Kitsos

A cionisták és a wasp-ok rivalizálásáról

(A Kiválasztotta ki a „kiválasztottakat”? című sorozat negyedik, befejző része)

 

Az Interneten a http://groups.google.com/group/soc.culture.greek/browse_thread/thread/390904fad9c00926/639a97ff587f5e22?q=#639a97ff587f5e22 címen olvasható egy írás, amelyet Alistair Sim (alias Todor Markovic) jelöl, címe pedig Kitsos on „The Rising Tide of Color” (Kitsos a „Színesbőrűek növekvő áradatáról”). Levelet írtunk Izrael Samirnak, hogy tájékoztasson minket az említett ’Kitsos on The Rising Tide of Color’ című írás szerzőjének a kiltétéről. Samir válaszában azt mondta, hogy Kitsos egy irodalmi figura, aki számos írásban szerepelt a grecoreport.com-on 2002-ben. Ma már ez a weboldal nem működik, de sikerült nyolc olyan írást találnunk, amelynek Kitsos a szereplője.

Az írás szerint egy görög földbirtokos üzletember hazalátogat szülőföldjére, ahová rossz hangulatban érkezik az útja során szerzett tapasztalatok következtében. Ez a mélyen vallásos, hazafias elkötelezettségű görög gazdálkodó, akit a birtokát irányító gazdatiszt, Kitsos, csak Afentikonak, főnöknek nevez, kiönti a szívét a nemcsak munkatársnak, de közeli barátnak és szellemi társnak is számító Kitsosnak. A köztük lezajló beszélgetés rendkívül tanulságos, és ezért néhány részét érdemes idézni és közelebbről is szemügyre venni. Ez az írás az Internet útján igazságtartalma révén széles körben elterjedt, és neves szerzők is rendszeresen és bőven hivatkoznak rá. Közéjük tartozik Israel Samir is. Pontosan azért, mert Samir igen nagyra becsülte ezt az írást, e sorok írója is úgy döntött, hogy megismerkedik vele. Afentikot megdöbbenti, hogy Görögországban milyen nagy méreteket öltött a külföldiek beözönlése, és ennek a hatása alatt teszi fel a kérdést Kitsosnak:

 „Az Isten szerelméért! Miért ösztönzik hazánk bevándorlókkal való elárasztását, amikor ez oly nyilvánvalóan pusztító-erejű  a számunkra. Már elérte azt a pontot, ahol a közérdeket védő államnak közbe kellene lépnie. Aki ezt szóvá teszi, annak azt vetik a szemére, hogy rasszista, fasiszta, ráadásul olyan személy, aki Hellásznak (Görögországnak) nem tiszteli ősi hagyományait, amelyhez az is hozzátartozott, hogy vendégszeretőnek kell lennie az idegennel szemben.”

Kitsos azt válaszolja, ha valaki csupán azért, mert tenni szeretne valamit hazája érdekében, megkapja a „fasiszta” és a „rasszista” minősítést, akkor ő, Kitsos maga is „fasiszta” és „rasszista”. A jelenlegi görög politikusok, akik magukat haladónak tüntetik fel, olyan ún. „értelmiségiek”, akik azért használják ezeket a jelzőket, mert a hazafiak érveire nem tudnak meggyőző választ adni. A címkézés e semmirekellőknek az utolsó menedéke. Rátérve a kérdésre, az idegenek beözönlését a jelenlegi hatalmi struktúrákba beépült családok azért támogatják, mert így juthatnak hozzá a 2004. évi olimpia megrendezéséhez szükséges busásan jövedelmező megbízásokhoz. (A Kitsos nevű írás, amelyből most néhány gondolatot idézünk, 2004. októberében készült, vagyis abban az esztendőben, amikor megrendezésre került az Athéni Olimpia.)

A bevándorlók soraiból kerülnek ki azok a kevésbé képzett munkavállalók, akik viszont kiszorítják a belföldieket munkahelyükről. A PASOK (Görög Szociál-liberális Globalista Párt) meghozza ezt a szolgálatot a kormányzó érdekcsoportoknak, mert ez egybeesik az ő egalitáriánus, nemzetállam-ellenes, egy-központból irányított világállamot és maximális fajkeveredést erőltető értékrendszerének. Egyidejűleg az ellenzéki Újdemokrácia Párt pedig készségesen támogatja a homogén lakosságú Görögország elpusztítását. Mindezt azért teszi, mert a világot irányító washingtoni és brüsszeli vezetőkörök csak így fogják engedélyezni számára, hogy kormányra kerülhessen. Még a madarak is ezt csiripelik, hogy a görög politikusok onnan kapják az utasításokat. Ha ezek a külföldi nagyfőnökök valamilyen oknál fogva nem tartanák előnyösnek Görögország külföldiekkel való elárasztását, akkor ez az irányvonal egyik napról a másikra megváltozna.

Amikor ez a téma a több órán át tartó beszélgetés során újból előjött, Afentiko megjegyezte: már volt szó az emberiség homogenizációjáról, amelyet a hatalmas globalista elitek szorgalmaznak. Ezzel korábban állítólag nem értettek egyet, mégis élt bennük a vágy, hogy egy olyan világot hozzanak létre, amely világszintű hangyabolyra hasonlít, s amelyet ezért hatékonyan tudnak ellenőrizni és kihasználni. Ezek az uralmi csoportok jutottak arra a következtetésre, hogy érdekeiket a „szabadpiaci demokráciának” a világra való ráerőszakolása szolgálja a legjobban. Erről görög őseink – folytatta Afentiko - már megállapították, hogy a tömegek elnyomására legalkalmasabb rendszer, miközben elhitetik velük, hogy szolgasorba taszításuk után is megmaradhatnak szabadnak. Vannak olyan hatalmi központok, amelyek eltökélt szándéka Földgolyónk kollektivizálása. A marxista tudósok, a fanatikus környezetvédők, a harcias homoszexuálisok, a rasszista szélsőségesek, a radikális feministák, a milenista evangélisták, és a többi túlzók, valamennyien kényszert éreznek arra, hogy világszinten központosított tekintélyuralmi rendben éljenek. A fehérek, elsősorban a WASP-ok, valamint a szervezett és militáns kollektivista zsidók, a cionisták (ahogy ma nevezik őket) a főszereplők, s ők döntik el, hogy melyik játssza a meghatározó szerepet.

A WASP-ok és a többi elitisták többségükben az Istent tagadó, üzleti mentalitású emberek, elvakult önzésüket követve úgy néznek a vagyon felhalmozására, mint egyfajta szent hivatás teljesítésére. A cionista kollektivistákhoz hasonlíthatóak, akik tényleg azt hiszik, hogy ők Isten gyermekei, amely Isten azért teremtette ezt a világot választott népének, hogy uralkodjon rajta, és kizárólag a saját céljaira használja. Ez a hatalmi elit viszonylag új Amerikában, ahol ez a küzdelem el fog dőlni. Az elmúlt évszázadban elszántan és módszeresen munkálkodott azon, hogy stratégiáját megvalósítsa, és ehhez immáron egész közel került. Kitsos – akinek fejtegetéseit csak rövidítve, kivonatosan ismertetjük - így folytatta:

A WASP-ok a történelem során úgy próbálták rákényszeríteni uralmukat a világra, hogy nemzetközi intézményeket hoztak létre, amelyeken keresztül érvényesítették globalista stratégiájukat. Olyan intézmények, mint az ENSZ, azt a célt szolgálták, hogy egy planetáris kormány központja legyen. Hasonló célja volt a pénzügyek terén a Világbanknak. Az UNESCO-t azért hozták létre, hogy világszinten lássa el az oktatási és a nevelési rendszer központi irányítását. A NATO pedig az ENSZ katonai hatalomgyakorlójaként egyfajta világrendőri feladatot kapott.

A cionisták ezzel szemben más megközelítést használtak. Ennek megértéséhez, szem előtt kell tartanunk erőszakos és hidegen számító természetüket. Úgy döntöttek, hogy a legjobb módja az Isten által nekik ajándékozott világuralom megszerzésének az, ha az emberek legalacsonyabb ösztöneire támaszkodva szerzik meg a szívük és agyuk feletti uralmat. Így, pl. kell találni egy jogos panaszt, és azt kell kihasználni. A munkáltatókba be kell ültetni az irigységet, és a gyűlöletet az alkalmazottaikkal, a munkásokba, pedig a munkaadóikkal szemben. A nőket meg kell győzni arról, hogy a patriarkátus és a házasság egyenlő a nemi erőszakkal és a rabszolgasággal. A tinédzsereket szexuálisan össze kell zavarni, és meg kell győzni őket arról, hogy a homoszexualitás normális, s hogy az ókori Görögországban is nyíltan gyakorolták. A keresztényeket pedig arról kell meggyőzni, hogy az Egyesült Államok nem keresztény nemzet, és a keresztény papok pedig hajlamosok arra, hogy szexuális ragadozók legyenek.

Ugyancsak meg kell győzni őket arról, hogy Amerika alapítóatyái rasszisták és rabszolgatartó hipokriták voltak. Amikor tévékben vagy filmekben keresztény európaiakat mutatnak, akkor azok alkoholisták, akik zaklatják a gyermeket, bántalmazzák a feleségeiket, és asszonyaik úgy öltözködnek, mint a prostituáltak, s annak megfelelően is viselkednek. Az ún. „valóság show” műsorokban azt a benyomást kell kelteni, hogy a keresztény fehér családok teljesen működésképtelenek, hogy minden televízióhoz ragadt fiatalban az az érzés alakuljon ki: ő ilyen családban nem akar élni. Elég odafigyelni az áruló, kultúra megsemmisítő hisztérikus Barney Frank-re, megnézni a hideg fejjel és kérges szívvel kalkuláló Henry Kissinger-t, vagy meghallgatni Betty Friedan alattomos ferdítéseit, amikor árad belőle a rosszindulat és a gyűlölködés, hogy sunyi hamisításait igazolja.

Kitsos azzal folytatja, hogy ha barátja és főnöke, Afentiko, a hagyományos fehér amerikai civilizációt olyan hajóhoz hasonlítaná, amely emberekből és gépezetből tevődik össze, amely a hellenisztikus keresztény életforma lebegő mikrokozmosza lenne – a WASP-ok összeesküdnének, hogy fenntartsák uralmukat a gépház ellenőrzése révén, miközben a cionisták arra törekednének, hogy korrumpálják, és az ellenőrzésük alá vonják a személyzetet. Mindkettő természetesen tudja: bármelyikük is lesz győztes Amerikában, lehetőséget kap arra, hogy végső soron megszerezze a világ feletti uralmat. Az az egyedülálló és veszélyes a jelenlegi helyzetben, hogy ezek az ideológiai versenytársak elhatározták: átmenetileg  egyesítik erőiket, és hallgatnak a köztük lévő mélyebb ellentétekről. Ennek egyik következménye a WASP-elit vég nélküli üres fecsegése az emberi jogokról.

Eközben a cionisták és hasznos idióta kiszolgálóik az egyetemeken, a szórakoztatóiparban és a tömegtájékoztatásban készségesen támogatják azokat a nemzetközi intézményeket, amelyekért a WASP-ok lelkesednek. Azért teszik, mert tudják: mindkét út ugyanahhoz a célhoz vezet. Létrejön egy világszintű hangyaboly, amelyet az oligarchák kontrollálnak, és mindkettő úgy érzi, csak akkor kell leszámolnia a másik oldallal, amikor már célba ért.

Ekkor a főnök és barát félbeszakított Kitsost, s azt kérdezte: mi volt a faji és a nevelési kérdésben Isocrates álláspontja. (Az athéni Isocrates vagy Izokrátesz, aki i.e. 436-ban született, nemcsak kiváló szónok volt, de jelentősen hozzájárult az ókori Görögország filozófiai és retorikai fejlődéséhez, és az általa kidolgozott nevelési modell évszázadokon át hatott az európai oktatásban.)

Kitsos azt válaszolta, hogy amikor Izokrátesz megírta műveit, és azokban kitért a faji és a nevelési kérdésekre, abból indult ki, hogy a Görögországba bevándorló külföldiek fokozatosan asszimilálódnak a hellenisztikus kultúrkörhöz, és görög kultúrájú emberekké válnak. Azt feltételezte, hogy az uralkodó kulturális, nyelvi és vallási normák fokozatosan civilizálni fogják a barbár szokásokat és ösztönöket. Évszázadok múltán, amikor már hanyatlóban volt Görögország politikai dicsősége, a hellenisztikus eszmék, amelyek ezt a glóriát létrehozták, megmaradtak olyan ideáloknak, amelyeket a különböző népek művelt rétegei rokonszenvesnek találtak, amelyeknek az elsajátítására a kultúrált emberek továbbra is törekedtek. Ahogyan a keresztények túlnyomó többsége ma képtelen az általa vallott keresztényi értékrend szerint élni, ugyanúgy kevés ember volt akkor is, aki ténylegesen ezek szerint a több ezer éves görög kultúraideálok szerint élt.

A legfontosabb szempont azonban az, hogy ezeket az ideálokat, amelyek kulturális értéket  hordoznak, évezredeken át nemzedékről-nemzedékre tovább adták. Ők alkották a hellenisztikus, vagy még pontosabban a hellén-keresztény értékrendszer és etosz meghatározó normáit. Nemzedékek ebbe az eszmerendszerbe születtek, s eszerint éltek és haltak meg. Ez volt a helyzet egészen a közelmúltig, amikor azonban gyökeres fordulat következett be. A múlt század utolsó harmada óta az Amerikában hirdetett új etoszt kiterjesztették az egész világra. Az új normák, amelyeket a fiatal nemzedékekbe módszeresen és durván beleültetnek, ugyanazok a normák, amelyek a hellenisztikus Alexandriában kirobbantották a hellén-zsidó lázadásokat.

A hellenizáló erőfeszítések és a barbár normák elnyomása eredményezték a vallásos fanatikusok lázadását Jeruzsálemben, a makabeusok idején. Leküzdhetetlen volt a vágy, hogy az akkori világ legszabadabb részén éljenek, amely közvetlen örököse volt a görög csodának. Ez az, ami a hellenizált Nyugat irányába hajtotta a bevándorlók tömegeit. Mára ez az értékrend és etosz hanyatlóban van, és egy másik lépett a helyébe, amely ellenséges a hellenizmussal szemben. Ez az új környezet alakítja ma már a felnövő nemzedékek jellemét és gondolkodásmódját. A világ irányítására törekvő erők a hellenizmusban, pontosabban a hellenizált kereszténységben olyan riválist látnak, amelynek a világszemlélete és értékrendje pontosan az ellentéte annak, amire ők törekszenek.

Olyan biztosak a győzelmükben, hogy nemcsak könyveket írnak erről, hanem széles körben terjesztett nyilatkozatokban is közlik a világgal: uralkodni akarnak a világ többi lakói felett, azok felett az emberek felett, akiket Isten és a természet kevésbé kedvel. Az ő „szocializmusuk” alatt végül is mindenki megtalálhatja a „biztonságot”, és a fölösleges, azonnali fizikai kielégülést, amiről azt feltételezik, hogy ez az, amire az emberek többsége vágyakozik. Ezután Kitsos azt fejtegette, hogy a kollektivista cionisták érzik: a győzelem közvetlen közelébe kerültek, és elkezdték felkészíteni a tömegeket arra, hogy miként éljenek az ő ellenőrzésük alatt.

Olyan mítoszokat terjesztenek, amelyeket minden despota uralkodó ráerőltetett az alattvalóira az elmúlt évszázadokban, hogy igazolja az uralomhoz való jogát. Ezeknek az új mítoszoknak az a feladata, hogy a WASP-ok által lefektetett szellemi alapokat lecseréljék, így például azt, miként származnak az európaiak az indogermánoktól vagy indoeurópaiaktól, és miként lehetséges az, hogy az európai népek által beszélt nyelveknek közös indoeurópai gyökereik vannak. Ezek az árja ősök Indiából elindulva az orosz sztyeppéken át érkeztek Európába, és három évezreddel ezelőtt a mai Görögországba is. Ezeket a kitalációkat most újabb megtévesztő spekulációkkal váltják fel. Az egyik szerint az egész emberiség ősi otthona Afrika, és az egyiptomiak is szemiták voltak, s ők tanították meg a görögöket a filozófiára és a tudományra. Az ábécét a föníciaiak, vagyis a szemiták találták fel. Természetesen mindezek „tudományos spekulációk”, pedig nyilvánvalóan hamisak. Ennek bizonyításához elég kézbe venni és tárgyilagosan olvasni az ősi szövegeket, valamint megismerkedni a legújabb görögországi archeológiai leletekkel, amelyekről oly következetesen hallgat a világsajtó.

Az új vezérjelöltek azonban nem érdekeltek az igazságban. A tömegek felkészítése a céljuk arra az időre, amikor átveszik a teljes hatalmat. Azért tartom ezt komoly ügynek – folytatta elmélkedését Kitsos – mert vagy képes lesz az emberiség arra, hogy újra elfogadja a hellenizmust és a kereszténységet életigenlő értékrendjével, vagy belesüllyed a beteges hanyatlás fertőjébe. A nihilista és önpusztító dekadencia megmérgezte a fiatal nemzedékek agyát, és máris tanúi lehetünk annak, amire a történelem is megtanított minket, hogy a hellének sokkal kedvezőbb helyzetben vannak egy WASP, illetve fehér európaiak által uralt világban, mint egy olyanban, amilyenben a cionisták uralkodnak.

Azért mondom ezt, mert a WASP-ok és a fehér európaiak saját eredetmítoszaik szerint meg vannak róla győződve, hogy annak a fajnak a részét alkotják, amely létrehozta a görög csodát. Ezért büszkék a görögségre és kulturális hagyományaira. Mindennek az az eredménye, hogy sokkal közelebb állnak hozzánk és értékeinkhez. Kitsos így összegezte mondanivalóját:

„A szervezett zsidóság ezzel szemben mindig úgy tekintett ránk, mint arra a fajra, amelynek a világszemlélete szöges ellentétben áll az övével, és a hellenisztikus kereszténységet a júdaizmus legveszedelmesebb ellenfelének tartotta. Most, hogy óriási hatalomra tettek szert, ezért látjuk Amerikában a gyűlöletet keltő, megtévesztő és csak durván álcázott támadásokat a hellenizmus és a kereszténység ellen. Láthatjuk ezeket a támadásokat a tömegtájékoztatási intézményekben, amelyeket ellenőriznek, az egyetemeken, amelyekben ők játsszák a meghatározó szerepet, és a nyíltan tulajdonukban lévő szórakoztatóiparban. Láthatjuk mindezt abban is, hogy az általuk megvásárolt és eladott politikusok szolgalelkűen úgy táncolnak, ahogy ők fütyülnek.”

Afentiko egyetértett Kitsosszal, és csak azt jegyezte meg, hogy nem kell ahhoz Amerikába menni, hogy valaki ízelítőt kapjon abból: milyen szánalmas és lealacsonyító jövő vár rá. „Elég Athénban elsétálni az Omoniáról a Viktória térre, ahhoz, hogy láthassuk és hallhassuk: mi maradt abból a Görögországból, amelyben felnőttünk. A WASP-ok és a cionisták közötti versengésre folyó értékeléssel egyetértek. Úgy hiszem, hogy a legutóbbi elnökválasztási kampány Al Gore és ifj. George Bush között e rivalizálás mentén folyt.”

Kitsos megerősítette, hogy Gore a cionisták jelöltje volt, és a zsidó érdekeket képviselte, míg ifj. Bush a ’fehér Amerika hagyományos értékeit’. „Mégis mindez nem így működött, mivel Busht is a cionisták ellenőrizték, ahogyan az őt megelőző erkölcsi nyomorékot is. A különbség kettőjük között csak annyi, hogy Gore lelkesen táncolt volna a füttyszavukra, míg Bush kényszerből lejtette a táncot.”

A két beszélgető ezután az amerikai társadalom demográfiai és kulturális problémáira tért át. Kitsos az amerikai népesség összetételének a megváltoztatására vonatkozó stratégiáról ezt fejtegette: „Amit a cionisták (akik kezdettől fogva a sokféleség mániákus erőltetői) soha nem fognak elmondani az az, hogy annyi nem-fehérrel kell összekeverni a fehér lakosságot, amennyivel csak lehetséges. Ez azonban kockázatos feladat, mert amikor erre egy napon rájönnek a fehérek, akkor megtesznek mindent azért, hogy elkülönüljenek az összekevert lakosságból. Ezért van szükség a mongrelizációra, vagyis a színes-bőrű és a fehér lakosság biológiailag szét nem választható összekeverésére, mert így a fehérek megfoszthatók attól a faji büszkeségtől, amelyre elengedhetetlenül szükségük van ahhoz, hogy az ellen a cionista ’végső megoldás’ ellen felléphessenek, amelyet a cionisták a világuralom megszerzése legjobb módjának tekintenek, figyelembe véve azt, hogy ők maguk kis létszámú közösséget alkotnak. A WASP-ok és a fehér vezető elitek természetesen együttműködnek a cionistákkal. A cionisták meg vannak győződve arról, hogy végső soron sikerülni fog nekik Amerika homogenizálása, ezért ma már nyíltan írnak és beszélnek erről. (…) Felolvasok valamit, amit a napokban kaptam, és amelyet a Brandeis Egyetem Zsidó Érdekképviselet Intézetének a professzora, Earl Raab írt:

’Az Amerikai Népszámlálási Hivatal jelentette, hogy az amerikai népesség fele hamarosan nem fehér, és nem európai származású lesz, és valamennyien Amerikai állampolgárok lesznek. Átléptünk azon a ponton, ahol egy náci árja típusú párt megszerezhetné a hatalmat ebben az országban. (…) Mintegy fél évszázada megteszünk mindent olyan társadalmi légkör kialakítására, amely szemben áll az etnikai elfogultsággal. A közéleti légkör még nem teljesen kifogástalan, de népességünk heterogenitása olyan irányban fejlődik, hogy a folyamat visszafordíthatatlanná válik. (…)’”

Kitsos megjegyezte, hogy, amit Raab profeszor mond az az, hogy neki és cionista tárasainak sikerült úgy megváltoztatniuk a bevándorlási jogszabályokat, hogy ily módon az Egyesült Államok népességét fajilag változatosabbá tegyék. A cél az volt, hogy a fehér lakosság kisebbség legyen egy fajilag kevert népesség körében a saját hazájában, hogy ne legyen képes egyesülni, és saját kezébe venni sorsának alakítását. Mindennek az igazolásául arra hivatkozik, hogy így lehet megelőzni egy náci típusú párt hatalomra kerülését Amerikában. Ez az indoklás kedvező visszhangra talál az elbutított és engedelmessé tett amerikaiak körében, akiknek a történelmi ismeretei mélységesen hiányosak, és akiknek a tudatát már megfelelően átmosták a televízió és Hollywood szakadatlanul folyó tudatmódosító és mítoszteremtő hatalmával.

