Drábik János

Fejezetek az elhallgatott történelemből

(második rész)

 

Miért tört ki valójában a polgárháború 1861-ben az Egyesült Államokban? Az elhallgatott történelem lapjait tallózva eljutottunk ahhoz, hogy a háttérhatalom létrehozta azt a szerveztet, amely az „Empire of the Golden Circle” (Arany Kör Birodalma) elnevezést kapta. A háttérhatalom nemzetközi hálózatának részét képező Ifjú Amerika Mozgalom arra törekedett, hogy az amerikai területi terjeszkedést összekapcsolva a rabszolgaság rendszerének a megtartásával kiterjessze a Csendes-óceánig, majd délre Texason át Mexikóig. Ez természetesen Mexikó katonai meghódítását jelentette, eltávolítva onnan a spanyol fennhatóság minden maradványát. A kör tovább halad Közép-Amerikától Kuba felé, és így alakul ki az Arany Kör Birodalma. Központja valahol az Egyesült Államok közép-nyugati területeire esett.

Ennek a kör alakú birodalomnak a sugara leérne egész Kuba fővárosáig, Havannáig. Az egész terület tehát az Egyesült Államok déli államaiban megmaradt rabszolgaság intézménye megtartásával működtetné gazdaságát. Ez a nagyszabású terv több szempontból is népszerűtlen volt. Ebben az időben már nyilvánvalóvá vált, hogy gazdasági szempontból a rabszolgamunka nem versenyképes, és ezért valójában eljárt felette az idő. Az Egyesült Államok déli tagállamaiba átöröklődött ez a rendszer, és már szerettek volna megszabadulni, de nem tudták, hogyan. A lényeg ebből az, hogy soha nem lehetett volna azért polgárháborút kirobbantani, hogy akár kiterjesszék, akár felszámolják a rabszolgaságot, hiszen maga a felvázolt nagyarányú terjeszkedés se volt az amerikaiak körében népszerű.

Volt ugyan néhány jól megszervezett csoport, aki ezért kampányolt, de ezeket a háttérerők mesterségesen hozták létre, és még a déli államokban sem kaptak számottevő támogatást. A terv igazi célja valójában az volt, hogy ha sor kerül hatalmas területek annexiójára, akkor azok megvédelmezése és irányítása szinte lehetetlenné válik a szükséges erőforrások hiányában. Ezt a tervet George Sanders szorgalmazta, mert elképzelései szerint ily módon egy nagyméretű hatalmi vákuum jönne létre. Az elfoglalt területeken elkerülhetetlenül kaotikus viszonyok jönnének létre, amelyek kormányozhatatlanná tennék. Ez előkészítené a terepet arra, hogy francia vagy angol csapatok szálljanak partra Mexikó vagy Kanada térségében, és ezt kiinduló bázisul használhassák az észak-amerikai kontinens keleti partvidékének a megszerzésére.

Az Ifjú Amerika Mozgalomnak azonban nem sikerült ehhez a tervhez megfelelő támogatást szerezni. Azt elérték, hogy kitört a háború Mexikóban, és megkezdődhetett ebben az irányban a területi terjeszkedés. A rabszolgarendszer kiterjesztésénél azonban nem várt nagy ellenállásba ütköztek. A háttérhatalom angliai ügynökei támogatták és szervezték a „Gyűlöld a Délt” propaganda kampányt, amelyet ők „abolicionista mozgalom”-nak neveztek. Az abolicionizmus ironikus módon a rabszolgaság eltörlését célzó mozgalom volt az Egyesült Államokban a XIX. században. Itt jegyezzük meg, hogy a háttérhatalom rutin jellegű hatalomgyakorlási módszereinek az egyike az, hogy amikor beindít egy mozgalmat, akkor annak az ellenmozgalmát is megszervezi, és mind a kettőt ő irányítja, hogy egyrészt egyikkel álcázza a másikat, másrészt finomra hangolva őket, megfelelő időben érje el a kijelölt célt.

Az Ifjú Amerikához számos befolyásos politikus tartozott. Hozzátartozott Franklin Pierce, aki 1853-tól 1857-ig volt az Egyesült Államok elnöke. Pierce önkéntesként harcolt a mexikói háborúban 1846-tól 1848-ig, meg is sebesült, és részt vett Mexikó város elfoglalásában. Pierce-t déli elveket valló északi embernek nevezték. Ezen azt értették, hogy az abolicionisták északi ellenfeleként képes egyben tartani a Demokrata Párt északi és déli csoportjait. Pierce végig a délieket pártfogolta, követve kormánya erős egyéniségeit, Caleb Cushingot és Jefferson Davis. Ő vásárolta meg Mexikótól 10 millió dollárért 1853-ban azt a  45 535 négyzetmérföld (117935,65 km²) nagyságú területet, amelyen a mai Arizona és Új-Mexikó található. Pierce elnökként nem szegült szembe a rabszolgaság kiterjesztésére irányuló törekvésekkel.

Tagja volt az Ifjú Amerika Mozgalomnak Stephen A. Douglas szenátor is, aki azt szerette volna, hogy északon építsék ki a kontinenst átszelő vasútvonalat. Ehhez kellett volna biztosítani a Missouri és Sziklás-hegység közötti területet. Douglas azt ajánlotta a délieknek, hogy járuljanak hozzá Kansas és Nebraska területek megszervezéséhez. Ezeken a népszuverenitás alapján a telepesek dönthetik el, hogy akarnak-e rabszolgaságot vagy sem. Ezzel megszegték azt a törvényt, amely 1820-tól megtiltotta a rabszolgaságot Missouri déli határától északra. Pierce elnökként támogatta a Kansas-Nebraska törvényt 1854-ben a két új terület közigazgatásának a megszervezéséről.

Ez a törvény azonban kiélezte észak és dél között a feszültséget. Az északiak számára a rabszolgaság kiterjesztése elvi kérdés volt, és hallani sem akartak róla. A déliek támogatták Douglas szenátort. A törvény ellen tiltakozó tömeggyűlések eredményeként született meg az ún. „Whig Párt” északi szárnyából, az abolicionistákból és a bevándorló-ellenes Csillagos Lobogó Rendjének északi, mérsékeltebb tagjaiból a ma is fontos szerepet játszó Republikánus Párt. Ennek a pártnak a programja kimondta, hogy csírájában el kell fojtani minden a rabszolgaság kiterjesztésére irányuló törekvést. Ez a párt már csak az Északnak a pártja volt.

Az Észak és a Dél ütközőpontjának Kansas bizonyult. Az északi abolicionisták bevándorlókat és fegyvereket küldtek ide, a déliek pedig Missouri-ból özönlöttek át a választás napján 1855-ben. 1856-ban már fojt a vér. A harcias abolicionisták egyik vezetője megölt öt Déllel együttműködő farmert. Kansas-ban már a polgárháború kitörése előtt kaotikus állapotok uralkodtak.

Az Ifjú Amerika összeesküvői még kormányzati pozíciókból sem tudták elérni, hogy hivatalos állami külpolitikává váljanak célkitűzéseik. Már 1850-ben változtattak a stratégiájukon, és létrehoztak egy föld alatti hadsereget. Könnyebbnek találták azt, hogy az Egyesült Államokat két részre szakítsák, minthogy meghódítsanak egy hatalmas területet. Elképzelésük szerint az általuk délen létrehozott Konföderáció kinyilvánítja függetlenségét, és az így elszakadó területek szolgálnának támaszpontul azoknak a külföldi csapatoknak, amelyek aztán elfoglalnák az egész észak-amerikai kontinenst. Az európai központból működő összeesküvésnek ez a föld alatti fegyveres szárnya, amelyhez az Ifjú Amerika Mozgalom is tartozott, nevezte magát „Knights of the Golden Circle”-nek (KGC-nek), vagyis az Arany Kör Lovagjainak.

Ennek a katonai szervezetnek az alapítója és vezetője George Washington Lafayette Bickley volt. A Virginiában született Bickley kezdetben orvosi tanulmányokat folytatott, és ilyen tárgyú műveket adott ki. Később történelmi társaságot alapított, és számos baráti és politikai társulásban fejtett ki aktív tevékenységet. Még a regényírással is megpróbálkozott. 1859-től Bickley tábornoknak hivatta magát. Kétségtelen, hogy szokatlan képzelőerejű és energiájú embernek bizonyult. Az 1850-es években Bickely az Ifjú Amerika Mozgalomnak az amerikai politikára gyakorolt hatását látva, felismerte, hogy ez a mozgalom a KGC-vel azonos célokért küzd.

A KGC-hez harcias tagok is tartoztak. Ilyen volt William Walker, aki számos filibuster kampányt folytatott. (Ma a filibuster azt jelenti, hogy valaki valamilyen tárgyalást időhúzással, agyonbeszéléssel akar meghiusítani. A filibuster szó azonban a XVII. században, különösen titkos angol és francia támogatással a spanyolok ellen hadakozó kalózokat jelölte.) Nos, Walker számos katonai filibuster kampányt szervezett, behatolva fegyveresen a meghódításra kijelölt területekre. Számos ilyen támadást vezetett a szomszédos Mexikó ellen azzal a szándékkal, hogy életre keltsen egy népi mozgalmat ezeknek a területeknek az annektálása céljából. A Lincoln előtti amerikai elnökök ezeket a harci cselekményeket nem támogatták. Mindez arra utal, hogy az Arany Kör Birodalom létrehozása nem a Fehér Házból, hanem a háttérhatalom döntéshozóitól indult ki.

A mexikói területek elfoglalása és beolvasztása érdekében folyó kampányt a déli újságok támogatták, amelyek az Ifjú Amerika ellenőrzése alatt álltak. Texas kormányzója, Sam Houston, ennek a sajtókampánynak az egyik főtámogatója volt. Ez volt az a helyzet, amikor az Ifjú Amerika az – felhasználva az illuminátusok szervezési módszereit – úgy döntöttek, hogy létrehoznak egy titkos fegyveres baráti szövetséget. Bickely a nyilvánosság felé az ültetvényes osztály érdekeinek a védelmére hivatkozott, szemben az iparosodott Észak kapitalista kizsákmányolói ellen. Ez hasonlít arra, hogy korábban a marxista történészek magyarázták az amerikai polgárháborút.

Bickley tábornok mai politikusokhoz hasonlóan az erkölcsre sokat nem adó reálpolitikusként járt el. Katonáival, beosztottjaival közölte: „Minden időben arra törekszünk, hogy ne kerüljünk konfliktusba országunk törvényeivel. Azért, hogy mégis kijátsszuk őket, politikai jártasságra, és ügyes irányításra van szükség. Valóban szükség lett volna mindezekre a képességekre, ha Bickley-nek sikerült volna elszakítani a KGC terveinek megfelelően az Egyesült Államok déli részét, és egyesíteni egy új politikai képződménnyel, Mexikóval és a többi déli állammal. Bickley világosan kifejtette, hogy ha az Egyesült Államok nem annektálja Mexikót a rabszolgaság terjesztése érdekében, akkor egy új Konföderációt fog létrehozni, amely viszont meg fogja ezt tenni.

