ő részén az árnyas diófák a nyárközépi melegben egy más éghajlatot teremtettek.

Kinézve a fákra tekintő, zárt üveges verandából olyan volt a hangulat, mint valami rejtélyes, világtól elzárt vidéki majorban, míg mögöttünk a telek végéből a régi balatoni műút zaja szüremlett be. Néha, amikor behívott bennünket, főleg, ha megeredt az eső, nem lévén fedett hely az öcsém telekrészén, csak a nagy birsalmafa, régi székeken ücsörögve elmélkedett az öreg. Azokról az időkről, amikor ő is kijött ide, a harmincas években, és barátaival felverték ezt a házat, amely sokáig egyedül állt a környéken.
Egy alkalommal kihozott a szobából egy albumot, amelyben megöregedett fényképek között keresgélve lassan összerakta a környék múltját, emlékezvén, hogy az utcában ki, mikor épített házat, mi lett a sorsa sok embernek. Kit vitt el a háború, vagy ment el örökre, itt hagyva csapot, papot. A történésze volt a környéknek, szemmel láthatóan kedvelt ember, mindenki Marci bácsija. Engem különösen kedvelt, nekem mindig nagy türelmem volt mesélő, tisztes emberekhez, szerettem történeteit. Sváb ember volt, akinek egykori üzlete az óbudai Lajos utcában állt, s ahol a kereskedőkön kívül senki sem beszélt magyarul – így mesélte –, a háború előtt svábok lakták. Bár azokon a fényképeken, amit nekem mutatott a feliratok mind magyarul voltak, de lehet, hogy ez már egy későbbi üzletéből származott. Nem kérdezősködtem felőle.
Megfigyelve a belső berendezéseket, az üzlet ellátottságát, a hatvanas évek Magyarországán én sehol sem láttam olyan tetszetős magán üzletet. Boldog volt, hogy megdicsértem, korához mérten igen fiatalosan követte a kereskedelem erkölcseit, alapjait. Sokszor a fejét rázta – gebin boltok –, ugyan már.

 Legyintett.

– Tiszta rablás, ilyent nem lehetett volna a múltban megtenni.
Apám sokszor kijárt hozzá, bár nem korabelije, az öreg évekkel idősebb volt. Marci bácsinak is jól jött a társaság, szívesen fogadta. Voltak rokonai, testvérbátyja az orvostudományi egyetem nyugdíjas professzora. Anyám unokahúga volt a tanársegéde az ötvenes évek elején, ha a két testvér összejött, csak németül beszéltek hallótávolságon túl. Egyszer meg is lepett az öreg, amint a magyar történelemről beszélt – amikor nagyok voltunk, fejtegette –, Mátyás királyunk alatt. Különös gondoltam, már húsz éves vagyok, de eddig nem tudtam, hogy az ország nemzetiségei miként azonosulnak a magyar történelemmel? Kellemes érzés volt, hogy nem egy ócsárló emberrel hozott össze a sors. Mert van ebben az országban jó néhány jellem, akik úgy próbáltak érvényesülni, hogy csak rágalmazni tudtak. Egy alkalommal behívott a konyhába, elém tett egy kódexet, bizony az több száz éves volt, legféltettebb tulajdona, szép színes, kiváló munkának nézett ki. Magyarságát éreztette vele.

Találkoztam én otthon szlovákokkal is, akikkel kellemes emlékem vannak, ők többnyire a kollégáim voltak. Talán a legkellemesebb élményem egy Sári falubelihez fűződik, hiszen gyerekkoromban sokat horgásztam a faluhoz közel eső Duna-Tisza csatornán. Szép nagy pontyokat és csukákat lehetett fogni, de keszegekkel tele volt.
Apámmal gyakran sátoroztunk arra felé, bár előfordult, ha többen mentünk a kocsmárosnál aludtunk. Egy pénteken, néhány gyerek vonult el mögöttünk a parton, szlovákul beszélgetve, majd egy idősebb férfi érte utol őket, aki kerékpárját maga előtt tolta. Egymás közt társalogtak egy ideig, később a gyerekek dolguk után mentek, a férfi meg bemutatkozva az apámmal tovább beszélgetett. Kellemes levegő, teljes szélcsend, kora nyáreste vett körül minket, az utolsó kacsák keményen eveztek hazafelé. Az ember mielőtt elkerekezett volna megkérdezte, hogy nincs-e szükségünk reggel friss tejre, kenyérre és szalonnára, mert ő szívesen kihozná.

Apám elmerengve bólintott – engem kérdezett –, és reggel hatra a falusi emberünk ott is volt. Én még aludtam, de igen hízelgőnek találtam, amikor felkeltem, hogy friss kenyérrel tejet ihattam, amit apám az üvegben a vízben hűtött. Még visszatért rá a nap folyamán, hogy lám idegen ember volt, még is állta a szavát.

– Adtam neki valami borravalót, alig akarta elfogadni, hiszen ezen nem keresett pénzt, de amit tett értünk, jól esett. Az ember meg sokszor ismerősében is csalatkozik. Milyen rendes ember volt.
Kollégáimnál szüret után láttak vendégül. Igen tetszettek nekem Pilis borpincéi, amelyek inkább egy elhagyott falura, mintsem a borok házainak tűntek az első látásra. Nyúlpörköltre voltunk kint, mi pestiek vettük a nyulakat a csarnokban. Daloltunk, ettünk, ittunk, mulattunk. Kár, hogy Miska bácsi, kollégám apja olyan csúnyán berúgott. A kályha mellett ülve, beszorítva az asztallal a sarokba, nehezen készülődött a felállásra, balkezével először az asztalra nehezedett. Majd miután nem sikerült felállnia, egy erőteljes mozdulattal lökött magán egyet, de most két kézzel szerette volna magát segíteni, hát bizony odasült a jobb keze a kályha tetejére.
Jajgatott is rettenetesen, a fia felkapott egy kancsó hideg bort, leöntötte az öreg kezét, hogy hűtse. Már hajnal volt, kint enyhén fagyott, az öreg a megfagyott fűben kereste tenyerével a gyógyírt, istentelenül mérgelődve. Másnap dünnyögve emlékezett, hogy borral volt hűtve. Fia leintette a nemes nedűt sajnáló apját, gondoljon arra, említette, hogy az mennyit segített magán. 

Érden már Mindenszentek közeledtek és, egy kertbéli utómunka alkalmával Marci bácsit szomorúan találtuk otthon. Amikor korábban a fényképeit mutogatta említette feleségét, aki elhunyt cimborájának volt egykor a neje, és ő feleségül kérte egy, vagy két évre rá, annak halála után. Ő is ott volt a képen a házépítésekor, Marci bácsi gyengédséggel, most szemében könnyekkel beszélt róla. 

– Amíg élek hiányozni fog említette, mert annyira szerettem, olyan csodálatos természete volt, mi soha sem veszekedtünk, gyere, gyere be a szobába, megmutatom.

A hálószoba falán az ágya felett egy színes fénykép volt a falon, megsárgult az idők folyamán. Egy mosolygós asszony a negyvenes éveiből tekintett rám, Marci bácsi alig tudott beszélni.

– Kimegyek a temetőbe, ilyenkor mindig elkap valami félelem, mert ugye, nézd meg milyen szépen, bájosan néz ránk. Istenem ez mindörökre megkapott, mert ha valami szép egy nőben, az a mosolya, látod a képen, s azt te is tudod, benne vagy a korban. De ha én is meghalok ki fog rá emlékezni? Az fáj, hogy emlékeinket magunkkal visszük, és mintha soha sem lett volna szerelem, eltűnik minden, nem voltak gyermekeink, nincs kivel megosztanom.

Néztem az öreget, meglepett, hogy érzelmei ennyire mélyről jöttek. Mit is mondhatnék? Én nem vettem túl komolyan a lányokat, illetve inkább csak barátnak tekintettem őket. Más terveim voltak, de most mintha valaki az élet értelméről beszélt volna itt nekem, engem meg még nem kapott el a gondolat. Zavarban voltam.

Az öreg könnyeit törülgetve leültetett a verandán.

 – Hozzak egy málnát? – kérdezte, mint aki beszélni akart, csak hallgassam. Ő készítette a málnaszörpöt – ebbe bizony ecetet kell tenni, említette a többi titkai mellett –, de ha akarsz, van itt az ajtó mellett fodormenta, ittál már? Mert a háború alatt a gombákkal ez mentette meg sok ember életét.

A málnánál maradtam, hideg volt és jó ízű. És csak hallgattam őt beszélni. Évek múlva az apám temette el. A sírnál csak ő, és a pap álltak egymás mellett, talán még egy szomszéd, ők búcsúztak el tőle a két sírásó együttérzésével. Sem rokont, sem mást nem érdekelt az eltávozott.

 

 

 *

 

 

Az ülés zsibbasztó, felálltam, ki tudja hányszor? Különös ennek az utazásnak a hangulata, kiléptem a folyosóra, kezem összekulcsolva a nyitott ablakra könyököltem. Emberek jöttek, mentek el mögöttem, néha a folyosó megélénkült. Az emlékek megkerestek, és most elhagyom a hazám, körülnéztem, vajon látja ezt rajtam valaki? Nyugtalan voltam.

 Idővel magamhoz tértem, nyeltem egy nagyot, a gyomrom is korgott megint, visszamentem a fülkébe, hiszen hoztam magammal jócskán felvágottat és minden földi jót, amit a magyar gyomor elbír, leültem és lassan enni kezdtem, Bélát is megkínáltam.

A tanítónő elszundított, majd felriadt, említvén, hogy a vámosok úgy is felkeltik. Ő már falatozott az előbb. Győrben vendéget is kaptunk, egy szerb cigány nő ült be velünk, addig vagy nyolcan-tízen együtt ültek kint a kocsi más részében. Sőt, még a folyóson is álltak egy fülke előtt nyelvükön beszélgetve, de a várost magunk mögött hagyva különültek, talán a vámosokkal volt már tapasztalatuk. Béla ideges volt, állandóan körülnézett, pedig már csak talán egy órát kellett az országban eltölteni.

A héten még végig kellett néznem Dezső bevonulását az egyenruhában, ami biztosan a legtisztább ruha lehetett rajta emberemlékezet óta. Sőt azt is, hogy Lajos a fiatalabb művezető égő arccal jött ki, és a dühtől nem látva kérdezte meg, hogy mi mit szólunk ehhez?

– Milyen megalázás, hogy ez a senkiházi bejött és kezet fogott velünk. És, amint mondta, nem is tudta kikerülni a helyzetet, de hogy még századosi rangja is van egy ilyen jellemnek, ez már sok volt neki. Nekünk is. Igaz, hogy tartalékos gépkocsizó százados volt, de tudta ő jól ebben az egyenruhában, hogy mivel vágjon vissza azoknak, akik egyébként mindig elnéztek botrányos viselkedését. Az orrán még mindig, sőt örökre látszott a kutya harapása. Azt vajon, hogy mesélte el a tiszti társaságnak, jutott az eszemben?

Jóska is nevetett rajta. Nem régen – fogott bele egy újabb történetbe –, említette, hogy Dezső felesége házfelügyelő egy ötemeletes épületben, és elitták a begyűjtött lakbérek egy részét. Néhány nap után, miután nem számoltak el, a rendőrség szedte fel mindkettőt egy közeli kocsmából, ahol az öt gyerekük az épület előtt játszott késő este, és mindig kihúzta valaki őket a bajból.

Persze előfordult ez máskor is velük. Amikor a rendőr az ajtónál csengetett, mivel a lakásuk földszintes volt, és az ablakok a ház másik oldala felé néztek, az asszony kimászott az ablakon, kivették a gyerekeket is, férje is kiugrott utánuk, majd eltűntek a környékről.

Később, amikor egyedül voltunk Jóska még megjegyezte nekem, hogy így jár az a rendszer, amelyik ezeket kitermeli, a sok kommunista az irodákban fel sem emelheti a szavát ellenük.

– Az ő politikai hátterük, támogatóik.

 

 

 *

 

 

Evés közben itt-ott még mindig a gondolataimba merültem, lassan falatoztunk. A hölgy útitársunk is rákérdezett, hogy merre jár a képzeletem. Persze, a gondolataim.

Senkinek sem beszéltem arról otthon, hogy kint maradok, a család arca tűnt elém, nem fognak örülni, ha megírom, hogy nem megyek haza. Fájdalmat fogok nekik okozni, tudom üres lesz minden nélkülem, hiányozni fogok. Mások is nagyon meglepődhetnek majd, de ilyent kevesen beszélnek meg az utazás előtt, ez egy nagyon nehéz döntés az életben.

Elég nagy teher volt ez nekem is. A gondolatok. Igen, nálam volt belőle bőven gyerekkorom óta, korán szemlélője lettem a világnak, ami körülvett. Öcsém, húgom jutott most az eszembe, vajon elegendő élményt viszek-e magammal róluk? Hiszen talán tovább élnek majd, mint szüleink, ők lesznek nekem Magyarország, akikért érdemes lesz hazajönni. Öcsém válogatott sportoló, lesz valamilyen kihatása távozásomnak további szereplésére?

Nézelődtem a fülkében, bár itt nem találtam azokat a fényképeket, amelyek a többi vonatfülke falán voltak – képek az ország különböző tájairól –, az apám szokta a szöveget alájuk írni. Emlékszem gyerekkorom óta több ezret irt meg hétvégeken. Talán a többi kocsiban van belőlük, gondoltam, ha majd az osztrák oldalon leszünk, átmegyek, megnézem. Egy emlékeztető, egy búcsú lenne apámtól, megismertem a keze írását, bárhol is voltam az országban.

Egykori kollégái is írogatták, mind állástalan festőművészek voltak akkoriban az ötvenes években, a címfestés és kiállítások belső munkáin dolgoztak, mert más kenyérkereset nem volt. A rendszer ünnepeire meg pont ez a reakciósnak nevezett társaság gyártotta a felvonuláskor hurcolt képeket, vagy a dísztribünök hatalmas portréit.

Annak idején egy ilyen alkalommal betoppantunk az öcsémmel a céghez. Éppen a vezérek képeit festették lepedőnyi nagyságban a szórópisztolyokkal, mert, hogy csak a kép sziluettjét kellett festeni. Már volt egy pár szárazon, és a festő, aki később a századvég legjobb magyar festőjének lett elfogadva, adott egy barackot a fejemre. Lehúzta a cipőjét, kacsintott egyet rám, és a képre, végigsétált rajta, a minőséget ellenőrizve. Véleményt így is lehetett mondani.

Apám tehetséges amatőr festő volt, fiatal korában meg tanult hegedülni is, és amit festett azt környezete is ismerte.

– Józsi, kérdezte őt az említett festőművész kollégája, miért nem iratkozol be a Képzőművészetibe?