Raab professzor természetesen nem tesz említést a Biblia által is sugallt cionista ambíciókról a globális hegemóniára, amely a lakosság faji összekeverése cionista világstratégiájának a valódi oka. Ma már nem-zsidó publikációkban is lehet tájékozódni erről a törekvésről, míg a múltban az ilyen nyílt és fennhéjázó kijelentéseket csak a zsidó médiában lehetett olvasni. Íme néhány idézet erre vonatkozóan a Jewish World című lap 1883. február 9-i számából.

’A júdaizmus nagy ideája az, hogy az egész világot át kell itatni a zsidó tanításokkal, és a nemzetek univerzális testvériségében – ténylegesen a tágabban értelmezett júdaizmusban – valamennyi különálló fajnak el kell tűnnie.’

1920. szeptember 10-én a The American Hebrew-ban ezt alvashattuk: ’Oroszországban a bolsevik forradalom a zsidó ész, a zsidó elégedetlenség, a zsidó előrelátás munkája volt, amelynek az volt a célja, hogy létrehozzon egy új rendet a világban. Az, ami ilyen sikeresen végre lett hajtva Oroszországban, az egész világ valósága lesz hasonló módon, ugyanazzal a zsidó mentalitással és fizikai erővel.’

Közelebb kerülve a mi időnkhöz, egy levél is előkerült, amit állítólag Karl Marxnak írt Baruch Levy, és amelyet közölt 1928. június 1-jén a 'La Revue de Paris' című lap. Ebben a levélben olvasható:

’A zsidó nép egésze akar a saját messiása lenni. (A messiás a zsidóktól várt megváltó elnevezése, akit az ószövetségi próféták megjövendöltek. A keresztény hitvallás követői szerint Jézus Krisztus a Messiás. – D. J.) Úgy akar uralomra kerülni, hogy elpusztítja a többi fajt, eltüntetve a határokat, eltávolítva a monarchiákat, amelyek mindig az individualizmus tartópillérei voltak, és egy globális köztársaságot hoz létre, amelyben a zsidók rendelkeznek a polgárság privilégiumaival. Izrael gyermekei szétszélednek az egész világon, és engedelmes vezetőket helyeznek pozíciókba ebben az Új Világrendben. Még inkább ez lesz a helyzet, miután sikeresen átveszik a dolgozó tömegek feletti ellenőrzést. A különböző nemzetek kormányai, akik a világ köztársaságot képviselik, valamennyien a zsidók kezében lesznek minden nehézség nélkül a proletariátus felett aratott győzelem révén. Ezután lehetségessé válik a zsidó uralom gyakorlói számára, hogy megszüntessék a magántulajdont, és ők maguk használják az állami erőforrásokat mindenütt. Ezáltal beteljesülnek a Talmudnak a tételei, amelyekben ki van mondva, hogy amikorra eljön a messiás érkezésének az ideje, addigra a zsidók fogják uralni az egész világot.’”

(Baruch Levy-re a továbbiakban még visszatérünk.)

Ebben az időszakban, 1924-ben, tette közzé írásait a cionista szerző, előadó és aktivista, Maurice Samuel abban a sok vitát kiváltó könyvében, amelynek a címe „You Gentiles” (Ti gojok, vagy Ti nem-zsidók).

Maurice Samuel (1895-1972) Romániában született, de Angliában nőtt fel, és Amerikában ismert író lett belőle. A már említett 'You Gentiles' című könyvén kívül több más munkájában is foglalkozott a júdaizmussal és a zsidók történelmi szerepével, de regényeket is írt. Egy másik művében, a „Gentleman and the Jew” (Az úriember és a zsidó) című munkájában ezt olvashatjuk a 203-tól a 204. oldalig:

„Nem találok alapvető különbséget az Ótestamentum és az Újszövetség erkölcsi céljai között, a júdaizmus és a kereszténység, Bahja ibn Pakuda a ’Szív kötelezettségei’ című és Boethius a ’Filozófia vigasztalása’ vagy Thomas Kempis ’Krisztus követése’ című munkái között. Ezzel szemben mély és megindító lelki hasonlóság van a haszidizmus alapítója, Israel Baal Shem és Assisi Szent Ferenc között, noha az előbbi soha nem hallott az utóbbiról, és soha nem olvasta az Újszövetséget. Ami talán még fontosabb, az a gyöngédség és melegség, amit megtapasztaltam Manchesteri, New Yorki, Varsói, Vilniusi és Johannesburgi egyszerű zsidók otthonaiban, és amit ugyancsak megtapasztaltam a Lancashire-i keresztény takácsok, az amerikai közép-nyugat farmerjei és a francia parasztok körében – valamennyi ugyanabból a hagyományból származik.”

Érdemes közelebbről szemügyre venni, hogy mit ír a zsidó kérdésről a „You Gentiles” (Ti nem-zsidók) című munkájában:

„Bárhol is van a zsidó, szemben találja magát azzal, hogy problémát jelent, és a boldogtalanság forrása önmaga és a körülötte lévők számára. Amióta szétszóratásban él önök (keresztények, nem-zsidók – D. J.) között, folyamatosan küzdenie kell önazonosságának a megtartásáért.” (10. old.)

„Éveken át tartó megfigyelés és gondolkodás eredményeként megerősödött bennem az a meggyőződés, hogy mi, zsidók különbözők vagyunk önöktől, nem-zsidóktól, és egy elsődleges kettősség osztja meg az emberiséget, felfogásom szerint, két elkülönülő részre. Ez a kettősség alapvető, és a nem-zsidók körében lévő valamennyi különbség elhalványul ahhoz képest, amely minket elválaszt önöktől.” (12. old.)

„Élhetnek önök között olyan zsidók, akik nem tőlünk tanulták életmódjukat, és azt nem zsidó őseiktől örökölték, s élhetnek miköztünk is hiteles keresztények: ezek a különleges esetek nem számítanak. Ők a szélsőséges és irreleváns változatok.” (21. old.)

„Nem hiszem, hogy a nem-zsidók és a zsidók közti alapvető különbség kibékíthető. Önök és mi egyetértésre juthatunk, de soha nem kibékülésre. Mindig lesz súrlódás közöttünk, ameddig közvetlen kapcsolatban vagyunk. Természetünk, alapállásunk és elképzeléseink örökké elválasztanak minket valamennyiüktől – nem csupán a meggyőződés, nem csupán a nyelv, és nem csupán a nemzeti és vallási hovatartozás.” (23-24. old.)

„Önöknek megvan a saját életmódjuk, nekünk pedig a miénk. Az önök értékrendjében mi lényegében ’tisztelet nélküliek’ vagyunk. A mi értékrendünkben önök erkölcs nélküliek. Az önök értékrendjében mi örökké tisztességtelennek maradunk. Számunkra pedig önök örökké istentelennek fognak tűnni.” (34. old.)

„Mi egyetlen uralkodó Istenhez tartozunk; önök viszont játékos istenek világához.” (36. old.)

„Ez kétfajta életmód, mindkettő teljesen idegen a másiktól. Mindkettőnek megvan a helye a világban – de nem virágozhatnak ugyanabban a talajban, és konfliktus nélkül nem maradhatnak kapcsolatban. Noha mindkettő az élet tökéletes kifejeződése, egymás számára ellenségek.” (30-37. old.)

Érdemes néhány gondolatot idézni arról, hogy Maurice Samuel miként látja Isten, a vallás és a hit problematikáját:

„Zsidó mivoltunk nem csupán hit, hanem mi magunk vagyunk az a teljességünkben. Méltán állítható: a legerősebb bizonyíték, hogy az önök vallásosságából hiányzik a komolyság az a tény, hogy az önöknek nem nemzeti vallásuk van, s hogy nem fogadják el, s nem szentelik magukat teljesen hitüknek.” (73. old.)

„A zsidóban viszont nemzet és nép, képességek, kultúra és Isten, mind egyetlen egy. Mi nem mondjuk: ’Zsidó vagyok’, abban az értelemben, hogy ’egy nemzethez tartozunk’: A zsidót, még az olyan szabad gondolkodó zsidót is, mint jómagam, az az érzés tölti el, hogy ehhez a néphez tartozni azt jelenti, hozzájuthattam a végtelenség örömét nyújtó hatalomhoz. Mondhatnám magunkról: ’Mi és Isten egyek vagyunk.’” (74. old.)

„Önöknek védelmező vagy választott isteneik vannak: nekünk nemzeti Istenünk. Egy ájtatos zsidó szívében Isten is egy zsidó. Az önök Istene angol vagy amerikai? Nincs valódi ellentmondás e között a vállalt ember-formájúság, és aközött az állításom között, hogy mi zsidók egyedül értjük és érezzük Isten egyetemességét. Az emberalakúsággal csupán szimbolizáljuk Istent: A végtelent átmenetileg tapintható arányokra mérsékeljük: így tesszük alkalmassá naponkénti hivatkozásainkban.” (75. old.)

Érdekes az is, amit Samuel az utópiáról mond:

„Nem vagyunk szabadok ahhoz, hogy válasszunk és elutasítsunk, hogy játsszunk, hogy alkossunk és finomítsunk. Elkötelezett, alárendelt emberek vagyunk egy változtathatatlan viszony eleve elrendelt résztvevői. A mindenkit megillető szabadság nem volt soha és ma sem zsidó ideál. Szolgálat, szeretet, odaszentelődés, ezek a mi eszméink. A szabadság semmit se jelent számunkra: Mihez való szabadság?” (88. old.)

„Számunkra a végső cél az elragadtatott egyesülés, ember és Isten azonosulása. Az önök vágyakozása az örök fiatalság, a miénk a felemelkedés a tökéletes felnőttség változatlan csúcsáig. Önök a végtelenségig játszani szeretnének isteneikkel: mi visszatérünk Istenhez, a Világmindenséghez. Önöké a délutáni napfény a harcosokkal, akik örökké vívják vidám harcukat. Miénk az egész világ, Isten lelkével, amely áthat minden létezőt. Az önök ideája Platón köztársasága. A miénk Isten királysága.” (89-90. old.)

Az erkölcsről pedig ezt írja:

„Önöknek nem kevésbé van szükségük a saját erkölcsi rendszerükre, mint nekünk a miénkére. A két rendszer összeférhetetlensége nem passzív. Önök mondhatják: ’Nos, éljünk egymás mellett, és legyünk türelmesek egymás iránt. Nem támadjuk az önök erkölcsét, s önök sem a miénkét.’ Balszerencsénkre azonban a két rendszer nem csupán különbözik egymástól hallgatólagosan, de halálos ellenségei is egymásnak. Senki nem fogadhatja el mindkettőt, vagy azonosulhat csak az egyikkel úgy, hogy egyidejűleg ne vegye semmibe a másikat.” (95-96. old.)

Maurice Samuel így vélekedik a fegyelemről:

„Főiskoláinkon, az utcán, a hadseregben megnyilvánul, hogy kik vagyunk. Valójában még a fegyelem megsértése is eltér a miénkétől bizonyos lelkiismereti lázadással, amely részben tiszteletnyilvánítás; a mi fegyelmezetlenségeink rögtönzöttek, öntudatlanok és pimaszok.” (110. old.)

„Tény az, hogy valódi fegyelemben, ami a hatékonyságot illeti, természetesen nem vagyunk gyengébbek önöknél. Senki sem gondolja azt, hogy a mi vallásunk nem hatékonyabb, mint az önöké az engedelmesség kikényszerítésében, és önmaga fenntartásában. Pusztán az a tény, hogy nyolcvan nemzedéken át létezett, fenntartva a faji és lelki azonosságot, oly sok üldözés (s ami még fontosabb, oly sok vérbeáramlás) dacára, jelzi a bámulatos szigor és hatalom fegyelmező erejét. (…) Nincs kétségem afelől, hogy amikor Németország, Anglia és Amerika már rég elveszítette jelenlegi identitását vagy célját, a miénk még mindig erősen megmarad.” (111. old.)

Samuel így vélekedik a zsidók és a nem-zsidók közti feszültségről:

„Azt állítom, hogy a köztünk lévő konfliktusban önök fizikailag harcolnak ellenünk, míg mi az önök világát spirituális téren támadjuk. A nem-zsidó természetéhez tartozik, hogy a becsületéért harcol. A zsidó természetéhez az tartozik, hogy szenved érte. (…) És minthogy mi önök között éltünk, önök ösztönösen a brutális erőhöz nyúltak a befolyásunk elleni küzdelemben.” (128. old.)

„Nem a mi hibánk miatt vagyunk zavaró tényezők az önök életében. Először is: Nem a saját akaratunkból vagyunk önök között, hanem az önök akciója folytán; és másodszor (s ez a fontosabb szempont): nem támadjuk önöket szándékosan. Nem vagyunk szívesen látottak, mert azok vagyunk, amik vagyunk. Saját életigenlő életmódunk ütközik az önökével. Önök elleni támadásunk csak életfelfogásunk esetleges velejárója. Önök számára is nyitva áll ez a terület. Amennyire mi spirituális kényelmetlenséget jelentünk az önök számára, ugyanannyira önök is kényelmetlenek a mi számunkra. Ahogyan mi békésen támadjuk önöket, úgy önök sorvasztanak el békésen minket csökkentve létszámunkat.” (129-130. old.)

Miként hatott a modernizmus a zsidók és a keresztények viszonyára Maurica Samuel szerint?

„Hasonló a különbség egy ateista zsidó és nem-zsidó között, amekkora a különbség egy ortodox zsidó és egy hívő keresztény között. Mint már említettem, a köztünk lévő különbségnek a vallás maga is csak a gyakorlati kifejeződése, s nem pedig annak oka. Igaz, hogy egy nézetnek a kinyilvánítása hozzájárul annak a megerősítéséhez, ahogyan egy képesség gyakorlása is elősegíti annak továbbfejlesztését. De a kifejezés nem hoz létre egy ilyen nézetet, és maga a gyakorlás sem egy ilyen képességet. A tudatos alkalmazkodás a zsidó néphez is csak részben fejezi ki zsidó mivoltunkat: nem a népként való megmaradás tudatos vállalása adta nekünk az akaraterőt ahhoz, hogy mindent elviseljünk. A mellőzhetetlen közösségi érzés hozott létre és tartott fenn minket népként.” (136-137. old.)

„A zsidó vallás elutasítása, vagy a zsidó közösséghez tartozás elutasítása nem változtatja meg a zsidót. Néhány zsidó közülünk, ahogyan néhányan a nem-zsidók közül is, áltathatják egymást. De ténylegesen a modernizáció úgy tűnik, nem csökkentette a súrlódásokat közöttünk. A kölcsönös ellenszenv folytatódik: lehet, hogy a tömegek nem tudják, miért viseltetnek ellenszenvvel irántunk, kell elegendő oknak lennie: Németország a modernizált zsidó szülőanyja, amely a világra hozásával létrehozta a modern antiszemitizmust is. Ahol a régi zsidóellenesség állítólagos okai megszűntek, újabbak, tudatosabbak léptek a helyükre. Amikor a modernizáció eltávolította a régit, a kifejezés babonás formáját, az egyetemi tanár lépett a pap helyére, a tudomány váltotta fel a vallást. Most ’tudományos’ alapon idegenkednek tőlünk, ahogyan korábban vallásos okból nem szerettek minket. A valódi okok alátámasztják ezeket az elemzéseket.” (137-138. old.)

Érdekes gondolatokat fejt ki Maurice Samuel, amikor a zsidókat, mint rombolókat, pusztítókat jellemzi:

„Ha valamit, akkor a modern és ’asszimilálódott’ zsidó utálatát kell megtanulniuk, (és már tanulják is), minthogy ő veszélyesebb önökre. A hagyományos zsidó legalább távol tartotta magát önöktől, s mint egyén, könnyen felismerhető volt; a rettegett zsidó világeszme hordozójaként féltek tőle, és távol tartották magukat tőle. Ő azonban nagymértékben el volt szigetelve. Amikor a zsidó asszimilálódik, átveszi az önök nyelvét, bizonyos bensőséges kapcsolatot ápol, akkor behatol az önök életébe, elkezdi kezelni az önök eszközrendszerét, önök tudatában vannak természetének, egykor biztonságosan be volt zárva a saját életébe, most fenyegeti az önökét. Önök tudatában vannak, hogy egy új és kellemetlenebb karakterű figura jelent meg a világban, amelyet önök építettek és építenek, egy szereplő, amely keresztezi az önök szándékait, és akadályozza az önök személyiségét.” (144-145. old.)

„A zsidó, akit akadályozott az önök világával való kapcsolat hiánya, most hatékonnyá válik. A palack felnyílt, és a szellem kiszabadult. Ellenséges viszonyulása az önök életmódjához korábban passzív volt. Ma ez már nyilvánvaló és aktív. Nem tehet róla: nem lehet más, mint önmaga… Hiábavaló azt mondani neki ’El a kezekkel!’, ő nem saját ura önmagának, hanem életakaratának a szolgája.” (145. old.)

„Amikor a zsidó beviszi az önök világába szenvedélyesen, sőt vészjóslóan komolyan a jogosságot, az abszolút igazságosságot, és az önök nyelvén szólva, s az önök intézményein keresztül hinti szét soraikban a bizalmatlanságot az erre legfogékonyabbakon keresztül, akkor az önök szellemisége ellen cselekszik.” (145. old.)

„Nem hiszem, hogy mi zsidók elég hatalmasak vagyunk ahhoz, hogy komolyan fenyegessük az önök életmódját. Elég erősek vagyunk ahhoz, hogy ingereljük, ahogyan egy kaján és humortalan felnőtt bosszantja a fiatalabbakat, amikor kineveti játékukat. Az igazi súrlódást az önök életére vonatkozó szkeptikus kérdéseink okozzák, amelyre a mi szintünkön nincs válasz; ahogyan az önökére sincs válasz a mi életünkre vonatkozó kérdéseik tekintetében.” (146. old.)

„Minket, zsidókat azzal vádolnak, hogy rombolók vagyunk: bármit, amit önök felépítenek, azt mi leromboljuk. Ez csak viszonylagosan igaz. Nem vagyunk szándékos tekintélyrombolók. Nem vagyunk az önök intézményeinek az ellenségei csupán azért, mert nem szeretjük egymást. Otthontalan tömegként keressük a kielégülést alkotni vágyó ösztöneink számára, de az önök intézményeiben nem tudjuk ezt megtalálni; ezek az elragadó gyermekek játékintézményei – és nem az emberé, magáé. Megpróbáljuk hozzáigazítani az önök intézményeit a mi szükségleteinkhez, mert amíg élünk, ki kell fejeznünk önmagunkat; és megkísérelve azok újjáépítését a szükségleteinkhez igazítva, nekünk le kell bontanunk őket önök számára.” (146-147. old.)

„Mivel az önök legfontosabb intézménye maga a társadalom struktúrája, ezért van az, hogy mi ebben vagyunk a legszembeötlőbben rombolók.” (147. old.)

„A zsidók iránti ellenszenv az üzleti világban abból az érzésből származik, hogy mi az önök összes játékszabályát mosolyogva szemléljük – sőt mi több, lenézéssel. Visszataszító komolyságunk csikorogva tör be az életmódjukba. De önök bomlasztó különbözőségünket  legvisszataszítóbban a társadalmi rendszerük megváltoztatására irányuló erőfeszítéseinkben érzékelik. A végső igazságosság, és az Isteni-Szellem világáról álmodunk, egy egész világról, amely meddő lenne az önök számára, sivár, barátságtalan, és ellenszenves, megfosztva minden tápláléktól. Önök nem akarnak egy ilyen világot: alkalmatlanok rá. Összehasonlítva vágyaiknak és igényeiknek kápráztató fényeivel, a mi ideálunk visszataszítóan mogorva.” (148-149. old.)

„Rosszat teszünk, amikor ideáljainkat önökre kényszerítjük, akik nem az igazságosságért vagy a békéért, hanem a könnyed életért lelkesednek. Mi azonban nem tehetünk erről: Ahogy önök sem tehetnek arról, hogy elutasítsák a mi beavatkozásunkat. Amíg élünk, ki kell fejezni lelkületünket. A saját természetünk megváltoztatására irányuló legmakacsabb erőfeszítéseink is kudarcra vannak ítélve.” (149. old.)

„A zsidó világpolgár. Az egész emberiség gyermeke. Az egész emberiség haladását tartja szem előtt, nem pedig csak egyes csoportét.” (150. old.)

„A nem hívő és radikális zsidó annyira különbözik a radikális nem-zsidótól, ahogyan egy ortodox zsidó különbözik egy reakciós kereszténytől. A radikális zsidónak a kozmopolitizmusa abból az érzésből ered, (amivel az ortodox zsidó is egyetért) hogy nincs különbség nem-zsidó és nem-zsidó között. Önök meglehetősen hasonlóak. Miért akkor ez a nyugtalankodás, aprólékoskodás és perpatvar? A zsidó nem az önök felfogása szerint kozmopolita.” (150. old.)

 „Azon kevesek között - akik az önök többségének vágyai és ösztönei ellenére a társadalmi igazságosságot választják életcéljuknak – sem érzi a zsidó magát otthonosabban; A mi radikalizmusunk más természetű. Minket természetes ösztönünk sarkall. Nekünk nem kell valamit eltávolítani magunkból, hogy radikálisak, a társadalmi igazságosság megálmodói legyünk. Mi ezt ösztönösen a magunkénak tekintjük, egyáltalán nem valami forradalminak.  Kimondatlanul is velünk van. Önöknél viszont csak erőfeszítés és küzdelem révén. Megmosolyogtató módon lelkesednek érte, lengetik a zászlót, kiabálnak, harci himnuszokat énekelnek, s a játék-pszichológia valamennyi szabálya alkalmazható az önök világára s életmódjára. De még ebből is játékot csinálnak.” (151-152. old.)

„Ezekhez a radikális és nemzetközi mozgalmakhoz azonban a modern zsidó (a legjobb és legmélyebben gondolkodó modern zsidó) közelebb áll, mint bármi máshoz az önök világában. Ő az egyetlen igazi szocialista és kozmopolita – de igaz és hallgatólagos módon teljesen különbözik mindnyájuktól. Ez az életbevágó paradoxonok egyike – vannak dolgok, amelyek nem logikusak, mégis igazak. Pontosan a kozmopolitizmusunk ad nekünk nemzeti karaktert. Mivel egyedül mi vagyunk ösztönösen, és nem elsősorban meggyőzésből kozmopoliták, ezért örökké önmagunk maradunk.” (152. old.)