Miközben a KGC ezeknek a célkitűzéseknek a végrehajtásán fáradozott, a befolyása alatt álló déli újságok tele voltak azzal, hogy milyen súlyos fenyegetést jelentenek az északi abolicionisták a déli régió számára. Ez jól szemlélteti, hogy a mesterségesen létrehozott és finanszírozott abolicionista kampány kéz a kézben együttműködött a KGC-vel, hogy feszültséget szítson, és konfliktust teremtsen az Észak és a Dél között. A rabszolga-ellenes propaganda északról kiegészítette a KGC szócsöveinek a propagandáját. Az abolicionisták külföldi irányítói ily módon hatékony eszközt hoztak létre azok számára, akik fel akarták bomlasztani az Egyesült Államokat.

A Bickley tábornok vezette KGC mindent megtett azért, hogy az 1850-es években Benito Juarez kerüljön hatalomra Mexikóban. Ezt azért jegyezzük meg, mert a Juarez rendszer volt az első, ahol a mexikói Grand Orient szabadkőművesek vették át kormányzati hatalmat. Bickley 1859-re Texasban létrehozott egy titkos hálózatot a szabadkőműves páholyok között. Az 1860-as választásokon a KGC-nek sikerült olyan megfélemlítő kampányt szerveznie, hogy az egész államban egyetlen egy szavazatot sem adtak le Abraham Lincolnra. Számos kutató jutott arra az eredményre, hogy az Arany Kör Lovagjai voltak a valódi szecesszionisták, és az ő történetük nem más, mint a szecesszionizmus története.

Lincoln megválasztását követően a KGC tovább folytatta küzdelmét az Egyesült Államok kettészakítására. Aki a délen nem támogatta a Lovagokat, azokat abolicionistáknak vagy behódolóknak nevezték. Rendfenntartó polgárőr bizottságokat szerveztek azért, hogy meglincseljék azokat, akik az útjukban álltak. Létrehoztak egy szecesszionista kongresszust a texasi Marshallban. Az összegyűltek ez alkalommal az egycsillagos zászlót tűzték ki, amely Texas elszakadásának volt a jelképe. A szónokok arról beszéltek, hogy Lincoln megválasztása lerombolja az alkotmányt, és ezért fegyveresen kell ellenállni. Az egyik KGC vezető ígéretet tett, hogy texasi önkéntesei Dél-Karolinába küldi, ha ez az állam fellázad az Unió ellen.

Egy újabb gyűlésre 1861 januárjában, Austinban került sor, ahol az Arany Kör Lovagjai megismételték követeléseiket. Az egyik szemtanú beszámolója szerint a résztvevőket vagy félrevezették az elszakadást illetően, vagy rájuk kényszerítették annak támogatását. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az Arany Kör Lovagjai erőszakosságukkal érték el, hogy egész Texas az elszakadás támogatójának tűnjön 1861-ben. Mindez persze nem maradt hatás nélkül Dél-Karolinára és Virginiára, akinek az állásfoglalása aztán elvezetett a Konföderáció létrejöttéhez.

Érdemes szólni Robert E. Lee-ről, aki az Egyesült Államok hadseregének az ezredeseként a texasi Fort Mason támaszponton állomásozott. Közvetlen megfigyelője lehetett, hogy Texasnak ebben a részében hogyan terrorizálják az embereket, hogy támogassák az Uniótól való elszakadást. Rendkívül kényes választás elé került. Felkérték arra, hogy ő legyen az Unió hadseregének a főparancsnoka, amelynek az a feladata, hogy leverje a lázadást, amelynek ő közvetlen közelről lehetett a szemtanúja. Másik választása az volt, hogy otthon marad, és megvédelmezi saját családjának, barátainak az életét és vagyonát, és minél előbb egy elfogadható és igazságos békét hoz létre. Ő ez utóbbi lehetőséget választotta. Az Arany Kör Lovagjainak egy másik terve az volt, hogy több konföderációt hoznak létre. A déli konföderáció létrehozása mellett azt akarták, hogy Texas egy külön álló független állam legyen.

Tervezték azt is, hogy az északi közép-nyugat – Kansas, Missouri, Illinois, Indiana, Ohio – államai hozzák létre a Northwest Confederacy-t, azaz az Észak-Nyugati Konföderációt. Ez a tervük nem sikerült, mert Lincoln felismerte az összeesküvés méreteit, és az újonnan létrehozott Uniós titkosszolgálatokat, valamint a rendelkezésére álló katonai erőt felhasználta e terv megtorpedózására. A KGC stratégái úgy döntöttek, hogy beindítanak egy mesterséges kampányt a békéért már mindjárt a háború kezdetén, az észak közép-nyugat régióban, és arra használják a Demokrata Pártot, hogy ennek a békemozgalomnak az élére álljon. Ez a defetista mozgalom politikailag rendkívül aktív volt. A KGC másik terve szerint az Északot és a Délt egymástól elválasztó vonalon lévő uniós erődítmények ellen támadásokat kell indítani rohamcsapatok segítségével.

Ilyen támadások során igénybe kell venni a már a helyszínen lévő KGC ügynökök közreműködését. Számos tervet készítettek települések felgyújtására, és olyan nagyobb városok, mint Chicago, elfoglalására. A John Hunt Morgan ezredes által Ohioban, valamint a Sterling Price tábornok által Missouriban végrehajtott akciók ennek a programnak voltak a részei.

Tervek készültek a konföderáció területének a kiterjesztésére a Csendes-óceánig. Beindították egy új államnak a létrehozását, amely „Pacific Coast Federation of States” (Csendes-óceán Parti Államok Szövetsége) elnevezést viselte volna. Kalifornia ebben az időben már az Unió tagállama volt. Ehhez az államhoz csatlakozott volna Oregon és a Washington-területek, a jelenlegi Washington Tagállam. Ezt a projektet akkor indították be, amikor folyamatban volt Kalifornia csatlakozása tagállamként az Unióhoz. Kalifornia első két szövetségi szenátora, William Gwien és Milton Latham az Arany Kör Lovagjainak a belső köréhez tartozott, és valójában Kaliforniát a Csendes-óceán Parti Államok Szövetséghez akarták beléptetni. Gwien szenátor még Franciaországba is elutazott, hogy az összeesküvés egyik vezetőjétől - III. Napóleontól - támogatást kapjon. Gwien azt akarta, hogy a francia császár engedjen át mexikói területeket egy általa javasolt államnak, Sonora-nak, amely III. Napóleon mexikói megbízottjának, Maxmillian császárnak és Carlotta-nak a védelme alatt állt volna.

A Habsburg-házhoz tartozó Maxmillian rövid ideig Mexikó császára volt. Gwien Sonora nagyhercegeként akarta ezt a protektorátust kormányozni. Ez a terület biztonságos és kényelmes központot biztosított volna a KGC számára abban az esetben, ha a polgárháborúban a konföderáció vereséget szenved. A KGC néhány tagja valóban Mexikóba emigrált fényűző birtokokra, amelyeket ebből a célból tartottak fenn a számukra a háború utáni időkre. Erre azért volt szükség, mert ha maradnak az Egyesült Államokban, akkor számolniuk kellett volna az ellenük folytatott jogi eljárásokkal. A polgárháború idején a KGC nagy létszámú támogatóval rendelkezett, de a „Lone Star California Republic” (Egycsillagos Kaliforniai Köztársaság), amely még ma is szerepel ennek a tagállamnak a zászlaján, nem volt sikeres.

Az Egyesült Államok titkosszolgálatát első sorban azért hozták létre, hogy felvegye a küzdelmet a pénzhamisítókkal szemben. 1861-ben a KGC, vagyis az Arany Kör Lovagjai megkísérelték felrobbantani azt a vonatot, amelyen Lincoln elnök keresztül utazott Baltimore városán. Ez arra késztette az elnököt, hogy a titkos szolgálatot megbízza a KGC és társult szervezetei fokozott megfigyelésével. Több titkosszolgálati ügynöknek is sikerült beépülni ezek soraiba, és megakadályozni, hogy ez az összeesküvő szervezet már akkor lerombolja a szövetségi államot. Ezen ügynökök közül néhányan később beszámoltak emlékirataikban a tevékenységükről.

Kissé eltúlozva, regényes formában adták elő a történteket, de belőlük mégis első kézből származó információkat kaphatunk. Ezekben az első kézből származó beszámolókban az a közös, hogy egybehangzóan állítják: Az Arany Kör Lovagjai hozták lére a konföderációt és robbantották ki a polgárháborút. Lincoln azért választotta a háborút, mert meg akarta menteni a szövetségi államot ettől a szervezett lázadástól. Ez volt az elfogadott álláspont egészen az 1900-as évek kezdetéig, amikor is a magát szocialistának nevező körök vették át a könyvkiadást és a történelemkönyvek megírását.

1865-ben a vereséget szenvedett összeesküvők csak egyet tehettek, mégpedig azt, hogy bosszút álljanak azon az emberen, aki legyőzte őket. Ez volt a legfőbb oka annak, hogy meggyilkolták Lincoln elnököt. Az 1930-as években Lincoln elnök merénylőjének, John Wilkes Booth-nak az unokája, Izola Forrester, felkereste a washingtoni hadügyminisztérium archívumait, és az ott megismert dokumentumok alapján megírta a „This One Mad Act” (Ez az egyetlen őrült tett) című könyvét. Az ott talált cáfolhatatlan bizonyítékok szerint nagyapja az Arany Kör Lovagjainak az ügynöke volt, és ők adták neki az utasítást arra, hogy ölje meg Lincoln elnököt.

Izola Forrester szerint a KGC legfelsőbb irányítói kezdeményezték a merényletet, akik a szabadkőműves hálózat szervezetéhez tartoztak Északon és a Délen is. A szabadkőművesség nem közvetlenül irányította a KGC-t, de vezetői - és így a merénylő Booth felettesei közül is - többen szabadkőművesek voltak. A vereséget szenvedett Konföderáció KGC-s vezetői közül többen Mexikóba menekültek. A Konföderáció elnökére, Jefferson Davisre, vonatkozó dokumentumok azonban a montreali bank széfjeibe kerültek, és nem voltak elérhetőek az amerikai hatóságok számára. Így aztán Jefferson Davis ellen nem folyt bírósági eljárás hazaárulás miatt. A főbb összeesküvők közül másokat se vontak felelősségre a háború után, ezért az a gyanú merült fel ellenük, hogy a Lincoln kormányzaton belül is voltak ügynökök, akik megóvták őket a büntetőeljárástól.

Nem Lincoln volt az első amerikai elnök, akit az Arany Kör Lovagjai nevű szervezetet is létrehozó összeesküvők meggyilkoltak. John Smith Dye, aki a titkosszolgálat egyik alapítója volt, írja meg „Great Conspiracy to Overthrow Liberty in America” (Nagy összesküvés a szabadság megbuktatására Amerikában) című könyvében, hogy ennek az összeesküvésnek az első áldozata a Fehér Házban William Henry Harrison elnök volt, aki 1841. április 4-én halt meg, egy hónapra rá, hogy elnök lett. Harrison egyértelműen az Ifjú Amerika ellenfelének számított. Ellenezte mexikói területek fegyveres erővel történő meghódítását, és Texas vonatkozásában is ez volt az álláspontja. 1841. március 17-én kibocsátott egy nyilatkozatot, és az amerikai törvényhozást, a Kongresszust rendkívüli tanácskozásra hívta össze május 31-ére. Harrison ebben az időben jó egészségnek örvendett.