Neked tanulni kellene, segítek, ha kell. Apám pesszimista volt. 

– Nézd Bandi, ti itt dolgoztok velem, nincs munka, igény a művészetre, nem gondolod, hogy az egy felesleges elfoglaltság volna?

– Józsikám, barátom, nem lesz ez így mindig, a tehetség nem vész el, egyszer megélünk belőle, ez a rendszer előbb fog eltűnni.

A nap már magasan járt, meleg volt ezen a vonaton, nekünk csak langyos hűsítőink voltak, már az előbb sem ízlett, még Pesten vettük. Mindenki friss hideg ital után vágyott. Néha kimentünk és az arcunkat megmostuk a mosdóban, az is jól esett.

A társaság a mellettünk lévő fülkében, most együttesen énekelni kezdett, hallottam, hogy egy fesztiválra igyekeztek. Beszélgettem is velük az úton egy párszor, az előbb is, amikor kint álltam a folyosón. Talán jobb lett volna velük utaznom, kevésbé kísért volna a múlt. Témát is könnyebben találtunk volna. Nekik is az első útjuk volt Bécsbe, ők koncertet adnak, lázban voltak miatta. 

 

 

 *

 

 

Pesten, a Ferenc téren ismert volt egy rendőr, aki gyakran beállt ultizni, az amúgy a környéken ismert helyi csibészekkel. Itt nem volt pénz a padokon, hanem kavics, és mindegyik nagyságnak volt forintbeli értéke. Ha nyert, követelte a pénzt, ha vesztett, megfenyegette az ott ülőket, hogy elviteti mindegyiket.

Nem sokáig nézték el neki. A verést, amit kapott érte biztosan élete végéig emlegetni fogja.

Valamilyen oknál fogva az utcánkban, a mi házunk előtt kapta el két, még az általános iskolából ismert, akkor már húszon éves fiú egy késő este. Ők barátnőjükkel kószáltak részegen a környék kocsmái között. Nagyon régen láttam őket, név szerint ismertem mindkettőt.

A fokozódó zajra – mert a házba bemenekült a rend őre –, ők meg utána, és emiatt idővel az emeleteken kilépett egy-két férfi, mivel a lépcsőházból kihallatszó kiabálások arra engedtek következtetni, hogy ott valami szokatlan fejetlenség uralkodik.

Közel mentem én is a lépcsőkhöz – a zaj engem is kicsalt –, s akkor láttam, hogy a most is egyenruhában lévő, fegyvertelen rendőrt agyba - főbe ütlegelték a fiúk.

A házba percenként ki-beszaladgáló ideges lányok, akik ímmel-ámmal húzva barátaikat, egy-egy „eleget kapott már” megjegyzéssel, idegesen sürgették őket a távozásra.

Kicsivel később, a már vissza nem tért lányok után iramodott az egyik fiú, míg a másik a lépcsőfordulóban tovább rugdosta a gyűlölt rendőrt. Nagy nehezen az is feltápászkodott, leszaladt az emeleten, az üldözője utána – én is követtem őt –, mert már figyelmeztettem, hogy ebből nagy bajotok lesz. Legyintett, részeg fejjel szemlátomást már nem érdekelte.

– Ettől nagyobb bajom aligha lehet, legfeljebb elkapnak érte.

Mire leértem, kint az utcán az elsőnek kiszaladt fiú az egyik ájuldozó nőt támogatta. Kiabált nekem, hogy segítsek neki megfogni az összeesést inkább színlelő barátnőt. (Illik ilyenkor elterelő jelenetet teremteni, benne lehetett a banda viselkedési kódexében.)Ő a másik fiú után akar futni, elhúzni a vérző rendőrtől. Már volt közönségük.

A hóna alá nyúltam az italtól bűzlő nőnek, lassan leültetvén a járdára, a másik barátnő meg mellettem toporgott. Akkor jutott csak eszembe, ha most megjelenik egy pár rendőr, nekem is igen csak magyarázkodnom kell, hogy bebizonyítsam, hogy semmi közöm ehhez a társasághoz. Végignéztem a két nőn – botrány, ahogy ott álltak, csapzottan, ruhájuk félig kigombolva –, hogy tudnak így élni villant át rajtam, de íme, egykori, mára elzüllött iskolatársaim méltó partnereik voltak.

Érdekes, hogy az ezt követő tárgyaláson nyoma sem volt annak, hogy rendőrünk is egy aljas ember. Még az őt megverők sem említették. Akkor miért bántották? Mert annak felfedése, alig hanem kellemetlen helyzetbe hozta volna őket szabadulás után a téren kártyázókkal. Így egy szó sem hangzott el a kavicsokkal történt kártyázásról és a törvény őrének részvételéről, viselkedéséről.

Bizony, ha az ilyen társaságból valaki lebukik, irgalmatlanul ismerni, és betartani kell a csibész törvényeket, “nem köpünk”. A vádlottak és a rendőr mást neveztek meg a botrány okának. A részegséget, és milyen különös, ebben együtt tudtak működni.

Rendőrünk, aki a tárgyaláson a szenvedő fél volt, legalább olyan bűnös az előzmények miatt, mint azok, akik megverték. Nekem azt mondta, hogy aznap még kérte is a feletteseit, hogy szolgálati fegyverét magával vihesse, akkor más lett volna a helyzet. A négy és fél évet kiszabó bíró a feladatát példásan végző, felsőbb tisztjei által igazolt rendőrt a törvény emberének nevezte. Ezt még megjelenése sem igazolta, véltem az ítélet után, de nem érdemes embereket – a tárgyaló terem előtt ülve, én, mint tanú –, az arcukról ítélni. Pedig sok igazság van benne.

A hatalom adta lehetőséggel visszaélő, felbátorodott felesége, meg saját külön ítéletet hangoztatott a bíróság folyosóján. Ha ő lett volna a bíró…

 

 

 *

  

Felidéztem gyerekkorom utazásait is Keszthely felé, hasonlóan izgultam akkor is. Ilus néni arca tűnt fel, vajon él-e még, olyan kedves asszony volt. Kezemben a pesti lapok egyike, néha belenézve ügy tűnt, hogy minden érdeklődés nélkül forgattam. Alig vártam a határt, hogy onnan talán az új felé fordul majd a gondolatom, érdekes, hogy megéreztem, valóban később más érzések kezdtek foglalkoztatni. Béla hirtelen felállt. 

– Valahonnan keríteni kellene valami frissítőt, vagy hideg sört, mert száraz a szám, kimegyek, körülnézek, úgy is ültem eleget. Rám kacsintott, majd nagy nehezen felállt. A levegőt szuszogva vette, a túlsúlyos pocak mindig hátráltatta a mozgásban.

– Rólam se feledkezz meg. – szóltam utána.

Bólintott, majd eltűnt az ajtóból. Mintha lelassult volna minden ezen a vonaton, nem csak a szerelvény, de az idő is.

Útitársam hirtelen visszajött, nem tudott túl messzire menni, mert megjelentek a vámosok is, előttük a határőrök. Végighallgattuk a vámos szokásos intelmét, hogy, ha tegnap előtt betettünk húsz ezer forintot a bőröndbe, és azt tegnap nem vettük ki, most átadhatjuk neki, visszatérésünkkor visszakapjuk, de ez az utolsó lehetőség. Kaptunk két perc gondolkodási időt és utána, ha ő azt megtalálja, akkor leszállítanak a vonatról.

Eddig minden magyarul ment, egyszer csak a szerb cigány nő felállt, mire a vámos hátrább lépett, talán ez volt a pillanat, amikor a figyelme a nő felé fordult. Az ő bőröndjeit kezdte átkutatni, nem talált semmit egy üveg pálinkán kívül, elvette a nőtől, aztán még egyszer végignézett rajtunk, és távozott.

Béla felsóhajtott, lehúzta az ablakot, biccentett, hogy álljak fel mellé. Halkan suttogta, hogy nála volt tizenötezer forint, és örült, hogy nem ő volt a gyanús. A vonat elindult, a távolban feltűnt a határt jelző tábla, a hírhedt drótkerítés. 

Társam kiköpött az ablakon.

 – Nyolc évet ültem ezért a pillanatért, és akkor lássam ezt az országot, amikor a hátam közepét.

Érdekes, ahogy sorsa alakult erre nem is kellett sokat várnia. Elhagytuk a drótkerítés vonalát, Béla nyelve megeredt. 

– Nyolc évet ültem, mert a haver hülye volt, nem hallgatott rám, elkaptak a határon. Tűzharcba keveredtünk, nála volt egy lőfegyver, ő közelebb volt a kerítéshez, neki sikerült átmászni én meg leültem helyette is, amit a határőr súlyos megsebesítése után rám szabtak ki.

Soha sem tudtam meg, hogy ez a történet így, ahogy elmondta igaz volt-e, vagy sem? 

– És most, innen hová, merre?

– Bemegyünk Bécsbe, megkeressük kis Puskást. Lehet, hogy az állomáson lesznek, mert nem laknak messze, és, ha segítesz, akkor megkeressük egy másik haverom, akivel egy bandába tartoztunk a háború után ötvenhatig.

– Milyen banda volt ez?Rám nézett, s olyan választ adott, amely csak fokozta bennem a gyanút.

– Mi több pénzt kerestünk, mint mások, volt a rövid magyarázat.

– És ki ez a… haver?

– Majd meglátod, Herr Kelemen a neve, mindenki ismeri őt Bécsben. Én majd nála maradok, ha elrendeződik a helyzet, te meg úgy is mész másfelé, de a kis Puskás neked is segíthet elhelyezkedni. 

– Készülsz valahová? – faggattam őt.

– Ausztráliába. A haver, aki kijutott egy illegális kártyabarlangot épített ki Sidney-ben, azt írta, hogy te leülted a nyolc évet értem, én, meg beveszlek társnak, ha megérkezel.

Nyeltem egy nagyot, tehát látnom kell ezt a társaságot itt Bécsben, és addig nem leszek szabad, amíg ez el nem intéződik. Érdekes volt, hogy nem szentelt túl nagy figyelmet nekem, soha nem mondta, hogy tartsak vele, és később is elhatárolta magát tőlem. Úgy fogta fel, hogy én lakáshoz jutok, és talán a közös ismerősünkön keresztül munkához is, és ezt csak vele érem el. Cserében segítenem kell őt – mivel nem beszélt németül –, hogy megtalálja ezt a Herr Kelement, akit szerinte egész Bécs ismert. Már tervezett, és tele volt nagy dolgokkal a feje. 

– Annyi pénzem lesz, hogy egy jachtot vásárolok, és egész nap horgászok, merengett el jövőjéről.

– Otthon horgásztál?

– Nem én, még a halat is utálom, de gondolom, ha már lesz egy jachtom, akkor azt is megpróbálhatom. Béla majdnem ötven éves volt, vagy tán több, ahogy elmesélte a dolgokat, itt az ablaknál állva éreznem kellett, hogy kevés időt töltött el életében becsületes munkával. Valahogy azonban hiányzott belőle a bűnözőkre jellemző gyanakvás, az a modor, ahogy azok állandóan ellenőrzik mások hűségét, megbízhatóságát, ha túl sokat fecsegnek életükről. 

Tervei gyerekesnek hangzottak, de ki mondta, hogy a bűnözők intelligens emberek?

– Különben Marcell ott volt nálam tegnap este.

– Igazán, miért?

– Az unokaöcsém, könyörgött, hogy ne maradjak kint, mert az állásával játszik.

– És, mi történt?

– Kidobtam. Azt mondtam neki, hogy menj a pokolba, törődj a magad sorsával.

– Nem is tudtam, hogy rokonok vagytok.

– Nincs ráírva a homlokomra – a bátyám az apja –, de én nem sokat törődöm velük. Nem vagyok az ő társaságukba való, nevetett saját megjegyzésén. Pláne most, hallottad, hogy benősült?

– Igen, Ilonka mondta. 

– Ki az?

– A titkárnő a műhely irodában.

– Engem meg sem hívtak az esküvőre. Na, nem bánt, úgy sem fogom látni őket többé, foglalta össze az ügyet a rokonságról.

Valóban a határtól már kezdtem összehasonlítani a két országot. A táj nem változott jelentősen, láthatóan, azonban, mintha minden takarosabb lett volna. Amerre a szem ellátott több dolgon akadt meg a tekintetem, úgy tűnt itt már tartalmasabb volt környezet. A házak körül sok virág, rendezettebbek, mint otthon, az épületek is gondozottabbak, csinosabbak voltak.

Közeledtünk Bécshez, az idős hölgy az átszálláshoz készülődött. Megkérdezte, hogy ismerősök vagyunk-e Bécsben – talán elfelejtette, hogy említettük neki, hogy ez volt az első utunk –, és merre tartunk, ha kiszálltunk.

– Nem, válaszoltam. – még nem voltunk itt, nem ismerjük a várost.

– Óvakodjanak azoktól a magyaroktól, akik lakást kínálnak itt a pályaudvaron, nem érdemes velük szóba állni, megbízhatatlan, proli társaság. Megígérik, hogy normális körülmények között fognak lakni. Ha odaérnek a lakáshoz, meglátják, hogy a legtöbbje egy lebúj, már messze vannak a pályaudvartól. A végén egy csomó pénzükbe kerül, hogy ide a központba visszakerüljenek. 

– Nekünk lesz lakásunk – Béla helyeselt –, állítólag nincs is messze a Westbahnhoftól.

– Csak valami innivalót szeretnék találni, mert igen megszomjaztam jegyeztem meg.

– Ó, ha lemennek, a lépcsőn kijutnak az Európa Platzra, és mielőtt elhagynák az épületet, az ajtó mellett vannak az ital automaták. Ott van a taxi állomás is, az ajtón kívül.

A vonat lassan haladt.

– Ez is egy öreg város, állapította meg Béla, amint az épületek mögénk kerültek a vonat mind két oldalán. Majd a vágányok kiszélesedtek és beérkeztünk a pályaudvarra. Elbúcsúztunk az idős hölgytől, sóhajtva emlegette.

 – Remélem lesz egy-két magyar a további utamon, bár mindig hozok könyveket magammal az útra. Melegen ránk nézett, a kezét nyújtotta.

 

 

 *

 

 

 Mesék az ismeretlen világról.

 

 

Megleptük az ital automatát, alig tudtunk választani, mert a legtöbbje ismeretlen volt. Végül is, egy szódavízszerű italt választottam, aminek kellemes citrom íze volt, Béla meg vett egy narancsízű Fantát. Ittunk bőven a frissítőkből, mert ebben a májusi melegben nagyon megszomjaztunk. Kint, az épület előtt taxit rendeltünk, előttünk az Európa Platz forgataga volt. A sofőr bólintott, megjegyezte, hogy az utca nincs is messze. Megkerültük az állomást, és a mellette lévő Felber Strassen elindultunk a cím felé.