„Mindenben rombolók vagyunk – még a pusztítás eszközeiben is, amelyekhez segédeszközként fordulunk. A szocializmus és az internacionalizmus - amelyen keresztül elégedetlen szellemünk megnyilvánul – s, amely fenyegeti az önök életmódját, valójában idegen a mi szellemünk igényeitől és szükségleteitől. Önök nem komoly szocialisták és internacionalisták. Csupán küzdelmeikben jelenik meg ezeknek a mozgalmaknak a látványossága és a vonzereje. A harc az, ami önöket - nem-zsidó radikálisokat - vonzza. És valóban, ameddig megtalálható a radikalizmusban a kaland alkotóeleme, a radikális mozgalom megőriz bizonyos egyéni sajátosságokat. De csak a kezdeti küzdelem kiéleződött szakaszában fogadnak minket, zsidókat szívesen, mint szövetségeseket. Becsapva érzik magukat, ahogyan mi is. Kockázatot vállalva merészen csatlakoznak a mozgalomhoz. Mi csendben, megfontoltan. Önök játékot csinálnak belőle. Mi azért tesszük, mert nem tehetünk másképpen, és teljesen biztos, hogy a végén ismét szakításra kerül sor. A liberális és a radikális éppen úgy hajlamos arra, hogy ne kedvelje a zsidót, ahogyan a reakciósok hajlamosak rá. A liberális és a radikális nem veszi igénybe a reakciósok fegyvereit: de az ellenszenv jelen van, és kifejeződésre jut a szocialista-és munkásmozgalmak antiszemitizmusában, és a számtalan értelmiségi ajkáról elhangzó csaknem akaratlan lenézésben.” (152-154. old.)

„A filozófiák nem alakítják át a természetet. Amit önök, radikálisok akarnak, a játék másik formája, más szabályokkal. Elégedetlenségük kéz a kézben jár a zsidó elégedetlenséggel. De ez nem ugyanaz a fajta elégedetlenség. Egy kis távolság lefelé az úton, majd végleges elválás. A radikális zsidó el fog fordulni az önök szociális mozgalmától: rájön a hibájára, megérti, hogy semmi sem képes áthidalni az önök és a köztünk lévő szakadékot. Rá fog jönni, hogy a társadalmi forradalomtól remélt lelki kielégülést önöktől nem tudja megkapni. Úgy gondolom, hogy a radikális zsidók fokozatos elszakadásának a mozgalma már elkezdődött, már felismerték, hogy az önök radikalizmusa lényegében ugyanaz, mint az önök konzervativizmusa. A kiábrándulás már itt van.” (154. old.)

„Nekünk zsidóknak a viszonylagos türelem évszázada lehetővé tette a hozzáférést az önök világához. Ebben az időszakban nagy kísérlet történt a kibékülés előharcosai révén arra, hogy összehozzuk a mi két világunkat. Ez a kudarc évszázadának bizonyult. Zsidó radikálisaink azonban már kezdik ezt megérteni.” (154-155. old.)

„Mi zsidók, mi a rombolók, örökké rombolók maradunk. Bármit tesznek is, semmi sem fogja kielégíteni a mi szükségleteinket és igényeinket. Örökké rombolni fogunk, mert nekünk egy olyan világ kell, ami a miénk, Isten-világa, amelynek a felépítésére önök nem képesek. Túl az önökkel vagy mással kötött átmeneti szövetségen található a törésvonal a természetben és sorsban, az ellenséges viszony Játék és Isten között. Azok, akik nem képesek megérteni az igazságot, mindig szövetségre lépnek az önök lázadó csoportjaival, amíg nem éri őket csalódás. A szerencsétlen sors, amely szétszórt minket önök között, osztotta ránk ezt a nem kívánatos szerepet.” (150. old.)

Figyelemre méltó, amit Maurice Samuel a zsidó önazonosság megőrzésének a fontosságáról ír. Azt kutatja, hogy egyáltalán van-e jó megoldás az eddig elemzett problémákra. Úgy véli, hogy a problémák egy része azért nem megoldható, mert annak, akinek meg kellene oldania, az maga is részese ennek a problémának. Az ember nem kerülheti meg önmagát, csak megfordulhat. Amikor sorait papírra vetette 1924-ben, még erős volt a haladásba vetett illúzió. Samuel azonban úgy vélte, hogy a zsidókat hidegen hagyta ez az illúzió, és ez a félreállás kiábrándítóan hatott a reménykedőkre. A zsidóságnak ezt a tartózkodó magatartását Samuel röviden így indokolta meg: „Semmi nem fog minket kielégíteni, csak az abszolút”, azaz a zsidó ideálok teljes beteljesedése.

Ezután kérdések sorát teszi fel:

„Problémát jelent-e az a helyzet, amit felvázoltam? Vagy csupán ez az élet megoldhatatlan nehézségeinek az egyike? És amelynek a megoldhatatlanságát meg kell értenünk és hallgatólagosan elviselnünk? A halál nem probléma, mivel elkerülhetetlen. De vajon a két világunk közötti küzdelem is elkerülhetetlen-e? Le kell-e mondanunk a küzdelemről, és enyhítenünk kell-e annak legrosszabb következményeit, vagy pedig muszáj tovább keresnünk a teljes és tökéletes megoldást? Az egyik, amit általában teljes és kielégítő megoldásként ajánlanak, nem is említve a megvalósíthatóságát, egyáltalán nem megoldás: ez csak feloldódás, beolvadás. A zsidó nép eltűnése a környező világba való tökéletes beolvadással nem fogja valójában megoldani a problémát; hasonló ez ahhoz, ahogy a sakk problémáját sem oldja meg a sakktábla és a sakkfigurák elégetése. De ez tűnik az elérhető legjobb dolognak. Megsemmisíti azt a helyzetet, amely létrehozza a problémát. A probléma, anélkül, hogy megoldották volna, mindenesetre megszűnik létezni.” (188-189. old.)

„A zsidó nép beolvadásán csak egy dolgot érthetünk – a zsidó identitás eltűnését az egyes emberekben és a tömegekben, a zsidó öntudat teljes megsemmisülését, egészen az elnevezésig és az emlékezetig. Amikor már mindenki számára lehetetlenné válik azt mondani magáról: ’Zsidó vagyok’, vagy ’Apán vagy nagyapám zsidó volt’, akkor ez a folyamat elérte a csúcspontját. E cél eléréséhez egy eszköz létezik: a szabad és korlátozás nélküli vegyes házasság. Csak ez a tett vagy tény az, ami számít. A puszta névváltoztatás, a vallásos forma behelyettesítése, a júdaizmus ún. ’liberalizációja’ és ’modernizációja’ nem jár a kívánt eredménnyel: általánosan megfigyelhető, hogy nincs fordított arány a zsidó nyugatosítása és az antiszemitizmus között. Pontosan ezt a tényt kell figyelembe venni e javaslat elérhetősége szempontjából. Ha mi a zsidó eltűnéséről beszélünk, nem játszhatunk a szavakkal. Szavak egyedül nem tudják a zsidót eltüntetni. Ha van valami abban, amit mondtam, akkor érveléssel nem lehet jobban keresztényt csinálni a zsidóból, mint lincseléssel. Csinálhatsz a gyerekeiből fél-gojokat, az unokáiból pedig negyed-zsidókat – egész addig, amíg tökéletes lesz az egyenleg.” (189-190. old.)

„Eldönti-e a két típus közti harcot ’a zsidó önazonosság megsemmisítése’ szabadd tett és folyamatos vegyes-házassággal? Avagy folytatódik-e a küzdelem más formában, kevésbé nyilvánvalóan, de hasonlóan nyugtalanító módon? A küzdelem vajon csak egyes elszigetelődött egyénekre összpontosul-e ismétlődően? Vagy pedig a végső termék homogén lesz, és e bizonyos küzdelem viszonylatában statikus? Sem a tagadó, sem az igenlő válasz nem kielégítő erre a kérdésre. Tegyük fel, hogy a küzdelem folytatódik. Tegyük fel azt is, hogy a zsidó karakter tovább él bizonyos jellemvonásokban, és megnyilvánul egyes visszatérő tulajdonságokban még hosszú idő múltán is. A probléma ugyanaz marad: az önök világa ismétlődően szembe fog kerülni idegen és destruktív típusok példányaival, ami még veszélyesebb, mert nem lesznek elkülönülve egy jól felismerhető és elutasított csoportban. Romboló erejük nagyobb lesz, mert belülről fog munkálni a ’zsidó’ probléma eltűnt, de a nem-zsidó probléma ugyanolyan elkeseredett marad, mint volt.” (193-194. old.)

„Vizsgáljuk meg a tagadó választ. Tegyük fel, hogy nincsenek ’visszaütő típusok’. Tegyük fel, hogy a zsidó olyannyira tökéletesen beolvadt, hogy elveszítette minden lehetőségét arra, hogy észlelhető legyen a környező világban. Egy ilyen beolvadás, ha lehetséges, akkor elengedhetetlen feltételként kényszeríti ki, hogy az önök világát megfelelő mértékben elzsidósítsák. Elképzelhetetlen, hogy egy olyan életerős közösség, mint a zsidó nép, úgy olvadjon be az önök világába, hogy annak felépítésében ne hozzon létre észlelhető változást. Az a világ, amely beolvasztotta a zsidókat, bizonyos fokig zsidó világ lesz. És pontosan ez a feltétel az, amelyet önök nem hajlandók bevallani. Nem akarnak beavatkozást az önazonosságukba; változatlanok akarnak maradni. Nincs szándékukban, hogy találkozzanak velünk a kölcsönös engedmények érintkezési pontjánál. Úgy kívánnak minket beolvasztani, hogy annak semmi nyoma se maradjon. A világ legjobb szándékával sem fogadhatjuk ezt el. Ebben az értelemben mi nem pusztíthatjuk el jobban magunkat, mint ahogyan elpusztítunk egy darab anyagot.” (194-195. old.)

„Önök között az asszimiláció elég nagy probléma. A nemzetek születését és eltűnését háborúk, fájdalmak, megaláztatások kísérik. Amit azonban önök az elmúlt négyezer évben egy tucatszor is megtettek velünk, mi egyetlen egyszer sem tettük önökkel.” (208-209. old.)

„Nem asszimilálódhatunk: megalázó számunkra, hogy alávessük magunkat e folyamatnak, mert megvetésre méltóvá válunk.” (209. old.)

Kitsos nem idézett ennyit Maurice Samuel-től, ő elsősorban azt emelte ki, hogy a zsidók rombolók, és örökké azok is maradnak. Mi azért foglalkoztunk részletesebben Samuel könyvével, mert hacsak erre a megállapítására szorítkozunk, akkor nem kapunk reális képet e mélyen gondolkodó, prófétai magasságokba emelkedő zsidó közéleti személyiség valódi álláspontjáról.

Kitsos Stephen S. Wise rabbitól azt a kijelentését idézi, amely az American Bulletin 1935. május 15-i számában olvasható: „Egyesek marxizmusnak nevezik, én júdaizmusnak hívom.”

Egy másik tekintélyes személyiség a szupergazdag Warburg-dinasztia tagja, James Warburg 1950. február 17-én az Egyesült Államok Szenátusában tartott meghallgatáson azt mondta, hogy „világkormányunk lesz, akár akarják ezt önök, akár nem. Csupán az a kérdés, hogy a világkormányt erőszakkal vagy beleegyezéssel hozzuk létre.”

 Kitsos végül még hivatkozik Anglia XX. századi neves kommunista írójára, Israel Cohen-re, aki „A Racial Program For the 20th Century” (Faji program a 20. század számára) című munkájában (elolvasható az Amerikai Kongresszus jegyzőkönyve – U.S. Congressional Record – 1957. évi kötetének a 8559. oldalán) a következőket írta:

„Amerikában egy nehezen nyomon követhető, kifinomult győzelemre törekszünk. Miközben fellázítjuk a néger kisebbséget a fehérek ellen, elültetjük a fehérekben a bűntudatot, amiért kizsákmányolták a négereket. Segíteni fogjuk a négereket, hogy az élet minden területén jelentős pozíciókba kerülhessenek a magas képzettségű hivatásokban, a sport és a szórakoztató-ipar világában. Ezzel a presztízzsel a négereknek lehetővé válik, hogy összeházasodjanak a fehérekkel, ily módon beindulhat az a folyamat, amely Amerikát a céljaink szolgálatába fogja állítani.”

A Wikipédia azt állítja, hogy ez a bizonyos könyv antiszemita hamisítás, amelyet Eustace Mullins terjesztett. Állítólag 1912-ben írta egy brit kommunista, Israel Cohen, és 1957. júniusában vált ismertté abban a polgári jogokról folytatott vitában, amelyben részt vett Thomas Abernathy, néger polgárjogi vezető, aki akkor Mississippi képviselője volt. Abernathy ezt az idézetet a Washington Star című lapban találta. A kongresszusi évkönyvbe bekerült idézet valódiságát azon az alapon vonták kétségbe, hogy a brit kommunista párt még 1912-ben nem létezett, csak 1920-ban jött létre, és nem létezett egy Israel Cohen nevű brit kommunista szerző sem.

Henry Makow azonban utánajárt ennek a kérdésnek, és a következő sorokat írta a Wikipédia említett címszavához: „Mindazonáltal a szerző leírása ráillik Israel Cohenre (1879-1961), aki termékeny cionista szerző volt, és aki az előszót írta Israel Zangwill „The Schnorrers” című könyvéhez, és írt még harminc másik könyvet. A többi állítólagos „hamisítványhoz” hasonlóan az idézet olyan eseményeket ír le, amelyek később bekövetkeztek, és az Egyesült Államok Kommunista Pártjának a tevékenységéhez kapcsolódtak. Cohen a cionista világszervezet főtitkára volt. Ha pedig ez a Cohen ugyanaz, mint akiről szó van, ez azt jelenti, hogy a cionizmus és a kommunizmus azonosnak tekinthető.

Myron Fagan, aki sikeres Broadway-szerző és színigazgató volt, személyesen találkozott Israel Cohennel, Israel Zangwill-lel és George Bernard Shaw-val egy társasági összejövetelen, hogy megünnepeljék Zangwill a „The Melting Pot” (Az olvasztótégely) című színdarabjának a bemutatóját 1910-ben. Fagan tudta, hogy mind a hárman a Fabian Society (Fábiánus Társaság) alapítói. Cohen elmondta Fagan-nak, hogy készül írni egy „Racial Program For the 20th Century” (Faji program a 20. század számára) című könyvet, amely az Olvasztótégely humanitárius folytatása lenne. Ebben az időben Fagan még nem ismerte fel a színdarab jelentőségét, amely arról szólt, hogy miként győzik le a zsidók és a színesbőrűek a fehérek előítéleteit, vagyis azt, hogy az egész csak propaganda, s annak a kommunista kampánynak a része, amelynek az volt a célja, hogy bűntudatot ültessen el a fehér liberálisokban.

1957-ben azonban Fagan felismerte az összefüggéseket, amikor elolvasta a Washington Star-ban az iskolai faji-megkülönböztetés megszüntetéséről szóló vitát. 1966-ban így emlékezett erre vissza: „Ezt a könyvet 1913-ban publikálták. Csaknem egyidejűleg létrehozták (a bankárok) az NAACP-t (National Association for the Advancement of Colored People – A Színesbőrű Lakosság Fejlődését Elősegítő Országos Szövetséget) és az ADL-t (Anti Deffamation League – Rágalmazás Elleni Ligát) azért, hogy végrehajtsák ezeket a célkitűzéseket. Mindez több mit félévszázaddal ezelőtt történt. Lehet-e bármi kétségünk is afelől, hogy a kitűzött cél a színesbőrűek mozgalmának a beindítása volt egy fekete forradalom kirobbantására?”

„Ha pedig ez nem elég bizonyíték, 1935-ben a Kommunista Párt Workers Library Publishers nevű kiadója megjelentetett egy pamfletet, amelynek az volt a címe, hogy „THE NEGROS IN A SOVIET AMERICA – A négerek a szovjet Amerikában”. Ez arra bíztatta a négereket, hogy lázadjanak fel, különösen délen, és hozzanak létre egy szovjet típusú államot az Egyesült Államok déli részén, és kérjék a felvételüket a Szovjetunióba. (…) Ez kifejezetten biztosította őket arról, hogy az amerikai vörösök támogatni fogják a ’lázadást’. A pamflet 38. oldalán ígéretet tett arra, hogy a szovjet típusú állam kormánya több támogatást fog nyújtani a négereknek, mint a fehéreknek, és hogy a négerekkel szembeni bármilyen hátrányos megkülönböztetést és előítéletet a forradalmi törvények bűncselekménnyé nyilvánítnak.”

„Amikor Abernathy publikálta az Israel Cohen-től vett idézetet a kongresszusi évkönyvben, mi (a Filmesek Szakmai Egyesülete) azonnal kiadtunk egy közleményt, amelyben ismertettük az egész történetet – és figyelmeztettünk a várható néger felkelésre. (…)”

„Két év telt el, és senki nem akadt, aki cáfolta volna ezt az állításunkat, de két év elteltével, miután az ADL és a hozzá hasonló csoportok összegyűjtötték és megsemmisítették a könyv valamennyi példányát, hírtelen bejelentették, hogy ez az egész dolog csalás, és soha nem létezett egy ilyen könyv vagy egy ilyen személy, hogy ’Israel Cohen’. (…) Miért vártak ők két évet? És hogyan voltak képesek arra, hogy letagadják - az általa írt számos könyv tudatában - egy Israel Cohen nevű írónak a létezését? Nekem meg vannak ezeknek a könyveknek a példányai. Ami ennél is fontosabb az, hogy Israel Cohen, a fábiánus szocialista, a kommunista mozgalom elsőszámú támogatója volt Angliában – továbbá én személyesen találkoztam vele, amikor ő ténylegesen beszélt a könyvről egy fogadáson.”

Makow megjegyzi, hogy ő mindezt Fagan „UN is Spawn of the Illuminati” című írásából idézte, amely 1966-ban jelent meg. Ezután levonja a következtetéseket is, amelyeket mi a http://www.rense.com/general82/plan.htm címen olvasható írásából idézünk. Először azt, hogy a kommunizmus és a cionizmus egyaránt a Rothschild-ház eszközei. A diktatórikus világkormányzatra vonatkozó bankár-stratégia ollószerű elágazásai, amely magát globalizációnak nevezve tetszeleg napjainkban.

Másodszor azt emeli ki Makow, hogy a kommunizmus és a cionizmus segítségével a Rothschildok megtévesztettek sok zsidót azért, hogy ily módon vigyék előre az emberiség szolgasorba taszítására vonatkozó tervüket. Szerencsére a zsidók többségét nem lehetett megtéveszteni. Vagy közömbösek e tervet illetően, vagy pedig ellenzik a világkormányzatot és a háborút.

Harmadikként azt emeli ki Makow, hogy ennek a világstratégiának szerves részét alkotja a nők és a kisebbségek befolyásolása azért, hogy aláássák a nyugati társadalom heteroszexuális és keresztény jellegét. Ezért szorgalmazzák a tömeges bevándorlást és a  házassággal történő fajkeveredést. Mindaz, amit modern kultúraként tálalnak (tévéműsorok, filmek, irodalom, ún. szakértők, álszakértők), valamint a politika, a propaganda és a társadalom manipulálása idesorolható. A ’szexizmus’ és a ’rasszizmus’ szavakkal való gyalázkodás igazi célja a nemek és a fajok természetes kapcsolatának az aláásása.

Negyedikként azt említi Makow, hogy a ’bűntudat’ hatalmas fegyver a kezükben. Az asszonyoknak azt tanítják, hogy évszázadokon át ’elnyomták’ őket azért, hogy gyermekeket neveljenek, miközben a férfiak kemény munkát végeztek, és meghaltak a háborúkban. Hasonlóan a bűntudatot használták az illuminátusok arra a célra, hogy cionista és kommunista ügynökeiknek büntetlenséget biztosítsanak. Az ’antiszemitizmus’ vádját is abból a célból találták ki, hogy lefegyverezzék az ellenállást azzal az ördögi és mindent átható okkult hatalommal szemben, amely az emberiséget a markában tartja.

Ötödikként idéz Makow a hivatalosan ’hamisítványnak’ minősített ’Cion Bölcseinek a Jegyzőkönyveiből’: „Ki fogjuk törölni az emberek emlékezetéből az előző évszázadok tényeit, amelyek számunkra nem kívánatosak, és csak azokat hagyjuk meg, amelyek a goj kormányzat által elkövetett hibákat ecsetelik.” Talán soha nem fogjuk megtudni, hogy a bankároknak mennyi a „Faji program a 20. század számára” című könyvhöz hasonlót sikerült eltüntetniük. Makow szerint az embereket teljesítményük és érdemeik szerint kell megítélnünk, nem pedig faji vagy nemi hovatartozásuk szerint.

A feminizmus, a homoszexualitás vagy a kisebbségek támogatása valójában csak eszköz  stratégiájuk végrehajtásához. A nyugati társadalmat sátánista, kabbalista, szabadkőműves kultusznak vetették alá, amelynek a csúcsán a központi bankárok állnak, és a szabadkőművességet is a cionista és a kommunista mozgalom két elágazásának tekinthetjük. Makow azzal zárja írását, hogy 2001. szeptember 11-ét és az utána beindított ’terror elleni háborút’ lényegében ürügyként használják egy rendőrállam létrehozására.

 

Kicsoda Baruch Levy?

 

E sorok írója több zsidó lexikont is átkutatott azért, hogy kiderítse, létezett-e olyan személy, akit Baruch Levy-nek neveznek. A legtöbb adatot az 1902-ben megjelent brit Jewish Encyclopedia tartalmazta, de még ebben sem szerepel Baruch Levy (Levi) címszó. A legközelebbi Baruch Ha-Levy, osztrák személy volt, de nem lehetett a szóban forgó levéllel és Marxszal kapcsolatba hozni. Ezért az az álláspontunk alakult ki, hogy Baruch Levy fiktív személy, és az általa írt levél is valószínűleg a „La Revue de Paris” szerkesztőségében íródhatott. A párizsi lapban megjelent írás címe a következő volt: „A bolsevizmus titkos eredete: Heinrich Heine és Karl Marx”.

A cikk zsidó összeesküvésről tudósít, amelynek célja a világ meghódítása, és mindezt összekapcsolja a kommunizmussal. Állítása bizonyítékaként idéz egy állítólagos levélből, amelyet Baruch Levy írt Karl Marxhoz a modern kommunista világmozgalom egyik megalapítójához. (Ebből való az a rész, amit Kitsos is idézett). A cikkben semmilyen utalás sincs arra, hogy ki lehet Baruch Levy, kivéve, hogy ő úgynevezett ’neo-messianisztának’ tekinthető. Az általunk is fiktívnek tekintett Baruch Levy levél a világuralom megszerzésére vonatkozó zsidó tervről tájékoztat. Ha áttekintjük Marx írásait, elsősorban a zsidó kérdéssel kapcsolatos tanulmányait, sehol nem történik említés Baruch Levy személyére, sem az ő állítólagos levelére. A Revue de Paris című lap sajnos arról sem ad tájékoztatást, hogy honnan került hozzájuk ez a levél. Ebből is csak arra következtethetünk, hogy ez a levél hamisítvány.  Tartalma nagyon hasonlít ahhoz, amiről a legrészletesebben William Guy Carr számol be „Pawns In The Game” (Bábuk egy sakkjátszmában) című írásának a 104. oldalától a 107. oldaláig terjedően. Eszerint 1952. január 12-én Budapesten sor került egy nemzetközi konferenciára, amelyen Emanuel Rabinovich rabbi beszédet mondott az Európai Rabbik Különleges Tanácsának ülésén.