Elbert J. Benton írja „Thirty Years” (második kötet, 210. old.), hogy „Harrison elnök nem találkozhatott azzal a kongresszussal, amelyet ő hívott össze. Rövid időt jelölt ki erre a találkozóra, de az ő földi élete még rövidebbnek bizonyult. Március utolsó napjaiban betegedett meg, és április 4-én már halott volt. Nem volt semmilyen egészségügyi problémája, amely előre jelezte volna egy ilyen esemény bekövetkezését, vagy felkelthette volna azt a gyanút, hogy nem lesz képes végig teljes erőben kitölteni hivatali idejét. Egészségének a romlása hirtelen és nyilvánvalóan életveszélyesen súlyos volt kezdettől fogva.” A történész Benton ezzel az óvatos körülírással lényegében azt állítja, hogy Harrison nem természetes betegségben halt meg, hanem valami hirtelen fellépő fatális ok következtében.

A halál okaként agyvérzés volt megjelölve. Ezt az állapotot azonban arzén is előidézheti, és annak a kimenetele is kezdettől fogva halálos. Ez azoknak a fő eszköze, akik orvosi módszerekkel gyilkolnak. Más mérgek, mint sóskasav, vagy oxálsav, kéksav, vagy ciánhidrogén és a sztrichnin csaknem azonnali halált okoznak, és kevés lehetőséget adnának arra, hogy a gyilkos elkerülhesse a lebukást és a felelősségre vonást. Ezért Harrison esetében nem azonnal ható mérget alkalmaztak, amikor a halál nyomban bekövetkezett volna. Ügyeltek arra, hogy a megmérgezett személy lassan távozzon az élők sorából. Mindössze hat napig élt azt követően, hogy beadták neki a mérget. Erre a következtetésre a már hivatkozott John Smith Dye titkosszolgálati tiszt jutott.

Harrisont követően John Tyler lett az elnök. Most már az összeesküvők nem ütköztek ellenállásba a Fehér Házból terveik végrehajtására. A hivatalos történetírás nem ismeri el, hogy Harrisont az összeesküvők ölték meg, pedig ennek a valószínűsége igen nagy, és e tény elismerése más értelmet adna az akkori eseményeknek. Amikor a Mexikó elleni háború során kiemelkedett egy tehetséges katonai vezető, Zachary Taylor tábornok, akit miután elnökké választották 1849. március 5-én vette át hivatalát. Texas elszakítását Mexikótól csak első lépésnek tekintették a Konföderáció déli irányba történő kiterjesztésére. Új-Mexikó és Kalifornia lakossága gyorsan növekedett az „Arany láz” kezdetei óta.

Amikor ezt a két területet hozzácsatolták az Unióhoz, Taylor elnöknek hatalmas feladattal kellett megbirkóznia már elnöksége kezdetén. Megalkuvást nem ismerő hazafiként szilárdan elhatározta, hogy erre a két területre már nem lehet kiterjeszteni a rabszolgaság rendszerét. Az összeesküvők azonban továbbra is a saját céljaikat követték, és ezekre a területekre is ki akarták terjeszteni a rabszolgaságot. Új-Mexikót és Kaliforniát is a Konföderáció szövetségesévé akarták tenni a már megtervezett és előkészített háborúban. Taylor elnök azonban nem engedett. Még a kompromisszumokat is elutasította arra vonatkozóan, hogy az új területek állammá átalakulva, részben rabszolgatartók, részben pedig ettől a rendszertől mentesek legyenek. Így kívánták kiegyensúlyozni a szavazatokat a szenátusban Észak és Dél között.

Ezzel a kemény ellenállásával Taylor elnök lényegében a halálos ítéletét írta alá. Ugyancsak John Smith Dye írja Taylor 1850. július 9-én bekövetkezett haláláról, hogy az elnök kitűnő egészségnek örvendett. Július 4-e, Amerika nemzeti ünnepe pénteki napra esett, Taylor e nap délutánján 5 órakor lett rosszul, és hétfő este fél 11-kor már halott volt. Ugyanattól a méregtől halt meg, mint amit Harrison elnöknek adtak be. A tünetek ugyanis mindkét esetben pontosan ugyanazok voltak: belső forróság, szomjúság, magas láz kíséretében. Mindketten jól érezték magukat akkor, amikor a mérget beadták nekik, és mindketten néhány napon belül meghaltak miután megmérgezték őket.

A történész Benton áttanulmányozta Taylor valamennyi beszédét, és azokban semmi nyomát nem lelte annak, hogy Taylornak bármilyen egészségügyi problémája lehetett volna. A megmérgezett Taylort megvizsgáló orvosok egyike ezt a nyilatkozatot tette:

„Tudom, hogy a számos orvosszakértő által észlelt tünetek a Fehér Házban tartott vizsgálat során egyértelműen mérgezésre utaló erős kezelést igényeltek. Jól emlékszem, hogy a diagnózist már megállapították, és egyértelműen kimutatták az ólom jelenlétét bizonyos formában, vagy oxidként vagy acetátként…

Taylor elnök 1850. július 4-én részt vett a Washington-emlékmű felavatásán, majd pedig végig hallgatta az ünnepélyes alkalom során tartott beszédeket, ezt követően délután 4 és 5 óra között visszatért a Fehér Házba. Kíséretének egyik tagja a Fehér Házban mondta el nekem, hogy miután hazaérkezett, Taylor elnök hideg, főtt káposztából készült ételt fogyasztott, amelyet ő nagyon szeretett. Ezt követően rosszul lett, és erősen hányt, amely egészen a haláláig tartott. A Taylor elnök gyomrából távozó anyag ugyanúgy, ahogyan az Harrison elnök esetében is történt, a mérgezés valamennyi tünetét mutatta. Ez a legerősebb bizonyíték, amelyet a halál időpontjában, a helyszínen észleltem.”

A beteget megvizsgáló orvosok egyike tehát egyértelműen mérgezésről számol be. Ezzel szemben a hivatalos történelemkönyvek még ma is azt állítják, hogy mindkét elnök hirtelen, valamiféle megmagyarázhatatlan betegségben vesztette életét, miután megkezdte hivatali idejét.

1991-ben egy kézirat feltárta a Taylor elnök megmérgezésére vonatkozó bizonyítékokat, amelyekhez a holttest exhumálásával és alapos megvizsgálásával jutottak. Ez a szakértői vizsgálat kimutatta az arzénnak a nyomait, de a tömegtájékoztatás arra hivatkozott, hogy ez még nem bizonyítja a mérgezést. Nyilvánvaló, hogy 140 év elmúltával már nem lehet az arzén jelenlétét olyan hatékonyan kimutatni, mint ahogyan azt a megmérgezés időpontjában lehetett.

Már beszámoltunk arról, hogy miként hajtották végre Francesco Crispi, olasz politikusnak a megmérgezését. Ehhez hasonló mérgezésre került sor még 1860-at megelőzően Amerikában is. A célszemély James Buchanan volt, aki közvetlenül Lincoln előtt volt elnök. Zachary Taylor halála után az összeesküvőknek sikerült olyan elnököket juttatni a Fehér Házba, akik támogatták törekvéseiket. Millard Fillmore és Franklin Pierce vagy ügynökei, vagy szimpatizánsai voltak a KGC-nek. Pierce például tagja volt az Ifjú Amerika mozgalomnak. A rabszolgaság rendszerét kiterjesztették Kansas-ra, és beindították a Kubára irányuló tervek végrehajtását is. Kalifornia az 1850-ben elfogadott kompromisszum alapján csatlakozott az Unióhoz.

Ezt a kompromisszumot az Ifjú Amerikához tartozó Stephen A. Douglas készítette. Az Ifjú Amerika szövetség vezetése joggal feltételezte, hogy Buchanan is ezt a politikát fogja támogatni elnökként. Ezért hivatalba lépésének a kezdetétől fogva nyomást gyakoroltak rá. Amikor kitört a harc Missouriban, az összeesküvők úgy gondolták, hogy ez jó alkalom az általuk hivatalba segített elnök számára, hogy kiterjessze az összeesküvők befolyását Missourira a jövőbeni Konföderáció érdekében. Buchanan azonban váratlanul ellenállt, és olyan személyeket nevezett ki kormányába, akik az összeesküvők terveit élesen ellenezték. Buchanan 1857. február 22-én hozta nyilvánosságra, hogy ellenzi a konspiráció céljait. A rákövetkező napon egy előkelő washingtoni szállodában megmérgezték.

Idézzünk ezúttal is John Smith Dye már hivatkozott könyvéből:

„Az összeesküvés, amelyet nagy körültekintéssel szerveztek meg, mélyen el volt rejtve. Buchanan-nak, ahogy az a hasonló státuszú embereknél szokásos, külön asztala volt, amely neki és barátainak volt fenntartva. Az elnökről ismert volt, hogy szenvedélyes teaivó. Északról származóak ritkán isznak mást este. A déliek leginkább a kávét kedvelik. Így, hogy biztosra menjenek Buchanan esetében, továbbá, hogy lehetőleg minél több északi haljon meg, arzént spricceltek a cukortartókba, amelyek a darabos cukrot tartalmazták, és oda helyezték az asztalra, ahol ülni szokott. A porcukor, amelyet a kávéfogyasztók asztalához helyeztek, nem tartalmazott mérget a szigorúan titkos stratégia szerint. Ily módon egyetlen egy déli sem betegedett meg. 50-60 személy étkezett különböző időközökben esténként az asztalnál. Közülük kutatásaink szerint 38 meghalt a méreg hatása következtében.”

Buchanan elnököt megmérgezték, de az orvosoknak sikerült megmenteni az életét. Nagyon közel került a halálhoz. Ezt jelentették, és bizonyos mértékig vita is folyt róla a sajtóban, minthogy nem lehetett vitatni, hogy itt nem csupán véletlenről van szó. A hivatalos történetírás manapság is mindent elkövet a történtek elhallgatására, illetve elferdítésére azért, hogy lejárassák a történtek összeesküvési szempontú értelmezését. Az 1970-es évek elején David Brion Davis, a Yale Egyetem történésze, könyvet írt, amelyben megpróbálta hiteltelenné tenni azokat, akik az Arany Kör Lovagjait összeesküvőknek állítják be.

David Brion Davis vitába száll John Smith Dye verziójával Buchanan elnök megmérgezéséről. Azt állítja a Yale történész, hogy az egyértelműen annak volt a következménye, hogy egy patkány vagy más hasonlóan fertőzött állat valahogyan bekerült a szálloda vízvezetékrendszerébe, és ez okozta a mérgezést, amelynek a következtében több tucat törvényhozó meghalt, illetve megbetegedett. Marad azonban az a kérdés: Miként lehet az, hogy a mérgezett víz gondosan kiválasztva, csak a teába került, és egy csepp se került a kávéba? A Yale professzor, noha feltették neki ezt a kérdést, erre nem volt hajlandó választ adni. Ennek ellenére továbbra is a ’patkányméreg-elmélet’ a főáramlatú történészek álláspontja. Akik azonban másképp értelmezik az eseményeket, azt is tudják, hogy Buchanan elnök tisztában volt azzal, hogy kik és mit üzentek neki. Vette a lapot, és ezt követően már sokkal engedékenyebbnek, és együttműködőbbnek bizonyult, és többé már nem ellenezte az összeesküvők terveit. Utódjára, Lincoln elnökre maradt az ellenállás, és az összeesküvők által szított polgárháború megnyerése. Ez a polgárháború valójában az összeesküvők nyolc évig tartó küzdelme volt az Egyesült Államok felosztására.