A taxi megállt a megadott címen, Illek Gasse, ami valóban nem volt messze a Westbahnhoftól. Gyalog az utat később sokszor megtettem az állomásig, úgy már fárasztóan hosszú volt. Most kiszálltunk, és körülnéztem, mintha csak otthon lettünk volna Pesten, és “na, te vagy a legfiatalabb” nekivágtam az emeleteknek ismerőseinket keresve. Második emelet, csöngetek, nincs válasz, csöngetek megint, és utána vagy talán hússzor, senki nem jön ki. Még vártam egy kicsit, aztán elindultam lefelé. Béla lent várt a bőröndjén ülve, érdeklődött, nincsenek otthon válaszoltam kérdésére.

– Bosszant, mert a bátyja szerint megírt nekik mindent, és várni fognak. 

– Azt mondtad, hogy az állomáson fognak várni.

– Tibi említette tegnap a munkában, hogy kijönnek elénk, mert, ahogy mondta, nem laknak messze, ez igaz, mi itt vagyunk, de hol vannak ők? Most mit csináljunk?

– Tudod mit, a másik oldalon van egy kis vendéglő, már az előbb láttam, amikor megjöttünk, és gondoltam is, hogy be kellene mennünk. Együnk valamit, mert én nagyon éhes vagyok, – ő is, tette hozzá gyorsan –, és talán a vendéglős ismeri őket, aztán meglátjuk, hogy mi lesz. A környék olyan, mint otthon a Ferenc, vagy Józsefváros. Tényleg öreg, ahogy azt a vonatból Béla megállapította, sebaj, semmi sem fogja az embert sokkolni, ha minden Pestre emlékeztet. Könnyebb lesz az átállás. 

A vendéglőben kevesen voltak. Kedvesen fogadtak, és kérésemre elmondták, hogy valóban ismernek egy magyar házaspárt – az asszonyka nagyon csinos –, az egyik felszolgáló lány is helyeselt. A vendéglős hozzátette, hogy ha ettünk, és még várakozni akarunk szívesen lát, talán még egyszer megnézhetnénk őket, és itt is hagyhatjuk a poggyászainkat, amíg körülnézünk. Amennyiben szükségünk lesz egy szobára, menjünk le a Mariahilfer Strassera, vagy esetleg az abból nyíló mellékutcákba, ott vannak olcsóbb hotelek, panziók, az éjszakára az lesz a legjobb megoldás. Tetszett a bizalom, a fogadtatás. 

Valahogy jobban éreztük magunkat az evés után. Rögtön fel kellett fedeznünk egy néhány helyi szokást, és pedig, hogy a levestészta nem más, mint az apró csíkokra vágott palacsinta tészta a bécsi levesekbe. Később is bárhol ettem, nem találtam benne metélt tésztát. Béla kritizálta is, mert szerinte a túrós palacsinta az, amit ő szeret, ezzel neki nehéz lesz megbirkózni. Csóválta is a fejét, de azért megette a levest, csak a tésztát nem. Nekem is furcsa volt, feketés pöttyök a tészta oldalán – nyílván leégett sütés közben –, vastagra vágva a szokásos hazai finom tészta helyett, mi többet adtunk erre. Ha azonban szomjas a vendég, s bizony az asztalt veri az üres korsóval, és fraulein-ért kiállt – néztem is most –, hogy az egyik vendég tette, az lehet egy akár 80 éves kiszolgálónő is, mert ez itt így szokás. A kiszolgáló nőket is így nevezik, és nem biztos, hogy egy fiatal nő bújik elő valahonnan, mint azt én várni reméltem, – az első érdekes benyomások Ausztriában. De már teli gyomorra...

A második próbálkozás sem sikerült, így elindultunk sétálni azzal a szándékkal, hogy akkor kiveszünk egy szobát, és majd reggel folytatjuk a kis Puskás keresését. Most visszasétáltunk a Westbahnhofhoz, hosszú út volt ez lefelé a Goldschlag Strasszén, majd a belváros felé. Kikötöttünk a Neubau Gürtelen, onnan át a híres Mariahilferre, ahol sok kirakat bámulatba ejtett minket. Befordultunk az egyik mellékutcába, majdnem szemben az Esterházy parkkal, miután benéztünk egy magyar tulajdonú üzletbe. Később még nyertem is tíz Schillinget Bélától, mert fogadott velem, hogy nem fogunk visszatalálni, hiszen olyan sokat kanyarogtunk.

Találtunk egy rozoga panziót a kis utcában, bizony elég sokat gyalogoltunk, elfáradtam. Igaz, a környéken sokat ámuldoztunk. Ha viszont ez így megy tovább, miután megtudtuk, hogy mennyit kell fizetni a szállásért – meg is ijesztettek az árak –, akkor elég sok pénzt kell költeni abból a kevésből, ami nálam volt, főleg ha napokig kellene itt laknunk. A panzióban, a szobában már volt lakó, így mondták, s a tulaj meg is kérdezte, hogy kik vagyunk?Örült, hogy magyarok voltunk, mert a régi lakó is az, egy öreg házsártos magyar tette hozzá, talán javítunk a hangulatán.

A tulajdonos hölgy előre ment, intett, hogy kövessük őt, a szobát akarta megmutatni. 

Beléptünk a szobába, és az első mondatok után az öreg már a szintén koros tulajjal veszekedett, hogy itt alig van hely, és, hogy neki megint összébb kell húzódnia, hiszen még mások is ott aludtak.

Körülnéztem, ütött-kopott fakó berendezés. Az idős magyar tulajdona, vagy csak bérelt területe nem több mint az ágy, kis éjjeli szekrénnyel, egy lelakatolt ruhás szekrény, s egy asztal a szoba közepén, székekkel. Minden olyan zsúfolt, mert a szobában több ágy és szék is volt. 

Az öregúr egyszer csak rám nézett, és először németül, majd magyarul köszöntött, végül megkérdezte: 

– Maga tényleg magyar?

– Igen. – válaszoltam.

– Üljön le, meddig lesznek itt, mert itt nincs sok hely.

– Ó, talán csak egy éjszakára. 

– Mikor jöttek?

– Úgy három-négy órája. Most kezdtem el felmérni az öregurat. Lehetett vagy 80 éves, ha nem több, a ruha rajta erősen kopott volt, akár csak a bútorzata, barna színű, már fényes volt az évektől. Az arca sima, intelligens, alig egy két ránc rajta, a haja hófehér, és nagyon szép arcú, nálam magasabb ember volt.

– Mi újság van otthon?

– Még mindig jövünk. 

– Akárcsak a Monarchia óta, tette hozzá bólogatva, megemlítve, hogy ő a háború végén jött el.

– Járt már otthon az óta. – kérdeztem vissza?

– Nem, és nem is fogok, mi nem tartozunk egymásnak, én sem nekik, és ők sem nekem, s már nincsenek hozzátartozóim Magyarországon.

– Mivel foglalkozott az úr otthon? Eddig tett-vett a szobában, lassan megfordult, és csak annyit mondott, hogy, én kérem a Hitel Bank elnöke voltam. Huh. Ez igen, csuklottam egyet, így lecsúszni, nem tűnik úgy, hogy az első nap jó benyomásokkal kezdődjön.

– És most mivel foglalkozik? – folytattam kicsit megdöbbenten. 

– Kis cégek könyvelésével, papír munka, ez minden jövedelmem, és ez a vagyonom.

Kezével körbe mutatott, és most tűnt csak fel, hogy a látottak ellenére milyen büszke tartású ember.

– Holtamig ezt kell csinálnom, nem élek valami fényesen, amint ön is látja, rám ezt mérte a sors.

Kiegyensúlyozott ember volt, ahogy beszélt, a magyarja még a választékos, egykori környezetét sugallta.

Én mindig rokonszenvvel néztem azokra, akiket az élet nem tudott megtörni, az idő feladta velük a küzdelmet, ők megöregedtek a maguk akaratából. Akár csak ő, és az öreg pesti kintornás, még gyerekkoromból. Sokszor előttem van az egész szegényes környezete, kellemes arca. Gyakran tűnődve, hogy vajon mi szólt közbe az életbe, hogy valaki olyan magasról mit ő, itt Bécsben így lecsússzon, és soha ne tudjon újra felemelkedni, de önérzetes maradjon holta napjáig.Talán ez az, amit Hemingway bennünk, a spanyolokban, és a zulukban felfedezett?

– Ez lenne a büszkeség?

Nagy előny, ha elveket védünk vele. Anyagilag viszont komoly hátrány egy életre.

Percek múlva már el is búcsúztunk tőle – befelé fordult, tett-vett a szobában, elfelejtett engem –, az utat még egyszer meg kellett tennünk visszafelé. Többet őt sem láttam, pedig az a pár pillanat, amit vele töltöttem mindig elgondolkodtatott. Megjelenésében volt valami finom, intelligens, többet soha nem látott modor, hangja szelíd, megfigyelni és röviden társalogni vele kellemes érzés volt.

Egy hiánypótló jellem volt a magyaros viselkedési kódexből. Volt benne egy kis sértett büszkeség, ingerlékenysége levezetése lehetett élete alakulásának. Valamiért a vele való találkozás a sírig kísér. Még megbeszéltük a tulajjal a részleteket.

 

 

 *

 

 

Már késő délután volt, amikor visszaértünk a vendéglőbe, rendeltünk egy korsó sört, és azon tanakodtunk, hogy azt még megisszuk, és most Béla megy fel utoljára, amikor az ajtó nyílt, s ott állt kis Puskás a feleségével a vendéglő bejáratánál. Körülnéztek, talán egy asztalt kerestek, amikor barátunk tekintete megakadt rajtunk. Alig hitt a szemének, hogy mi ott ülünk, egy pár szót szólt a feleségének, és már sietve le is ültek az asztalunkhoz. Rendkívül megörültünk egymásnak, ők egészen izgalomba jöttek.

– Hogy-hogy ti itt vagytok, mikor jöttetek? És miért nem jöttetek fel? Meglepődtem a kérdésén.

– Én fent voltam, de nem voltatok otthon. Azt hittük, hogy tudtad, hogy jövünk. 

– Mi? Hiszen el sem mentünk hazulról, és most is csak azért jöttünk le, mert nem volt kedve Julikának főzni, de mi alig járunk ide, igazán szerencsétek van.Feleségét most láttam először, bemutatkoztunk, tényleg nagyon csinos nő volt. Később tudtam meg, hogy keserű hónapok voltak mögöttük, két kisgyermeket hagytak otthon és hol az egyik, hol a másik akart hazamenni, mert a csöppségek hiányoztak.

– Mi hírt hoztatok, mit üzent a bátyám – felesége közbeszólt; és a gyerekek?– na, igen felelte kis Puskás, ő róluk elsősorban. Béla válaszolt.

– Te hova mentél, amikor minket kerestél, fordult felém kis Puskás?

– A második emeletre. Rám nézett és elkezdett nevetni. Te pestiesen jártad meg a lépcsőházat, mert itt a földszint az első emelet, te pedig a harmadik emeleten voltál akkor, amikor a másodikat kerested.

– De jó, hogy ekkora sétába került ez és még le is foglaltuk a panzióban a szobát, válaszoltam.

– Nem baj, talán valamelyik kollégám feljön hozzánk ma este, úgy is arra laknak, majd visszakérik, amit ott hagytatok. Szemmel láthatóan örült, hogy én is Bélával vagyok. Otthon gyakran meglátogatott a műhelyben, ha a délutános műszakban volt, amúgy egy környéken laktunk. Bár többnyire csak Jóska barátkozott vele és a bátyjával. Azonban nekem is szólt néha, hogy érdekel-e, ha a cég melletti vasúti töltésen keresztül a barátai, akik a kőbányai sörgyárban dolgoztak átcsempésztek egy pár üvegsört eladni.

Nem egy, de három kolléga is feljött, akik később nekem is jó kollégáim lettek, sőt a nyár folyamán még el is mentek Magyarországra a szüleimhez. Érezhetően más volt a hangulat, mint a panzióban, ezek reményteljes, kedélyes emberek voltak. Péter a mindig jókedvű osztrák, aki valóban elment, és visszahozta a pénzünk, Dusán a segítőkész szerb, és Helgo, az amigo, aki Sao Paolóból jött és élt itt, mint mennonita német leszármazott, akiket a német, és az osztrák állam képzett ki szakmailag.

Az est persze nem fejeződhetett be Herr Kelemen nélkül, aki most már megint átvette Béla mentalitását. Szemmel láthatólag a házigazdák örültek, hogy én beszélek németül, és nekik nem kell ezt a rejtélyes magyart megkeresni.

Később a konyhában kis Puskás félrehúzott és megkérdezte, hogy ismerem-e Béla múltját? Elmondtam neki, hogy miről beszéltünk a vonaton, de ő nem arról akart beszélni velem.

– Béla mackós volt a háború alatt és utána, az a nyolc év nem volt előzmény nélkül, már volt rendőrségi múltja. Csodálkoztam, hogy egyáltalán útlevelet kapott. Lehet, hogy a rendszer meg akart szabadulni tőle, vélekedett.

– Azt nem tudom, mert Marcell nála járt tegnap és kérte, hogy ne maradjon kint. 

– Nem ismeri ki senki ezeket otthon, volt a válasz. Később a lágerben láttam, hogy volt ott néhány ilyen jellem, tehát csak volt benne valami igazság.

– Vegyétek a nyakatokba a várost holnap, meg a többi napokon, ismerkedj meg vele és csak miután nem tévedtek el kezdjétek keresni a barátját, tanácsolta kis Puskás. Én meg beszélek a főnökkel, egy burgenlandi magyar mérnök, nagyon jó ember, ha akarsz dolgozni biztos, hogy felvesznek.

Nem is kérdeztem, kint akarsz maradni? Bólintottam.

– Mi nem sokára megyünk tovább Amerikába, kell nekik egy ember helyettem. Szerencséd van, hogy még itt vagyunk, és segíthetek. Velünk ezt nem tette meg senki, csak leszálltunk a vonatról, és mindent magunk intéztünk. Nem is ismerünk más magyarokat, valahogy mi még a lágert is elkerültük. Talán be sem jelentkeztek, ugyan ki nézett volna utánuk?

–Neked biztos, hogy be kell menni a lágerbe, ma már ismerem a dolgokat, de minket nem erőltettek, próbáld meg, talán nem. Ha viszont kijössz, van munkád. Bélától szabadulj meg, bár nem ő, de akiket keresni akar, azok veszélyesek, még mindig mackósok és bajba kerülsz, ha nem bíznak benned.

– Honnét tudod ezt?