Ebben az állítólagos beszédben Rabinovich megjósolja, hogy 10 éven belül a zsidó faj átveszi a világ irányítását. Erről annak alapján tudósít az említett könyv szerzője, William Guy Carr, hogy ő, mint a kanadai Haditengerészet és Hírszerzőszolgálat egyik felelős vezetője a második világháború alatt és után megkapta a kanadai hírszerzés révén a budapesti tanácskozásról szóló dokumentumokat. E sorok írója több kísérletet is tett annak kiderítésére, hogy valóban volt-e egy cionista tanácskozás 1952. januárjában Budapesten. Ezt nem sikerült kiderítenie, sem a budapesti Rabbi Képző archívumában, sem a Széchényi Könyvtár dokumentációi között. Ezért a William Guy Carr által ismertetett tanácskozásról eddigi írásaiban nem számolt be.

A Rabinovich beszéddel és a Baruch Levy állítólagos levelével ugyanaz a probléma, mint a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvei című pamflettel. A szerzőségre és a keletkezésre vonatkozó  adatok bizonyíthatóan tévesek, illetve félrevezetöek, ugyanakkor tartalmukat illetően e dokumentumok még sem mellőzhetőek, mert a világban beálló változások tényei és folyamatai igazolni látszanak őket. Megkerülhetetlen az a kérdés, hogy miért igazodik a világtörténelem hamisítványokhoz. Számos olyan hamisítvány van, amelyekkel nem törődünk, amikor keletkezésükre fény derül, s beigazolódik róluk, hogy fiktív iratok. Egyszerűen napi rendre térünk felettük. Nem lehet ezt tenni sem Cion Bölcseivel, sem a Baruch Levy levéllel, sem Emanuel Rabinovich beszédével. Ezekben olyan utalások vannak, amelyeket később a világban beállott fejlemények alátámasztottak. Az igazi kérdés tehát az:  miért igazodik a világtörténelem mozgása hamisítványnak tekinthető forgatókönyvekhez?

Az igazi hamisítvány sorsa (mint például a Konrad Kujau által írt Hitler Titkos Naplója, amelynek még a Stern Magazin is bedőlt számos történésszel együtt) az, hogy lelepleződik, és elfelejtik. Az olyan dokumentumok sorsa viszont, ahol a tartalom veszélyessége miatt a szerző vagy szerzők titkolják kilétüket, szintén hamisításnak számítanak annyiban, hogy nem az készítette őket, aki szerzőnek meg van jelölve, s nem az keletkezésük helye és ideje, amit terjesztenek róluk. De azért, mert fél a szerző, attól akár még igazat is írhat. Vagyis azt kell vizsgálni, hogy milyen viszonyban áll ezeknek a dokumentumoknak a tartalma a valóság tényeivel, a bekövetkezett történelmi eseményekkel és folyamatokkal. Az, hogy valami gyűlöletkeltő és hírlapi kacsának minősíthető iromány, vagy pedig olyan dokumentum, amely tartalmazhat igaz megállapításokat, de szerzői különböző okokból titkolják kilétüket, két különböző dolog.

Nem azt kell elsősorban hangsúlyozni, hogy valami gyűlöletkeltésre alkalmas vagy nem alkalmas, ez másodlagos kérdés. Az elsődleges az, hogy állításai konkrét tényekre alapozva cáfolhatók-e vagy sem. Mert ha a szerzőségének vonatkozásában hamisítványnak tekinthető Baruch Levy levél olyasmit állít, ami megvalósulni látszik a szemünk előtt, akkor mégiscsak foglalkoznunk kell vele, és szükséges elmélyülten és kritikailag elemezni, és levonni belőle a megfelelő tanulságokat. Az, aki Baruch Levy neve mögé bújt, még tudhatott igaz dolgokat a világról, és tudhatta azt is, hogy milyen következményekkel jár, ha valaki ezt a tudását közreadja. A következményektől félve eltitkolta személyi azonosságát, de ettől még lehet igazság abban, amit álnév mögé rejtőzködve megírt. A kutató feladata az, hogy tényekre támaszkodva tartalmilag cáfoljon, és nem elég elintézni egy ilyen iratot azzal, hogy szerzősége szempontjából nem tekinthető eredetinek. Nagyon sok kortársunk álnév mögé rejtve mondja ki a lényeges igazságokat, mert fél.

Ami a levél címzettjét, Karl Marxot illeti, dr. Herbert Aptheker, az „American Istitute for Marxist Studies” (Marxista Tanulmányok Amerikai Intézete) igazgatója a következőket nyilatkozta még 1961. szeptember 5-én írott állásfoglalásában:

„Átvizsgáltam Marx öt részletes életrajzát, köztük azokat, amelyeket Mehring, Ruhle, Postgate, Eastman és Lewis írtak. (…) Nem találtam semmi említést, amely bármilyen vonatkozásban emlékeztetne a Baruch Levytől származó idézetre a marxizmus tanulmányozása során. (…) Mintegy 33 évi kutatómunkáról van szó. (…) Nem láttam semmit, ami távolról is ehhez hasonlítana. Átkutattam Marx-Engels összes művei közül a 27-től a 32-ig terjedő hat kötetet (Marx-Engels Werke, Dietz Verlag, Berlin, 1963-65) és nem találtam egyetlen említést Baruch Levyről, vagy bármiféle utalást egy olyan levélre, amely hasonlítana a szóban forgóra. Ezek a kötetek tartalmazzák Marx és Engels levelezését, amelyek 1842-ben kezdődtek és 1870-ig tartottak, és valamennyit már publikálták. Úgy vélem: kijelenthetjük nagy biztonsággal, hogy ez a levél hírlapi kacsa, amint azt bárki láthatja, aki elemzi a tartalmát.”

Marx tehát olyan értelemben tekintette messianisztikus társadalmi osztálynak a proletariátust, amely hasonlóan a kiválasztottakhoz, egyedül képes a világforradalomra, és a szabadság, egyenlőség és testvériség elvein nyugvó igazságos társadalom világforradalom útján történő megvalósítására.

Egy másik zsidó szerző Bernard-Henri Lévy 1997. december 13-án a Le Point című francia folyóiratban már a fordított gondviselésről ír, amelyben a zsidók veszik át Krisztus helyét. Egy új vallásfelfogással és egy új messiással van dolgunk. Az így elgondolt új vallás gyökeret ver legalábbis a nyugati világban, akkor nyilvánvaló a kereszténységgel való hasonlósága. Ez az új mitológia lenne az, amely annak a keresztény vallásnak a helyébe lépne, amelyet Jézus Krisztus kereszthalála határozott meg több mint másfél ezer éven át. A kereszténység fokozatos felbomlasztása, és helyébe a mindent relativizáló szekularizáció állítása az elmúlt 200 évben, nem bizonyult valódi megoldásnak. Benjamin d’Israeli, aki Nagy-Britannia miniszterelnöke is volt, állította azt 1844-ben, hogy a kereszténység nem más, mint a nem-zsidók igényeihez igazított júdaizmus. Osvald Spengler, a „Nyugat alkonya” című korszakalkotó mű szerzője, úgy vélte: A keresztény teológia a bolsevizmus nagymamája. Baruch Levy szerint a bolsevizmus eszköz arra, hogy magát a zsidó népet tegye meg megváltónak.

Emlékeztethetünk a középkor híres zsidó tudósának, Moses Majmonidésznek (1135-1204) a szavaira, amely szerint „Jézus előkészítette az utat a messiás számára”. Jehuda T. Radday, a júdaizmus professzora, írja az 1997-ben megjelent Welterziehung 41. oldalán: „Szembeötlő, hogy Izraelnek a Tóra szerint nincs királya. (…) De ha a próféciák megjövendölnek bármely etnikai közösség társadalompolitikai fejlődése csúcspontjául egy királyságot, és a jövendölés teljesüléséhez Ábrahám leszármazottainak 14 nemzedékére van szükség, akkor a Szent Könyv úgy tűnik, megköveteli a többi néphez való összehasonlítást azért, hogy megmutassa, Izrael mennyire különböző. Mintha azt akarná mondani: neked nagyobb lélegzetet kell venni, mert az egész világtörténelem a tiéd, és nemcsak annak egy átmeneti epizódja.”

Ehhez persze történelmi ténynek kell vennünk, hogy a Tórát valóban 3000 évvel ezelőtt írták. Ha viszont jelenlegi tudásunk szerint tekintjük a történelem egészét, akkor ez a 3000 év is csak egy rövid időszaknak tekinthető. Arnold Toynbee, híres brit történész, aki hosszú időn át a tekintélyes Royal Institute of International Affairs (RIIA, Királyi Külügyi Intézet) igazgatója volt, úgy vélte, hogy a júdaizmus megkövesedett nézetek gyűjteményévé vált a jeruzsálemi Templom elpusztítását követően.

 

Kitsos a nyugati dekadenciáról

 

Visszatérve Kitsos és barátja beszélgetéséhez, Kitsos elmondta Afentikonak, hogy a görögök is viszonylag kis létszámú népként uralkodtak az Ókorban nagy országok és népek felett. A különbség azonban, hogy ahol ők gyakorolták a hatalmat, iskolákat hoztak létre, elterjesztették a művészetet, a kultúrát, a filozófiát és a demokrácia is az ő felfedezésük volt. Azok, akik a hellenizmus kultúrvilágába kerültek, úgy érezték, hogy egy fejlettebb, civilizált társadalomba léptek át. Ez abban is megmutatkozott, hogy több nép is utánozta őket, és megtanulta a nyelvüket. Ezek közé tartoztak a görög anyanyelvű hellenizált zsidók a Közel-Keleten, mint például Alexandriában. Alkalmazkodásuk odáig ment, hogy már nem metélték meg fiataljaikat, hogy azok részt vehessenek az atlétikai versenyeken a görögökhöz hasonlóan. A görög tudósokat mindenütt keresték, hogy tanítsák a fiatalokat, és ahol a görögök hódítóként megjelentek, végül is elérték, hogy a meghódítottak olyanok akartak lenni, mint hódítóik.

Ezzel szemben, amikor az angol-szász és fehér európaiak gyarmatosítottak, a legkülönbözőbb népek fellázadtak, és meg akarták szabadítani magukat a zsarnokságtól, s a kizsákmányolástól. A XX. század története tele van a bennszülött népek lázadásával az angol-szász és európai uraik ellen. Ami a zsidókat illeti, Kitsos nem tudott példát felhozni arra, miszerint a bennszülött lakosság arra törekedett volna, hogy hasonló módon éljen, mint a köztük élő zsidók. Ma elég rápillantani a degenerálódott, elanyagiasodott, sekélyes fogyasztási kultuszra, amely eluralkodott Amerika városaiban, és máris szembetűnik, hogy milyen eredményre vezet, ha az emberek elveszítik a görög kultúrából származó értékeiket, normáikat és eszméiket.

Ezután Kitsos rátért arra, hogy mivel magyarázható a zsidók aránytalanul nagy hatalma. A zsidók egy viszonylag kis létszámú közösséget alkotnak, de azért nem olyan kicsit, mint ahogyan sokan vélik. A bölcs gazdagemberhez hasonlóan, nem kérkednek vagyonukkal, és az amerikai zsidók valójában kicsinyítik tényleges létszámukat. Eltérően a görögöktől, akik gyengék és megosztottak, állandóan azt hangoztatják, hogy három millióan vannak Amerikában, miközben meg se közelítik ezt a számot A zsidók viszont azt a benyomást keltik magukról, hogy ők csak egy kis létszámú kisebbség, és nincsenek többen mint 5-6 millióan.

Létszámuk minden bizonnyal ennél lényegesen nagyobb. Ami az aránytalanul nagy hatalmukat illeti, ez az aránytalanság mindig meg volt létszámukhoz képest. Ami szokatlan a jelenlegi helyzetben az, hogy közel jutottak a görög és keresztény kultúrán nyugvó Amerika megsemmisítéséhez, és ma már nyíltan beszélnek arról, hogy ezt meg tudják tenni. Ezt jól példázza egy konkrét eset. Ariel Saron (egykori izraeli miniszterelnök) vitába került az izraeli rádióban Simon Peres-zel. Erről így tudósított a görög sajtó: „Az izraeli rádió szerint Simon Peres figyelmeztette Ariel Saront, hogy a palesztinokkal kötendő tűzszünetre vonatkozó amerikai kívánságok folyamatos elutasítása veszélyezteti az izraeli érdekeket, ’és ellenünk fordítja őket.’” „Ekkor a feldühödött Saron Peres felé fordulva ezeket mondta: ’Minden alkalommal, amikor valamit cselekszünk, ön azt mondja nekem, hogy az amerikaiak ezt fogják tenni, meg azt fogják tenni. Akarok valamit egész világosan közölni önnel: Ne aggódjon az Izraelre gyakorolt amerikai nyomás miatt, mert mi, a zsidó nép ellenőrizzük Amerikát és az amerikaiak ezt tudják.’”

Kitsos elgondolkodva még egy példát említett. „Az Egyesült Államok országos levéltára a közelmúltban eleget téve a jogszabályoknak, nyilvánosságra hozta Richard Nixonnak, az Egyesült Államok korábbi elnökének egy beszélgetését, amelyet magnószalagra rögzítettek. Ebből kiderül, hogy 1972. február 1-jén a köztiszteletben álló és rendkívül népszerű baptista lelkész, Billy Graham ezt mondta Nixonnak:

 

Richard Nixon: ’A zsidók a szorításukban tartják a tömegtájékoztatást. Ezt meg kell törni, vagy az ország lemegy a csatornán.’

Billy Graham: ’Ezt ön így gondolja?’

Richard Nixon: ’Igen, Uram.’

Billy Graham: ’Én is. Erről soha nem beszélhetek, de erről vagyok meggyőződve.’

Ezt követően a két amerikai vezető hosszabb eszmecserét folytatott arról, hogy a zsidók miként ellenőrzik Hollywoodot és a tévét, valamint a nyomtatott sajtót.

Richard Nixon: ’A Life magazint, a New York Times-t, a Los Angeles Times-t és a többieket teljesen a zsidók dominálják.’

Billy Graham: ’Így van. Egy hatalmas zsidó érdekcsoport van a tömegtájékoztatásban. (…) És ők azok, akik a pornográf anyagokat terjesztik.’

 

Kitsos ehhez azt a megjegyzést fűzte, hogy az idézett két WASP-politikus az akkori Amerika leghatalmasabb emberei közé tartozott. Lényegében siratták a görög-keresztény értékrenden nyugvó Amerika kimúlását. Nem biztos, hogy ők is használták volna ugyanezeket a kifejezéseket, de minden mélyen és őszintén gondolkodó amerikainak be kell látnia, hogy ezek jól jellemzik a helyzetet.

Afentiko ezután így szólt barátjához és munkatársához, Kitsoshoz:

„Hadd összegezzem érvelésed. Azt mondod, hogy a cionisták harcban állnak a WASP-okkal, és a többi elitista fehér európai származásúval azért, hogy eldöntsék, ki rendelkezzen bolygónk kizsákmányolásának a monopóliumával, és hogy a cionisták – felhasználva az ellenőrzésükben álló hatalom kezükben lévő eszközeit – győzelemre állnak. A hellenizmus számára nagyon veszélyes, ha ők teljes győzelmet aratnak. A múltban is és most is ők a mi legerősebb ellenfeleink, eltérően a fehér európaiaktól, akik azt gondolják magukról, hogy hozzánk hasonlóak, és ezért sokkal engedékenyebbek a mi életvezetésünk iránt. Tehát, ha jól értettem, azt mondod, hogy számbeli kisebbségük kompenzálására a cionisták a világméretű bevándorlást bátorító stratégiát támogatják, valamint a fajkeveredést, amely ennek természetes következménye, hogy a fehérek faji és etnikai öntudata felhíguljon, s így a küzdelem még inkább a javukra forduljon. A WASP-ok tehát úgy látják, hogy a sötét barna színárnyalatú tömegemberek számbeli fölényre juttatása a cionistáknak kedvez, mert megkönnyíti a fogyasztói mentalitás elterjesztését. Olyan világot akarnak, amelyben nemzetközi szervezeteik és multinacionális vállalataik látják el a kormányzást, és elégítik ki a fogyasztó robotok szükségleteit. Ily módon fel lehet számolni a helyi versenyt, és meg lehet szabadulni mindattól a nehézségtől, amellyel a helyi szokások, jogszabályok, és igények széles körének a kielégítése jár. Meg akarnak szüntetni minden faji, vallási és etnikai különbséget, amelyekről úgy vélik, hogy a múltban háborúkhoz vezettek, és (még inkább) a piac zavaraihoz. Végül, mindkét tábor a lelke mélyén felsőbbrendűnek érzi magát, amely az atyáskodó magatartást eredményez az emberiség többi része iránt. A cionisták jobban állnak ebben a kérdésben, mert azon túlmenően, hogy az átlagemberhez képest felsőbbrendűnek érzik magukat, arról is meg vannak győződve, hogy ’Isten választottjaként’ az a rendeltetésük, hogy uralkodjanak felettünk, ’alacsonyabb rendű’ fehéreken, hasonló módon, ahogy mi, arrogáns fehérek terjesztettük magunkról azt az önző mítoszt, hogy a fehér embernek kell viselnie a hatalomgyakorlás terhét azért, hogy elhozza a ’civilizációt’ a barna bőrű embernek.”

Ezután Afentiko azt a kérdést tette fel Kitsosnak: A cionisták vajon számításba vették-e azt a lehetőséget, hogy viszonylag kis számuk sebezhetővé teszik őket az egyre növekvő színesbőrű áradattal szemben, ahogyan ez az áradat fehér riválisaikat is meggyengítette? Végül is már sokat hallottam és olvastam arról, hogy egyre növekszik az elutasítás velük szemben a feketék, a spanyolajkúak és a mohamedánok körében. Nem fog ez az ellenszenv tovább növekedni, ha közülük még többen bevándorolnak az Egyesült Államokba?

Kitsos némi gondolkodás után így válaszolt:

„Azt kérdezted: van-e valamiféle elképzelésem ennek a kibontakozó görög kultúra ellenes légkörnek az ellensúlyozására? Szeretnék néhány olyan elgondolást említeni, amelyeket, ha végrehajtanának, enyhítené a helyzetet. Ezek, ismerve az emberi természetet, rendkívül problematikusak. Mégis nyújtanak egy lélegzetvételnyi szünetet. (…) Jelenleg két tényező bontakozik ki, amely olyan irányban hathat, hogy enyhítse azt a konfliktust, amelyet a cionizmus jelent a keresztény-görög kultúrájú Nyugat számára. Megvilágítom mindkettőt röviden. Ami a WASP-okat illeti, azért imádkozom Istenhez, hogy egy napon magunkra maradva csak velük kelljen megküzdenünk, minthogy még ma is meglevő felvilágosultabb részükben növekszik a felismerés, hogy vissza kell térniük a hellenizmushoz, vagy elpusztulnak. Ugyanis a hellenizmus az egyetlen alternatív társadalmi létforma, amely meg tud küzdeni azzal az elfajulással, ’bűzös bomlással’, amely az életet jellemzi ott, ahol a cionisták tartják markukban a hatalom emeltyűit. Ezen állításom alátámasztására számos tekintélyes WASP (sőt, néhány zsidó) tudós véleményére hivatkozom, akik pontosan ezt írták meg könyveikben, tanulmányaikban, és erről szóltak előadásaikban, noha túlságosan félénken, s elhallgatva a bajok tényleges okozóinak a megnevezését. Még fontosabb az, hogy ez a felismerés végül is kezd behatolni a lakosság képzettebb, intelligensebb, kultúráltabb rétegeibe; egy kultúrharcban csak ezek a művelt emberek számítanak.

A két általam említett tényező közül az egyik az, hogy egyre nő azon zsidóknak a száma, akik vegyes-házasságot kötnek (noha, eltérően másoktól, akik szintén foglalkoznak ezzel a problémával, túl sok reményt nem fűzök ehhez a fejleményhez). A másik az a lehetőség, hogy a harmadik világból a Nyugatra érkező színesbőrű bevándorlók tömegei a zsidókat fogják legyőzni, pontosan az ő politikájuk következményeként. Az elsőhöz azt tenném hozzá, hogy az amerikai zsidók ötven százaléka lép házasságra nem-zsidóval, és a vegyesházasságok aránya növekszik. Noha látszólag kedvező ez a tény a számunkra, az a véleményem: nem az a gond, hogy az átlagzsidó köt-e házasságot egy nem-zsidóval vagy sem. A problémát a szervezett, elkötelezett, aktivista zsidó jelenti, ahhoz hasonlóan, ahogy egy más vonatkozásban a szervezett, elkötelezett és aktivista homoszexuális lobbival kell megküzdeni.”

 

A szuper-bankárok és kommunizmus

 

Az az államok feletti nemzetközi pénzkartell, amely párhuzamosan indította útjára a kommunista szocializmus megvalósítását, valamint a cionista világmozgalmat, a marxizmust is felhasználta saját világstratégiája megvalósításához. A kommunista világmozgalom célja az volt, hogy a nemzetközi pénzkartell megszerezze a világ feletti pénzügyi és gazdasági hatalmat, s vele a politikai hatalmat, vagyis az emberiség egésze feletti totális ellenőrzést. A pénzuralmi körökhöz tartozó nagyrészt (de nem teljesen) zsidó származású szuper-gazdag bankárok, és az általuk finanszírozott zsidó szervezetek felső vezetői ezzel a stratégiával teljesen tisztában vannak, és egyet értenek vele. Sok zsidó származású és még több nem zsidó származású embertársunk azonban nincs tisztában azzal, hogy itt egy átgondolt és nagy hozzáértéssel végrehajtott világstratégiáról van szó.

A legtöbben azt hiszik, hogy a zsidó származású szuper-gazdag pénzemberek és szervezeteik teljes mértékben szemben állnak a kommunista világmozgalommal, minthogy az nyíltan hirdeti: ellenzi a tőkés kizsákmányolást és a kapitalizmust. Első látásra természetesnek tűnik, hogy a szuper-gazdag pénzemberek - a világméretű vállalatbirodalmak tulajdonosai - a  kommunizmus természetes ellenfelei. Aki azonban követi Krisztián Georgijevics Rakovszkij magyarázatát a marxizmus valódi természetéről, akkor az tudja, hogy a nemzetek feletti pénzkartell zsidó származású pénzemberei hozták létre a kommunizmust, mivel az a termelővagyon elvételének hatékony módszere, és megkönnyíti e vagyonnak az ellenőrzésük alá kerülését. Egy diktatórikus és központosított hatalom rendőrállami módszerekkel képes viszonylag rövid idő alatt a háttérben meghúzódó pénzkartell számára centralizálni az emberiség teljes vagyonát.