 

II. Sándor cár Lincoln segítségére siet

 

Kevéssé ismert, hogy az Észak győzelméhez jelentősen hozzájárult az a külföldi segítség is, amit Lincoln elnök kapott az Egyesült Államok keleti partjain fekvő kikötők védelméhez. Az Arany Kör Lovagjai ebben az időben lázadásokat szerveztek a sorozás ellen, és felkeléseket szítottak olyan nagyobb városokban, mint New York és Baltimore. Ezeket a zavargásokat mesterségesen idézték elő. Lincolnnak blokád alá kellett venni a Konföderációt, hogy ily módon megvédelmezze a keleti partvidék hajózásának a biztonságát. A konföderáció fontos szállításokat kapott Angliából, és más európai országokból. Lincoln arra kényszerült, hogy kijelöljön egy hajózási útvonalat Marylandtől Mexikóig. Ehhez neki nemcsak igénybe kellett vennie valamennyi rendelkezésre álló hajót, de minden kisebb tengeri járművet egészen a csónakokig.

Nem állt rendelkezésére elegendő tengeri jármű, hogy ezt végrehajtsa, és ily módon New York, valamint San Francisco a nyugati partvidéken védelem nélkül maradt. II. Sándor orosz cár, I. Miklós utóda – négy évvel azt megelőzően, hogy Lincoln elnök eltörölte a rabszolgaságot az Egyesült Államokban –, már 1861-ben felszabadította az orosz jobbágyokat. II. Sándor cár Lincoln kérésére San Francisco-ba és New Yorkba irányított két orosz hajóhadat, hogy segítsenek megőrizni az Uniós erők pozícióit a tengereken. Az orosz haditengerészet tehát lényegesen hozzájárult az Észak győzelméhez a szeparatista Dél felett. Pontosan egy évre rá, hogy Lincoln elnököt meggyilkolták, valaki bombát dobott II. Sándorra, amely csaknem megölte a cárt.

A merényletet követő bírósági tárgyalás során bebizonyosodott, hogy a merénylő egy titkos társaság ügynöke volt, amely titkos társaság ugyanahhoz a nemzetközi hálózathoz tartozott, mint a KGC és a Lincoln elnököt meggyilkoló John Wilkes Booth. Alig két évtizedre rá egy másik bombát dobtak arra a hintóra, amelyben II. Sándor utazott. A cár kiugrott a kocsiból, hogy segítségére legyen néhány megsebesült személynek. Ekkor a merénylő egy újabb bombát dobott a cár lábaihoz, és halálosan megsebesítette. Az összeesküvő hálózatnak, tehát sikerült néhány évtized múltán bosszút állnia az orosz cáron azért, amiért segített Lincoln elnöknek az Egyesült Államok egységének a fenntartásában.

 

Akcióban az illuminátusok Írországban

 

Azt a titkos társaságokból álló szövetséget, amelyet az illuminátus rend - a háttérhatalomnak ez a frontszervezete - hozott létre Írországban, United Irishmen-nek (Egyesült Íreknek) nevezték. Ez a szövetség élesztette újjá modernizált formában azt a régebbi szervezetet, amelyet Ancient Order of Hibernians (Írországiak Ősi Rendje) vagy Ribbon Men-nek (Rendjeles Emberek) neveztek. Sokan közülük az Egyesült Államokba vándoroltak ki 1800-at követően, és létrehozták a Ribbon Men-eknek a részlegeit, amelyeket Molly Maguires-nek neveztek. Ez a szervezet a radikális szindikalista mozgalmat támogatta Nyugat-Pennsylvania szénbányáiban. Számos erőszakosságot követtek el. Meggyilkoltak földtulajdonosokat, és lerombolták gazdaságaikat az 1870-es és az 1880-as években. Ezeket az erőszakosságokat Allen Pinkerton detektív és munkatársai tárták fel. Pinkerton korábban Skóciában élt, és szocialista forradalmár volt. Miután egy jelentős amerikai nyomozó cég vezetője lett, nézetei megváltoztak. Pinkerton detektívjei beépültek a Molly Maguiresbe. Ekkor kiderült, hogy ennek a szervezeti felépítése azonos az illuminátusokéval, és az olasz Carbonari szervezet struktúrájával. A Molly Maguires a United Irishmen-nek volt egy újabb nemzedéke.

1881. július 2-án Charles Guiteau meggyilkolta James Garfield elnököt. Guiteau az Oneida közösség tagja volt, amely 1848-ban alakult New York állam Madison nevű megyéjében. Utópista szocialistaként közeli kapcsolatot tartott fent a Carbonari mozgalom európai vezetőségével. Ehhez a vezetőséghez tartozott de Lafayette Marquis is. Nyugdíjas éveiben Lafajette a Carbonariknak volt az utazó nagykövete, aki az 1820-as években azért jött az Egyesült Államokba, hogy megszervezze azt a mozgalmat, amely elvezetett az Ifjú Amerika létrejöttéhez. Azok, akik létrehozták az Oneida közösséget, szoros kapcsolatban álltak Lafayette-tel és élettársával Francis Wright-tal.

Guiteau-t már hat éve beszervezték az utópista szocialista közösségbe, és mint már említettük, ő oltotta ki James Garfield életét.

Lafayette, tehát már beindította azt az aktivizmust, amely elvezetett az Ifjú Amerika létrejöttéhez, amelynek viszont kulcsszerepe volt az Unió felbomlasztását célzó politikai harcokban. 1851-ben a Carbonari vezetője, Giuseppe Mazzini, már konkrét programot követve, hozzáfogott a polgárháború kirobbantásához. Ebben az évben a jobb kezének számító Adriano Lemmi-t, valamint az időközben a Carbonarikhoz csatlakozó magyar emigráns politikust, Kossuth Lajost küldte az Egyesült Államokba, hogy szervezzék meg az Ifjú Amerika páholyokat. Ennek a műveletnek a központja a Cincinatti páholyban volt. Lemmi hamarosan visszatért Londoba, Kossuth azonban továbbra is az Egyesült Államokban maradt. Ezt követően Kossuth körutat tett, amelynek során számos szabadkőműves páholyt meglátogatott, és felkészítette a szabadkőműves hierarchiát arra, hogy hogyan toborozzon, szervezzen és képezzen ki fiatalokat a forradalmi stratégiának megfelelően.

Szabadkőműves dokumentumok szerint Kossuth 1852. február 28-án látogatást tett az Indianapolisi Center Lodge-ban, majd Newark-i Central Lodge-ban. 1852. május 10-én pedig a Massachusettsi Nagypáholyban mondott beszédet. 1852-ben volt a demokrata párt elnökjelölő konvenciója, amely azonban holtpontra jutott, mert az elnökségre pályázók nem tudtak megegyezni a rabszolgaság kérdésében. Mint már utaltunk rá, Franklin Pierce-t választották kompromisszumos jelöltként, mivel ő ellenezte a rabszolgaság ellenes agitációnak a megosztó hatását. Kossuth hamarosan kapcsolatba lépett Pierce-szel, és felajánlotta neki az Ifjú Amerika propaganda támogatását azért, hogy elősegítse az egységre való felhívását. Pierce-nek felajánlotta az Ifjú Amerika támogatását, ha ígéretet tesz arra, hogy meghatározott személyeket nevez ki fontos beosztásokba. Pierce nem volt szabadkőműves, de nyilvánvalóan nem volt kellően tájékozva arról, hogy az Ifjú Amerika olyan abolicionista ifjúsági szervezet volt, amelyet a szabadkőművesség irányított. Ezeknek a fiataloknak az volt a feladatuk, hogy mélyítsék el az amerikai társadalomban a törésvonalat és szembenállást, amely a rabszolgaság körüli vita miatt jött létre. Pierce azt sem tudta, hogy a Kossuth által neki felajánlott lista vagy szabadkőműveseket vagy a szabadkőművesekhez tartozó operatív személyeket tartalmazott, akiknek az volt a legfőbb kijelölt feladatuk, hogy segítsék elő a szakadást az Észak és Dél között. Pierce azért, hogy elnök lehessen, elfogadta Mazzini képviselőjének, Kossuthnak, az ajánlását. Mindezt onnan lehet tudni, hogy Mazzini naplójában leírja, hogy Pierce hajlandó volt segíteni Kossuthnak, és a szabadkőműves operatív személyekből álló hálózatának.

Anton Chaitkin idézi "Treason in America" című könyvének a 143. és a 182. oldalán a következőket Mazzini naplójából:

„Kossuth és én együttműködtünk számos Németországból származó amerikaival (Ifjú Amerika) az Egyesült Államokban Pierce megválasztása érdekében bizonyos körülmények között, amelyeket ő elfogadott. E feltételekből ő már oly sokat teljesített, hogy bizonyosnak vehettük, a többit is teljesíteni fogja.”

Pierce megválasztása az Egyesült Államok 14. elnökévé azt is jelezte, hogy új forradalom van kibontakozóban Amerikában. Koalíciós elnökként Pierce egyaránt kijelölt déli ültetvényeseket és északi üzletembereket a kormányába. Mazzini erről csak annyit jegyzett fel naplójában: „csaknem valamennyi kinevezése olyan volt, amilyenre vágytunk”.

Érdemes megemlíteni, hogy Pierce elsőként a szabadkőműves Caleb Cushingot nevezte ki az Egyesült Államok igazságügyi miniszterévé. Cushing nemcsak szoros kapcsolatban állt az angol szabadkőművesekkel, a Szabadkőművesség Északi Fennhatósága alá tartozó hálózatán keresztül, hanem közvetlen érdekeltsége volt a brit ópiumkereskedelemben apján keresztül, aki gazdag hajótulajdonos volt, valamint unokatestvérén keresztül, aki szintén kulcsszerepet játszott a Kínával folytatott ópiumkereskedelemben.

Caleb Cushing a Massachusettsi Newburyportban működő St. John’s Lodge (Szent János páholy) tagjaként számos írást publikált a rabszolgaság ellen. Az Unió igazságügyi minisztereként pedig a polgárháború egyik legfőbb előkészítőjének bizonyult. Egyik első szabadkőműves megbízatása volt, hogy George Peabody, brit szabadkőműves bankártól (a Rothschild-ház megbízottjától) jelentős összegű pénzt utaljon át az Ifjú Amerika abolicionistáihoz. Peabodynak volt egy óriás bankja Angliában, és ő volt az, aki megbízta az idősebb J. P. Morgant, hogy befektetési alapjait kezelje, amikor átköltözött az Egyesült Államokba. Peabody halála után Morgan vette át a hatalmas pénzügyi cég irányítását, majd átköltöztette az Egyesült Államokba. 1869-ben Morgan megállapodást kötött az N. M. Rothschild céggel, hogy ő lesz a fő képviselője az Egyesült Államokban.