– A bátyám mesélte még tavaly, mielőtt eljöttünk volna, mert Béla említette neki, és hogy most milyen alkalom kínálkozik az életében. Otthon is csak sittes barátai vannak, ami nem csoda, hiszen sokáig volt börtönben, és megfigyelés alatt volt hosszú évekig. Most meg, ahogy beszélt róluk, én a közelükbe sem mennék, remélem, nem kell sokat foglalkoznod velük. És tudod hol jöttek ezek össze otthon?A Rezső tér környéken van egy lugasokkal elkerített kifőzde, a rendőrök talán nem is ismerik azt a helyet, nem kellett a razziáktól félniük.

– Gondoltam, mert Jóska is odavitt engem. Bár neki aztán semmi köze nem volt a társasághoz, ez Béla kívánsága volt. A vonaton azt mondta, hogy a bátyád megírta neked, hogy ő jön, és az állomáson vártok, én csak nem régen lettem bemutatva neki, kicsit zavar… Őszintén szólva, meglepett, hogy nem is tudtad, hogy jövünk.

– Nem baj, hogy itt vagytok, örülök neked, de nem hiszem, hogy a bátyám segíteni akart rajta, mert nem írt semmit. Meg nekem éppen elég volt tudni róla azt, amit neked most elmondtam.

– Azt mondtad, hogy rövidesen ti is utaztok.

– Igen. New Jerseybe megyünk, a bátyám ott él 57 óta. A hely nincs messze New Yorktól. Legalább is az apám ezt mondta, aki egy pár hónappal ezelőtt jött vissza onnan, és itt volt velünk Bécsben egy pár napot. Nagyon sírt, amikor hazament, idős ember már, én kései gyerek vagyok. Ismered a bátyám, Tibit, ö is 12 évvel idősebb, mint én. Apám azt mondta, hogy érzi, hogy nem fog minket még egyszer látni az életben.

Viszont nagyon boldog volt, elsősorban azért, mert a legidősebb bátyám vett egy farmot, és az kettőnk nevén van, és azt mondta, hogy most nézz ki úgy, először az életben, hogy legalább a családban most már ketten vagyunk, akinek lesz valamije. Mert az apámnak az életében nem volt semmije, ami kevés volt azt a háború elvitte, Tibinek sincs sok.

– Milyen farm ez?

– Százötven fejős tehenünk lesz, vagy van is már, meg azt hiszem, hogy 400 hektár föld van hozzá. És te, merre tartasz?

– Mivel a barátom nem tudott jönni, én alighanem, először szétnézek itt Európában. Elég jól beszélek németül, talán Svájc felé veszem utam, szeretem a szakmám, ott meg fejlődni is lehet.

– Felejtsd el, mi itt olyan keveset keresünk, hogy nem fogod összehozni azt az összeget, amit azok kérnek, csak, hogy oda beléphess.

– Akkor én is az Újvilág felé megyek, ott él az anyám öccse is, a nagybátyám. Bár Új Zéland is érdekel.

– Jó hely észak Amerika, nyugi, jó távol van Európától, talán egyszer ott kint is találkozunk. Majd írok neked, ha megérkeztünk, de most megvárjuk, mit mond a főnököm a munkáról, és ha alkalmaznak, akkor majd a céghez küldöm a levelet.

Eltűnődtem a lefekvés után, itt nagyon gyorsan szaladt el az első nap, tele eseménnyel, furcsa élményekkel, kíváncsian vártam a következő napot, mindent látni akartam. Lassan elszenderedtem.

 

 

 *

 

 

Teltek a napok, mi tényleg a nyakunkba vettük a várost. Kerítettünk egy térképet, és hamar megláttuk, hogy sok volt a hasonlóság Bécs, és Budapest között, nem igen lehet itt egy magyarnak eltévedni. Talán soha az óta nem gyalogoltam annyit, mint amennyit mi Bécsben jöttünk-mentünk. Nekem nagyon tetszett a város. Elégedett voltam, hogy több mint négyévi nyelvtanulás után nem éreztem magam idegennek egy másik nyelvben. Gyorsan tanultam a dél német kifejezéseket, amit a hazai könyvek nem említettek. Ez egyszerű volt, mert a pincérek itt is beszédesek voltak.

Béla sem panaszkodott, szemmel láthatólag ő is élvezte a szép épületeket. Amint lesétáltunk a már részben ismert Mariahilfer Strasszén a Ringre, majd a Kaertner Strasszét megbámulva, gyakran kellett neki lefordítani dolgokat. Tűnődött, hogy, miként is lehet ilyen könnyen megtanulni egy idegen nyelvet.

– Neked is volt rá időd, említettem neki. Magamban arra gondolván, hogy mennyi évet is ült a börtönben. Amúgy nem volt egy olyan természet, aki útba lett volna, volt egy zsivány humora, szarkasztikus mindenki felé, de eléggé ártatlan megjelenésű ember volt. Elhízott a gyakori sörözéstől, meg a kényszerpihenők sem tették túl aktívvá, korán kopaszodni kezdett. Talán a negyedik, vagy ötödik napon korán reggel, amikor felébredtünk állt elő a javaslattal, hogy most már ismerjük a környéket, és két dolgot kellene ma megtenni.

– Először is, látogassunk el a zsidó közösségbe, mert én apáról zsidó vagyok, és otthon azt mondták nekem, hogy segélyt kaphatok. Ha pihentnek érzed magad, akkor keressük meg Herr Kelement, amellett fizetem a villamost, és az ebédet is.

– Rendben van, menjünk. Mivel a kis Puskás még nem beszélt a főnökével, aki városon kívül volt, így nem volt más dolgom, mint kisegíteni őt. Nem tudtam volna kikerülni a kérést, de reméltem, hogy hamar túl leszünk rajta. Előzőleg Julika kikereste a térképen és a telefonkönyvben a zsidó menekült szervezet címét, körülbelüli helyét, reggeli után neki vágtunk. A szervezet valahol a Ring környékén volt, villamossal mentünk. Közben faggattam Bélát, hogy miről fog velük beszélni. 

– Tudsz valamit a zsidó vallásról, a nyelvükről, mert, mint mondtam, erről biztosan kérdezni fognak.

–Nem, volt a válasz, nem tudok semmit, az apámat sem érdekelte, de kisegíthetsz.

– Pajtás, most az egyszer ezt magadnak kell elintézni, viszont segíthetek fordítani, ha kell.

– Nem hiszem, hogy kell, beszélnek ezek itt minden nyelven.

Amint beléptünk az épületbe, mindenütt feliratok a legkülönbözőbb kelet európai nyelveken, és segítség csak addig kellett, amíg az ügyet elő nem adtuk, utána ő eltűnt az irodákban.

Én egy idősebb, kalapos öregemberrel társalogtam, amikor megtudta, hogy én magyar, és nem zsidó vagyok, rögtön az anyanyelvem érdekességéről kezdett beszélni. Megkérdezte még, hogy miért tanultam németül, elmondta a maga véleményét róla, de untatott vele, más témánk nem akadt. Itt nem sok látogató volt. Vagy egy fél óra múlva, kinyílt az ajtó, kilépett egy magas ember, nyomában Béla, aki már mérgelődött, láttam rajta, hogy itt nem sok babér termett számára.

Pár perc múlva, amikor az utcán voltunk, ócsárolni kezdte az egész zsidó szervezetet, – ezek milyen tetű emberek –, méltatlankodott.

– Ki a nyavalya törődik ma a vallással, nem beszélve a régi szokásokról. Káromkodott is rájuk.

Emlékeztettem rá, hogy erről beszéltünk, amikor elindultunk hazulról. Már akkor mondtam neki, hogy csak a nevéért nem fog kapni semmit, mert akkor itt nagyon sokan sorba állnának.

– Szóval megbuktál. – nevetgéltem rajta. Mit gondoltál, miképpen tudtad volna bizonyítani zsidó múltadat, ha nem azon a módon, ahogy ők akarták, de legalább kaptál valamit?

– Igen, kétszáz Schillinget, ami, elég lesz nekem egy pár jó vacsorára, az első kérdésre nem is válaszolt.

– Igazán, faggattam őt viccesen, én már nem vagyok ebbe benne?

– Ja, ja, ja, gyere, elmegyünk egy vendéglőbe és fizetek egy ebédet. Be is tértünk egy közeli kiskocsmába, mert bécsi szeletet akart enni, szerinte itt, ettől eredetibb, úgy sincs a földön. 

– De miket kérdeztek tőled, tértem ki megint a sikertelenségére a vendéglőben? 

– Hát valamit a történelemből, meg vallási dolgokat, és ezeket alig ismertem.

– Miért nem mondtad el nekik legalább a Hiszek, egyet, kérdeztem nevetve?

– Ne viccelj, az keresztény, válaszolta színlelt felháborodással.

– Az lehet, de mondj valamit belőle, ami egy zsidónak ne lenne jó, és úgy látom, azt legalább ismered valahogy. Vagy a Himnuszt, azt is említhetted volna, elég vallásos, vagy azt soha sem énekelted?Elvégre Magyarországon születtél.

– Nevetett, mondtam, hogy a vallás nem érdekelt, meg neked is min nem jár az eszed? Ezeknek a zsidó történelem kellett; hozzátette még, hogy ide sem jövünk többet, bár a Karitáshoz is el kellene menni...

– Ugyan miért, mert náluk meg a keresztény mamát kellene felhasználnod?

Látod, a végén az nem is rossz ötlet, ott viszont a Hiszek, egy, – segítene. Nevettünk megint.

Most, hogy kint voltunk az utcán, a jó ebéd után, megint gyalogoltunk. Ettünk, ittunk eleget, és gyönyörű napsütéses idő volt. Jól esett egy kis séta a vendéglő után.

Még benéztünk egy két kisebb üzletbe – Béla szerint ezek a magyar üzletek ismerik a barátját –, de elutasító válaszokat kaptunk. Bár úgy tűnt még nekem is, hogy nem ismeretlen a név a kérdezettek előtt. – ezt ő is megjegyezte. Na, sebaj, fent vagyunk a villamoson, és érdeklődve nézünk az események elé, mert az előző nap az egyik üzletben kaptunk egy rövid felvilágítást, hogy hol is kell Béla barátját keresnünk. Igaz, az illető nagyon gyanakvó volt. Kizárólag Béla ismerete a barátját illetően, és egy rövid története meggyőzte a tulajt, hogy mi valóban egy ismerőst keresünk, csak azután engedett fel. 

– De nem én tőlem hallották, tette hozzá az üzlet tulajdonosa, némi aggodalommal. 

 

 

 *

 

 

 

A vendéglő, ahol Herr Kelemen dolgozott a külvárosban állt egy tekepályával összekötve, ami szintén a vendéglő birtokában volt. Amint az épülethez közel értünk éppen kinyílt a bejárati ajtó, és egy részeg osztrák repült ki a kocsmából. Pár másodperc múlva egy félcipőt is utána hajított valaki, majd egy tagbaszakadt ember lépett ki az ajtón, és még egy párat bele is rugdosott a földön fekvő emberbe. Éreztem, hogy jó helyen járunk...

Béla kilőtt mellőlem, én baktattam utána, Feri, Feri, a barátja nevét kiabálva rohant az ajtó felé. Az előbb még rugdalózó férfi megfordult, a részeg erre felugrott, és sántikálva futásnak eredt, egyik kezében a kidobott félcipővel. Feri hosszasan nézte a felé futó Bélát, majd a két barát egymás nyakába borult. Nem látták egymást ötvenhat óta, amióta Herr Kelemen elhagyta Pestet, és Bécsben működik.

Megálltam, mert ebből az örömből nekem semmi sem jutott. Csak egy pár perc múlva ocsúdott fel a két barát, amikor is Béla bemutatta, és engem is, mint „havert” és tessékelt is be a vendéglőbe, mintha otthon lett volna. Gyakran használta ezt a kifejezést, alighanem ez egy közelebbi kapcsolatot jelentett nála, nagyon büszkén mondta, vagy talán csak egy szokása volt.

Első pillantásra a vendéglő valami lebúj volt, még magyar normák szerint is. A második is. Egy itató. Ütött, kopott asztalok, sehol egy díszítés, itt-ott betévedt, éhes kamionsofőrök. Egy sarokban lompos, sunyi vendégek, külvárosi árnyak, amott átfutó utcalányok, akik valamiért nappal felkeltek, és idehozta őket a sors egy korsó sörre, meg valami hangos beszédre. És néhány jól öltözött furcsa figura, a szomszédos kisebb üzletekből. Két-három helység jobbra, balra, ahonnan emberek járkáltak át egymás asztalához, néhányan magyarul beszélve – még a csapos is –, aki egyébként hazai sváb volt, és egyben a tulaj. Mi a törzsasztalhoz lettünk tessékelve, ahol egyedül ücsörögtünk. Percek múlva a régen látott barát, aki itt pincérkedett másodállásban, valamit kérdezett Bélától, ő egy halk, ne félj, semmitől- lel válaszolt neki. Erre barátja intett, hogy bemehetünk a másik helységbe, ahol rögtön egy nagy korsó sör volt az ajándéka.

Béla lelkendezett, szemlátomást a fogadtatás, és a helyszín megfelelt az egykori normáknak, barátja elvált felesége is itt volt felszolgáló, ő is nyakába ugrott. Sorra be lettünk mutatva a törzsasztalnál lévőknek. Majd nem elfelejtettem, hogy persze megint ott ültünk, ami nyílván bizonyított valamit a többieknek. Körülnéztem. 

 

Nos, kérem, ez volt a bécsi magyar alvilág egy része. Válogatott tolvajok, zsebmetszők, de inkább metodikus lopással foglalkozók, amint azt rövidesen megismertem. Egy zsiványtanya. Nem valami megnyerő arcok, néhány fiatal, a többsége középkorú ember.

Egy-egy közömbös kérdés Magyarországról, az emberek tartózkodóak, érdektelenek, gyanakvók. Látni rajtuk, hogy a műveltség rég elkerülte őket.

Béla már mesélt róluk a villamoson. Ő még Pesten hallotta Herr Kelemen sógorától, kivel ő együtt dolgozott – és aki már volt kint Bécsben –, hogy milyen társaságra számíthat. De, ahogy mesélt, minden úgy hangzott a szájából, mintha egy munkahelyről beszélt volna. Tűnődtem is, bár már nem lepett meg, ha ennyire ismerte a rokonságot, miért volt ez ilyen körülményes számára megkeresni a barátját egyedül?

Arra rég rájöttem, hogy Béla kevés iskolát végzett. Nehezen tájékozódott, elveszett a városban, sok pénzt kereshettem volna, ha minden sarkon fogadtam volna vele valamiben. Főleg, hogy miként találunk vissza, ahonnan elindultunk. Nos, ebben a környezetben itt az asztalnál nehéz lett volna elmesélnem, bemutatkozáskor, hogy gyerekkoromban elcsentem egy pár forintot az anyám zsebéből, mert előzőleg nem adott a mozira. Mert, hogy csak ennyi “érdemem” volt, más csínytevésekkel együtt. Vagy virágot loptunk. Itt kigúnyoltak volna. Érdemekkel lehetett itt működni, és már ment is a szöveg.