Werner Sombart, akiről az 1929-ben megjelent Magyar Zsidó Lexikon közgazdaság szócikkében olvashatjuk, hogy keresztény-német tudós volt, írja franciául „Les Juifs et la vie economique” címmel megjelent munkájában (277. old.), hogy „a zsidó vallás alapvetően jellemző tulajdonsága az a tény, hogy ez a vallás semmilyen kapcsolatban nincs a túlvilággal, vagyis kijelenthetjük, hogy kizárólag evilágian materialista. Az ember csak ezen a világon tapasztalhatja meg a jót és a gonoszt; ha Isten büntetni vagy jutalmazni kíván, akkor ezt csak egy ember földi életében teheti meg, éppen ezért az igazságos és tisztességes embernek itt a földön kell elérnie a jólétet, és az istentelennek, pedig itt kell szenvednie”.

Sombart így folytatja könyve 291. oldalán: „Nincs értelme sokat elmélkedni a különbségen, amely két eltérő életszemlélet ellentétéből származik, s amely meghatározza egy hívő zsidó és egy hívő keresztény magatartását a vagyon megszerzése tekintetében. Egy istenfélő keresztény, aki eladósodik az uzsorásnak, lelkiismeret-furdalástól szenvedve fekszik halálos ágyán, és bűnbánóan kész lemondani minden vagyonáról; az igazságtalanul megszerzett földi javaknak a tudata felemészti őt. Ezzel szemben egy vallásos zsidó, amikor élete végéhez közeledik, megelégedettséggel szemléli az utazóládákat és dobozokat, amelyek csordultig tele vannak, amelyben a felhalmozott profit található, amelyet hosszú élete során a nyomorult keresztényektől és a szegény mohamedánoktól préselt ki. Ez olyan látvány, amelyen az ő vallásos szíve örvendezhet, mert a bennük elzárt pénzkötegekben azt az áldozatot látja, amelyet Istenének hozott.”

E két idézetből látható: Sombart meg volt győződve arról, hogy a zsidó vallás hatását az élet racionalizálására, illetve a nemi kapcsolatok hatását a gazdasági életre nem lehet túlbecsülni. Ha meg akarjuk érteni a vallás befolyását a zsidók gazdasági viselkedésére, akkor el kell ismernünk, hogy ennek a leghatékonyabb eszköze az életvezetés racionalizálása volt. Ez a racionális magatartás számos tulajdonságot - erényeket - követel, amelyek nélkülözhetetlenek a sikeres üzletvitelhez: munka- és rendszeretet, takarékosságot és ehhez hasonlókat. Az egész életvitelt úgy kell kialakítani, ahogyan azt a bölcs öregek előírják, és ily módon megfelelően érvényesülhet a gazdaságosság. A józanság, mértékletesség, jámborság kétségtelenül olyan tulajdonságok, amelyek előnyösek egy üzletember számára.

Amit a nagy tiszteletben tartott írások, nevezetesen a talmudista-, rabbinista művek, ideális életvezetésként dicsérnek, azt az erényes fűszerkereskedő erkölcsi normáinak is tekinthetjük: hűség egyetlen nőhöz, a feleségéhez, az adósságok pontos törlesztése, rendszeres részvétel szombaton a zsinagógában (vagy vasárnap a templomban) az szertartásokon, a bűnös világ megvetése. A zsidó morál teljesítménye nem merül ki ennek a típusnak a kinevelésében, és mindezt nem is tekinthetjük a zsidó erkölcsiség kiteljesedésének. A tisztes polgári magatartás szabályai sokkal inkább a műhelyekben és az üzletek pultjai mögött tanulhatók meg. Sombart hangsúlyozza, hogy nagy jelentősége van a családi élet rendezettségének is a gazdaságilag sikeres életvezetésben. A családi élet ápolását a zsidó létezés szerves részének, a zsidó sors meghatározó tényezőjének tekinti. A nő, feleségként először a zsidóságban jutott megkülönböztetett szerephez, aki egyedül képes a férfi sorsát is meghatározó harmonikus családi élet vezetésére. A talmudisták és a rabbik a házasságkötésre és az együttélésre, a gyermeknevelésre vonatkozó számos előírással gondoskodnak arról, hogy a zsidók családi boldogságot segítő módon élhessenek.

A Werner Sombart által megfogalmazott tényezőkön túlmenően a zsidó közösségek, különösen a zsidó pénzügyi vállalkozások, példa nélkül álló sikerének oka az, hogy a zsidó pénzemberek felfedezték és elterjesztették a kamatra való kölcsönzés módszerét a legváltozatosabb hitelezési, eladósítási technikákkal. Ennek eredményeként lényegében magán-monopóliumuk lett a korábban az államokat megillető monetáris felségjogok, mindenekelőtt a pénzkibocsátás, a kamat-és árfolyamszabályozás országos, majd világszintű gyakorlása. A pénzrendszer feletti ellenőrzés pedig lehetővé tette olyan pénzügyi struktúráknak a felépítését, amelyek révén a termelőgazdaság is nagyrészt az ő ellenőrzésük alá került. A XIX. században a nemzetközi zsidóság pénzügyi hegemóniája olyannyira megerősödött, hogy finanszírozni tudta a különböző forradalmi mozgalmakat. E pénzügyi hatalom támogatása nélkül ezek a mozgalmak nem lehettek volna sikeresek. Ez a kamatszedő pénzuralmi rendszer a legváltozatosabb módszereket vette igénybe a keresztény civilizáció gyengítésére. Átalakították az emberek egyéni beállítódását, és mindent összekapcsoltak a pénzzel. A pénzügyi-anyagi szempontokat minden más megfontolás fölé emelték. Értették a módját annak, hogy a pénzuralmi rend kialakítása során hatékonyan használjanak olyan módszereket, mint a megvesztegetés, a korrupció, az adócsalás, és az emberek erkölcsi ellenállásának pénzügyi eszközökkel történő megtörése.

 

A zsidó kiválasztottság – babona vagy valóság?

 

2006. december 22-én a Spiegel című német hetilap Matthias Schulz tollából megjelentette a „Das Testament der Pharao” (A fáraó végrendelete) című írást, amely Jan Assmann egyiptológus tézisein alapult. Ezek szerint a zsidók a monoteista vallást Echnaton-nak Amarna vallásából másolták le. Echnaton óegyiptomi fáraó volt, III. Amenophis fia. Aton istent, a napkorong alakjában valamennyi egyiptomi istenség fölé emelte istenként, és neki szentelte országa új fővárosát, Achet-Aton-t.

Rolf Krauss a berlini Egyiptomi Múzeum szakértője a témával kapcsolatban a következő magyarázatot adta: „A tudományos kutatás kereszttüzében az Ószövetség fantasztikus egyvelegnek bizonyult, amelyben valóságos személyek megkísértik az illuzórikus és áltörténelmi világokat, miközben az igazság és a fikció kibogozhatatlanul összefonódik. (…) A heidelbergi teológus és dékán, Diebner professzor, többek között szigorúan levonta a következtetéseket a tudományos ismeretek új helyzetének megfelelően: ’Az Ótestamentum egy tündérmese szerepét tölti be’, mondta, és ’semmiféle módon nem tekinthető történelmi iránymutatásnak’. (…) A vita lényege: Mózes könyvei ’irodalmi fikciók’”.

Az, hogy a Biblia ószövetségi része vallási fikció, nem teljesen új elképzelés. A teológus Thomas Thompson is publikált hasonló tanulmányt, amely archeológiai kutatásokon alapult. Amikor a hitelességet illetően tudakolták véleményét, egy tekintélyes rabbi azt mondta, hogy nem a történelmi tényeknek való megfelelés a fontos, hanem az a bölcsesség, amely az ószövetség mögött meghúzódik. Így tehát szembetaláljuk magunkat a „fikció bölcsessége” és a „történelmi valóság tényszerűsége” közti konfliktussal. Lawrence Stager, a Harward egyetem tanára egy San Franciscoi tudományos tanácskozáson, amelyen a Bibliát kutató archeológusok vettek részt, bírálta Thompsont. Azzal érvelt, hogy bizonyos ószövetségi részek történelmi hitelességének a megkérdőjelezése a revizionista történészeket segíti, akik tagadják, hogy a Holokauszt idején gázkamrákban öltek meg embereket.

A megbírált Thomas Thompson a bibliai teremtéstörténetet úgy tekinti, mint a hagyományról folytatott eszmecserét. Thompson odáig ment, hogy Dávid és Salamon egyesített királyságának a létezését is megkérdőjelezte az időszámításunk előtti tizedik évszázadban. A koppenhágai egyetemen tanító kollégája, Niels Peter Lemche már Dávid király létezését is kétségbe vonja. A Masada Mítoszként ismert történet hitelessége is megingott évekkel ezelőtt, amikor a helyszínen sertéscsontokat találtak. Ennek ellenére az izraeli hadsereg újoncait minden évben ott esketik fel arra, hogy soha többé ne ismétlődjék meg, ami ott történt. A hagyományok szerint a Masadának nevezett dombokon a Római Birodalom ellen irányuló zsidó lázadásnak egy fontos epizódjára került sor időszámításunk után 66-tól 73-ig. Ez a lázadás a zsidók katasztrofális vereségével végződött. Masada csupán egy nagyobb méretű lázadás leverésének a záró eseménye volt.

Minthogy a zsidóság egy részének a felsőbbrendűségi igénye a Biblia fundamentalista, - vagyis szó szerinti - értelmezésén alapul, ezért figyelemreméltó az, amit Fritz Mauthner, zsidó nyelvész ír ezzel kapcsolatosan. Az 1910-ben Münchenben és Lipcsében megjelent filozófiai szótár „Gotteswort” (Isten szava) címszó alatt a következőket írja:

„Nehéz következetesnek maradni, amikor az Isten szava (Isten igéje) kifejezés után kutatunk. Vegyük figyelembe: ’Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige. Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett, és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világa.’ (János evangéliuma, 1. rész, 1-4. vers – D. J.) Az Istenek Igék (szavak). Mihelyt a vallásoknak az a csoportja, amelyet mi monoteistának (egy-isten hívőnek) nevezünk, elkezdtek szavakat helyezni az emberi szájba, a legfelmagasztaltabb szó valamennyi közül: Isten neve lett. Ezek a az emberi bölcsességnek és tudatlanságnak a szavai voltak, és sokáig úgy néztek ki a régi szerzők által írott könyvekben, mint a többi szó. Amikor azonban megjelent az eretnekség, és kételkedni kezdett ezeknek a hitelességében, akkor ezeket Isten hiteles szavaivá minősítették át. Zsidók és keresztények 2000 év óta próbálják Isten szava hiteles szövegét létrehozni.

Ha azt akarjuk tudni, hogy mit tekint az egyház ’hitelesnek’, akkor mellőznünk kell az olyan tündérmeséket, mint Isten Ujja, amelyek megzavarják a gyermekek gondolkodását. A zsidó legenda szerint ez az isteni ujj véste be a Tíz parancsolatot a kőtáblákba, de el kell tekintenünk a mindenütt jelenlévő Szentlélek keresztény mítoszától is. Mózessel kezdődően az evangélistákig bezárólag ez a természetfeletti lélek volt jelen, amikor a halandó emberek megírták a Kánonokat. A Szentlélek jelen volt, amikor különböző emberek azt lefordították, és hasonlóan akkor, amikor latinra fordították, amely a katolikus egyház hivatalos nyelve. Amikor megjelentek az új nyelvek, akkor már a Szentlélek nem ellenőrizte a fordítást, és mit jelent az, amikor a Tridenti Zsinat 1546-ban kinyilvánította, hogy a vulgáták Isten hiteles szavai.

(A vulgáta a Biblia latin fordítása, amelyet Szent Jeromos egyházatya Damasus pápa megbízása alapján készített a IV. században. A III. században már volt a Bibliának egy latin fordítása Afrikában és Itáliában. E több forrásból származó fordítások eredetileg sem voltak pontosak, a másolások és javítások következtében azonban teljesen megbízhatatlannak bizonyultak. Ezen a helyzeten változtatott Szent Jeromos, aki 383-tól kezdődően kijavította és átdolgozta az Újszövetség a görög kódexek alapján, majd ezt követően túlnyomóan héberből lefordította az Ószövetség könyveit is. A fordítást kezdetben elég bizalmatlanul fogadták, és Nyugaton csak a VIII. században terjedt el már meglehetősen hibás változatban. A vulgáta kifejezést a XVI. századtól használják, amikor is a Tridenti Zsinat hitelesnek jelentette ki Jeromos fordítását abban az értelemben, hogy dogmatikailag nem tartalmaz tévedést, és ezért használható. Egyidejűleg döntést hozott a vulgáta eredeti szövegének a helyreállítására, amely azonban többszöri kísérletre sem sikerült. X. Pius pápa a Bencésekre bízta a revíziós munkát, akik eddig az Ószövetség több kötetével készültek el. Közben Oxfordban 1954-ben megjelent a vulgáta teljes kritikai kiadása négy kötetben. Jeromos egyházatya fordításait héberből és arámi nyelvből készítette, és egyes szövegeket a görög kódexek alapján dolgozott át. A problémát az okozza, hogy a héber szövegek folyamatosan változtak, lényegüket illetően is át lettek írva. Ezért valójában az első görög fordítás a hitelesebb, mert az még nem a többszörösen átírt héber szövegen, hanem az eredeti héber változaton alapszik. )

Nem tekinthetünk el attól a ténytől, hogy ezt a szöveget miután hitelesnek deklarálták, csak néhány évtized múltán publikálták – vagyis a Szentlélek megengedte a Pápai Tanács tagjainak, hogy hitelesítsék azokat a szavakat, amelyeket filológiai okokból nem találtak helyesnek egészen, amíg egy nemzedék távozott az élők sorából.”

Megkerülhetetlennek tartjuk azt a kérdést, hogy ha nem lehet szó szerint elfogadni mindazt, ami a Bibliában (mind az Ószövetségben, mind az Újszövetségben) le van írva, akkor ki az illetékes a leírt szavak hiteles értelmezésében. Ha ugyanis szó szerint vesszük mindazt, ami például Mózes öt könyvében le van írva, akkor a világ és az emberiség mindössze hatezer éve létezik, amely annyira ellent mond a tudomány evidenciáinak, hogy a modern ember nem fogadhatja el. Ha pedig szó szerint nem fogadható el, akkor melyik az a szimbolikus értelmezés, amelyet egy racionálisan gondolkodó XXI. századi ember hitelesnek fogadhat el. Ezért meg kell mondani, hogy a Biblia, elsősorban annak ószövetségi része, olyan legendák, mítoszok és babonák gyűjteménye, amely tudományos megítélés szempontjából a hindu, a perzsa, az egyiptomi, a görög, a kelta, a germán, a japán mitológiához vagy a kínai univerzizmus által hirdetett tanokhoz hasonlítható.

Azt is számításba kell venni, hogy a biblia eredeti nyelve meglehetősen szűkös volt, Y. T. Radday professzor szerint mindössze ötvenhatezer szót használt. Richard Wurmbrand szerint azonban hatvanötezer különböző kifejezést használt. Emiatt a viszonylagos szűkössége miatt egy-egy szónak több jelentése is van. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy a Biblia szövegét meglehetősen önkényesen és sokféleképpen értelmezik. Ez a körülmény is meggyengíti azt, hogy a Bibliában foglalt történeteket történelmi eseményekként fogadjuk el. Az évszázadokon át tartó vallási viszályoknak ez is az egyik okozója volt, minthogy a szembenálló feleknek eltérő álláspontja a Biblia szavainak az eltérő értelmezésén alapult. Így például a héberben ugyanaz a szó jelzi a fiút, a leszármazó utódot és azt, aki valakit követ. Wurmbrand például a fiú mivoltot úgy is értelmezi, hogy Istennek a fia, és ily módon hozza létre az Atyaisten és fia, Jézus, valamint a Szentlélek közti kapcsolatot.

Figyelemreméltó, amit Jeshajau Leibowitz, izraeli filozófus írt Isten és a világ viszonyáról. A zsidó tudósnak 1990-ben Frankfurtban megjelent Dvorah nevű írásában a következő volt a véleménye:

„Hitünk alapja a szóbeli Tóra, amelyet emberek írtak. Ugyanakkor ez az isteni eredetű Tóra, amely kötelez minket hitünk követésére. A júdaizmus dogmája, a szóbeli Tóra az, amelyet ember alkotott, s amely deklarálta, hogy az írott Tóra Isten szava. Egyrészről mi elismerjük, hogy a szóbeli Tóra ember alkotása, másrészt elfogadjuk isteni eredetűnek, így az a Tóra, amit magunknak készítettünk, az isteni Tóra. Gyakorlatiasan szólva, a Tóra csak annyiban Tóra, amennyiben a zsidó emberek azt elfogadják. ’Én vagyok az Úr, és rajtam kívül nincs Szabadító! Én hirdettem, és megtartottam, és megjelentettem, és nem volt idegen Isten köztetek, és ti vagytok az én tanúim, így szól az Úr, hogy én Isten vagyok.’”

Leibowitz megveti a kereszténységet, amiért azt meri állítani, hogy a zsidó Biblia a keresztényeknek is szent könyve. Már idézett könyvének a 16. és 98. oldalán Leibowitz a következőket írja: „Nincs elég történész, szociológus és más társadalomtudós világszerte és Izraelben, aki tagadja a zsidó nemzet létezését? (…) A legdicsőségesebbeket Izrael tíz törzse sorsát illetően Jeremiás, Ezékiel és Hóseás próféta jövendölte. Ezután ez a tíz törzs hirtelen minden nyom nélkül eltűnt. (…) Az egyedüli, igazi zsidó tartalom, amit számos zsidó entellektüel a saját júdaizmusában talált a Soah-ra való hivatkozás: ’Mi vagyunk az a nemzet, amellyel ezt tették!’ Ezek a zsidók kicserélték a júdaizmust a Soah-val.”

Számos izraeli tudós vonta le azt a következtetést, hogy zsidónak lenni már hosszú ideje nem vérségi kapcsolatokat, közös géneket, hanem közös lelki beállítódást, magatartásformát jelent. Ennek a lelki beállítódásnak meghatározó eleme az a hit, hogy a zsidók választott népet alkotnak. 1938-ban Ben Chaim felhívással fordult a zsidó nemzethez, amelynek azt a címet adta, hogy „Juda erwache!” (Ébredj Juda!). Ebben olvasható a 13. oldalon:

„A zsidók szenvedése végső soron a választott nép hittételből ered, amelyet a zsidó vallás kinyilatkoztatott, és amelyet elültettek ezer év alatt népünk tudatába olyan mértékig, hogy az húsunkká és vérünkké vált. Még ma is tartja magát a vallástalan és a vallásellenes zsidók körében egyaránt az a hit, hogy mi különleges kiválasztottak vagyunk. A világ azonban kevés tiszteletet tanúsít ’Isten választott népe’ iránt. Az a véleménye, hogy egy nép, amely alárendeli embertársai iránti kötelezettségeit Isten iránti kötelezettségének, valószínűleg nem lehet választott nép. (…) Zsidók milliói ismétlik mindennapi imáikban ’Isten, aki minket választott magáénak a többi nép közül’. Még akkor is, ha sokan nincsenek tisztában ennek a kijelentésnek az iszonyatosságával, bűnösségével és nevetségességével, ez a fohász népünk alapmagatartásnak a kifejeződése, amely áthatja mindazt, amit teszünk, vagy nem teszünk. Ez a magatartás szembeállít minket az élet minden területén embertársainkkal és befogadóinkkal, akadályozva és elválasztva minket másoktól erkölcsiségünkben. Több ezer évi vándorlás és megaláztatás során a nagyságnak ez a téveszméje eltorzította és lerombolta népünk minden nemes jellemvonását.”

Széles körben elterjedt az a nézet is, hogy a kereszténység valójában a törzsijellegű, egy néphez, etnikumhoz kötődő zsidó vallás egyetemes változata. Az európai népek, a kelták, a görögök, a rómaiak, a germánok és még a magyarok is saját vallással, pogánynak nevezett kultúrával rendelkeztek. A zsidó vallás keresztény vallássá átalakulva, törzsi vallásból egyetemessé alakult át. A Jézus által alapított kereszténység lehetővé teszi, hogy bárki Isten kiválasztott népéhez tartozzon, aki elfogadja Isten parancsolatait. Többé nem a vérségi együvé-tartozás, hanem Isten parancsolatainak elfogadása a kiválasztottság feltétele. Jézus hirdette, hogy az ő országa nem e világról való, és minden istenfélő ember tartozhat a lelki Izraelhez. Hasonló módon Jézus nem a földi, hanem a mennyei Jeruzsálemet ígérte a hívő keresztényeknek. Ebből következik, hogy többé nem a vérségi kiválasztottság, hanem a lelki elhivatottság a meghatározó.

Az emberformájú több-istenhit, az antropomorf politeizmus, helyébe lépő zsidó egyistenhit meghódította a pogány Európa népeit. Ehhez azonban döntő módon hozzájárult az, hogy Jézus az eredeti zsidó vallást egyetemessé alakította át, amelyhez minden ember, aki elfogadja tanításait, csatlakozhat. Az elmondottakat azonban ki kell egészíteni azzal, hogy Jézus alapvetően kicserélte a zsidó vallás értékrendszerét is. Az univerzális erkölcs betartását minden ember számára kötelezővé tette, valamint a Jóságot és a Szeretetet mindenek fölé helyezte. Az eredeti zsidó vallás kötelezővé teszi szolidaritást, a törzshöz tartozók iránt, de hirdeti a gyűlöletet és a bosszút a törzshöz nem tartozókkal szemben. Jézus mindenféle gyűlölet és bosszúállás ellen fellépett, és kötelező paranccsá tette, hogy úgy szeresd felebarátodat, mint önmagadat, és csak azt tedd a másik embernek, amit elvársz, hogy ő tegyen veled.