Peabody londoni pénzalapjainak a kezelője a Pierce által kinevezett diplomata, George Sanders volt. Sanders ugyan nem volt szabadkőműves, de lelkesedett a szabadkőműves forradalmakért, és londoni háza nyitva állt minden európai forradalmár előtt. Egy találkozó alkalmával 1854. február 21-én Sanders a következő magas rangú szabadkőműveseket és történelmi személyiségeket mondhatta vendégeinek: Giuseppe Mazzini, Giuseppe Garibaldi tábornok, Kossuth Lajos, a magyar szabadságharc legfőbb vezetője, továbbá Arnold Rüge, aki Marx Károllyal együtt a forradalmi Ifjú Németország nevű folyóirat szerkesztője volt. A vendégek közt volt Felice Orsini, aki Mazzini szerződéses terroristája volt, valamint Alexander Herzen, aki Mihail Bakunyin, orosz anarchista szabadkőművest beszervezte Mazzini Ifjú Oroszországába. Jelen volt még a tanácskozáson a Pierce által Londonba küldött amerikai nagykövet, James Buchanan, akit már ekkor kiszemeltek a háttérerők az Egyesült Államok következő elnökének.

Egy titkos találkozóról természetesen nem tesznek közzé kemény bizonyítékként használható dokumentumokat, de nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy a küszöbön álló amerikai polgárháború kérdéseit vitatták meg. A jelenlévő 8 személyből 5 közvetlenül is részt vett a déliek elszakadási kísérletében. Sanders irányította a határokon túlnyúló kémhálózatot a Konföderáció számára a polgárháború idején. A háború után Sanderst és kanadai kémjeit megvádolták azzal, hogy ők segítették kitervelni Lincoln elnök meggyilkolását. Később ezeket a vádakat ejtették, de Sanders állandó menekülése egyik helyről a másikra ezt a gyanút inkább alátámasztotta. Caleb Cushing - Sanders, Peabody és Morgan segítségével - megfelelő pénzügyi támogatást tudott nyújtani az Ifjú Amerika abolicionistáinak az amerikai polgárháború kirobbantásához.

Egyidejűleg Cushing előkészítette a skótrítusú szabadkőművesség déli illetékességi területén a brit kontroll érvényesítését. Ez a szabadkőműves hálózat a francia szabadkőművesektől kapta alkotmányát. A feladat elvégzésére Albert Pike-ot választották, aki Cushing protezsáltjának számított a szabadkőműves struktúrában. Pike az 1820-as években Cushing szülő városában, Newburyportban, volt iskolaigazgató. 1853. március 20-án, két hétre rá, hogy Cushing az Unió igazságügyi minisztere lett, üzenetet küldött Pikenak, aki ekkor Arkansas-i Little Rockban tartózkodott, hogy menjen a dél-kalorinai Charlestone-ba azért, hogy megkaphassa a 32-es fokozatot az akkori nagymestertől, Albert Gallatin Mackeytől. Pike 1857-ben már megkapta a 33-mas fokozatot is, New Orleans-ban, és két évre rá ő lett a skótrítusú szabadkőművesség déli illetékességű területének a szuverén nagymestere.

Már említettük, hogy a szabadkőművesség északi illetékességi területe brit ellenőrzés alatt állt. Élén a brit kém és 33-mas fokozatú szabadkőművessel, J. J. Gourgassal. 1854-ben Gourgas részt vett a szabadkőműves frontszervezet, az Arany Kör Lovagjainak, a KGC-nek a létrehozásában. A KGC azonnal beolvasztotta soraiba az Ifjú Amerikát, és így a Konföderáció fegyveres erejének a kiindulópontjává vált.

Kossuth Lajos Adriano Lemmi-vel érkezett 1851-ben az Egyesült Államokba. Lemmi még ugyanabban az évben visszatért Londonba, hogy segítsen Mazzininek az olasz forradalom előkészítésében. Kossuth 1852. február 28-án az indianapolisi Center Lodge-ban (Központi Páholyban) a következőket mondta a jelenlévő szabadkőműves testvéreknek:

„A szabadkőműves testvériség az emberiség létfeltételeinek a jobbítására törekszik, és örömmel látjuk, hogy ez mennyi testvérünk törekvésével találkozik… amint azt érezzük is az itt jelenlévőkön. Ez a nagy múltra visszatekintő rend, amely örömére szolgál minden jó szabadkőművesnek, különleges megoldásaival és magas erkölcsiségével arra kell, hogy ösztönözze a rend minden méltó tagját, hogy nagyra becsülje rendje jó szándékú céljait és hasznos tevékenységét. Nekem, akinek nincs se hazája, se otthona, aki rá van utalva élete és biztonsága érdekében mások védelmére, nagy kárpótlást jelent minden nélkülözésért, amihez azáltal juthatok, hogy a szabadkőműves rend testvérei vesznek körül.”

Egy másik alkalommal Kossuth kinyilvánította, hogy egyetemes szabadkőműves rend után vágyódik: „Ha minden ember szabadkőműves lenne, akkor milyen világméretű és dicsőséges köztársaságunk lehetne.”

Mindebből kiderül, hogy a háttérhatalom nagy stratégiáinak megfelelően az északi abolicionisták kapták azt a feladatot, hogy harcoljanak a rabszolgaság megszüntetéséért, a déliek pedig azt, hogy harcoljanak annak kiterjesztéséért a déli, a nyugati és a közép-nyugati térségekben, amelyeken ekkor voltak kialakulóban azok a tagállamok, amelyek ma az Uniót alkotják. Kossuth Lajos, mint a magyar szabadság hőse, természetesen arra volt kijelölve, hogy a rabszolgaság ellen agitáljon. Mivel mind Észak, mind Dél vonatkozásában ugyanaz a központ irányította a háttérből az eseményeket, többek között a szabadkőművesek segítségével, így Kossuth végülis – akarva, akaratlanul – hozzájárult az Egyesült Államokat megosztó törésvonal szakadékká mélyítéséhez, és ily módon a polgárháború előkészítéséhez.

A háttérhatalom célja ugyanis az volt, hogy két rivalizáló, közel egyenlő erejű államot hozzon létre, amelyeket egymással szembe állítva sakkban tud tartani, hasonló módon, ahogyan a hatalmi egyensúly politikáját Európában is megvalósította. A már létrejött nemzetközi pénzhatalom a fennálló helyzettel azért volt elégedetlen, mert az Egyesült Államok sikeresen ellenállt annak, hogy a Rothschild-ház irányítása alatt álló nemzetközi pénzkartell vegye kézbe Amerika pénzrendszerének az irányítását. E pénzkartell stratégái úgy vélték, hogy két szemben álló állam létrehozásával mindkettőre rá tudják kényszeríteni akaratukat. Ez volt a legfőbb motívum az amerikai polgárháború kirobbantására.

 

A háttérhatalom és a forradalmár katekizmusa

 

Az Adam Weishaupt által beindított, és a Frankfurtban működő pénzkartell által finanszírozott illuminátusok a világ gyökeres átalakítását tűzték ki célul. Első céljuk volt a fennálló kormányok eltávolítása. A második a magántulajdon megszüntetése. A harmadik az öröklési jog kiiktatása. A negyedik a nemzetállamok és a nemzetállamokat fenntartó patriatizmus felszámolása. Az ötödik célkitűzés a vallások meggyengítése, illetve felszámolása. A hatodik cél a család felbomlasztása, illetve megszüntetése. A hetedik cél a pénzoligarchia uralmát biztosító szabadkőműves világállam – világköztársaság – létrehozása.

Minden olyan mozgalom, és cselekvés, amely elősegíti ennek a pénzügyi világ-elit által egy központból irányított világnak a létrejöttét, az haladó, forradalmi, mindaz, ami ezt gátolja az retrográd, reakciós, ellenforradalmi. A forradalomnak ez az értelmezése jelentősen eltér attól, amit az iskolákban tanítanak. A kommunista pártállami értelmezés szerint az jelentette a forradalmat, hogy egy önjelölt politikai csoport kinevezi magát a társadalom többsége képviselőjének, és a többségi akaratra hivatkozva diktatórikus módon érvényesíti a saját önző érdekeit. Ehhez felszámolja a többpártrendszert, a parlamenti demokráciát, és az állami erőszakszervezetet saját csoport érdekeinek rendeli alá. A kommunista ideológia szerint tehát ez a rendszer tekintendő forradalminak, és mindazok, akik egy ilyen rendszert akarnak megvalósítani, azok a forradalmárok. Akik pedig ezt a pártdiktatúrát ellenzik, azok az ellenforradalmárok. Marxista-leninista értelmezés szerint tehát a forradalom a hatalmi-, politikai- és gazdasági viszonyok gyökeres átalakítása.

A forradalomnak egy további értelmezése az, amikor olyan radikális változást értünk alatta, amely jelentősen növeli az egyéneknek, valamint a társult egyéneknek - a társadalomnak – a szabadságát. Ez a radikális forradalmi változás több demokráciát, a pénzvagyon és a termelői vagyon, valamint a termőföld társadalmilag igazságos (vagy igazságosabb) szétosztását, nagyobb gazdasági esélyegyenlőséget, vállalkozói szabadságot, a javak igazságos elosztását, az előjogokkal rendelkező osztályok és érdekcsoportok hatalmának korlátozását, és a valódi népszuverenitás érvényesülését jelenti. Az ilyen értelemben felfogott gyökeres (radikális) változás az emberi méltóság forradalmának nevezhető.

A történelem tanúsága szerint azonban a forradalom kifejezés gondosan elrejtett valódi értelme az, hogy a világtörténelemben meghatározó szerepet játszó nemzetközi pénzügyi közösség és hálózata azt érti alatta, ami elősegíti a hitelpénzzel, eladósítással, kamattal működtetett magánpénz-monopóliumra alapozott uralom világméretű elterjesztését. Forradalmi és haladó mindaz, ami elősegíti egy egyközpontból irányított világrendszer létrehozását, amelyben megvalósul és bebetonozódik a pénzmonopólium segítségével a termelői vagyon globális méretű koncentrálódása egy szűk csoport kezében. Haladás-ellenes, sőt ellenforradalmi mindaz, ami ezt akadályozza.

Tartsuk tehát szem előtt: Jelen világunkban az forradalmi, ami elvezet ehhez a pénzuralmi világrendhez és annak megszilárdulásához. Ebben a világállamban kétpólusú társadalom működik. Az egyik oldalon áll a pénzrendszer monopóliumával és a termelővagyonnal rendelkező szűk érdekcsoport, valamint az utasításait követő integrált és kozmopolita hatalmi elit, a másik oldalon pedig a társadalom többi része található, akik valamennyien függőhelyzetű emberek, vagyontalanok, bérből és fizetésből élnek vagy segélyre szorulnak. Ami elősegíti ennek a kétpólusú pénzuralmi világrendnek a létrejöttét, az forradalmi, ami azt gátolja, az ellenforradalmi.

 

Milyen a háttérhatalom minta-forradalmára?

 

Szergej Necsajev, aki 1847-től 1882-ig élt, rendkívüli orosz forradalmár volt, aki számára a forradalom volt az Isten, az az Isten, akinek az oltárán aszkétikusan, mindenről lemondva mindent fel kell áldozni, még az életet is. A kérdés azonban az, hogy Necsajev Istene melyik forradalommal azonosítható. A vak engedelmességet önmagától is megkövetelő hivatásos forradalmár „Egy forradalmár katekizmusa” című brosúrájában foglalta össze mindazt a célt és magatartási szabályt, amit a hivatásos forradalmi mozgalomnak követnie kell. Necsajev arra hivatkozott, hogy az európai dinasztiák uralmuk gyakorlásához felhasználták Machiavelli tanításait, a katolikus egyházban pedig a jezsuita rend alkalmazott erkölcsileg nagyon is kifogásolható módszereket, amennyiben a „cél szentesíti az eszközt” elv szem előtt tartásával akarta megszilárdítani az egyház hatalmát.