A helységben az asztaloknál vagy öt-hat ember ücsörgött, és itt a törzsasztalt mi heten ültük körül. Alig voltunk itt egy órát, már Béla vitte a prímet, mert az önéletrajzát mesélte el a már bemutatottaknak, akik nagy érdeklődéssel hallgatták a történeteit. Mintha már várták volna. Hamar bele is lendült. Régi szép idők, amikor a TÜKER-nél dolgozott, ahol a tűzifaszállítást végezte. Nagyvonalúan ecsetelte a mérleg elállíthatóságának legfontosabb mozzanatait.

Okítva emlékeztette a hallgatóságot, hogy milyen fontos a terepszemle, mert ha történetesen a pincébe mindkét lépcsőháznál volt lejáró, akkor ott körforgalom volt. Mert az egyiken lehordva a fát, a másikon felhozták, ettől a társaság élénkebb lett, és hangos nevetéssel nyugtázták ezt az üzleti megoldást, és így tíz kosár helyett, jó, ha csak hatot vittek le a pincébe. Hiába számolta a szerencsétlen tulaj a kosarakat a pinceajtóban, másképpen nem lehetett volna megélni, fordult felém Béla.

– Bólintottam, hát igen, így már érthető...

Voltak más vállalkozásai is, a lényeg mindig az volt, hogy ő és baráti köre, valakit mindig becsapott, vagy meglopott. Élményszerűen mesélte el, hogy miként üldözte a rendőrség, szinte lekötve a sok csibész figyelmét, akik itt végigélhették vele, ami talán csak most várt rájuk.A helység tele volt füsttel, az ital szagával, a padló kátrányszerű leheletével.

A kis Ferkó velem szemben ült, s a legtávolabb tőlem. Ő is közbeszólt, neki is voltak érdemei. Vékony gyerek, ahogy elnéztem tele agresszív megjegyzésekkel, viselkedéssel, talán veszélyes is lehetett ebben a körben, mert túl izgága volt. Ez nagyon rossz tulajdonsága lehet egy bűnözőnek…, véltem…, ahol a választott megélhetési mód hideg fejet kívánt, és itt talán hosszú távú tervek voltak beépítve a banda működésébe. Ő nem nagyon illett bele. A lebukása logikám szerint szinte várható volt. Ezt említettem később Bélának is, ő csak hümmögött.

Ahogy hallottam Bécsben nőtt fel, és a társaság állandóan cukkolta, mert annak ellenére, hogy a határ közel volt – elég nevetségesen –, az anyanyelvét rosszul használta, viszont a ” tört magyart” folyékonyan beszélte. Mindig ugyan azzal a nyelvi hibákkal, és ragaszkodott hozzá, hogy őt így hallgassák meg. Elmondhatta volna németül is, ami sokkal jobban ment neki, de ez itt egy magyar vállalkozás, illett az anyanyelvet beszélni, akár hogyan is. 

A bandában a turizmusra specializálódott, mármint azokra a turistákra, akik a Fertő tó környéken nyaraltak. Barátjával, Kékesivel, aki valahonnan Kecskemét környékéről jött, és illegálisan élt Ausztriában, betörtek a nyaralók szobáiba. Amint a lakcímeket megismerték, uzsgyi, a lakásra, még ha száz kilométerre is volt, és azt kirabolták. Igen, száz kilométert mondtak, hosszabb út már fárasztó lett volna. Itt nem voltak garanciák, meg az egészségükre is kellett gondolni, el is kaphatták, vagy még rosszabb, agyba, főbe is verhették volna őket tettenérés idején, még rágondolni is rossz..., Bécs környékét meg elég jól ismerték.

Kékesi Ferkó bal oldalán ült, majd Béla, és én ültünk egymás mellett. Mutogatta hosszú ujjait, mert gyerekkora óta nyújtotta őket, elegánsan volt öltözve, szép világoskék öltönyben, nyakkendővel, elütött a többi lompostól. Zsebtolvaj volt a foglalkozása, soha nem dolgozott, még otthon sem, a kis Ferkónak csak besegített, amióta az elvesztette a partnerét.

Azt hittem meghalt, olyan részvéttel mondta – én is ember vagyok, majdnem megszántam –, de csak börtönben volt egy pár éve. Még jó, hogy vettem egy nagy levegőt… Hozzám fordult, panaszkodott, hogy elfogyott a múltkori bevétel, de lesz még napsütés, nevetett hozzá. Igyekeztem kerülni sunyi, fürkésző tekintetét. 

 Percek múlva a történeteikért Béla fizetett nekik egy sört, ő valóban megsajnálta őket – dünnyögte is később, hogy szimpatikus gyerekek –, most mind a kettő pénzhiányban szenvedett, esős napok voltak mielőtt mi megérkeztünk, kevés volt a turista. Szeresd felebarátodat, amíg szabadlábon vannak, ha ide akarsz tartozni – gondolatban cifráztam a közmondást –, a másik felük, testben, és lélekben már úgy is börtönben van. Meghatott Béla cselekedete…, hát, te milyen rendes vagy, említettem elismerően.

Mellettem, a baloldalon egy idős hölgy ült, és remekül illett ebbe a zagyva társaságba, szinte anyáskodott felettük, kipúderozva – a társadalmi rangjához illően kellett öltözködnie –, és az bő választékkal volt rajta, fiatalos parókát hordott. Affektáló beszéde és az erőltetett előkelősége előttem nagyon nevetségessé tette, de itt, ezt erénynek vélhették.

Bécsben máshol is volt ilyen viselkedésű ember, ezt később látnom kellett, ő azonban valahogy másolt, nem volt az igazi, a pesti külvárosi jellem lógott ki belőle leginkább.

Azt mondják, hogy az egyén elhagyhatja a volt környezetét, de a környezet soha nem hagyja el az egyént.

Férje, ahogy hallottam, egy osztrák rendőr ezredes, és ezért nagyon tisztelték az asztalnál. Nélküle talán sok alkalmazott a hűvösön lett volna. Mindig aranyat ért a bejelentése, amikor a fiúkat figyelmeztette. „ Frank, azt mondta, hogy a hétvégén Ottakringenben, vagy máshol lesz a rendőrség fokozott ügyeletben”, amit mindenki hangosan megköszönt, és ott magyar, akkor nem működött. 

 

 

 

 *

 

 

Közben itt a vendéglőben megnőtt a forgalom. Emberek jöttek, mentek, itt-ott leültek, táskákból, mint igazi ügynökök mintadarabokat vettek ki és alkudoztak. Néha hangosan, hogy mi is hallottuk. Herr Kelemen mindig közbeavatkozott, utána elcsitultak. 

A hölgy balján egy fiatal leányzó üldögélt, szomszédom pesti, bőrdíszműves barátnőjének lánya, nem éppen olyan, aki zárdában nevelkedett. A nyelvet kellett volna tanulnia, de inkább a fiának hozatta ki az ezredesné, és a fia zárta be a kört az asztalnál. Feltételezem, hogy csak úgy barátian segítve az ifjú hölgyet, mint mindent, ami itt van, aki állítólag olyan buta volt, hogy főzni sem tudott, de az ágyat melegíteni, azt jól tudta.

(Az ezredesné fia mesélte Bélának, aki ezt is akkor tudta meg miután hazatért a vendéglőből, az együttlétünk utolsó estéjén, s elbeszélgettünk róla. A baj inkább az volt vele, említette akkor Béla, hogy a lány zsidó volt, és idegen szokásai voltak. Szerette a kóser kosztot. 

– Említetted ismerőseidnek, hogy te is zsidó vagy?

– Nem én, miért mondtam volna? És csak fél zsidó vagyok, nem törődöm én velük. Nem eszem kósert, soha nem érdekelt, láthattad. Te tudtad, hogy a lány zsidó?

– Igen, ezt látni rajta, különben is a legtöbb bőrdíszműves az volt otthon. A bőrszakma az többnyire egy zsidó pálya volt.

– Akkor tele lehetnek pénzzel, állapította meg útitársam, főleg, ha a belvárosban van az üzlet, nem kis pénz fizetni a rezsit. Ha láttad volna, tért ki örömére, hogy most mennyi pénz volt a két fiatalnál? Jó fogást csináltak, itt van mozgás, állapította meg elismerően. Hozzátette, hogy Herr Kelemen mindenről gondoskodott, most jobban van megszervezve minden, mint Pesten ötvenhat előtt. Ez utólagosan megnyugtatott, feleltem, így nem kellett volna razziáktól, vagy letartóztatásoktól tartani, amíg ott voltunk.

– Ugyan már, morogta Béla.

– Kár, hogy akkor nem tudtam… Segített volna…)

Az ifjúnak volt egy másik barátnője, akitől egy kislánya is volt, hónapokkal később találkoztam velük a Práterben. Nem sokat törődött itt ezzel a lánnyal a többiek előtt. Az anyja szerint a barátnője lányának azonban meg kell tanulni németül, a többi dolgot nem említette. Gondoltam, hogy már régen észrevette, hogy a fiát nem érdekli az ügy, sem így, sem úgy.

Kínosan kezdte magyarázni nekem, hogy mi milyen jól illenénk egymáshoz.

 – Ez egy tisztességes, ártatlan lány –, szó sem volt a fiával való korábbi kapcsolatáról. Még soha sem volt férfivel…

A lány némileg szégyenlősen, maga elé nézve ült mellette, néha valami üres tekintettel felnézett rám…,talán előző partnereit számolta.

Fura, de az ezredes felesége továbbra is azt hitte, hogy vak vagyok. Találkoztam már ilyen olcsó jellemekkel, otthon sok élt belőlük. Továbbra is igyekezett minket összehozni.

– Ha ide akarok tartozni.., amennyiben Bécsben maradok, jobb, ha valaki bevezet a helyi szokásokba...Enyhe borzongás futott rajtam végig, mintha nem az én erkölcsi felfogásomat vallották volna. Eltűnődtem rajtuk, s bár tudtam volna, hogy miből gondolta ez a nő, hogy érdekel a társasága.

– Azon kívül, együtt németül tanulva, vihetnénk valamire…,folytatta. Ez igen, itt peregnek a dolgok, mire aludni térek ma este, akár házas is lehetnék. Váratlanul rám unt, a fiával kezdett társalogni. A lány szótlanul ült mellette. Béla később meglökött.

– Na, mit szólsz ehhez?

– Hát pajtás, súgtam vissza – ilyent csak filmen láttam –, nem hittem volna, hogy egyszer én is a vásznon leszek. Szinte elolvadt, tetszett neki a megjegyzésem. Elégedetten körülnézett.

– Ezért jöttem. De Ausztráliában még jobb lesz. Az ezredesné fia további figyelemre méltatott, meg is hívott a vendéglőbe, ahol dolgozott. A legnagyobb meglepetésemre ez már sok volt az anyjának is, hozzám fordulva könyörögte, hogy ne menjen el fiatalember. 

– Még az osztrák rendőrök is golyóálló mellényt hordanak. A berendezést havonta újítják fel, mert a verekedők úgy összetörnek mindent, és állandóan késelnek. Nem magának való hely, még, hogy nézne ki az a szép arca egy verekedés után?Megköszöntem, hogy figyelmeztetett, láttam, hogy jól esett neki. Nem tetszett a fiának. 

–Te mindenkit lebeszélsz rólam, morgott az anyjára mérgesen.

Meglepett ennyi kedvesség, óvtak egymástól, óvtak mindentől, sőt fel is akartak karolni, ugyan akkor tekintetük állandóan rajtam volt. Észre sem vették, hogy milyen történeteket mesélnek, már minden hitványságuk megszokott volt. Itt nem kedvelték a szépet, sőt még Béla nyakkendője is feltűnt nekik. Nem is illett bele a trikós és vasalatlan ingek világába, ahonnan csak az ezredes felesége, és Kékesi tűnt ki. Nekik ez kijárt.

Herr Kelemen is gyakran feltűnt a délután folyamán. Italt hozott, fogyott a sör bőven. Ilyenkor legtöbbször Béla volt az, aki emlékeztette őt egy-egy közös, korábbi, ötvenhat előtti ügyükre, amelyeket a barát eddig még nem említett meg. Mintha azonban jobban emlékezett volna, amikor szóba jöttek, Béla meg ráhagyta, fontosabb volt, hogy a főnök, beszélgetésbe elegyedett vele. A tekintélyében elismert bandavezér is néha beszólt, hogy most ezt, vagy azt meséld el az inasoknak, mire Béla szeme felcsillant – persze, hogy is tudtam ezt elfelejteni –, elemében volt, végre egy neki való társaság. Börtönéveit nem említette, az még talán itt is rosszul hangzott volna. Történetei szemlátomást erősítették helyzetét a bandában, azon kívül, hogy tapasztalatokat is hozott.

Gyorsan emelkedett a hitele, gyakorlati ember volt. Úgy tűnt azonban, mintha nem egy nyelven beszéltek volna, barátjánál már máson volt a hangsúly. Béla ideálja magas, csontos, durva arcú ember volt, a mosolya is gyanakvó, olyan, mint aki soha nem bízott senkiben. Ha valaki a szemébe akart nézni, hamar elkapta a tekintetét. Béla büszkén mesélte, hogy Herr Kelemen milyen jól tudott verekedni fiatal korában. Láttam is valami felcsillanását ennek a fényes múltnak röviddel ezelőtt, és azt, hogy a szokása megmaradt; a megvert osztrák a tanúm. Ebben a környezetben nehéz az ilyet elhagyni, főleg, ha elismerés járt érte. A dicséretre útitársam azt felelte, hogy ő sem szégyenkezhetett (de Feri jobb volt, erre többször is elismerően rábólintott), sőt kihúzta magát. Majdnem megsértettem, mert nem rajta kezdtem a sorrendet. Hoppá. Hogy valakit még ebben a korban is ez érdekeljen, hát itt van Béla, ezt emészd meg.

 – Rajtad nem is csodálkozom, hiszen olyan szélesek a vállaid, mint egy tutaj. Hatalmas, megelégedett mosollyal nyugtázta megjegyzésemet. Nem volt nehéz a lovat alátenni. 

– Még egy sört? 

A fejem ráztam.

– Ezt sem ittam meg, mutattam korsóm tartalmára. Erre új ismeretségeihez fordulva hírtelen magamra hagyott.

Csendben figyelve iszogattam megmaradt italom, ízlett ez a sör, talán jobban, mint máskor, valahogy a korsó, és tartalma volt az egyetlen tisztességes dolog, ami ebben a hitvány környezetben körül vett. Idővel Béla leszedte az asztalokról a kiürült korsókat, kivitte a pulthoz. Feltámadt benne a szolga lélek, a főnök körül így kell ezt csinálni.