 

Grama rabbi a zsidó felsőbbrendűségről

 

Az elmúlt évszázadban, de különösen a második világháborút követően, bizonyításra nem szoruló evidenciává, vagyis kétségbe nem vonható igazsággá vált egyes zsidó szerzők körében, hogy a zsidók mindig teljesen ártatlanok abban, ami velük történik. A második világháborúig azonban számos zsidó társadalomtudós kísérelte meg feltárni, hogy a zsidókat ért támadások, szenvedések, megpróbáltatások előidézésében volt-e, és milyen mértékben szerepe maguknak a zsidóknak is. Az antiszemitizmus, pontosabban a zsidóellenesség, súlyos társadalmi probléma. Ugyanakkor ennek a súlyos problémának az egyik gyökere abban a zsidó hagyományban található, amely azt tanítja, hogy a zsidók felsőbbrendűek a nem-zsidókhoz képest. Napjainkban Saadya Grama rabbi írt egy könyvet „On the Exalted Nature of Israel and Understanding Its Exile” (Izrael túlfűtött természete és száműzetésének megértése) címmel. Erről a könyvről írja a New Yorkban megjelenő jiddis nyelvű hetilapban, a Forward-ban Allan Nadler:

Saadya Grama rabbi, aki a New Jerseyben lévő Lakewood neves jesiva egyetemén, a Beth Medrash Govoha-n végzett, kiadott egy könyvet, amelyben megkísérli klasszikus zsidó forrásokra támaszkodva, védelembe venni a zsidó felsőbbrendűség faji alapú elméletét. (…) Grama érvelése szerint a holokauszt egyrészt isteni büntetés volt, amiért beolvadtak, másrészt megmutatta a nem-zsidó világ igazi természetét és arculatát. (…) Grama szó szerint ezt írja: ’Izrael népe és a világ többi népei közt meglévő különbség lényegbevágó. A zsidó eredeténél és lényegénél fogva teljes mértékben jó. A goj (nem-zsidó – D. J.) eredeténél és lényegénél fogva tökéletesen gonosz. Ez nem egyszerűen a vallási megkülönböztetés kérdése, hanem sokkal inkább két teljesen különböző faj különbsége.’ Érveinek alátámasztására Grama felsorol számos rasszista forrást a középkori teológiai szövegektől Friedrich Nietzsche-n keresztül a náci személyiségek megnyilvánulásaiig. Grama többek között azt állítja: a zsidók és a nem-zsidók közti különbségek nem vallásiak, történelmiek, kulturálisak vagy politikaiak. Ezek inkább faji, genetikai jellegűek, és tudományosan nem változtathatók meg. A zsidók által világszerte elért sikerek teljes egészében a többi nép csődjével függnek össze. Csak akkor, amikor a nem-zsidóknak szembe kell nézniük a teljes katasztrófával, akkor köszönt rá a zsidókra a jószerencse. (…) Grama gyakran idéz részeket a Bibliából, amelyek Kánaán ősi pogány lakói elleni rendkívül kemény fellépésre bíztatnak, és azt sugalmazza, hogy hasonló módszereket kellene alkalmazni Amerikában is a nem-zsidókkal szemben.”

Számos zsidó vezető, köztük ortodox vallási vezetők is, elítélték a könyvet, és Grama érvelését rasszistának minősítették, amely arra utal, hogy elveszítette józan ítélőképességét. Yosef Blau rabbi ugyancsak a Forward hasábjain azonban Saadya Grama védelmére sietett, és a következőket írta:

„Grama rabbi elfogadja azt a nézetet, hogy a nem-zsidók nem teljesen Isten képmására (tzelem elokim) lettek teremtve. Ez egyes zsidó gondolkodóknak – akik a zsidót az ember fölött állónak, a teremtés egy magasabb formájának tekintik – a szélsőséges megközelítése. Grama azonban nem támogatja a nem-zsidók elleni fellépést. Ellenkezőleg. Üzenete az, hogy el kell határolódni az ellenséges, egyre erőteljesebben antiszemita világtól. Bírálja a szekuláris nevelést, és tagadja, hogy a nem-zsidó gondolkodásmódban vannak erkölcsi értékek. A nem-zsidó környezetbe integrálódva a zsidó nem volt képes felszámolni az antiszemitizmust, és ezért a visszatérés a hagyományos, alacsony-profilú gettó közösséghez vonzónak látszik.”

Grama tehát nem arra szólítja fel a zsidókat, hogy uralkodjanak a nem-zsidók felett, hanem inkább azt szorgalmazza, hogy határolódjanak el tőlük két okból: Egyrészt azért, mert a nem-zsidók semmi értékeset nem tudnak felajánlani, másrészt a gójok elkerülhetetlenül arra fognak törekedni, hogy elpusztítsák a zsidókat. Ez az érvelés nem menti Grama erősen túlzó álláspontját. Amit ő tesz, az nem mást, mint a zsidó közgondolkodásban mindig is meglévő hagyományt a legszélsőségesebb formában fejezi ki. Azok a zsidók, akik elutasítják Grama érvelését, nem tagadják, hogy az a júdaizmusban gyökeredzik, de hangsúlyozzák, hogy Grama könyve a zsidó gondolkodásmód legrosszabb aspektusait képviseli. A zsidó néphez tartozók más emberekhez hasonlóan mind jó, mind rossz tulajdonságokkal bírnak. Grama a júdaizmuson belül inkább a rossz tulajdonságokat emelte ki az ugyancsak benne lévő, és a júdaizmus szerves részét képező jó tulajdonságokkal szemben.

Számos forrásból értesülhettünk arról, hogy maguk az ortodox zsidók is kezdeményeztek az elmúlt években olyan vizsgálatokat, amelyek genetikai alapon próbálják kimutatni a zsidó nép különálló létezését és csak rá jellemző faji sajátosságait. Yaakov Kleiman rabbi e kérdésben számos publikációt tett közzé a „The Cohen-Levi Family Heritage” című honlapon. Eszerint a genetikai kutatás megerősítette, hogy a zsidók származási vonala figyelemre méltóan követhető. A világ minden tájáról származó zsidók, még akkor is, ha külsejükben hasonlókká váltak azokhoz a népekhez, amelyek között éltek, genetikailag közelebb állnak egymáshoz, mint az őket befogadó nem-zsidó közösségekhez. A zsidó közösségek a Közel-Keletről származnak, és megőrizték több ezer éven át genetikai azonosságukat, ami arra utal, hogy viszonylag kevés vegyes házasság történt.

Yaakov Kleiman szerint mindez alátámasztja a szétszóratásban élő zsidóság közös vérségi és földrajzi származását. Michael Hammer professzor állapította meg az Y-kromoszómáról írt tanulmányában: „A különböző országokban való hosszú tartózkodás ellenére, és az egymástól való különélés dacára, a legtöbb zsidó közösség jelentékenyen nem különbözött egymástól génjeik összetétele alapján. Ezek az eredmények alátámasztják azt a hipotézist, hogy az európai, észak-afrikai és közel-keleti zsidó közösségek apai genetikai vonala egy közös közel-keleti származást mutat. Ez azt támasztja alá, hogy a legtöbb zsidó közösség viszonylag elkülönült a szomszédos nem-zsidó közösségektől a diaszpóra idején és azt követően is. Kleiman maga is kiemeli, hogy a génkutatás eredményei szerint kevés vegyes házasságra, áttérésre, illetve másfajta kölcsönhatásra került sor a nem-zsidó közösségekkel.

Zsidó részről a történelem folyamán gyakran elhangzott, hogy a zsidó közösségek nem faji, hanem vallási alapon határozzák meg önmagukat. Nem-zsidó részről viszont a zsidó közösségek genetikai állományának a kutatását egyfajta biológiai rasszizmusnak tekintik, amely alapjául szolgálhat egy modern, genetikai alapú, faji koncepció kialakításához, amelyet aztán az ortodox júdaizmus ideológiájának a részévé lehet majd tenni.  

 

Bernard Lazare az antiszemitizmus okairól

 

Már utaltunk rá, hogy a második világháborút megelőzően számos olyan zsidó szerző, történész, társadalomkutató volt, aki a zsidóság történetét nem abból az evidenciából (bizonyításra nem szoruló axióma) kiindulva kutatta, hogy „a zsidók mindig teljesen ártatlanok abban, ami velük történik”. Az idesorolható egyik kiemelkedő kutató Bernard Lazare (1865-1903), aki Franciaországban élt, és elsőként vállalta fel az ártatlanul megvádolt Dreyfus kapitány védelmét. Ezen túlmenően szintén elsők között csatlakozott az akkor kibontakozó cionizmushoz, mint olyan mozgalomhoz, amely megoldást jelenthet a zsidó közösségek számára egy önálló nemzeti otthon megteremtésével.

Bernard Lazare kezdetben annak a híve volt, hogy a zsidók ne csak integrálódjanak, hanem teljesen azonosuljanak, vagyis asszimilálódjanak azzal a befogadó néppel, ahol élnek. Innen jutott el ahhoz a cionizmushoz, amely viszont nemzetté kívánta alakítani a szétszóratásban élő zsidó közösségeket, és az önálló zsidó nemzetállamiság megteremtését tűzte ki célul.

Lazare pártatlanságban és objektivitásban példamutató történésznek számít. Mivel a társadalomtudományok és benne a történelemtudomány művelése nem szakítható el teljesen művelőjének személyétől, társadalmi beágyazottságától és érdekeitől, ezért a pártatlanságnak az a foka, amit Bernard Lazare mégis elért "Antiszemitizmus" című munkájában, a jelenkor társadalomkutatói számára is felállította azt a mércét, amelyhez célszerű lenne igazodniuk. Lazare az ókorba visszanyúlóan, pontosabban attól az időponttól kezdődően követi nyomon az antiszemitizmust, amikor a zsidó nép Palesztina határain kívülre kerülve terjeszkedni kezdett. Úgy találta, hogy ahol zsidók letelepedtek, megjelent az antiszemitizmus, pontosabban a zsidóellenesség. Lazare szerint az antiszemitizmus kifejezés nem megfelelő szóválasztás, mert csak a XIX. század végétől használatos, és e kifejezésnek az a célja, hogy filozófiai és metafizikai értelmezést adjon a zsidók és keresztények közti ellentétnek, szemben az anyagi-pénzügyi okok hagyományos hangsúlyozásával.

Bernard Lazare szerint, ha a zsidók és a keresztények közötti ellenségesség és ellenszenv csak bizonyos időszakokban és egyes országokban lett volna jelen, akkor a helyi okokat kellene kutatni. Ezt azért nem lehet alapul venni, mert (és idézzük szó szerint szavait)

„Ezt a fajt minden nép gyűlölte, amely közé betelepedett. Mivel a zsidók ellenségei különféle fajú emberek voltak, akik messze laktak egymástól, és akiknek különböző törvényeik voltak, és akiket eltérő elvek alapján kormányoztak; akiknek eltérőek voltak a szokásaik, és lelkületükben is különböztek egymástól, és akik éppen ezért minden valószínűség szerint nem azonos módon ítéltek meg dolgokat, éppen ezért az antiszemitizmus általános okait magában Izrael népében kell keresnünk, és nem azokban, akik szembe kerültek vele.

Ez nem jelenti azt, hogy az igazság szükségszerűen mindig Izrael ellenségeinek az oldalán volt, vagy hogy ők nem adták át magukat minden olyan szélsőségnek, amelyet a gyűlölet szült; csupán annyit állítunk, hogy – legalábbis részben – a zsidók maguk voltak saját bajaik okozói. Figyelemmel az antiszemita megnyilvánulások hasonlóságára, nem feltételezhetjük, amit korábban oly készségesen hajlamosak voltunk, hogy ezek egy vallási háború következményei voltak, s hogy nem szabad a zsidók elleni harcot a több-istenhit és az egy-istenhit, valamint a Szentháromság és Jehova közti küzdelemként felfogni. A több-istenhit, valamint a keresztény népek nem az egyetlen Istenről szóló tanítás, hanem a zsidó ellen harcoltak.

Milyen erényeivel vagy hibáival érdemelte ki a zsidó ezt az általános gyűlölködést? Miért bántak rosszul velük, és gyűlölték őket az alexandriaiak, a rómaiak, a perzsák, az arabok és a keresztény nemzetek? Azért, mert mindenütt, egészen napjainkig a zsidó nem illeszkedett be a társadalomba. Elzárkózó maradt, és kívül maradása politikai és vallási téren is megnyilvánult, vagy másképp megfogalmazva, ragaszkodott saját politikai és vallási szabályaihoz. A történelem során megtapasztalhattuk, hogy a meghódított népek alávetik magukat a hódító törvényeinek, de megtarthatják saját vallásukat és hitüket. Ez viszonylag könnyen megtehették, mert világos határvonal húzódott az Istentől származó vallási tanítások és a törvényhozók által kibocsátott jogszabályok között, amelyeket a körülmények változásával módosíthattak anélkül, hogy a reformereknek számolniuk kellett volna a teológiai kiátkozással és gyűlölködéssel; amit ember alkothat, azt az ember meg is változtathatja. Így, ha a meghódítottak felkeltek a hódítók ellen, akkor azt hazaszeretetből tették, és az a vágy motiválta őket, hogy visszaszerezzék országukat és szabadságukat.

E nemzeti felkelésektől eltekintve, ritkán vonták ki magukat az általánosan érvényes törvények alól; ha tiltakoztak, akkor elsősorban azok ellen a szabályok ellen léptek fel, amelyek hátrányos helyzetbe kényszeritették őket az uralkodó néppel szemben; a történelemből tudjuk, hogy a római hódítások nyomán, amikor Róma kiterjesztette a meghódítottakra is a birodalom törvényeit, akkor a meghódítottak fejet hajtottak a birodalomnak.

Nem ez a helyzet a zsidó néppel. Ahogyan azt Spinoza is megállapította: ’Isten Mózesnek átadott törvényei valójában a héberek speciális kormányzásának a szabályai voltak’. Mózes, aki próféta és törvényhozó volt, hasonló felhatalmazással bírt bírói és kormányzati szabályozásra, mint a vallási szabályok meghozatalára, azaz kinyilatkoztatására. Jahve nemcsak azt mondta a zsidóknak, ’egyetlen Istenben kell hinnetek, és ne imádjátok a bálványokat’, de előírta számukra a higiéniai és erkölcsi szabályokat is; nemcsak kijelölte számukra azt a területet, ahol az áldozatokat be kell mutatni, de meghatározta azt a módot is, amelyben ezt a területet igazgatni kell. Minden kinyilatkoztatott jogszabály, legyen az agrár, civil, megelőző, teológiai vagy morális, ugyanattól a tekintélytől származott, ily módon a jogszabályok egy egészet alkottak, egy olyan szigorú rendszert, amelyből semmit nem lehetett elvenni a szentségtörés kockázata nélkül.

Ténylegesen a zsidó egyetlen Isten, Jahve uralma alatt élt, akit nem lehetett sem meghódítani, sem megtámadni, és úgy tudta, hogy egyetlen dolog a Törvény, vagyis szabályoknak és rendeleteknek a gyűjteménye, amelyeket Jahve kegyesen átadott Mózesnek, az isteni és kivételes Törvény, amely azért született, hogy követőit az örökkévalóság áldásában részesítse; ez a tökéletes törvény, amelyet egyedül a zsidó nép kapott.

A Tóra értelmezésével a zsidó nem fogadhatta el idegen nemzetek törvényeit; el sem tudta képzelni, hogy ilyennek alávesse magát; nem mondhatott le az isteni törvényekről, amelyek örökkévalóak, jók és igazságosak azért, hogy emberi törvényeket kövessen, amelyek szükségszerűen tökéletlenek és ki vannak téve az elmúlásnak. Így bárhol is telepedtek le a zsidók, bármilyen országba is száműzték őket, ragaszkodtak engedély nélkül is saját vallásuk követéséhez, és egyidejűleg kivonták magukat azoknak a népeiknek a szokásaikból, akik között éltek, és kivívták maguknak azt a privilégiumot, hogy saját törvényeik szerint kormányozhassák magukat.”

Bernard Lazare ebben a könyvében, amelyből idézetünket vettük, megállapítja azt is, hogy a zsidóknak végül is sikerült elérniük azt, hogy csaknem mindenütt államot alkothattak az államban. Ez olyan privilégiumokkal járt, mint az adózás alóli mentesség, és ez rendszerint a többi polgár fölé emelte őket azokban a városokban, ahol éltek. Jobb lehetőségeik voltak a kereskedésre és a vagyon felhalmozásra. Ezzel pedig magukra vonták a nem-zsidók féltékenységét és gyűlölködését.

Bernard Lazare levonja a következtetést, hogy a zsidók népszerűtlenségének talán a legfőbb oka a mózesi törvényekhez való ragaszkodásuk volt, akár azért, mert ez olyan pénzügyi és gazdasági előnyökhöz juttatta őket, amely irigységet és gyűlölködést váltott ki, akár azért, mert a Tórának, vagyis Mózes öt könyvének a tanításai alapján más népek felett állónak tekintette magát. A keresztények fokozatosan kialakuló zsidó-ellenes beállítódása és a zsidók elkülönülése és kiválasztottsági tudata egymást erősítette, és mindkettő hozzájárult azoknak a jelenségeknek a létrejöttéhez, amelyeket napjainkban az antiszemitizmus fogalmi körébe sorolnak.

Herzl Tivadar azonban másképp látta ezt a kérdést. Úgy vélte, hogy az antiszemitizmus az emberi társadalom maradandó és megváltoztathatatlan tényezője, amelyet az asszimiláció nem oldhat meg. Ezért a zsidó nép szuverenitására törekedett, és nézeteit a Zsidó állam című munkájában fejtette ki, amely 1896-ban jelent meg. Herzl szerint a zsidók problémája nem egyéni, hanem közösségi, nemzeti kérdés. A zsidók csak akkor nyerhetik el az őket megillető státuszt, ha a nemzetek sorában rendes tagként foglalhatják el helyüket. A zsidók egy népet alkotnak, és előrelépést jelenthetne, ha megalapíthatnák saját államukat a nagyhatalmak beleegyezésével. Herzl kezdeményezte egy olyan alap létrehozását, amely részvényesek tulajdonában lenne, és amely támogatná egy zsidó nemzeti otthon létrehozását. Herzl modern, felvilágosult és egyben szociális államként képzelte el a zsidó államot.

Herzlnek meggyőződése volt, hogy a nem-zsidókban egyfajta mélyen berögződött előítélet él a zsidókkal szemben, és ez az antiszemitizmus legmélyebb oka. Ez a nézet fokozatosan teret nyert, és végül oda vezetett, hogy nincs is szükség a zsidó magatartás kritikus elemzésére az antiszemitizmus okainak a felderítése céljából.

Bernard Lazare nem állt egyedül azzal, hogy a zsidóság és a többi nép viszonyát a történelem folyamán végig kísérő feszültség okait legalább részben a zsidó közösségek magatartásában keresse. Jesse H. Holmes professzor a „The American Hebrew” című hetilapban írott tanulmányában álláspontját így fogalmazta meg:

„Alig ha lehet véletlennek tekinteni, hogy a zsidók ellen irányuló ellenségeskedés jóformán mindenütt megtalálható a világon, ahol zsidók és nem-zsidók kapcsolatba kerültek egymással. Mivel a zsidóság jelenti a közös tényezőt ebben a viszonyban, ezért első megközelítésre az látszik valószínűnek, hogy ennek az ellenséges szembenállásnak az oka inkább bennük található, és nem az egyébként igen változatos embercsoportokban, amelyek ezt az antagonizmust érezték.”

Az elmúlt ezer év során Európában, beleértve Oroszországot is, negyvenhét alkalommal kényszerítették távozásra a zsidókat különböző városokban és országokban. Franciaországban 1182-ben, 1306-ban, 1322-ben, 1394-ben. Angliából 1290-ben, Ausztriából 1420-ban, 1369-ben, Bajorországból 1276-ban, 1442-ben, Brandenburgból 1446-ban, 1510-ben. Mainzból 1438-ban, 1462-ben, 1483-ban, Litvániából 1495-ben, Portugáliából 1496-ban, Szászországból 1349-ben, Csehországból 1541-ben, 1744-ben, Magyarországról 1360-ban és 1582-ben, Genovából 1550-ben, a Pápai államból 1569-ben, Hamburgból 1649-ben, Varsóból 1483-ban, Moszkvából 1891-ben.

Ez a felsorolás csak példálódzó, és azt akarja alátámasztani, hogy a legkülönbözőbb országokban és városokban jöttek létre olyan feszült helyzetek a történelem során, amikor a befogadó országok és városok ehhez a kemény lépéshez folyamodtak. Figyelemre méltó, ahogyan az egyes zsidó szerzők által antiszemitának minősített idősebb Henry Ford, aki sikeres vállalkozóként létrehozta a Ford Műveket, miben látta a zsidók pénzügyi, gazdasági és társadalmi sikerének az okát, amely azonban közrehatott annak a feszültségnek a kialakulásában is, amely ahhoz vezetett, hogy egyedül Európában az elmúlt ezer évben negyvenhét alkalommal is száműzték őket:

„A zsidók zsenialitása az, hogy az emberekből élnek. Nem abból, hogy a nyersanyagokból fogyasztási cikkeket állítanak elő, hanem az emberekből. Hagyják, hogy más művelje meg a földet. A zsidó, ha megteheti másra hagyja a földművelést. Hadd vesződjenek mások a mesterségekkel és a termékek előállításával; a zsidó kihasználja munkájuk gyümölcsét. Ez az ő különleges zsenialitása. Ha ezért a zsenialitásáért parazitának minősítenék, akkor ezt a meghatározást igazoltnak tekinthetnénk.”

Egy másik helyen pedig ezt írja a The International Jew című munkájában Henry Ford:

„A zsidó nép az egyetlen olyan nép, amely rendelkezik a többinek a titkaival. (…) Nincs olyan kormány a világon, amely oly tökéletesen kiszolgálná őket, mint Amerika. ’A britek tették’ (…) ’a németek tették.’ véljük, amikor valójában a nemzetközi zsidóság tette.”

„Az amerikai mára a leganyagiasabb, legkapzsibb és legkegyetlenebb nép. Miért? Mert itt van a zsidó pénzhatalomnak a központja.”

 Megállapíthatjuk, hogy a történelem során folyamatosan létezett zsidóellenesség, sőt zsidógyűlölet. A kérdés itt azonban az, hogy ennek a negatív beállítódásnak a létrejöttében közreműködtek-e a zsidók is vagy sem? A jelenlegi zsidó közgondolkodásban azonban mélyen gyökeret vert az a nézet, hogy a zsidók mindig teljesen ártatlanok abban, ami velük történt, és történik. És még hogyha bizonyíthatóan akadtak is olyan zsidó személyek, akiknek a magatartása alkalmas volt ellenszenv vagy gyűlölet keltésére, akkor is mélységesen igazságtalan volt a zsidó közösségeket, illetve a zsidóság egészét mindezért felelőssé tenni. Ezért is vált oly fontos kérdéssé az egyéni és a kollektív felelősség szétválasztása. A ma uralkodó nyugati értékrend az egyén felelősségének elsődlegességét hangsúlyozza. Ugyanakkor a társadalomtudomány bebizonyította, hogy az egyén csak társadalmi és kulturális viszonylataiba ágyazódva értelmezhető. Az 1945 utáni német nemzedékek egész sorát ma is felelőssé teszik a Harmadik Birodalom bűneiért, holott ezek a nemzedékek már mind a második világháború után születtek.