Necsajev abból indult ki, hogy nincs olyan eszköz és cselekvés, amit ne lehetne felhasználni a nép forradalma érdekében. A háttérhatalom által beindított mozgalmak három eszmerendszert követtek: a konzervativizmust, a liberalizmust és a szocializmust. Mindhárom ideológiának a hordozója a ma is legnagyobb forradalomnak tartott francia forradalom esetében a nép volt, mint a szuverenitás letéteményese. Ez a szépen hangzó tétel azonban üresnek bizonyult, mert senki nem tudta megmondani, hogy ki a nép. A liberálisok szerint az egyén a politikai, gazdasági és kulturális jogok hordozója, ezért az egyének összessége a nép. Csakhogy ki az ilyen autonóm egyénnek tekinthető személy? A csecsemő nem, az analfabéta nem, a függő helyzetű kiszolgáltatottak nem, és a vagyontalanok sem. A XIX. században még a nők sem, mert nem rendelkeztek jogokkal, továbbá nem tartozhatnak a néphez azok az  idegenek, akiknek nincsenek állampolgári jogaik, nem tartozhatnak ide az elmebetegek, mert korlátoltan cselekvőképesek, és nem tartozhatnak ide a bűnözők sem, minthogy a büntetőjog megfosztja őket az önálló politikai cselekvés lehetőségétől. Nos, tehát ki a nép? Ki az, aki hivatott eldönteni, hogy kik gyakorolhatják a népfelség elvéből őket megillető szuverenitást?

Necsajevet azonban ezek a kérdések nem nagyon zavarták. Ő kijelentette, hogy a nép forradalma mindenek felett áll, és ez a forradalom lép a keresztények Istene helyére, mint új Isten. Necsajev létrehozott egy kis forradalmi csoportot, amelynek azt a nevet adta, hogy „Narodnaja Raszprava”, vagyis „Népi Megtorlás”. Ezt a szervezetet 1869-ben betiltották, amikor meggyilkolta az egyik tagját. Necsajevet 1872-ben bebörtönözték, és két évvel később fegyházban halt meg. A Necsajev és Bakunyin által készített „Egy forradalmár katekizmusa” még terrorista mércével is a legvisszataszítóbb dokumentumok közé tartozik. Talán éppen ezért tartotta Lenin csodálatos olvasmánynak. Dosztojevszkij pedig a „Megszállott” című regényének az egyik hősét Necsajevről formálta meg.

Mihail Bakunyin az orosz anarchisták kiemelkedő alakja, aki mint már utaltunk rá, részt vett a háttérhatalom hálózatában, és maga Herzen szervezte be az Ifjú Oroszország szervezetbe. Nagyon megkedvelte Szergej Necsajevet bámulatos fanatizmusáért. A hozzá képest nagyon is fiatal férfit a barátjává fogadta. Így vélekedett a Necsájevhez hasonló ifjakról egyik barátjának: „Elbűvölők ezek a fiatal fanatikusok, ezek az Isten nélküli hívők és szépen hangzó retorika nélküli hősök.”

Bakunyint Necsajev hihetetlen energiájával és fanatizmusával az orosz történelem legendás népi hőseire, Sztyepka Razinra és Pugacsovra emlékeztette. Az ő reinkarnációinak tartotta őt.

Nyikolaj Bergyajev orosz filozófus, aki a szovjet időszakban marxista volt, azt írta Necsajevről, hogy igazi aszkéta, és a forradalmi eszme hőse volt. Az „Egy forradalmár katekizmusa” bevezetés a forradalmár lelki életébe, és azt követeli tőle, hogy mindenről lemondva tagadja meg a világot.

Szergely Necsajev radikálisan átalakította a hagyományos értékeket, és nyíltan megtagadta az uralkodó erkölcsöt. A felszínen Necsajev szavai valóban visszataszítónak és ellenszenvesnek tűnhetnek, amelyek rendkívül fenyegetően hangzanak. Van azonban egy mélyebb jelentése katekizmusának, amely képes a forradalmi küzdelem ösztönzésére.

Necsajev fanatizmussal és aszkétizmussal kifejlesztett önmagában egyfajta mitizált bátorságot, és vallási rajongáshoz hasonlítható szenvedélyt a meglévő valóság gyökeres megváltoztatására. Forradalmi miszticizmusa a középkor misztikusaihoz hasonlítható. Ők is szemben álltak a szervezett vallási és társadalmi renddel. Necsajev a saját irracionális erkölcsén kívül megtagadott minden erkölcsöt és erkölcsiséget. Ez az erkölcsellenessége részben abból fakadt, hogy a létező egyházat és államhatalmat úgy tapasztalta meg, mint amelyik az erkölcsöt is félretéve törekszik a totális társadalmi kontrollra és alávetésre. Ezt az emberek felett gyakorolt erőszakot akarta Necsajev felszámolni.

A katekizmus, amelyet részletesen ismertetünk, úgy is felfogható, mint egy arra vonatkozó javaslat, hogy a társadalom felett erőszakot gyakorló hatalmat miként lehet meg nem alkuvó, minden eszközt felhasználó küzdelemmel eltávolítani. Necsajev mindezt a XIX. században fogalmazta meg, és elsősorban a cári Oroszország és az ottani pravoszláv egyház uralmi helyzetéből indult ki. Az emberiség felett uralkodó kontrollrendszerek ma már lényegesen modernebb - csúcstechnológiát felhasználó - változatokban is léteznek. Közülük ma a leghatalmasabb a globális pénzuralmi rendszer által gyakorolt hatalomgazdaság, amely csaknem teljesen kiiktatta a hatalomgyakorlásból az erkölcsöt, s magát az üzleti etikát is megtagadta. Így jött létre egy globális kaszinó, amelyben a spekulánsok gátlástalanul garázdálkodhattak az elmúlt három évtizedben mintegy 600 trillió dollárnyi virtuális pénzeszközzel, gyakorlatilag minden érdemi szabályozás és ellenőrzés nélkül, kockára téve százmilliók egzisztenciáját.

A globális pénzhatalom nemcsak az egyházat és a vallást választotta el az államtól és a közhatalomtól, de lényegében az erkölcstől is elkülönítette. Ugyanakkor a szekularizmust egyfajta ateista, illetve agnosztikus valláspótlékként a fanatizmusig fokozta. Ha tehát ma is élne Necsajev, akkor ezekkel az erőszakos elnyomórendszerekkel kellene szembe szállnia. Mivel a pénzhatalom az arctalan pénzviszonyokba elrejtve működik, ezért a XXI. század Necsajeveinek is nagyrészt láthatatlan, új ellenállási hálózatokat és központokat kellene létrehozniuk, amelyeket gondosan álcázott és jól rejtett kapcsolatok kötnek össze. A hatalmi erőszak elleni küzdelemhez századunkban természetesen új módszerekre és eszközökre van szükség. Ma már necsajevi anarchista lehet akár egy sikeres computer-hacker is, aki képes arra, hogy behatoljon és megbénítson létfontosságú adatbázisokat abban a fanatikus meggyőződésben, hogy a pénzuralom diktatúrája ellen így harcolhat eredményesen az egyének valódi szabadságáért. Ha a pénzuralmi diktatúra összeesküvésen, intrikán, megtévesztésen és cinikus manipuláción alapul, akkor hasonló eszközökkel lehet sikeresen szembe szállni vele. Ilyen értelemben is tanulságos lehet a Forradalmár Katekizmusának a tanulmányozása.

 

Hogyan lett Necsajev „forradalom-isten” prófétája?

 

Szergej Necsajev az egyik legismertebb orosz anarchista forradalmár, aki a cári Oroszországban fennálló rend teljes megtagadását és megdöntését akarta. Nihilistaként tagadott minden fennálló szabályt, elvet, erkölcsöt és törvényt. Ezt akarta a saját maga által alkotott új szabályokkal és forradalmi erkölccsel helyettesíteni. Ivanovoban szegény szülők gyermekeként látta meg a világot. Már gyermekként megtapasztalta a társadalmi igazságtalanságot, a helyi hatalmasságok visszaéléseit. 18 éves korában Moszkvába költözött, ahol egy évig Pogodin történész számára dolgozott. Egy év múlva Szentpéterváron tanítói vizsgát tett, és egy egyházi iskolában vállalt állást, miközben a szentpétervári egyetemen vendéghallgatóként tanult. Itt ismerkedett meg a dekabristák írásaival, a Petrasevszkij Körrel és Mihail Bakunyinnal.

A dekabristák az Adam Weishaupt által beindított illuminátus hálózathoz tartoztak, és valójában egy megtévesztéssel végrehajtott államcsínyt kíséreltek meg 1825. december 1-jén. 1868-ban és 1869-ben Necsajev aktívan részt vett egy ultraliberális diákcsoport tevékenységében. Szerkesztőként egyik megfogalmazója volt e csoport forradalmi tevékenységére vonatkozó programjának. Ebben már az szerepel, hogy tevékenységük végső célja a társadalmi forradalom. Kezdeményezte titkos forradalmi szervezet létrehozását a felforgató tevékenység irányítására. Ebben a programban már megjelennek azok a főbb tételek, amelyek aztán a Forradalmár Katekizmusában öltenek formát, és világhírűvé tették Necsajevet.

1869 januárjában Necsajev Szentpéterváron elterjesztette magáról, hogy letartóztatták, közben Moszkva érintésével Genfbe távozott. Itt az Orosz Forradalmi Bizottság képviselőjének tüntette fel magát, aki megszökött a Péter-Pál erődből. Nemcsak Mihail Bakunyinnal sikerült közeli kapcsolatba kerülnie, de annak küzdőtársával Nyikolaj Ogarjovval is. Egyes kutatók szerint az 55 éves Bakunyin beleszeretett a fiatal Necsajevbe, és titokban viszonyt is folytattak, amely végülis mély konfliktussal ért végett. A már akkor nemzetközileg is híres anarchista forradalmár Bakunyin Necsajevet az orosz fiatalság hiteles képviselőjének tartotta.

1869 tavaszán Necsajev Bakunyinnal együtt írta a Katekizmust, amely a társadalom és az állam könyörtelen lerombolása programjának tekinthető. Ismét utalunk rá, hogy az orosz forradalmi mozgalmak, a dekabristák, az anarchisták, később a különböző irányzatú szociáldemokraták, végül a bolsevikok valamennyien a Weishaupt által beindított forradalmi világmozgalom elágazásai voltak. Az a már működő nemzetközi pénzkartell, amely finanszírozta ezt a újkori illuminizmust, amely átvette a szabadkőművesség nemzetközi szintű irányítását is, alapelvnek tekintette, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ez a korábban a jezsuitáknak tulajdonított jelszó vált Necsajevnek is a személyes meggyőződésévé forradalmi tevékenysége során. Szenvedélyesen hitte, hogy a fennálló világi és egyházi hatalom erkölcstelenségével szemben minden eszköz megengedett, beleértve az erőszakos elpusztításukat is.