Tekintetem újra az ablaknál ülőkre esett, és ott is volt most, vagy nyolc-kilenc ember, akik azonban nem sokat törődtek velünk. Borostás, rosszul öltözött társaság volt, láthatólag városszéli, piaci tolvajok, akikről nehéz lett volna elhinni, hogy most csak inkognitóban vannak, amúgy ismerik a divatot. Később hallottam Bélától, hogy azok szállításból lemaradt dolgokkal foglalkoztak, akkor újra eszembe jutott, hogy is tudtam őket piaci tolvajoknak tartani? Hűtőgép, fagyasztó, de a tv volt talán a legtöbb mi a kezükön átment, ugyan is ez volt a színes tv bemutatkozása, vagy talán olcsóbb lett, és volt rá piac. Ez már szervezettséget kívánt.

– Hogy-hogy szállításból lemaradt, színleltem a kérdést?Útitársam végigmért.

 – Ennyit már tudhatnál! 

A társaságba beállított nagyon magas magyar tekintéllyel bírt, rögtön látni lehetett, hogy ő a főnök jobb keze. Irtózatosan barátságtalan arca volt, bár nem ezért vehették be a társaságba. A másik oldalról sokan átkiabáltak neki, jelezve, hogy milyen árut kínálnak, de ő egy kereskedő hangvételével közölte a társasággal, hogy most jött a városból és, csak Cornavin órákat vesz át, korlátlan mennyiségben. Mert az a hír járta, hogy otthon az tetszik az embereknek. Annak most piaca van, a magyar turisták veszik, mint a cukrot Bécsben. Többieket az ár érdekelte, ezt majd megbeszéljük, volt a válasz.

Kioktatta őket, hogy itt szezon van, az orkán kabátok ideje lejárt, ez valahogy csalódást okozott a másik oldalon. Bizonyára raktáron volt belőle bőven. Az ellátásnak követnie kell az igényeket – valahogy így, már nem emlékszem –, amire mindenki bólintott, és úgy tűnt, hogy emberünk egy süketnémát rábeszélt volna, hogy vegyen telefont. Megismételte az igények szót, nyílván a tolvajok helyi kódnyelve, mindenki által érthető volt. Most ezt kell lopni.

(Később, hazafelé menet a villamoson említettem, ahogy ez az ember beszélt, most már eléggé nyilvánvaló, hogy az általunk meglátogatott üzletek kapcsolatban voltak velük. 

Társam vállat vont.

– Mit gondolsz, kérdezte vissza, vajon hogy szabadulhatnának meg a sok szajrétól? Ez különös válasz volt, mert mi, csak ma jöttünk ide először, és nem tudtuk, hogy amit ezek az emberek itt összeloptak, azt hol tárolják, merre van a városban, kikkel vannak kapcsolatban? Béla is csak feltételezett, de hasonló társaságban tevékenykedett fiatalabb korában, sőt az is lehet, hogy Herr Kelemennel való susmogásával valamit megneszelt.)

 A társaság megéhezett, ennivalót rendelt, ez adott egy kis szünetet nekem, hogy eltereljem gondolatom ezekről az emberekről.

Jó lett volna valami mást csinálni, a várost megismerni, de nem ezen a környéken, és valahogy az épületen kívül lenni már.

Az asztalnál Ferkóval és Kékesivel már hosszú percek óta összedugott fejjel beszélgettek. Hiába itt sikere van, látom, hogy igen lázasan magyarázott valamit a fiataloknak, akik bólogatva egyetértenek vele.

Majd felálltak, és gyorsan távoztak, amit nem bántam, beszédstílusuk, jelenlétük idegesített. Mások is távoztak, Béla megint megigazította székeket az asztalok körül, a terítőket lerázta – felém kacsintva –, mint aki tudja mi a kötelesség, segíteni akart.

Egy kívülálló ember azt hinné, hogy itt egy valamire való üzleti élet folyik, kedélyesen sörözve, ahol megjelenésük alapján iparosok adnak, vesznek dolgokat, és utána sietnek a maguk dolga után. Pedig ezek veszélyes, sötét emberek voltak, szörnyű volt megismerni őket.

Egyáltalán nem voltam nyugodt ebben az alvilági magyar körben, soha sem hittem volna, hogy én ilyen emberek közé valaha is bekerülök. Zavart, ha a csapóajtó kinyílt, és valaki megjelent. Szinte nyomasztó volt tudni, hogy ide a rendőrök bármikor bejöhettek volna, én meg itt ülök magyar útlevéllel.

 A körülmények miatt ki sem tudtam kerülni, de egy életre szóló élményhez jutottam. Arcuk, és jellemük örökre előttem marad, hitványságban ők az elsők. És ez még nem is volt a krém, úgy mesélték, azok Münchenben működtek.

Nem ismertem meg mindenkit, mert említettek neveket, akik nem voltak jelen – nem hiányoltam őket –, páran üzleti úton voltak, mások a Skandináv államokban, mert a társaság pornográfiával is foglalkozott, és talán még néhányan szabadságon…, ha van ilyesmi, bűnözők között. Sóhajtva néztem körül, vajon mikor megyünk már el innen? Bárhova, csak ne legyünk itt.

Szörnyű lassan haladt az idő. Alig vártam, hogy este legyen, mert már reggel óta úton voltunk, kezdtem elfáradni, de ez a társaság kimerített. Elég sokat kellett innom, hogy kitöltsem a csendet. Úgy tűnt, hogy valamikor nekem is el kellett volna mesélnem, hogy én mivel szolgálok rá erre a szörnyű, de előlegezett bizalomra, hogy itt ülhetek a törzsasztalnál, ami szemlátomást nem volt mindenki privilégiuma. Szenvedés volt velük beszélgetni. Nem érdekelte őket semmilyen hazai téma, és mintha Bélához hasonló zsivány történeteket vártak volna tőlem is.

Valahogy végre, csak eljött az este. Felvidultam, mert az ezredes felesége is unta már magát, meg a fiának is mehetnékje támadt, így meghívtak a fia közeli otthonába. Béla még intett is, hogy menjek velük, gondoltam látta, hogy én aligha illettem bele ebbe a válogatott társaságba.

Még megkért, hogy el ne felejtkezzek róla, mert nem fog hazatalálni, jöjjek vissza. Hozzá tette, hogy ő is várja még a két fiatalt, Ferkót és Kékesit, hogy azok visszajöjjenek, mert valami fontosat akartak neki megmutatni. 

Ahol az ezredesné fia lakott az a ház nem volt különb azoktól az épületektől, amit mi is láthattunk Budapesten, a század elején építették, a mellék helységeknek nem találtak helyet a lakásokban. Így történhetett meg aztán, hogy egy alkalommal, amikor a természet (folyó) ügyeim intézésére szólított, és el kellett hagynom a lakást. Nem néztem szét körültekintően az emeleten. Dolgom végezte után egy idegen lakásba nyitottam be, ahol egy halálra rémült, öltözködő, félmeztelen nénike ácsorgott a konyha közepén és sikoltozva utasított ki a lakásból.

Kezemet felemelve és bocsánatot kérve kihátráltam. Ki is vert a verejték egy pillanat alatt, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy melyik lakásból jöttem ki.

– Mit mondjak ezeknek a csavargóknak, hogy hol voltam eddig?Szétnéztem jobbra, balra, igen itt van a lépcsőház, itt jöttünk fel, talán ez lesz az…, és benyitottam.

Szerencsém volt, de nem úgy nézett ki, hogy távol maradásom túl indokolt lett volna, amikor azt mondtam, hogy előzőleg rossz helyre nyitottam be; minden szem rám meredt. Valamilyen kellemetlen modor vette körül ezeket az embereket, mert, amikor megjöttünk az ifjú azzal forgolódott a szobában, hogy nem találja a gázöngyújtóját, és még meg is kérdezte, hogy nem-e tettem azt zsebre véletlenül?

Akkor érkeztünk csak fel a lakásába, vajon honnan tudhattam volna, hogy egyáltalán van egy gázöngyújtója?

– És miért tettem volna zsebre? Honnan jöhettek ezek az emberek hazulról? Hirtelen kijelentette, hogy megtalálta – a kimosott zoknik lettek ráborítva –, amíg kint voltam a lakásból. Megnyugodtam, mert nem hiányzott a bizalmatlanságuk. Gyanakvó, és hazug emberek voltak, szemlátomást, mintha okot kerestek volna, hogy valamiért kérdőre vonhassanak, talán, mert az asztalnál olyan keveset beszéltem magamról. Modorukkal vizsgáztattak.

Még kapóra jött, talán egy jó félórára – mert a mama fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy barátnője lányát rám sózza –, és azt találta mondani, hogy menjünk el mi ketten sétálni. Nem kellett kétszer kérnie. Lent az utcán megeredt a leányzó nyelve.

– Nagyon félek tőlük.

– Akkor miért nem mész haza?

– Mert csak egy hónapja jöttem, az anyám akarta, hogy jöjjek ki a nyárra és tanuljam a nyelvet. Én nem akartam olyan sokáig maradni. Itt meg már úgy beszélnek rólam, mintha ide tartoznák.

– És mit kell neked ezért még tenned? Nem válaszolt.

– Gyere, invitált, nézegessünk kirakatokat. Nekem ennyi is elég volt viselkedéséből, már sötét volt, egy darabig korzóztunk, jelentéktelen dolgokról beszélve. Éreztem, hogy semmi más gondja nem volt, mint valaki mellett kikötni, aki szórakoztatja és költ rá, és remélhetőleg elviszi ebből a társaságból. Később hazakísértem, nem mentem fel az emeletre vele, el sem köszönt, csak intett.

 

 

 *

 

 

Visszamentem útitársamért, már várt rám.

– Együnk meg egy vacsorát, van még hely a sok sör mellett a gyomrodban?

– Igen, megéheztem.
Amíg ettünk mesélt, nagy izgalomban volt. 

– Ez igen, a fiúk értik a dolgukat.

– Miről beszélsz?

– Majd megmondom a villamoson. Tengtünk-lengtünk itt még egy pár percet, elég nehezen akart elindulni. Később fizettünk és távoztunk. Kint meleg volt az esti utca, sokat kellett várnunk a villamosra, már késő este volt. A megállóban kivett egy kulcsot a zsebéből.

– Látod ezt, ez egy páncélszekrény kulcsa, Ferkóék lopták el egy ékszerész boltból pár napja.

– És minek ez neked? 

– Várj, elmesélem. A fiúk arra voltak kíváncsiak, hogy milyen lehet a másik kulcs, mert a páncélszekrény két kulccsal nyílik.

– És? 

–A hiányzó kulcs, pont az ellenkezője a lopottnak, és talán kis Puskásnál van valami reszelő.Egy nyerskulcs is előkerült a zsebéből.

– A fiúk vették mielőtt visszajöttél, én kireszelem az ellenkező profilú kulcsot nekik, láttam náluk néhány szerszámot tegnap reggel.

– Úgy tűnik, hogy nem emlékszel arra, amit tegnap hallottunk kis Puskástól. Ha itt elkapnak, addig nem jössz ki a börtönből, amíg németül meg nem tanulsz. 

– Ne félts, én nem veszek ebben részt, de segítem a fiúkat. 

– Mi a különbség?Rám nézett. Elengedte a kérdést a füle mellett. 

– Vállat vontam, ez a te dolgod. De honnét tudod, hogy a másik kulcs az ellenkezője ennek?

– A fiúk visszamentek az üzletbe, és megnézték, hogy milyen gyártmányú volt a páncélszekrény, azért is kellett várnom, láttam untad magad, még jó, hogy elmentél. Otthon is pont ilyenek voltak, mesélte tovább, pofon egyszerű kinyitni. Egyébként, tetszett a kislány?

Nem válaszoltam, de még csak ez hiányzott, most már egy betörésről is tudnom kellett. Egész hazáig azzal foglalkozott, hogy kivette a zsebéből az eredeti kulcsot, és azt nézegette. Péntek volt, és úgy beszéltük meg még reggel, hogy a hétvégén kimegyünk Schönbrunnba fényképezünk, megnézzük a látnivalókat.

– Nagyszerű, csettintett Béla, nem leszünk ott egész nap, így hétfőre meg is tudom csinálni a kulcsot. Nem kis ügyességet követel egy kulcs profiljának ellenkező kireszelése, főleg ha nincs rá mód kipróbálni. Büszkén elmagyarázta, hogy vékonyabb fallal kell kireszelni, a méreteket ellenőrizni kell még a lehető legprimitívebb módon is, hogy a kulcs elforduljon, és ne legyen szélesebb, vagy hosszabb, mint az eredeti volt. Otthon a többiek sem lelkendeztek az ötletért, szerencsére túl nehézkes lett volna a kulcs elkészítése egy lakásban, így minden el lett napolva hétfőig.

A hét vége azzal telt el, hogy végigsétáltuk Schönbrunnt, a környékét, amely valóban olyan szép, és látványos, mint a turista irodák reklámja állítja. Emlékeztetve lettem rá, hogy akkor hétfőn korán reggel kell kimennünk a vendéglőbe, mert ő ezt megígérte a fiúknak, és nem bánja, ha nem megyek be a vendéglőbe, csak menjek el vele még egyszer, hogy biztos legyen az útvonalban. Feje tele volt az új kaland lehetőségével. Hétfőn azonban az átszállásnál oda-vissza kellett vele gyalogolni, mert mondtam neki, hogy nem megyek ki a barátaihoz. Így jobban emlékezett, hogy hol kell majd leszállni és átszállni, amikor hazajön.

Elegem volt a baráti köréből, felraktam a villamosra, és másnapig nem láttam őt, hívott, mert nem volt biztos az útjában, de elmagyaráztam neki, hogy hol kell leszállni, a Dunán ne menjen keresztül, mert akkor már túl messze ment. Ott nem jártunk még. Kedden már találkoztam jövendő főnökömmel, valóban kellemes ember volt, szinte érezni lehetett, hogy segítsége túlmegy a pozícióján, és érdeklődése a magyarnak is szólt, érdekelte gondolkodásmódom is. Így minden nagyszerűen ment, végignézhettem jövendő munkahelyem feladatait, és a kis Puskás elmagyarázta a leglényegesebb dolgokat, amire ügyelnem kell majd. A már megismert jövendő kollégák is biztosítottak arról, hogy a segítségemre lesznek, amint elkezdek dolgozni.

Ahogy távoztunk a cégtől, hirtelen eszébe jutott, hogy hazatelefonál. 

– Gyere, megmutatom, hogy miként tudsz hazatelefonálni. Érdekel? Mert akkor le kell mennünk a Westbahnhofra.