Minden egyén kisebb-nagyobb természetes közösségekhez, csoportokhoz is tartozik, és a legkülönbözőbb társadalmi viszonylatokat hordozza. Minden ilyen társadalmi csoport és közösség sajátos struktúrával rendelkezik, ahol alá-és fölérendeltség is jelen van a mellérendeltség mellett. Amikor valaki azt mondja magáról, hogy én zsidó vagyok, egyben megerősíti ahhoz a csoporthoz való tartozását, amely magát „a zsidóknak” nevezi. Ma tapasztalati tény, hogy az az emberi közösség, amely magát zsidónak nevezi, többségében a cionizmus eszméjét vallja magáénak, és nem a vallási hagyományokhoz való ragaszkodást tartja össze. Ez Herzl Tivadar jövőbelátását igazolja. Ez a kérdés különösen kiéleződött annak kapcsán, hogy vajon kikkel kell szolidaritást vállalniuk a nem Izraelben élő zsidóknak. A zsidó közösséghez való tartozás révén Izraellel, vagy az általános emberi szolidaritás és az egyetemes humanizmus révén az izraelieknél sokkal jobban kiszolgáltatott gázaiakkal. (A legutóbbi gázai konfliktust megelőző hónapokban a palesztin rakétatámadásoknak sajnálatos módon 13 izraeli lakos esett áldozatul. Izrael ugyanezen időtartam alatt válaszlépésként, a modern haditechnika eszközeivel, megölt 1387, és megsebesített 6ooo palesztint egy általa körül zárt területen, ahonnan nem lehetett elmenekülni, s az életüket vesztett személyek közül - izraeli adatok szerint is - 773 civil volt. Ennyit arról, hogy melyik ember mennyit ér.)

 

Egyedülálló-e a zsidó mártíromság?

 

Benjamin Netanyahu, izraeli miniszterelnök mondta, hogy „Izrael a holokausztból született”. A holokauszt tragédiájának egyik élő lelkiismerete, aki már életében legendává vált, a béke Nobel-díjjal kitüntetett író, Elie Wiesel. 2009. március 4-én tette közzé Henry Makow (http://henrymakow.com) honlapján azt az írást, amelyet a magyar Grüner Miklós személyes kérésére készített. Grüner orvosa kíséretében járt az írás szerzőjénél. A látogató elmondta, hogy 1944. májusában, 15 éves korában, az Auschwitz melletti Birkenauba deportálták Magyarországról családjával együtt. Vele volt anyja, apja és mind a fiatalabb, mind az idősebb fiútestvére. Édesanyját és öccsét azonnal a gázkamrába vitték. Őt és bátyját, valamint apját miután karjukra tetoválták az azonossági számukat, munkára vitték egy szintetikus benzint gyártó üzembe, amely az IG Farbenhez tartozott. A kemény munkában apja hat hónap múlva belehalt. Ezután bátyját átvitték Mauthausenbe, ő maga pedig Birkenauban maradt apja két magyar barátjával, Wiesel Lázárral és Ábrahámmal.

Ezt követően Grüner Miklós és a Wiesel testvérek szoros barátokká váltak. Wiesel Lázár 1944-ben 31 éves volt. Miklós jól megjegyezte tábori számát, ami A-7713 volt. 1945 januárjában, amikor már az orosz hadsereg közeledett, a tábor foglyait átszállították Buchenwaldba. A tíz napos utat részben gyalog, részben vonaton tették meg, és a deportáltak fele meghalt az úton, köztük Wiesel Ábrahám, az idősebb testvér is. Ezt így mondja el interjújában Grüner Miklós:

„Lázárral szabadultam, ami szintén összekovácsolt minket: a németek visszavonulásával előbb Glivicében meneteltették a tábort 1945. hófúvásos januárjában. Rengetegen meghaltak az erőltetett menetelésben. Három hónap múlva nyitott marhavagonokba zsúfoltak minket, de mire elértük Buchenwaldot, az emberek több mint fele meghalt, köztük Ábrahám is.”

1945. április 8-án az amerikai hadsereg felszabadította Buchenwaldot. Grüner Miklós és  Wiesel Lázár a túlélők között volt. Miklóst tuberkulózissal egy svájci klinikára vitték, és így elkerült Lázártól. Miklós, amikor felgyógyult, Ausztráliába vándorolt ki, míg idősebb testvére, aki ugyancsak túlélte a háborút, Svédországban telepedett le.

1986-ban megkereste Miklóst a svédországi Malmö egyik újságjának, a Sydsvenska Dagbladetnek a munkatársa, és meghívta: találkozzon egy régi barátjával, akit Elie Wieselnek hívnak. Miklós azt válaszolta, hogy ő nem ismer senkit ezzel a névvel, erre azt válaszolták neki, hogy Elie Wiesel ugyanaz a személy, akit Miklós ismert a náci koncentrációs táborokban, és akit akkor úgy hívtak, hogy Lázár Wiesel, és akinek a fogoly száma A-7713 volt. Miklós emlékezett erre a számra, és ez meggyőzte őt arról, hogy valójában régi barátjával, Lázárral találkozhat, és ezért boldogan elfogadta a meghívást. A találkozóra 1986. december 14-én, Stockholmban a Savoj Hotelben került sor.

Erről Grüner Miklós így emlékezik: „Nagyon örültem annak az ötletnek, hogy találkozzam Lázárral, de amikor szembe kerültem az ún. „Elie Wiesellel”, megrökönyödve láttam egy férfit, akit én egyáltalán nem ismertem fel, és aki egy szót sem tudott magyarul vagy jiddisül, és e helyett angolul beszélt igen erős francia akcentussal. Találkozónk tíz percen belül véget ért. Búcsúzóul ez a férfi egy könyvet adott nekem, amelynek az volt a címe, hogy Night (Éjszaka), amelyről azt állította, hogy ő a szerzője. Én elfogadtam a könyvet. Nem tudtam ebben az időben, de mindenkinek elmondtam, hogy ez az ember nem az, akinek kiadja magát!”

Grüner Miklós visszaemlékszik rá, hogy a találkozó során Elie Wiesel nem volt hajlandó megmutatni a karjába tetovált számot, arra hivatkozva, hogy nem akarja a testét mutogatni. Grüner Miklós ehhez hozzáteszi, hogy Elie Wiesel mégis megmutatta ezt a karjába tetovált számot egy izraeli újságírónak, akivel később találkozott, és ez az újságíró azt mondta neki: nem volt ideje arra, hogy ezt a számot beazonosítsa, de teljesen bizonyos abban, hogy az nem tetovált szám volt. Ehhez Grüner Miklós hozzátette: „Az Elie Wiesellel való találkozó után 20 éven át kutattam, és meg kellett állapítanom, hogy az az ember, aki magát Elie Wieselnek nevezi, soha nem volt náci koncentrációs táborban, mivel neve a foglyok egyetlen hivatalos listáján sem szerepel.”

Grüner Miklós azt is megállapította, hogy az a könyv, amit Elie Wiesel 1986-ban adott neki, valójában az a könyv, amelyet régi barátja - Wiesel  Lázár - 1955-ben magyar nyelven írt, és Párizsban publikálta „Un di Velt hot Gesvigen” címmel, amely hozzávetőleg annyit jelent jiddisül, hogy „És a világ csendben maradt (hallgatott)”.

Az 1958-ban jelent meg „La Nuit” című kötet, amit Night címmel adtak ki angolul, az eredeti 250 oldalas könyv helyett csak 115 oldal terjedelmű volt, és szerzőként nem Eliezer, azaz Wiesel Lázár volt feltüntetve, hanem Elie Wiesel. Ez lett az a világsikerű könyv, amelyből tízmillió példányt adtak el, és amelyért Elie Wiesel-nek odaítélték a Nobel béke-díjat. Elie Wiesel sok más kitüntetés mellett megkapta a Magyar Köztársaság Érdemrend Nagykeresztjét is 2004-ben, a lordi címet pedig Angliában.

Grüner még hozzá tette, hogy Elie Wiesel ezután már nem akart vele találkozni. Híres ember lett, aki egy-egy holokausztról tartott 45 perces beszédéért 25 ezer dollárt kap. Grüner hivatalosan is jelentést tett minderről az FBI Los Angelesi részlegénél. Panaszt tett kormányhatóságoknál, valamint tömegtájékoztatási intézményeknél is, mind az Egyesült Államokban, mind Svédországban, de minden eredmény nélkül. Sőt, névtelen telefonhívásokat kapott, amelyek tudomására hozták, hogy le is lőhetik, ha nem tartja a száját, de nem hallgat el, mert egyáltalán nem fél a haláltól. Letétbe helyezte az ügy iratait négy különböző országban, és ha hirtelen meghalna, akkor azokat nyilvánosságra hozzák. A világnak tudnia kell, hogy Elie Wiesel csaló, és ő ezt nyilvánosságra hozza. Kiad egy könyvet az igazságról, amelynek  „Ellopott személyazonosság A-7713” lesz a címe.

A hivatkozott honlapon fényképek is láthatók. Ebből a leghíresebb az, amely 1945. április 16-án készült Buchenwaldban. Ezen Grüner Miklós látható, akiről viszont azt állítják, hogy ő Wiesel, az nem azonos sem Wiesel Lázárral, sem azzal a személlyel, aki magát Elie Wieselnek nevezi. Grüner a fényképről ennyit mond: „Itt voltunk 1945. április 8-ig, itt szabadítottak fel minket a bevonuló amerikai csapatok. Én rajta is vagyok azon a fényképen, amit a táborról készítettek, és bejárta a világot.”

Figyelemre méltó az a beszélgetés, amelyet Elie Wiesel folytatott New Yorkban az ottani ortodox zsidók nagytekintélyű spirituális vezetőjével, a Rebbé-vel.

„Azt kérdezte a Rebbe, hogy miket írok. Történeteket, válaszoltam. Ezután azt tudakolta, hogy milyen fajta történeteket. Igaz történeteket? Olyan emberekről, akiket ismertél? Igen. Emberekről, akiket ismerhettem volna. Olyan dolgokról, amelyek megtörténtek? Igen, olyan dolgokról, amelyek megtörténtek, vagy megtörténhettek volna. De ugye ezek nem történtek meg? Nem, egyáltalán nem. Ezek valójában ki lettek találva csaknem az elejétől a végéig. A Rebbe ekkor előrehajolt, mintha felmérne engem, és inkább szomorúan, mint mérgesen a következőt mondta: Ez azt jelenti tehát, hogy te hazugságokat írsz. Nem, válaszoltam azonnal. A bennem élő megfedett gyermeknek semmi nem jutott az eszébe a saját védelmére. Mégis igazolni kellett magamat. ’A dolgok nem olyan egyszerűek, Rebbe. Bizonyos dolgok megtörténnek, de nem igazak. Mások, igazak, noha soha nem történtek meg.’”

(Ez idézet volt Elie Wiesel „Legends of Our Time” című könyvének a szerző által írott előszavából, amely New Yorkban, 1982-ben jelent meg a Schocken Books nevű kiadónál.)

Grüner Miklós Nyíregyházán mondta el a Metapedia szerkesztőjének, hogy amikor az FBI-nál járt, és jelentette, hogy ő Elie Wieselt szélhámosnak tartja, 14 napot kértek, de lényegében nem intézkedtek. Elekes István blogjában 2009. július 9-i dátummal olvasható egy hosszabb bejegyzés Elie Wiesel és Grüner Miklós vitájáról. A blog szerzője írja:

„Grüner Miklós történetében talán a legnagyobb logikai bukfenc az, hogy a Nobel béke-díjat Oszlóban adják át, s akkor miért egy stockholmi szállodában találkozott volna Wiesellel. És mivel Grüner 1982 óta Malmőben él, 1986-ban nem kellett Svédországba repülnie.” Elekes így folytatja:

„Az ellentmondások ezzel nem értek véget, sőt egyre szaporodtak, ahogy beleástam magam ebbe a témába. Meglepő, de Grüner Miklós (Nikolaus Gruner) életéről semmilyen hivatalos, megbízható adatot nem találtam a világhálón. A már említett, kanadai Henry Makow, aki magát összeesküvés szakértőnek nevezi, tíz nappal a Hajdú Online-on megjelent írást követően angol nyelven is közzétette, és a magyar internetes hírportált 'our Budepest Bureau'-nak, Budapesti Irodánknak nevezte. Az angol nyelvű változat több helyen eltér a Hajdú Online-on közölt eredeti magyar szövegtől. A magyar szövegben még nincs megnevezve, az angol nyelvűben pedig már nevesítve van, hogy melyik malmői svéd újság kereste meg Grüner Miklóst 1986-ban. A magyar szövegben nincs megnevezve a város és a szálloda, ahol Grüner Elie Wiesel-lel találkozott, az angol nyelvűben viszont már szerepel egy stockholmi szálloda neve, a Savoy Hotel, a találkozó időpontjának pontos dátumával.

A magyar változatban az szerepel, hogy Wiesel nem tudott magyarul, és francia akcentussal beszélte az angolt, az angol változatban már az van, hogy jiddisül sem tudott. A magyar szövegben nem szerepel az, hogy a „Világ hallgat” című könyvet Lázár Wiesel, Grüner Miklós barátja valójában magyarul írta, és csak a címe volt jiddis. Makow angol nyelvű verziójában Grüner Miklós látható azon a világszerte ismertté vált fényképen, amelyet a buchenwaldi koncentrációs tábor felszabadításakor amerikaiak készítettek. Grüner a háború után kivándorolt Ausztráliába, ahol sikeres festő és szobrász lett. 1962-ben lánytestvérét követve Svédországba települt át, és egy magyaros kolbászt készítő üzemet működtetett. Ez az üzem azonban csődbe ment, amikor a svédeknek a holokauszt idején játszott szerepét firtatni kezdték.”

Elekes István ezután elgondolkodtató megjegyzéseket fűz Grüner Miklós (Nikolaus Gruner) történetéhez, aki a weboldalakon csak azóta tűnt fel, amióta a Pogrom-éjszaka 68. évfordulóján a németek meghívták azokat a túlélőket, akik az említett híres fényképen láthatók. A köztudatban a betört ablakokra és az utcákat borító üvegdarabokra utaló náci elnevezés, a „Kristályéjszaka” helyett manapság német nyelvterületen a Pogrom-éjszaka kifejezést használják. Elekes felteszi a kérdést, hogy az ominózus képen látható személyek közül miért csak hármat hívtak meg ezekre az összejövetelekre és megemlékezésekre. A fellelhető információk szerint legalább nyolc túlélőről tudnak az illetékesek, köztük a Nobel békedíjas Elie Wiesel-ről. Kérdés, hogy Wiesel miért nincs a meghívottak között. Ha pedig meghívták, de valamilyen oknál fogva nem tudott a meghívásnak eleget tenni, akkor egy mentegetőző levél nyilvánosságra hozásával a rendezők emelhették volna az esemény rangját és hírértékét. Az is furcsa, hogy Grüner Miklós ezeken az összejöveteleken nem hangoztatja Elie Wiesel-lel kapcsolatos kételyeit. Holott ezek erre jó alkalmak lennének. Ehelyett a Hajdú Online-hoz és a Bors Online-hoz fordul aggályaival. Az sem teljesen világos, hogy az interjút miért csak a kuruc.info vette át, és az országos napilapok pedig hallgattak róla.

Elekes arra is kitér, hogy ha jobban szemügyre vesszük a magyar weboldalra kitett fényképeket, és azt összehasonlítjuk azzal a képpel, amely a három évvel korábbi német találkozón készült, Grüner Úr úgy tűnik, mintha megfiatalodott volna. A magyar oldalakon nincs utalás a fotók származására, illetve elkészültük időpontjára. Egyedül a Bors-Online utal a Reuters-ra, mint forrásra, noha a kép három másikból összeollózott montázs.

Grüner Miklós saját elmondása szerint Auschwitzban, pontosabban a tábor melletti Buna Werke műgumigyárban dolgozott kényszermunkásként apjával együtt. Itt találkozott a Wiesel testvérekkel, Lázárral és Ábrahámmal. Miután Grüner legyengült apját visszaküldték a főlágerbe, azaz a biztos halálba, a magára maradt tizenéves Miklóst az erdélyi Máramarosszigetről származó Wiesel fivérek vették a szárnyuk alá. Grüner Miklós Wiesel Lázár segítségével vészelte át a Buna kényszermunkatábor felszámolását, és az embertelen körülmények közötti átszállítást a Buchenwaldi táborba. Ez utóbbi láger felszabadítása után életútjuk szétvált. Több mint negyven évvel később, 1986-ban találkozhattak volna ismét, amikor Wiesel-t Nobel békedíjjal tüntették ki, és Miklóst a híres háború utáni buchenwaldi fénykép alapján a dél-svédországi napilap megkereste. Mint már utaltunk rá, Grüner Elie Wiesel-ben nem ismerte fel azt a férfit, vagyis Wiesel Lázárt, akivel előzőleg a Buna művekben dolgozott, és akivel egy életre szóló barátságot kötött.

Grünert a sikertelen találkozás és a csalódás arra késztette, hogy megkeresse egykori sors-, rab- és lágertársát. Mindenáron ki akarta deríteni hollétét. Húsz évet szentelt ennek a feladatnak. Sikertelen kutatásait papírra vetette, és 2008. novemberében leadta a Svéd Állami Könyvtárba „Stolen Identity” (Ellopott személyazonosság) címmel.

Elekes István úgy gondolta, hogy félreértésről lehet szó. Ezt látszik alátámasztani Elie Wiesel életrajza is. Grüner Miklós két fiútestvérről, Lázárról és Ábrahámról beszél, ugyanakkor az interneten fellelhető hivatkozások szerint Elie Wiesel-nek nem voltak fiú testvérei, hanem három lánytestvére volt, akik közül kettő túlélte a holokausztot. Elképzelhető tehát, hogy névrokonságról van szó, hiszen Máramarossziget környékén több Wiesel nevű család is élt. Grüner kutatásai során az auschwitzi tábor nyilvántartásában talált egy 1913-mas születésű Wiesel Lázárt, ugyancsak Máramarosszigetről.

Feltételezése szerint későbbi segítőjét és jótevőjét 1944-ben, mint magyart, vagyis magyar nevűt (Lázárt) regisztrálták a lágerben, és ő a háború után változtatta meg nevét a héber-jiddis Eliezer-re, majd vette fel az Elie, írói nevet. Az amerikai író és közéleti személyiség Elie Wiesel azonban 1928-ban született, és egy magyar nyelvű méltatás szerint Jenő néven látta meg a napvilágot. Elie Wiesel a Román Királyáságban született, ahol felettébb furcsa, ha egy ortodox zsidó család magyar nevet (Jenő) ad a gyerekének. Ezt anyakönyveztetni is nehéz a román hatóságoknál. Az viszont szinte biztos, hogy a Wiesel család otthon jiddisül beszélt. Ez az a nyelv, amelyet a közel negyvenezer fős haszid zsidó közösség Máramaros környékén beszél. Elie Wiesel egy helyen meg is jegyzi, hogy édesapja magyar származású, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia fennállása idején Magyarországon született. Ő viszont a Román Királyságban. Az 1930-as években környezetében mindenki Jiddisül beszélt, az üzletekben azonban magyarul, románul, németül és ukránul. Azt is írja, hogy 12 éves korában kellett megtanulnia a magyar himnuszt egy éjszaka alatt, mert másnaptól már a románt nem volt szabad énekelni. Családja és a környékbeli zsidóság úgy gondolta, hogy a magyarok megjelenésével helyzetük, sorsuk jobbra fog fordulni és el tudják kerülni a lengyel zsidóság sorsát. Legalábbis ezt sugallta számukra a Teleki kormány háborúellenes politikája.

Az 1944. március 19-i német megszállás ezt a reményt szertefoszlatta, s kiderült a magyarok sem tekintették a zsidóságot a magyar nemzet részének. Elekes ezzel magyarázza, hogy Elie Wiesel nem akart magyarul megszólalni azon a sokat emlegetett 1986-os találkozón. Elekes idézi Elie Wiesel egyik életrajzíróját, amely szerint Wiesel jiddisül gondolkodik, franciául ír és angolul éli mindennapi életét. Ez jellemzi egész életútját. Otthon a család jiddisül beszélt, a környezete magyarul és németül, miközben 1940. őszéig a román volt a hivatalos nyelv. A románt 12 éves korában felváltotta a magyar, ami 16 éves korában 1944 nyarán a német követett. A lágerből szabadulva Elie Wiesel Franciaország felé vette útját izraelita árvák egyik csoportjának a tagjaként. Jiddisül ír és tudósít izraeli újságoknak, és önmagának fogadalmat tesz, hogy a holokausztról nem beszél. Isten létezését kétségbe vonja, amiért ezt a tragédiát megengedte. Párizsban találkozik és köt barátságot híres katolikus francia íróval, a Nobel-díjas Francois Mauriac-kal, aki rábeszéli a haláltáborban szerzett tapasztalatainak a megírására.

A jiddis nyelven írt könyvet Argentínában jelenteti meg, de elsajátítja a francia nyelvet, és ugyancsak Mauriac javaslatára több száz oldalas írását száz oldalra lerövidíti, és csak a személyes, családi vonatkozásokat hagyja meg. Ezt fordítja le franciára Éjszaka címmel, majd ebből készül az angol nyelvű változat, amely világsikert arat. Éjszaka című első és legsikeresebb könyvét sokan támadták és bírálták. Egyes feltevések szerint nem is Wiesel, hanem Mauriac írta. Másik szerint az átírás csak azt a célt szolgálta, hogy kikerüljenek az eredeti jiddis szövegből az ortodox zsidó vonatkozások, és így egy ’modern’, ’balos’, sőt ’katolikus’ mű szülessen. Wiesel 1986-ban nem irodalmi munkássága miatt kapott Nobel békedíjat, hanem az erőszak, az elnyomás, a rasszizmus elleni küzdelem, azaz az emberi jogok hirdetése és védelme miatt.

A vádak között szerepel az is, hogy maga is részt vesz a ’holokauszt bizniszben’, és abból csinál pénzt, amelybe mások belehaltak. Grüner is erre utal, amikor kijelenti: Wiesel sikeres gazdag ember lett, aki 25 ezer dollárért tart egy 45 perces előadást, miközben az igazi Wiesel Lázár, a volt barát, a könyv megírója valahol elfeledten él, nyomorog vagy már nem is él. Elekes úgy látja, hogy ez az a pont, ahol érthetővé válik Grüner elkeseredettsége az átélt megpróbáltatások fényében. Ugyanakkor így már az is érhető, hogy ebből a konfliktusból a holokauszt-tagadók és az antiszemiták politikai tőkét szeretnének kovácsolni. A poklot megjárt tizenéves Grüner Miklós emlékeit és szavait megpróbálják egy ugyancsak a tizenéves fejjel a holokausztot átvészelt másik tizenéves Elie Wiesel ellen fordítani, és így egy ismert közéleti személyiséget lejáratni.