Az egyénnek teljesen alá kell rendelnie magát a nagyobb célnak, és ennek az érdekében maximális önfegyelmet, spirituális aszkétizmust kell gyakorolnia. Mindez Necsajev számára nemcsak elmélet volt, hanem a gyakorlati életben megvalósított irányelv. A Katekizmus nagy hatást gyakorolt a radikális mozgalmak egymást követő nemzedékeire. Az amerikai Fekete Párducok mozgalma is kiadta újra a Katekizmust. Olaszországban pedig a Vörös Brigádok alapítóinak volt az egyik tankönyve. Bakunyin, Ogarjov és Necsajev rendszeresen küldött felforgató propagandaanyagokat Oroszországba.

Alexander Herzen, aki baloldali ifjú hegeliánusból lett a Weishaupt és Mazzini nevével fémjelzett hálózat tagja, nem kedvelte Necsajev fanatizmusát, és úgy gondolta, hogy szélsőséges irányba befolyásolja az anarchista Bakunyint. Ellenszenve azonban nem akadályozta meg abban, hogy finanszírozza propaganda tevékenységét.

Miután Necsajev illegálisan ment külföldre, csak Bakunyin titkos kapcsolatainak a segítségével, rejtve tudott visszatérni Moszkvába 1869-ben. Itt rendkívül önmegtartóztató életet élt, és valamennyi pénzét politikai tevékenységére fordította. Úgy tüntette fel magát, mint a Világforradalmi Unió orosz részlegének a képviselője. Ez a szervezet azonban nem létezett. Necsajev azonban megszervezte titkos Oroszországi kirendeltségét a Narodnaja Raszprava (Népi Megtorlás) nevű szervezetet. Azt is állította erről, hogy már hosszabb ideje létezik és Oroszország egész területét behálózza.

Sok fiatalra ez mély benyomást tett, és csatlakoztak Necsajevhez, aki azonban egyre bizalmatlanabbá vált az őt körülvevőkkel szemben. Még Bakunyint is doktrinernek nevezte. Egy Ivanov nevű fiatal vitába keveredett a propagandaanyagok szétosztásának a kérdésében, és ezért távozott a csoportból. 1869. november 24-én azonban Necsajev és több társa megverte, majd pedig agyonlőtte Ivanovot, elrejtve a holttestet egy jeges tó jégpáncélja alá. Ezt a megtörtént esetet egyébként Dosztojevszkij is feldolgozta a „Megszállott” című regényében három évvel később. A holttestet hamarosan megtalálták, és az áldozat egy társát le is tartóztatták, de Necsajev elkerülte az őrizetbe vételt. Szentpétervárra ment, hogy folytassa egy titkos társaság létrehozására irányuló tevékenységét.

Még ugyanezen év decemberében ismét Genfbe szökött. Bakunyin és Ogarjov barátságosan fogadták 1870 januárjában. Herzen azonban hamarosan meghalt, és személyes vagyonának jelentős részét Necsajev rendelkezésére bocsátották, hogy abból finanszírozza politikai tevékenységét. Necsajev több felhívást is fogalmazott az orosz társadalom különböző csoportjaihoz. Ogarjovval együtt kiadta a Kolokol (Harang) című magazint. Necsajevnek a kommunista rendszerre vonatkozó elképzelései megegyeztek Marxéval és Engelsével, akik később azt ’barakk kommunizmusnak’ nevezték. (Marx és Engels egy illuminátus titkos társaság, az Igazak Szövetsége megbízásából készítette el a Kommunista Párt kiáltványát, amelyet 1848 februárjában tettek közzé. Ez a pamflet lényegében Adam Weishaupt műveinek a kompilációja, mert valamennyi tézisét már megtaláljuk az illuminátus mozgalom megalapítójának a munkáiban. Marx és Engels csak aktualizálta és olvasmányos formában összefoglalta ezeket a téziseket.)

Necsajev azonban betegesen gyanakvóvá vált, és elkezdte gyűjteni saját elvtársainak a levelezését is titokban, hogy adott esetben megzsarolhassa velük Bakunyint és társait. E cél érdekében igénybe vette Herzen lányának, Natáliának, a segítéségét. Bakunyin időközben rájött Necsajev kétszínűségére, és ezt mondta neki: „A hazudozás, a ravaszkodás és a belebonyolódás szükséges és hasznos eszközök lehetnek az ellenség demoralizálására és elpusztítására, de bizonyára nem a leghasznosabb eszközök új barátok megszerzésére és megtartására.”

Bakunyin azonban továbbra is védelmezte radikális társát, akit az ő tigris kölykének nevezett. Mégis figyelmeztette barátait gyanús magatartása miatt. Az első internacionálé főtanácsa hivatalosan is elhatárolódott Necsajevtől arra hivatkozva, hogy visszaélt a szervezet nevével. Necsajev hajthatatlansága azonban tovább rontotta viszonyát mind Bakunyinnal, mind Ogarjovval. 1870 szeptemberében még kiadja a Commune című folyóiratot Londonban, de ezt követően már illegalitásba vonulva él Párizsban, majd Zürichben. 1872-ben Marx nyilvánosságra hozott egy fenyegető levelet, amelyet Necsajev írt a kiadónak az első internacionálé ülésének idején. Ezt követően 1872 augusztusában Necsajevet letartóztatják Zürichben, és átadják az orosz rendőrségnek. 1873-ban 20 évi kényszermunkára ítélik Ivanov megölése miatt.

A fanatikus Necsajevnek olyan szuggesztív hatása volt a börtönben is, hogy őreit a maga oldalára állította, és azok közreműködtek leveleinek a továbbításában. 1880 decemberében ily módon kapcsolatba lépett a Narodnaja Volja nevű szervezet végrehajtó bizottságával, és tervet ajánlott nekik a megszöktetésére. Később ő maga visszakozott saját tervétől, hogy ne gyengítse a Narodnaja Volját a II. Sándor cár elleni merénylet előkészítésében. 1882-ben Necsajev abban a meggyőződésben halt meg börtöncellájában, hogy társai elárulták. Személyes bátorsága és fanatikus elszántsága ellenére Necsajev módszereit, amelyet később necsajevizmusnak (Nyecsajevscsina-nak) neveztek, károsnak ítélték az orosz forradalom szempontjából. Lenin és Sztálin, mint már utaltunk rá, nagy becsben tartották Necsajevet és módszereit, ami abban is megnyilvánult, hogy hatalom-gyakorlásuk szerves részévé tették.

 

Mi olvasható a Katekizmusban?

 

A pamflet első fejezete azzal foglalkozik, hogy milyen kötelességei vannak egy forradalmárnak önmagával szemben. A forradalmár olyan személy, akinek a sorsa meg van pecsételve. Nincsenek személyes érdekei, üzleti ügyei, érzelmei, kötődése, nincs vagyona és neve. Minden, ami benne van, alá van rendelve a forradalom iránti egyetlen gondolatnak és szenvedélynek. A forradalmár lénye legmélyéig tudja, nemcsak szavakban, de tettekben is, hogy minden köteléket megszakított, amely őt a civil társadalomhoz és a civilizált világhoz kötötte, annak valamennyi törvényével, erkölcsi szabályával, szokásaival és elfogadott szabályaival egyetemben.

A forradalmár megvet minden tantételt, és visszautasítja a divatos tudományokat, hátrahagyva azokat a jövő nemzedékek számára. Csak egyetlen tudományt ismer: a rombolás tudományát. Ez okból - és csak és kizárólag ebből az okból - tanulmányozza a mechanikát, fizikát, kémiát és esetleg az orvostudományt. De éjjel-nappal tanulmányozza az emberi lényre vonatkozó életbevágó tudományt, az emberi lény jellemzőit és körülményeit, a társadalmi létezés minden lehetséges szintjén. A cél állandóan ugyanaz: A fennálló mocskos világrendnek a legbiztosabb és leggyorsabb elpusztítása.

Negyedikként a forradalmár megveti a közvéleményt. Megveti és gyűlöli a fennálló erkölcsöt minden megjelenési formájában. Számára erkölcsös mindaz, amely hozzájárul a forradalom győzelméhez. Minden, ami ennek útjában áll, az erkölcstelen és bűnös. Ötödik követelményként a forradalmár egy halálra szánt ember. Könyörtelen az állammal, és a művelt társadalom egész formális társadalmi struktúrájával szemben; nem számíthat könyörületre a részükről. Közte és köztük fennáll nyíltan vagy rejtve egy könyörtelen és kibékíthetetlen élet-halál küzdelem. Hozzá kell szoktatnia magát a kínzáshoz.

Hatodikként zsarnoknak kell lennie önmagával szemben, és másokkal szemben is. A rokonság, a szerelem, a barátság, a hála és a becsület gyöngéd és meggyöngítő érzéseit el kell fojtania magában, és helyére kell helyezni a forradalomért való hideg és egyirányú szenvedélyt. Számára csak egy gyönyör, egy vigasztalás, egy jutalom, egy kielégülés létezik – a forradalom sikere. Éjjel-nappal csak egyetlen gondolata és célja lehet – a könyörtelen pusztítás. Hidegvérűen és fáradhatatlanul kell e cél felé törekednie, késznek kell lennie lerombolnia önmagát és elpusztítani saját kezűleg mindent, ami a forradalomnak az útjában áll.

Hetedik követelmény az, hogy az igaz forradalmár természete kizár minden érzelgősséget, romantikát, lelkesedést és rajongást. Valamennyi személyes gyűlöletet és bosszút ki kell zárni. A forradalmi szenvedély, amelyet a nap minden pillanatában gyakorolni kell, végülis szokássá válik, és hideg számítással kell alkalmazni. Minden időben, minden helyen a forradalmárnak nem szabad engedelmeskednie személyes indítékainak, hanem csak azoknak, amelyek a forradalom ügyét szolgálják.

A következő fejezet arról szól, hogy a forradalmárnak milyen viszonyban kell lennie elvtársaihoz. A Katekizmus nyolcadik pontja szerint a forradalmárnak nem lehet se barátja, se elkötelezettsége, kivéve azok iránt, akik hozzá hasonlóan a tetteikkel bizonyították, hogy minden vonatkozásban a forradalom ügyét szolgálják. A barátság, az odaadás és kötődés mértékét egy ilyen társ iránt egyedül a totális forradalmi rombolás szempontjából való hasznosság határozza meg.

Kilencedikként Necsajev azt állítja, hogy a forradalmárok között szolidaritásról beszélni fölösleges. A forradalmi tevékenység egész ereje ebben van. A forradalmár elvtársak, akiknek ugyanaz a forradalmi szenvedélye és egyetértése van, amennyire csak lehetséges minden fontos kérdést meg kell beszélniük és egyetértésre kell jutniuk. Amikor végül eldöntenek egy tervet, azután a forradalmárnak kizárólag magára kell támaszkodnia. A pusztító cselekmények végrehajtásánál mindegyiknek egyedül kell cselekednie, soha nem szabad a másikhoz fordulnia tanácsért és segítségért, kivéve ha ezek szükségesek a terv végrehajtásához.

Tizedikként arról szól a Katekizmus, hogy valamennyi elvtársnak kell rendelkeznie másod- és harmadfokozatú forradalmárokkal, azaz elvtársakkal, akik nincsenek teljesen beavatva. Ezeket úgy kell tekinteni, mint közös forradalmi tőkét, amely a rendelkezésükre áll. Ezt a tőkét természetesen olyan gazdaságosan kell felhasználni, amennyire csak lehetséges azért, hogy a lehető legnagyobb hasznot lehessen kihozni belőle. A valódi forradalmárnak magát is olyan tőkének kell tekintenie, amelyet a forradalom győzelmére kell fordítani. Mindazonáltal nem a teljesen beavatott elvtársak egyhangú beleegyezése nélkül rendelkezik ezzel a tőkével.