– Jó menjünk, válaszoltam. Hosszú séta volt, amint leértünk láttam, hogy ő már ismerős volt a postahivatalban, szerény németjével, de kellő udvariassággal elintézte, amit meg kellett beszélnie a hivatalnokkal és leültünk, vártunk, amíg egy fülke szabad nem lett. Nem tudtam, hogy kivel beszélt, bár hallottam, hogy egy idő után valakivel a gyerekeiről kiabált.

Időközben egy dirndlszoknyás, csinos szőke hölgy is bejött, ő is a telefonra várt és leült mellém. Kis Puskás váratlanul durván káromkodni kezdett a fülkében, én ösztönszerűen körülnéztem.

Úgy tűnt, hogy a hivatalnok és a mellettem ülő hölgy is értett magyarul. Amint kis Puskás a telefonálással végzett, és kijött a fülkéből a hölgy is felállt, oldalról végigmérte a mellé érő kis Puskást, majd elindult a fülke felé. A fülke ajtajánál megfordult, és csak annyit mondott magyarul, hogy nagyon szégyellhetik magukat uraim. Oldalt nézek, és szinte ugyan ez volt leolvasható a hivatalnok arcáról is. Megdöbbentett a többes szám.

– Mire való volt ez a kitörés, kérdeztem kis Puskást, amint elhagytuk a helyiséget? Nem gondoltad, hogy mások is értenek magyarul? Kint voltunk az épületből, amikor felocsúdott, le vannak csinálva – így, csak magyarosan –, kit érdekel? Ezt is olyan hangosan mondta, ahogy csak tudta. 

– Gyerekeimmel mindig felidegesítettek, akárhányszor beszéltem velük. Most a bátyám panaszkodott, hogy a lányom nem bírja elviselni az anyja távollétét, és egy busz elé akart rohanni. Hat éves, tudja is ő, hogy mit csinál, de Julikának ezt ne mond meg. Megmondtam nekik, hogy egy pár év múlva úgy is kiengedik a gyerekeket, és akkor Amerika mindenért kárpótolja őket. Addig meg fogják a kezét szorosan, ha leviszik az utcára. Én nem megyek haza az biztos, az asszonyt is felpofoztam a télen, mert azt mondta, hogy hazamegy, hiányoztak a gyerekek neki. Ezt a nőt meg felejtsd el!

Sajnos az nem olyan könnyű. A magyarázata is nagyon meglepett. És a kislánya, azzal, hogy kellene ezt megértetni? Bár ez az ő dolga. Cselekedeteinkért az élet számon kér. De ezt a durva trágárságot, az állapotot, amibe korlátoltságod révén belehúztál, tűnődtem el, ezt, ezt, hogy kezeled bősz magyar? Fel sem fogta a helyzetet. 

Már láttam, hogy magyarok között élve az élet mindig egy kihívás lesz jó, és rossz között, ez a problémám nem maradt otthon. Emberi viselkedésünk jelképe az esővíz, már régóta tudom. Amivel ha öntözünk, nemes dolgokat teremthetünk, ha rákényszerülve iszunk, vagy megitatnak belőle, néha betegek lehetünk, árthat nekünk. Otthon, a társadalmi állapotok miatt szinte egész életemben többnyire ártóan végig is kísért. 

Még megnéztük az újságos standokat, bosszantott az előbbi eset, nagyot csalódtam kis Puskásban. Mi magyarok belehúzzuk a másikat a bajba.

Mert ez egy korty volt az esővízből – ki tudja hányadik –, és megint a körülmények kényszeréből, de itt Ausztriában már figyelmeztettek az ártalmára.

Amint hazafelé mentünk a pályaudvarról Béla lett a fő téma közöttünk. Mivel ők már a következő héten utazni fognak az Egyesült Államokba, nekem sem lenne itt hely. Ez lenne a legjobb alkalom, hogy jelentkezzek az idegen rendőrségen, és mivel Béla is kezd egyre mélyebben belemerülni az alvilágba, az együttlét nagyon veszélyesnek nézett ki vele. Ő délután hazajött és bejelentette, hogy kiköltözik a barátjához, és holnap lesz az utolsó napja velünk.

Örültem a változásnak, legalább egy állomás mögöttem lesz. Boldogan közölte, hogy az egyik fiúnak van garázsa, még satupad is van benne, így holnap, vagy holnapután kész is lesz a kulcs. Még elmesélte a két nap élményeit, segítettünk neki. Kis Puskás adta a lovat alá, hogy ez neked való társaság, nézd milyen hamar befogadtak. Julika még másnap reggel is szörnyülködött – de mosolygott Béla élményvilágán, amíg mesélt –, hogy ilyen emberek is vannak, nekem egy gonddal kevesebb maradt.

Másnap reggel korán el is ment, szinte el sem búcsúztunk, majd találkozunk mondta, miután kijöttél a lágerből, ha még itt leszek, de kösz, amit értem tettél. Én meg később legyalogoltam vagy tíz utcát az idegenrendőrségre, miután elbúcsúztam kis Puskáséktól, és kora délután, már a lágerben is voltam.

Soha nem találkoztam velük többé az életben, a képeket, amiket a városban, és Schönbrunnban készítettünk, azok filmjét Béla elkérte tőlem vasárnap, vállalkozott rá, hogy előhívatja. Akkor úgy tűnt, hogy az is talán mindörökre elveszett.

Hosszú hetekkel később, miután az első fizetésem megkaptam, és pár napra rá már Bécsben éltünk, hazulról rokonaim tértek vissza az Újvilágba, így kimentem a repülőtérre, hogy találkozzak velük. Úgy döntöttem, hogy egyúttal beköszönök Bélához is, ha még itt van, mert még nem tudtam, hogy mi lett vele, és útba esett a vendéglő felé menni. Kíváncsi voltam a képekre is, ami hirtelen az eszembe jutott. Belépek a vendéglőbe, és Herr Kelemen köszönés helyett azzal fogad, hogy tartozol háromszáz hatvan Schillinggel.

– Miért, kérdeztem?

– Mert Béla bevitte a filmeket előhívatni, és én azt kifizettem neki. Gyorsan eltűnt egy kisebb helységben, majd egy zacskót hozott ki, átadta az előhívott képeket.

– Ő hol van?

– Hazament.

– Haza? Magyarországra? Miért?

– Azért, mert a haverja azt írta neki Ausztráliából, hogy oda ne menjen, mert lelövi, ha bemeri tenni a lábát. Ezt mindig palira vették. Nehéz elhinni, dőlt a szó Herr Kelemenből, mert Béla úgy sírt itt, mint egy kisgyerek. 

 – És mondok neked valamit, folytatta ingerülten, ha egy zsidó hülye, akkor nagyon hülye, mert itt megélhetett volna, de ez az élet nem érdekelte. Furcsák voltak ezek, az egykor megcsodált barát szavai. Komolyan gondolta ezt?

– És veled mi van?

– Megyek tovább az Újvilágba, már a lágerből jelentkeztem, a dolog alakul.

– Örülök neki…

Nem volt rá sok időm, mint embert semmire sem becsültem, mennem kellett, de elgondolkodtatott, amit mondott. Azon nem csodálkoztam, hogy Bélát nem érdekelte ez az élet, mert már kiöregedett abból, amit ez a sok gengszter még teljes erővel csinált. És talán, talán eszébe jutott, hogy csak egyszer kell lebukni, és még több jön az előző nyolc évre.

De ö nem ezért az életért jött. A leült évekért akart ő könnyen élni, ezt itt nagyon veszélyesnek ítélhette meg. Nem volt neki semmilyen számottevő zsidó múltja, soha rokonain kívül azok társaságában meg nem fordult. Ugyan olyan bűnöző volt, mint a többi, csak a megváltozott hazai élet, és a büntetések tanulsága otthon már nem adott neki működési területet.

 

 

 *

 

 (Amikor nyolc év múlva hazamentem meglátogattam Jóska barátomat, hosszasan beszélgettem vele, mert az mindig zavart, hogy Bélán keresztül megismertem ezt az aljas társaságot Bécsben. Bár nem volt okom feltételezni, hogy lett volna fogalma a társaságról, de kíváncsi voltam, hogy miként vélekedik az egész kalandról. Ő is úgy mesélte el a történetet, hogy az ausztráliai barát megfenyegette Bélát, és így nem volt szándékában tovább maradni, és tolvajkodni Bécsben.

De részt vett az ékszerbolt kirablásában, azon a héten, amikor a lágerbe bementem, és erről Jóska szerint úgy beszélt, mint az igazi, utolsó mackós munka. Még büszke is volt rá, mert a kulcs működött. Jóska barátom meglepetésemre azzal fejezte be a történetet, hogy neki köszönheted, hogy nem mentek ki a Herr Kelemenék a lágerbe, mert el akartak veled beszélgetni, te túl sokat tudtál róluk… Ő beszélte le a bandát azzal, hogy ez téged nem érdekel, te mész tovább, nem maradsz Ausztriában.

 Alig akartam hinni a fülemnek.

– Talán el sem hiszed, hogy milyen bajba kerülhettem volna, ráadásul találkoztam is a barátjával, miután Béla hazajött. Neki köszönhetem? Nem gondolod, hogy…? Jóska csak nevetett. Nem vette komolyan, amit mondtam.

– Béla már megváltozott, jelentettél neki valamit – máskülönben nem állt volna ki érted –, tette kezét meggyőzően a vállamra. Talán több voltál, mint az a segítség, amit adtál neki, hogy megtalálja ezeket a gengsztereket. Magamban tűnődve hitetlenkedtem, nem sok fogalma volt, hogy azok milyen veszélyes emberek voltak ott Bécsben, ők nem változtak meg. Kár, hogy így válaszolt.

– Lehet, válaszoltam fejtegetésére, lehet, hogy volt benne valamilyen emberség. Talán egy hetet, esetleg többet, ha eltöltöttünk egymás társaságában, volt ideje megismerni engem. Ha csak az nem segített.., de szerintem Béla lélekben soha sem szakadt el múltjától, baráti köre meg benne működött. Igaz, a végén hazament, munkából élt, bűnét Bécsben hagyta. Még szerencsém volt, hogy ott Bécsben, vele, vagy nélküle, de valahogy elfeledkeztek rólam. Esetleg elég volt nekik tudni, hogy megyek tovább, ki tudja?)

 

 

 *

 

 

 Kallódók és útkeresők.

 

 

– Nézze uram, folytatta beszédét az orvos, én Pécsen születtem, de nem tudnák többet otthon élni, viszont a feleségemmel minden évben hazamegyünk. A háború óta élt Bécsben, és már erős német kiejtéssel beszélt. A magyar takarító személyzet nagyságos asszonynak szólította a feleségét, felfigyeltem rá, amíg kint ültem a rendelő előszobájában.

Beszélgetni jöttem, ismerőseim javasolták pár napra rá, hogy Bécsbe megérkeztünk. A városban járkáltam, amikor névtábláját felfedeztem. Az orvos még mindig foglakozott az emigránsokkal. Tanácsot is adott. 

– Ön álmatlansággal küzdött néha otthon?Az nem probléma itt, ne izguljon miatta – a lányok is meggyógyíthatják –, persze túl kell tennie magát a szorongáson, amennyiben ez a baja. Tudom otthon sok minden bántja az embereket, nem csodálkozom, fel kell oldódnia.

– Nehéz volt otthon élni, lelki dolgok..., hiányzott az eligazítás, sok minden gomolygott életemben gyerekkorom óta. Tartalmasabb életre vágytam.

– Az sokaknak gyötrő állapot lehet, és, hogy érzi magát itt az első napok után? 

– Sokkal jobban, mint otthon, szinte minden leköt, jól alszom. Sok minden történik körülöttem, és részese vagyok. Jól beszélek németül, nem probléma eligazodni, tetszik a Pesttel való hasonlatosság. Feltaláltam magam.

– Na, ugye, akkor itt a válasz.

Hogy milyen világ vár önre itt nyugaton, remélem, ha kérdezi eltökélte magát? Hát összehasonlítom. Otthon nincs nyomor, mindenkinek megvan a jövedelme fizetéstől-fizetésig, szerény, biztos, és nagyon egyszerű életet nyújt. Abból nem lehet a világot megítélni. Ismerem a körülményeket. Szinte nem lehet felemelkedni, pécsi orvos kollégáim is ezt említik. Ön is azt állítja.

Szürkeség, az jellemzi azt az országot, sok lelki beteg ember lehet ott, a háború, a forradalom, de a terror megtette a magáét. Azonban, ha itt minél nyugatabbra megy annál nagyobb a pompa, a szegénység, de az emberek kiegyensúlyozottabbak, ha ezt az életet válassza, gondolkodjon rajta, hogy melyik irányba indul el.

Mi még is csak európaiak vagyunk, az oktatási alapok a helyén vannak, ismerkedjen meg a normákkal, akkor nem lesz baj. De tartsa is be azokat.

Bár, ahogy most életéről beszélt, nem hiszem, hogy nehéz lesz az átállás. Sok sikert.

Jól esett rövid értékelése. Már ez is más volt, mint amit otthon hallottam azoktól, akik beosztásukon keresztül életem befolyásolták. Most csak előre, előre kell néznem.

 

 

 *

 

 

Újabb sorsfordulóhoz, újabb állomáshoz érkeztem, és most itt a kisvárosi lágerélet sok mindent kínált. Sokaknak a teljes erkölcsi csődöt, másoknak a félelmet, a szorongást, a visszafordulást, a közönyt, vagy a tervezést, és optimizmust. Mindenki helyezkedett, hogy legalább valamilyen társasághoz tartozzon, hitt benne, hogy ez átmeneti, de kétségbe esett, ha az ügyek intézése hónapokba telt. Ha otthonról hozva a másokra várás volt a jellemzője valakinek, akkor itt a körülmények figyelmeztették, hogy innét kezdve, vagy egy új ember lesz, és felkészül, vagy még rosszabbul él, mint otthon.

Én éppen, hogy felértem a legfelső emeletre, és a szokásos egészségügyi csomagot felvéve a folyosón a kijelölt szoba felé mentem kihallgatásra, amikor az egyik oldalajtó nyílott, és egy ismerős hölgy jelent meg előttem.

Elém állt és megkérdezte nevetve, hogy maga mit keres itt? Vali, az általam is látogatott fodrászüzletben dolgozott Pesten. Ő is kint maradt, és örültem neki, hogy közölte velem, hogy majd meglátogat esténként, amíg be leszek zárva. Beszélgettünk egy pár percet, gyorsan elmesélte itt létének az okát, vállalkozott arra, hogy egy levelet is felad, mert már nem volt rá időm Bécsben.

A lágerek rendje, hogy a férfiakkal szigorúbb, mint a nőkkel, mert minket bezártak az épület legfelső emeletére egy hétre, ami vizsgálati fogságnak felelt meg. Ujjlenyomatot vesznek minden férfitől, és utána unatkozhat éjjel-nappal. Legfeljebb kártyázhat, vagy tv-t nézhet reggeltől estig, egyszer-egyszer a csendőrök unalom űzésként elviszik szezonális gyomirtásra, vagy más, lágerkörnyéki munkára.. Ebben a bezártságban kezdődnek a barátságok, ismerkedésék, a klikkek kialakulása is, vagy az olyan ismereteké, ami a komolyan gondolkodókat a későbbiekben a láger elhagyására serkentette.

 A szoba ahová kerültem csak magyarokból állt, de több szoba is volt számunkra, és ide tartoztak azok is, akik a szomszéd országokból jöttek. Hamar észre vehető volt, hogy szegény székelyek itt is ki voltak szorítva, mert idegen viselkedésűeknek tulajdonították őket, de volt itt velünk valamilyen oknál fogva egy sváb fiú is, akivel lassan megbarátkoztam. Könnyebben ment, amikor megtudta, hogy beszélek németül, gyakran kihívott a folyosóra, csak azért, hogy anyanyelvén társalogjunk.

Géza története sem minden napos, nagyon ideges fiú volt, éjszakánként sokszor felkelt, mellette aludtam, gyakran kért bocsánatot, hogy ha felébresztett. Az ágyszélén ülve fejét a kezében fogta, sokszor úgy tűnt, hogy talán halkan sírt. 

Két éve szökött meg először, majd német otthonából Svájcban helyezkedett el dolgozni. Aztán egy évvel ezelőtt, úgy gondolta, hogy otthon elfeledkeztek róla, Olaszországon keresztül, de német papírokkal beutazott Jugoszláviába. A magyar határnál, az egyik kis faluban töltött el egy pár napot egy panzió – vendéglőben, utána belépett az országba. A határnál nem volt semmi baja, de másnap otthon egy kis baranyai faluban letartóztatták, kilenc hónapot kapott illegális határátlépésért, Vácra került, ahol a verések napirenden voltak.

Mindig a kis falusi vendéglő tulajdonosára gyanakodott, szerinte az informálhatta a magyar hatóságokat, mert tőle tudakozódott, hogy vajon beléphet-e az országba azokkal a papírokkal?Az idegessége is onnan eredt, mesélte, hogy éjszakánként a börtönbe felkeltették, csak azért, hogy belerúgjanak, a fejét a falba verjék. Soha sem jöttek egyedül, keseregte, így nem is tudott védekezni. Kiszabadulásakor még gumibottal nagyon megverték, az még mindig látható volt az egész testén, amikor felhúzta az ingét, sebeit megmutatni.

Otthon az első dolga volt, hogy hazament a faluba. Élni nem akart abban az országban, s a két húgát, Helgát és Ildit a szülei háza előtt álló kocsijába az éj folyamán beültette. Meg sem állt Szentgotthárdig, ahol mind a hárman megint átszöktek, ott hagyva a kis piros Fiat kocsiját a határ magyar oldalán.

A húgaival való barátkozás segített engem abban, hogy megismerhettem később a többi magyar lányt és asszonyt, akik egy különálló, de esténként ellenőrzött épületben laktak. Meglepett a legkisebbik lánytestvér magyaros nosztalgiája, a hazai dalok állandó éneklése, dúdolása, néha megkért, hogy segítsek neki. 

– Dúdoljuk együtt, kérlelt, amikor a láger parkjában együtt sétáltunk. Egyszer megjegyeztem neki nosztalgiáját, hirtelen hangot váltott.

 – Mi németek vagyunk. Vagy tán maga sem tudta, vajon mit érezhetett? 

– Helga, ugye mi németek vagyunk?– fordult nővéréhez. Nővére helyeselt.

 – Igen, Géza azt mondta, hogy azok.

Bátyja magyaros keresztneve ellenére sváb-németnek érezte magát, de nem volt egy kellemetlen éle a nemzetisége vállalásának a váci tragédia után. Rokonszenves fiú volt, tetszett érvényesülése, amit német nyelvterületen elért. Szerettem történeteit.

Sorsom alakult. Még itt fent a zárt lágerben kötöttem ismeretséget egy fiúval, Zolival.Ő otthon, Pesten dolgozott. Vele egy néhány hét múlva Bécsben együtt laktam, Része lett sorsomnak, mintegy a hazai viselkedés utolsó megszemélyesítője.

Mivel már munkahelyem volt, rögtön, ahogy lejöhettünk a zárt lágerből már mentem is Bécsbe a céghez jelentkezni, hogy dolgozni akarok. Zoli is velem jött, mert érdekes módon az ő munkahelye is csak egy tíz perces sétára volt az enyémtől. Ő magyarokkal dolgozhatott.

Kár, hogy amint elkezdtünk dolgozni, és Géza, aki ügyüket gyorsan intézte, nem tudott tőlem elbúcsúzni. A lányok, akik a vacsorámat minden nap felvették, említették, hogy testvéreivel is kerestetett, mert el akartak köszönni. A mai napig sajnálom, hogy ez nem sikerült. Az a néhány este, amikor a szabad lágerben sétáltunk, a beszélgetések, a sörözések kellemes társasággá fonódtak velük. Vajon mi lett velük?Mintha azt mondta volna, ha minden kialakul, ő visszamegy Svájcba.

Sorsa megmaradt emléknek, mert elbeszéléseit, és keserűségét egy-egy este gyakran hallottam, vagy amikor vele, és a barátságos osztrák csendőrökkel kimentünk sörözni. Megérdemelte volna, hogy kezet fogjunk és elbúcsúzzunk, mert ő volt az első hazai nemzetiségi, aki nekem őszinte keserűséggel panaszkodott a magyarok brutalitása miatt, és tényleg sajnáltam őt, különösen, ami az idegállapotát illette.

Egyszer hozzátette, hogy az ütlegelés, vagy a börtönben való lelki bántalmazás nem volt ugyan egy megkülönböztető állapot, megvertek ott mindenkit, akit a hatalom megfélemlíteni akart. 

– Nyílt titok volt, említettem neki, mert csak így működött.

Később eltűnődtem, hogy vajon mások bántalmazására miért talál minden rendszer embert? Lehet, hogy talán ez egy foglakozás lett volna bizonyos emberek számára?

 

 

 *

 

A megismert lányok, és asszonyok szinte minden nap panaszkodtak, hogy valaki, vagy valakik éjjel be akarnak törni a szobájukba, és említették, hogy jó lenne, ha ott aludnék. Kérésükre meg állapodtam velük, hogy ott alszom, és este tíz óra felé majd lemegyek a szobájukba. Még vicceltek is velem, hogy ki az, a tizenhat nő közül, aki a legszimpatikusabb, mert akkor úgy tolják össze az ágyakat, hogy a mellette levő üres legyen. Később, amikor visszatértem, jöttem-mentem az ágyak között, megnyomva a matracokat, keresve a legjobb ágyat. Szemmel láthatón megnyugodott a társaság, hogy itt leszek velük, bár nem igen értettem, ha baj lenne, én hogyan tudnám őket megvédeni. Talán a jelenlétem volt talán fontos számukra.

Miután felvettem tőlük a vacsorámat, visszamentem a szobámba, majd elbeszélgettem a napi eseményekről egy-két fiúval. Az ennivalómat sajnos mindig hidegen ettem meg. Lekanalazva a ráfagyott zsiradékot – a felét megtartva reggelig az ágyam alatt –, hogy aztán a bakapihét valahogy lekaparva, másnap reggel még hidegebben, a sötét szobában reggeliként megegyem. Undorító volt, de nem volt más lehetőség étkezni.

A tábor rendje szerint este tíz után, ha férfi tartózkodott a női szobában azt száz Schillingre megbüntették, és ha baj lett volna, akkor a csendőrök holt biztos, hogy tőlem is számon kérnek, hogy miért tartózkodtam ott? Visszatértemkor leültem az első ágy szélére. Mellettem balról egy szekrény a falnál, majd mindjárt a bejárati ajtó, az ágyak elején, amilyen hosszú volt a terem, két sorban a falnál egy-egy szék.

Percek múlva hangos német beszélgetésre lettünk figyelmesek, a lányok megijedtek, mert elfelejtették megmondani, hogy miután panaszkodtak a biztonság hiánya miatt, egy parasztképű osztrák hivatalnok, egy csendőr kíséretével az elmúlt napokban késő esténként minden szobát levizitelt.

– Most mi lesz?

A lány, akinek az ágya szélén ültem kitárta a szekrényajtót, és egy ugorj-jal már tessékelt is be a szekrénybe. Becsukta mögöttem a szekrényajtót, aminek egyik szárnya még mindig egy kissé nyitva maradt, majd hallottam, hogy beengedik a látogatókat. A szekrényben egy halom nylon zsákon ültem, bal kezemmel kapaszkodva a kiugró polctartó lécek egyikében, állandóan csúszva az ajtó felé, amit a másik kezemmel meg befelé kellett húznom, hogy nehogy kinyíljon még egy kicsit sem, mint a szekrényajtó másik fele. 

Éreztem, hogy baj lesz, mert rövidesen nagyon meleg lett. A zsákok zizegtek, ha megmozdultam, a verejték kezdett rajtam folyni, kevés volt a levegő, de az is nagyon áporodott. Egyszer csak úgy tűnt, hogy valaki a széket az ajtóhoz tette, és már hallottam is, hogy az egyik osztrák leült rá. Viccelni kezdett a nőkkel, a széken is tolt egyet, és hirtelen teljesen becsukta a szekrény másik ajtaját.

Másodpercek alatt elfogyott a levegő. Hát ez rettenetes, villant át rajtam. A lányok többsége nem is beszélt németül, de az osztrák szellemessége kezdett megnevettetni, most már szenvedtem azért a száz Schillingért, amit talán szívesen kifizettem volna. Kisvártatva tüsszentés is rám jött, ezt megúsztam egy ajkamba való harapása, már tényleg bajban voltam.

A szám kezdett vérezni, levegő alig volt, a szag szinte elviselhetetlen a meleggel együtt. Közel voltam a kétségbeeséshez, kezdtem letenni arról, hogy én itt hősködni fogok. A kapaszkodástól az ujjaim kezdtek begörcsölni, másodperceken múlt, hogy feladom ezt az őrhelyet a magyar lányok védelmében, amikor az osztrákok nagy hangon távoztak.

A szekrényajtó kinyílt, valaki könnyedén azt mondta, hogy kijöhetsz. Kiestem az ajtón, levegőért kapkodva a lányok legnagyobb ijedségére. Az ingem merő víz, a szám vérzett, igen ijesztően nézhettem ki. Gyorsan vizet hoztak, törülközővel legyeztek, a pánik teljes volt. Az egyik lány meg is jegyezte, hogy ez az ügy igen kellemetlenül alakult számomra, igazán sajnálják.

– Még rosszabb, mint az éjszakai kopogtatók látogatása, tette hozzá valaki.

– Jól vagy? – kérdezték? Mi történt veled?Nem igen fogták fel, hogy mi történt a szekrényben. Ennyi bajt összeszedni percek alatt megijesztette őket, és engem is. Beszélni is alig tudtam. Lassan összeszedtem magam, nagy nehezen többszöri próbálgatás után már képes voltam nagyobb levegőt venni, de jó távol ültem az előző búvóhelyemtől.

– Mi van ott bent? – mutattam a szekrényre. Az egyik lány odament, kíváncsian benézett.

– Zsákok. – felelte. 

– Igen, azt én is tudom, de mi van benne?Síri csend lett, végre valaki azt mondta, hogy a mosatlan szennyeseink. Hát ez mindent megmagyarázott, amellett, hogy elfogyott a levegő. Megittam a vizet, elindultam az ajtó felé, ha esetleg még a csendőrök is visszajönnek,és nekem megint a szekrénybe kell ugornom, abból nem kérek. Senki sem marasztalt. Valamelyik lány még mérgesen becsapta a szekrényajtót, amikor kiléptem a szobából. Többet nem hívtak a virrasztásra, a szoba őrzésére.

A következő nap, este, amikor felvettem a vacsorám Zsuzsa kissé szarkasztikusan kérdezte, hogy elmondtam-e a történetet a fiúknak?

– Nem, dehogy védekeztem, itt a férfiak között a hősök vannak, mindenki rajtam nevetett volna. Ráadásul nem is aludtam a nőkkel ennyi cirkusz után, amíg itt vagyok a lágerben, hallhatnák érte. Megbocsájthatatlan. Nevettünk.

– Erre mindig emlékezni fogok. Ebben a környezetben az emberi normák naponta borultak fel, a láger sok meglepetést tartogatott mindenki számára. Házas nők üzentek férjeiknek a vizsgálati fogságba, hogy, ha nem történik változás ők hazatérnek. Barátnő pofozta fel az eddigi szerelmét, véresre karmolva az arcát, feléje kiabálva, ha hozzám nyúlsz, itt éveket fogsz ülni érte, nem úgy, mint otthon. Napokkal ezelőtt még terveik voltak az újvilágról. A hétvégén egyedül hazament. De ezt megtették mások is, felvették a segélyt, beleuntak a várakozásba, meggondolták magukat és hazamentek. 

Néhányan szinte árulták magukat. Este kiálltak a lányok láger kerítése elé, ahonnan autóval felvették, s egy pár óra múlva visszahozták őket, emlékszem egy szeplős ikerpárra, a végén elég jól ment az üzlet nekik. Ha szóba kerültek a többi nővel való beszélgetéskor, nem tudtam eldönteni, hogy irigyelték-e ezt a két lánytestvért, avagy megvetették őket érte? Olyan különösen fogalmaztak.

Persze sok férfi sem volt különb, a láger tele volt hangoskodó részegesekkel, csoportokba verődött jellemekkel, akiknek zavaros múltjuk volt. Durvák, és aljas viselkedésűek, minden szó nélkül belekötöttek másokba, köztük egy-két szökött, volt idegenlégiós, náluk talán aljasabb jellem magyarban nincs is a földön. 

A csendőrök mesélték; láttam volna, hogy mi volt itt ötvenhatban és évekkel utána.A női WC-k eldugulva az elvetélt magzatokkal, a gyilkosságok, és súlyos testi sértések, gyakori veszekedések, és tettlegességek, egyik csendőr sem kívánta vissza. Az egyik megjegyezte, hogy egyszer írni fog róla, mert nehéz a földön egy másik helyet találni, ahol ennyi véglet van egy helyen, mint itt. A láger hírhedt volt a nemzetiségi ellentétekről.

Sokszor meglepett, hogy a helybeli lakosság nem volt hangos kifogása ellenünk, pedig lett volna rá oka bőven.

Ha néha esténként beültünk ebbe, vagy abba a kiskocsmába, amit a nyár folyamán majdnem mindenki megtett, igyekeztünk a saját társaságunkkal jönni, hogy a hangoskodások, és a más nemzetségekkel a vita elkerülendő legyen. Többnyire távoztunk, ha egy ilyen társaság megjelent. Tévedés a