A tizenegyedik pontban pedig arról szól, mi a teendő, ha egy elvtárs veszélybe kerül, és felmerül az a kérdés, hogy megmentsék-e vagy se. A döntést nem az érzelmek alapján kell meghozni, hanem kizárólag a forradalom ügyének az érdekei szempontjából. Ezért gondosan kell mérlegelni az elvtárs hasznosságát szemben a megmentéséhez szükséges forradalmi erők költségei vonatkozásában, és ennek megfelelően kell dönteni.

Necsajev a következő fejezetben azzal foglalkozik, hogy milyen legyen a forradalmárok közti viszony a szervezetükön belül. Eszerint az új tagot a tettein és nem a szavain alapuló hűsége alapján kell felvenni a szervezetbe, és csak az összes többi tag egyhangú beleegyezésével. A Katekizmus tizenharmadik pontja szerint a forradalmár az állam és a privilegizált osztályok, az ún. „civilizáció” világában él, és ebben a világban egyetlen célja, hogy felgyorsítsa annak teljes lerombolását. Nem forradalmár, ha a legkisebb szimpátiát is érzi eziránt a világ iránt. Nem szabad haboznia elpusztítani bármely pozíciót, bármely helyet és bármely személyt ebben a világban. Mindenkit és mindent egyformán gyűlölnie kell. Kedvezőtlen számára, ha bármiféle érzelmi kötődése van szüleihez, barátaihoz vagy szeretőjéhez. Nem tekinthető többé forradalmárnak, ha ilyen viszonyokba keveredik.

Kérlelhetetlen forradalomra törekedve a forradalmárnak lehet és gyakran kell is a társadalmon belül élnie, és eközben azt színlelnie, hogy teljesen más, mint ami valójában, mivel neki be kell férkőznie mindenhová, a középszintű és a legfelsőbb társadalmi csoportokba is, a kereskedők üzleti világába, az egyházba, a földbirtokosok és az állami bürokraták birodalmába, a hadsereg sorába, az irodalmárok körébe, a Harmadik Szekcióba, sőt még a cár téli palotájába is.

Necsajev tizenötödikként arról ír, hogy ezt a hitvány társadalmi rendet számos kategóriára lehet felosztani. Az első tömöríti azokat, akiket minden további nélkül halálra kell ítélni. Az elvtársaknak el kell készíteniük azoknak a listáját, akiket bűneik viszonylagos súlyossága miatt kell elítélni. A kivégzéseket az előre elkészített sorrendnek megfelelően kell végrehajtani.

A Katekizmus következő pontja ezt a gondolatot viszi tovább. Amikor elkészült a halálraítéltek listája, és a kivégzés menetrendje is kész, nem lehet többé tekintettel lenni semmilyen személyes ellenérzésre. És azzal a gyűlölködéssel sem kell törődni, amit ezek a személyek provokálnak az elvtársak vagy a nép körében. A gyűlölet vagy a felháborodás érzése részben és időlegesen hasznos lehet, amennyiben a tömegeket lázadásra ösztönzi. Csak a forradalmat szolgáló kivégzések viszonylagos hasznossága számít. Mindenek előtt azokat kell megsemmisíteni, akik különösen ellenségesek a forradalmi szervezettel szemben. Erőszakos és hirtelen haláluk végső pánikba ejti a kormányt, és megfosztja cselekvőképességétől legtehetségesebb és legenergikusabb támogatóinak az elvesztésével.

A következő csoportba – a Katekizmus tizenhetedik pontja szerint – azok tartoznak, akiket átmenetileg megkímélnek, hogy a legszörnyűségesebb cselekvések sorozatával a népet az elkerülhetetlen lázadás felé tereljék. A tizennyolcadik pont szerint a harmadik kategóriába a magas állásokat betöltő brutális személyek tartoznak, akik sem képességeik, sem energiájuk tekintetében nem kiemelkedőek, társadalmi rangjuknak köszönhetően mégis élvezik a gazdagságot, a befolyást, a hatalmat és a magas beosztást. Őket minden lehetséges módon ki kell használni. Be kell vonni, és bele kell keverni őket az ügyekbe, mocskos titkaikat fel kell tárni, és szolgákká kell őket tenni. Hatalmuk, befolyásuk és kapcsolataik, vagyonuk és energiájuk kimeríthetetlen erőforrást és értékes segítséget jelenthetnek valamennyi forradalmi vállalkozáshoz.

A Katekizmus tizenkilencedik pontja szerint a negyedik kategóriába az ambiciózus hivatalnokok és a legkülönbözőbb nézeteket valló liberálisok tartoznak. A forradalmárnak azt kell színlelnie, hogy együttműködik velük, vakon követi őket, miközben egyidejűleg kifürkészi titkaikat egészen addig, amíg teljesen a hatalmába kerülnek. Úgy kell kompromittálni őket, hogy ne lássanak kiutat a maguk számára, ezt követően már fel lehet használni őket, hogy káoszt idézzenek elő az államban. A következő pont szerint a hatodik kategóriába azok a doktrinerek, összeesküvők és forradalmárok tartoznak, akik nagy személyiségnek számítanak papíron, vagy a saját köreikben. Folyamatosan arra kell kényszeríteni őket, hogy kompromittáló nyilatkozatokat tegyenek. Ennek következtében a többségük lejáratja magát és tönkremegy, míg egy kisebbség valódi forradalmárrá válik. A hatodik kategória azért különösen fontos, mert ebbe tartoznak a nők. Őket a Katekizmus huszonegyedik pontja szerint három fő csoportra lehet osztani.

Az elsőbe azok a könnyelmű, üresfejű és unalmas nők tartoznak, akikkel szemben úgy kell eljárnunk, mint a harmadik és negyedik kategóriába sorolt férfiakkal. Az asszonyok második csoportjába tartoznak azok a lelkes, tehetséges és elszánt nők, akik azonban nem tartoznak az igaz forradalmárokhoz, mert nem jutottak el a szenvedélymentes, szigorú forradalmi felfogáshoz. Ezeket úgy kell felhasználni őket, mint az ötödik kategóriába sorolt férfiakat. A nők harmadik csoportjába azok tartoznak, akik az életüket teljesen a forradalomnak szentelt férfiak oldalán állnak, olyanok mellett, akik teljes egészében elfogadták a Necsajev-féle forradalmárok programját. Ezekkel a nőkkel úgy kell bánni, mint a legértékesebb ékszerrel. Segítségük nélkül a forradalmárok nem lehetnek sikeresek.

A katekizmus huszonkettedik pontjában Necsajev leszögezi, hogy a forradalmi közösségnek nincs más célja, mint a nép teljes felszabadítása, és boldogsága. Nép alatt azokat érti, akik fizikai, értéktermelő munkából élnek. A népnek meg kell győződnie arról, hogy felszabadulása és a boldogulása csak egy mindent elpusztító népi lázadás eredménye lehet. A Forradalmárok Szövetségének ezért fel kell használnia minden rendelkezésére álló erőforrást és energiát, hogy növelje és erősítse a nép nyomorúságát és szenvedését egészen addig, amíg utolsó türelme is elfogy, és kétségbeesésében általános felkelésben tör ki. Necsajev a huszonharmadik pontban ír arról, hogy az ő Társasága mit ért a forradalom alatt. Eszerint a forradalom nem a klasszikus nyugati minta szerinti szervezett lázadást jelent, amelyek mellőzik a tulajdonjog és a hagyományos, ún. „civilizált és erkölcsös társadalmi rendszerek” elleni támadást.

Mostanáig az ilyen forradalom mindig csak a politikai forma megbuktatására korlátozta önmagát azért, hogy egy másikkal helyettesítse, és ily módon kísérelte meg, ún. „forradalmi állam” létrehozását. A nép számára kedvező forradalom egyetlen formája az, amely a gyökerekig hatolva lerombolja az egész államot, megsemmisíti az állami hagyományokat, intézményeket és osztályokat Oroszországban. A Katekizmus huszonnegyedik pontjában Necsajev kifejti, hogy Társasága szem előtt tartva ezt a célt, elutasítja, hogy felülről bármilyen más új szervezetet kényszerítsen a társadalomra. Minden jövőbeni szervezet, kétségtelenül, a nép életén és a mozgalmon keresztül bontakozik majd ki. Erről azonban már a jövő nemzedékek döntenek. Az aktuális feladat a szörnyű, totális, egyetemes és könyörtelen rombolás.

Necsajev Katekizmusának huszonötödik pontjában arról ír, hogy az igazi forradalmárnak közelebb kell kerülnie a néphez, és közösséget kell vállalnia azokkal a tömegekkel, amelyek a moszkvai állam megalapítása óta soha nem szűntek meg tiltakozni, nemcsak szavakban, de tettekben is minden ellen, ami közvetve vagy közvetlenül kapcsolatban áll az állammal, vagyis a nemesség, az állami bürokrácia, a papok, a kereskedő céhek és az élősködő gazdag parasztok ellen. „Egyesülnünk kell a rabló bandák útonálló világával, akik az egyetlen igazi forradalmárok Oroszországban.” – fűzi hozzá. A Katekizmus utolsó, huszonhatodik pontja a következő mondatból áll: „Ezt a világot egyetlen, legyőzhetetlen és mindent leromboló erővé kell összeforrasztani – ez szervezetünk és összeesküvésünk küldetése.”

Necsajev idején Oroszországban a fejlődést két irányban képzelték el. A Zapadnyikok, vagy nyugatosok Európa felé, a szabadságok felé és a racionalizmus irányába. A Szlavofilek viszont az ortodox egyházban és a paraszti földközösség hagyományában bíztak. A Nyugaton élő orosz emigráció megismerkedett a proudhonizmussal, az anarchizmussal és a reformista liberalizmussal. Az olyan kiemelkedő orosz emigránsok, mint, például, Alexandr Ivanovics Herzen, azonban kiábrándulnak ezekből az irányzatokból az 1848-as forradalmak kudarca láttán. Úgy vélik, hogy a történelemben nincs elkerülhetetlen szükségszerűség, a véletlen és az emberi akarat együtt határozza meg a társadalom sorsát.

 Ma már kellően bizonyítható, hogy a Giuseppe Mazzini olasz szabadkőműves által beindított különböző Ifjú Mozgalmak a háttérhatalmat irányító, és már saját világstratégiája végrehajtásán munkálkodó nemzetközi pénzkartell szolgálatában álltak. Az Ifjú Oroszország azonban sem a nyugatosoknak, sem a szlavofileknek nem kínált fel elfogadható megoldást. Az 1855-ben trónra lépő II. Sándor cár történelmi lépésre szánta el magát, és 1861-ben végrehajtotta a jobbágyfelszabadítást Oroszországban. A forradalmi demokraták azonban keveselték a változásokat, de a reformerek elégedetlenek voltak. Ez ismét erősítette a radikális anarchistákat, akik azonban – amint azt a Forradalmár Katekizmusa is bizonyítja – nem haboztak irracionálisan túl nagy árat fizetni egy olyan forradalomért, amelynek a kimenetelével nem is voltak tisztában.

                                                     (Folytatjuk)