Elekes még megjegyzi: Lehet, hogy csak a holokauszt-tagadáshoz kapcsolható egyéni akcióról van szó, ami félresikerült. A magyar hírportálokon közölt fényképeken Grüner előszeretettel mutatja a bal alkarjára tetovált azonosítószámot, illetve a buchenwaldi koncentrációs tábor felszabadítása után róla is készült képet. Grüner Miklós feltűnésére azután egy hónappal került sor, hogy Richard Williamson püspök ismét kétségbe vonta a népirtás mértékét és a gyilkosságok technikáját. Ezért a Wiesel Lázárról szóló történet a holokauszt-üzlet elleni tiltakozás valamiféle mellékszála.

E sorok írója elsősorban a tények lehetőleg minél pontosabb megismerését tartja feladatának. Ezért e kérdésben a további tényfeltáró kutatást részesíti előnyben. Elgondolkodtató az is, amit Grüner Miklós folyamatosan hangsúlyoz: „A táborban Wiesel Lázár az A-7713 azonosítót kapta, amit jelenleg állítólag Elie Wiesel visel – ám ő senkinek sem hajlandó azt megmutatni, mondván, az az ő teste, és nem mutogatja.” Grüner véleménye szerint Wiesel azért nem mutatja meg ezt a számot, mert nem azonos Wiesel Lázárral, bár az ő életét éli, és az ő sikereit bitorolja. Bármi is legyen az igazság, Elie Wiesel vitathatatlanul fontos közéleti személyiséggé vált, aki maradandó életművet alkotott, akár azonos Wiesel Lázárral, akár csak névrokona. A vitára pontot tenne azonban az, ha Elie Wiesel mégiscsak megmutatná a testére tetovált azonosítószámot.

 

Ki használta először a holokauszt elnevezést?

 

A The American Hebrew nevű New Yorkban megjelenő zsidó hetilap 1919. október 31-i számában olvasható egy mai szemmel is rendkívül figyelmet keltő írás, amelynek a szerzője az a Martin Henry Glynn, aki 1913-tól 1914-ig New York állam kormányzója volt. A „The Crucifixion of Jews Must Stop!” (A zsidók keresztre feszítésének véget kell vetni!) című írásában Glynn megállapítja, hogy az első világháború ugyan véget ért, szinte mindenki számára, kivéve a zsidókat. Glynn felszólítja a Népszövetséget, hogy teremtsen békét az egész világ számára, és a nemzetközi szervezet nyújtson védelmet a zsidóknak, valamint a többi elnyomott népnek.

„A tengeren túlról hatmillió férfi és nő kér tőlünk segítséget, és nyolcszázezer kisgyermek rimánkodik kenyérért. Ezek a gyermekek, férfiak és nők az emberiség nagy családjához tartozó embertársaink, akiknek ugyanúgy joga van az élethez, mint nekünk, ugyanúgy sújtja őket a téli hideg, és ugyanúgy meghalnak az éhezéstől. Bennük megtalálhatóak az emberi faj fejlődésének korlátlan lehetőségei, ami magától értetődően jelen van hatmillió emberi lényben. Nem kell, hogy az eltartóik legyünk, de segítenünk kellene nekik. Szembe nézve a halállal, az éhezés által okozott szenvedéssel, nincs helye a vallás szerinti lelki megkülönböztetésre, vagy a faji hovatartozás szerinti különbségtételre. Ebben a katasztrófában, amelyben hatmillió emberi lény sodródik egy brutális és könyörtelen sors által a sír felé, csak az emberi természet legnemesebb törekvései hathatnak a szívre és mozdíthatják meg a kezet. Hatmillió férfi és nő élete forog kockán, mert hiányoznak az életben maradás legalapvetőbb feltételei; nyolcszázezer gyermek rimánkodik kenyérért, és a sors nem a saját hibájukból sújtja őket. Nem azért, mert áthágták Isten vagy az ember törvényeit, hanem a háború szörnyű zsarnoksága, és a zsidó vér kiontása iránti törekvés miatt. Ebben az emberi életet fenyegető holokausztban jelentéktelenné válnak a filozófiai különbségek árnyalatai, és a történelemmagyarázatok különbségei; a rászorulókat segítő eltökéltség, az otthontalanok menedékhez juttatása, a lerongyolódottak felruházása, és az éhezők táplálása lesz a vallás, amelynek oltáránál minden fajhoz tartozó ember imádkozhat, és bármelyik vallást követő nő térdepelhet. Ebben a sorscsapásban az esetlegességek elveszítik jelentőségüket az élet örök értékeihez képest, és ráébredünk arra a tényre: valamennyien egyetlen Isten teremtményei vagyunk, és Isten ítélőszéke elé kell állnunk a végső számonkérés napján. A végső számot adás idején a szép szavak súlytalanná válnak. A tettek, a kézzel fogható cselekvések azonban, amelyek képesek letörölni a könnyeket, és enyhíteni a fájdalmakat, azok a tettek, amelyeket áthat az írgalmas szamaritánus lelkülete, amelyek bekötik a sebeket, és megtalálják a szenvedő megsegítésének és védelmezésének; a módját, ezek a tettek túltesznek az égbolt csillagain, a tengerek vizein, és a mennyei világ valamennyi kövén és ékszerén. A faj véletlen következmény. A hit részben a hagyomány, részben a környezet, részben pedig a gondolkodásmód eredménye. Fizikai és testi szükségleteinket Isten ültette el egyformán belénk…”

Még néhány sor Martin Glynn szentimentális és pátosszal teli hangnemben megírt cikkéből:

Hatmillió férfi és nő néz szembe a halállal – nyolcszázezer kisgyermek pedig kenyérért rimánkodik. És miért? Mert háború folyt azért, hogy az autokrácia a szemétdombra kerüljön, és azért, hogy a demokrácia vegye kézbe az igazságosság kormánypálcáját.”

„A demokráciáért folytatott háború miatt hatmillió zsidó férfi és nő éhezik a tengerentúlon; nyolcszázezer zsidó csecsemő sír táplálékért.”

„A világháborúban a zsidó mindenkit segített, kivéve a zsidót. A tengerentúlon segített a táborban, a tanácsban és a konfliktusban. Nálunk, Amerikában segítette a Vöröskeresztet, a YMCA-t (Young Men’s Christian Association – Fiatalok Keresztény Egyesülete – D. J.), a Kolombusz Lovagjait, a szabadkőműveseket, az Üdvhadsereget és szinte mindenki mást. Így most eljött az idő mindenki számára, hogy segítse a zsidót, és Isten a tanúm rá, most van az az idő, amikor szüksége van erre a segítségre.”

Talán ennyi idézet is elegendő annak az alátámasztására, hogy mind a holokauszt elnevezés, mind a hatmilliós szám a szenvedő áldozatokra vonatkozóan már felmerült az első világháború után is. 1919-ben azonban a holokauszt, vagyis hatmillió zsidót elpusztítással fenyegető vészhelyzet lehetősége nem terjedt el széles körben, mert sem az amerikai, sem az európai közvélemény nem azonosult akkor vele. Kétségtelen, hogy a második világháború után még hosszú évek teltek el, amíg ismét előtérbe került a holokauszt elnevezés használata, és vele együtt a hatmillió áldozatra való utalás.

Minderre azért tértünk ki részletesen, mert Elie Wiesel 2009. április 20-án adott interjújában a holokauszt szóval kapcsolatosan a következőket mondta Jonathan Mahler-nek:

„Úgy gondolom, ha nem is az első, de az elsők egyike voltam, aki nyilvánosan ezt a szót használta [a második világháború során meggyilkolt hatmillió zsidó áldozat leírására]. Sajnálom, és most már bánom, mert erre nincsenek szavak. Azért tettem, mert elég különös módon egy olyan íráson dolgoztam, amely Izsák áldozatáról szólt. A szó, maga azt jelenti, hogy égő áldozat. Ez jó szó, mert tűzzel végződik. A teljes elégéssel. Egy égő áldozat. Természetesen azért érzem kellemetlenül magamat emiatt, mert ennek vallási vonatkozásai vannak, és erre nincsenek szavak. Ezért, ha beszélnem kell erről, [az európai zsidóság megsemmisítését célzó náci kísérletről] ma már nem használom ezt. Helyette az Auschwitz szót használom. Az Auschwitz névnek kellene a tudatban lennie, vagy bárminek, amelyre az embereknek szükségük van arra, hogy emlékezzenek.”

Tény, hogy a holokauszt kifejezés a második világháború után terjedt el. Ez valószínűleg abból következett, hogy egyre többen alkalmazták azokra az atrocitásokra, amelyeket a nácik követtek el az európai zsidókkal és másokkal szemben. A holokauszt szó használata már felmerült 1942-ben, de ez a kifejezés csak az 1950-es évek végén szilárdult meg. Jelentése hasonló egy másik héber szóhoz, a Soá-hoz, amely valószínűleg hatott is rá.

A holokauszt szót a Soá lefordítására alkalmazták, a Soá pedig héberül katasztrófát, vészt, szerencsétlenséget és pusztulást jelent, amelyet egy 1940-ben Jeruzsálemben megjelent könyvecskében használtak, amelynek címe „Sho’at Yehudei Polin”, és amelynek az a fordítása, hogy „A lengyelországi zsidók holokausztja”. A Soá-t korábban a nácik vonatkozásában katasztrófa értelmében használták. Chaim Weizman 1934-ben azt mondta a Zsidó Akció Bizottságnak, hogy Hitler hatalomra kerülése előre nem látott katasztrófa, talán egy új világháború. A zsidó sajtó Soá-nak fordította a katasztrófa szót. 1942 tavaszán egy jeruzsálemi történész, BenZion Dinur, a Soá szót használta az európai zsidók megsemmisítésének a leírására. Izraelben a Soá szót választották a holokauszt megjelölésére, és ezt a Knesszet is megerősítette 1951-ben, amikor törvénybe iktatta a Nemzeti Emlékezet napját.

A Lyon-i Egyetem korábbi irodalomtanára, Robert Faurisson, a kételkedést elindító francia történész és szociáldemokrata közéleti személyiség Paul Rassinier hatására (aki zsidók mentéséért került évekre Buchenwaldba) maga is csatlakozott azokhoz, akik a holokauszttal kapcsolatban a történelemtudomány módszereit részesítik előnyben. Arra törekedett, hogy tudományos szakszerűséggel és objektivitással tárják fel a tényeket. Faurisson 1986-ban, amikor Elie Wiesel megkapta a Nobel békedíjat, felteszi a kérdést: Milyen szempontból lehetett Elie Wiesel az állítólagos gázkamrák tanúja? Mire alapozza azt az igényét, hogy higgyünk állításainak? Faurisson úgy folytatja, hogy Wiesel önéletrajzi könyvében, amelyben feltételezhetően Auschwitzban és Buchenwaldban szerzett személyes tapasztalatait írja le, sehol sem említi a gázkamrákat. Arról szól, hogy a németek kivégeztek zsidókat, de tűzzel. Vagyis élve tüzesárkokba dobták őket a deportáltak szeme láttára. Wiesel ennyit állít.

Faurisson a The Journal of Historical Review-ben, 2002-ben publikált írásában úgy véli, hogy Wiesel-nek választania kellett a szövetségesek hadipropagandája által terjesztett lehetőségekből. A tűzzel való gyilkolást választotta a forró vizes, a gázosítási és az elektromos árammal való ölés helyett. A tűzhalál változat még széles körben el volt terjedve 1956-ban, amikor tanúvallomását jiddis nyelven megírta. Ettől számítható a holokauszt kifejezés használata. Faurisson szerint ma egyetlen történész sem hisz abban, hogy a zsidókat tömegesen, élve elégették volna. A forró vízre és az elektromos áramra való hivatkozás is eltűnt. Csak a gáz maradt meg. A gázkamrákkal való gyilkolást az amerikaiak terjesztették. A forró vizzel és gázzal történő ölést a lengyelek, az elektromos árammal való gyilkolást pedig a szovjetek.

Wiesel arról számol be, hogy Auschwitzban volt egy lángoló gödör a felnőtteknek és a csecsemőknek. Wiesel-t és társait a németek sorba állították, és először három-, majd kétlépésnyi  távolságban a gödrökhöz vezették. Ekkor hátraarcot parancsoltak, és visszaküldték őket a barakokba. Wiesel személyesen túlélte a szörnyűségeket valamilyen csoda folytán. Azt állítja, hogy Buchenwaldban naponta tízezer embert küldtek a halálba. De ő mindig az utolsó százban volt a kapu környékén.

1954-ben egy francia tudós, Germaine Tillion, elemezte a koncentrációstáborok világával foglalkozó tanúvallomásokat. Többek között megállapította, hogy azok a kiadók és szerkesztők, akik ezeket közre adták, elmulasztották a legelemibb kérdések feltételét is. Ha ezt megtették volna, akkor számos tanúvallomásról már ők megállapíthatták volna, hogy nem lehet azokat tényekkel alátámasztani. Elie Wiesel azt állítja, hogy szereti az emberiséget, de ez nem akadályozza meg abban, hogy gyűlöletre buzdítson. Úgy véli: minden zsidó lényében kell egy külön gyűlöleti-területnek lennie – gyűlölet azzal szemben, akit a német megszemélyesít, és azzal szemben, ami a németben van. Más módon megtagadná a halottakat. Még a Le Monde 1986-ban megjelent cikke is megemlíti, hogy vannak történészek, akik Wiesel nézeteit helytelenítik. Szemére hányják, hogy túl erősen akarja a zsidó szomorúságot betegséggé változtatni, vagy hogy a „holokauszt főpapja” akar lenni. Leon A. Jick, zsidó író írta: „Kétségtelen tény az, hogy nincs olyan üzlet, mint a Soá-üzlet.”

Faurisson a fordítókat is megrója, mert Wiesel Éjszaka című sikerkönyvének a német kiadásában (Die Nacht zu begraben, Ullstein, 1962) 14-szer fordították a krematórium szót helytelenül gázkamrának. Faurrisson felhívja a figyelmet arra is, hogy 1945. januárjában, amikor a Vörös hadsereg közeledett, a németek kiürítették Auschwitzot. Ekkor a tizenéves Eli Wiesel a birkenaui tábor kórházában feküdt, ahol fertőzött lábát operálták meg. Orvosa két hét nyugalmat javasolt, és jó élelmezést, de még mielőtt a lába meggyógyult volna, küszöbön állt az oroszok bevonulása. A németek nem tartották alkalmasnak a kórházi ápoltakat a hosszú utazásra a németországi táborokba. Ezért Elie Wiesel Birkenauban maradhatott volna, hogy ott várja be az oroszokat. Noha, apjának is engedélye volt arra, hogy vele maradjon, mint kórházi ápolt, apa és fia úgy határoztak, hogy a németekkel mennek. (Éjszaka, 93. old.)

 

Hogyan vall a tettes a holokausztról?

 

Adolf Eichmann SS-Obersturmbannführer (alezredes) a náci Németország Schutzstaffelnek, SS-nek (Védőosztagnak) elnevezett szervezetének volt a magasrangú munkatársa. Eichmann különleges szerepet töltött be az európai zsidóság többsége elpusztításának az előkészítésében, irányításában és lebonyolításában. 1961-ben Jeruzsálemben bíróság elé állították. A főtárgyalás befejeződése és az ítélethirdetése között eltelt hónapokat Eichmann arra használta, hogy emlékirat jellegű önvallomásban tekintsen vissza tevékenységére. Német nyelven kézírással készült művének a „Bálványok” címet adta. Ezt a kéziratot az Izraeli Állami Levéltárban titkos dokumentumként kezelték, de elérhetővé tették a londoni bíróság számára abban a perben, amelyet David Irving történész, mint felperes indított Deborah Lipstadt amerikai egyetemi tanár alperes ellen. Irving az ellen tiltakozott, hogy Lipstadt a holokauszt-tagadók ellen írt könyvében kétségbe vonta Irving szakmai tisztességét. A londoni bíróság Lipstadtot felmentette, vagyis neki adott igazat Irving-gel szemben.

Magyarországon a szekszárdi Trifer kiadó gondozásában, 2000-ben megjelent „Tárgyalástól ítéletig” című kötet 88. oldalán olvashatjuk, mit mondott 1941. őszén Reinhard Heydrich Adolf Eichmannak, amikor parancsra, szolgálatra jelentkezett nála:

„A Führer megparancsolta a zsidók fizikai megsemmisítését. Globocnik (Odilo Globocnik SS-altábornagyról van szó, D.J.)  megkapta az erre vonatkozó utasításokat, ehhez a művelethez a páncélelhárító árkokat kell felhasználni. Szeretném tudni, hogy mit csinál, és meddig jutott. Utazzon oda, és jelentse nekem, hogy mit látott és hallott!”

Eichmann idézett könyvének 88. oldalán a továbbiakban arról ír, hogy alaposan át kellett gondolnia, mit jelent a fizikai megsemmisítés kifejezés, hogy fel tudja fogni ennek a jelentőségét. Olyasmit kellett megemésztenie, amelyről eddig még nem hallott. Heydrich parancsa villámcsapásként érte annak ellenére, hogy nyugodtan beszélt hozzá, és nem volt érezhető hangjában az az idegesség, ami egyébként jellemző volt rá. Eichmann ezután Heinrich Müller SS altábornagyhoz ment, aki a Birodalmi Biztonsági Főhivatal, a titkos államrendőrség vezetője volt.

Közölte vele az éppen most kapott parancsot. Úgy tűnt, hogy ő már tudott róla, mivel figyelmét Eichmann menetparancsának az aláírására fordította. Lublinba érkezve találkozott Globocnik egyik segédtisztjével. Mintegy kétórás út után érkeztek meg az erdei tisztáshoz egy parasztházba. Christian Wirth SS-őrnagy fogadta, és egy fák által rejtett helyre vezette őket, ahol két kis parasztház állt. Wirth mondta el nekik, hogy a felülről érkezett parancsnak megfelelően, minden ablakot és ajtót hermetikusan lezárnak. Ennek végeztével aztán zsidókat terelnek az épületbe, majd egy orosz tengeralattjáró motorjának a kipufogógázával, amit bevezetnek a házakba, megölik őket. Ez volt minden, amit elmondhatott.

Beásott páncélos állásoknak nyomuk sem volt a közelben. Zsidókat vagy hullákat Eichmann ekkor nem látott. Hallani és beszélni valamiről teljesen más, mint tenni és látni ugyanazt. Berlinbe visszatérve megírta jelentését Müllernek és Heydrichnek, amit tudomásul vettek. Heinrich Müller SS-altábornagy egyike volt azoknak, akik minden eseményről a legtájékozottabbak voltak. Nemcsak a gestapók főnöke volt, hanem határőrizeti főfelügyelő is. Müller 1942. januárjában parancsot adott Eichmannak, hogy utazzon a Posen (Poznan) melletti Kulmba, és készítsen jelentést neki a zsidók ottani legyilkolásáról. Amikor megérkezett az akkor Warthegau-nak nevezett helységbe, az ottani államrendőrségi hivatal munkatársa kísérte el Kulmba. Idézzük most szó szerint Eichmannt, aki könyvének 92. oldalán ezt írja:

„Amit aztán ott láttam, az egyszerűen maga volt az iszonyat. És amit elképzeltem, hogy majd hasonlóan könnyen megúszom a dolgot, mint az elmúlt ősszel Lublinban, a borzalmas valóság láttán teljesen hibás feltevésnek bizonyult. Láttam, amint meztelen zsidó férfiak és nők beszállnak egy zárt mikrobuszba, amelynek nem voltak ablakai. Az ajtókat bezárták, és beindították a motort. A kipufogógáz azonban nem a szabadba áramlott, hanem az autó belsejébe. Egy fehérköpenyes orvos felhívta a figyelmemet a vezetőülésnél található lyukra, amelyen át be lehetett látni a kocsi belsejébe, és felszólított, hogy nézzem meg, mi zajlik odabent.

Erre már nem voltam képes. Nem találtam a szavakat, amelyek visszaadhatták volna mindazt, amit ezek a dolgok kiváltottak belőlem, mert olyan hihetetlennek tűnt az egész. Azt hiszem, abban a pillanatban már egyáltalán nem is voltam teljesen tudatomnál. Nem voltam képes arra sem, hogy végrehajtsam Müller parancsát, és lemérjem a gyilkolás időtartamát. Egészen megfeledkeztem róla, és fizikailag se lettem volna képes rá. Aztán elindult a busz. Engem egy erdei tisztás szerű helyre vittek, és amikor megérkeztem, már kanyarodott is be a busz. Egy kiásott gödörhöz hajtott, az ajtók felcsapódtak, és tömegével zuhantak ki a tetemek egyenesen a gödörbe. Egyik a másikra. Borzalom és pokol. Nem, ez maga volt a poklok pokla. Az imént még élve láttam őket, most meg egytől egyig halottak. Aztán egy civil ugrott a gödörbe, ellenőrizte szájakat, és egy fogóval kitörte az aranyfogakat.”

Eichmann Berlinbe érkezve leadta a jelentését Müllernek, és kérte, hogy ossza be más szolgálati területre, mert a jelenlegire idegállapota miatt nem alkalmas. Müller azt válaszolta neki, hogy a fronton tartózkodó katona nem választhatja meg, hol szeretne szívesebben harcolni. Ott kell a kötelességét teljesítenie, ahová rendelik. Eichmann könyve 99. oldalán olvasható, hogy azok az emberek, akiket a gyilkosságok helyszínein vagy azok előkészítésénél megfigyelhetett, a Führer kancelláriájának bekapcsolódásával álltak a titkos program rendelkezésére. A kancelláriáról Brack főszolgálatvezető is többek között fölajánlotta embereit Heinrich Himmlernek, az SS birodalmi vezetőjének. Brack feladata eredetileg a szellemi fogyatékosok meggyilkolása volt. Amikor ezzel végzett, Himmlernek adta át a rendelkezésére álló személyzetet. Így kerültek ezek a beosztottak Globocnik parancsnoksága alá.

Kulmban Greiner, aki Gauleiter (tartományi vezető és birodalmi helytartó) volt, irányította a foglyok megsemmisítését. Ezért Himmlerrel ált közvetlen kapcsolatban. Bothmann, a kulmi gázkamrás kivégzések irányítója, korábban szintén Brack eutanáziacsoportjában volt. Ő is a Führer kancelláriájából került oda éppen úgy, mint Wirth. A Birodalmi Biztonsági Főhivatal is részt vett közvetlenül a kipufogógázos kivégzésekben, amit az Eichmann perben bemutatott dokumentumok is egyértelműen alátámasztottak.

Elgondolkodtató Eichmannak az a további megjegyzése, hogy nem érti, miért küldte őt Müller makacsul egyik kivégzési helyszínről a másikra, holott már tudott Eichmann depressziós lelkiállapotáról. Eichmann kitartóan kérte az áthelyezését, de ezt rendre elutasították. Eichmann szerint Müllernek személyesen nem volt semmi köze a gázautókhoz. Erről a szolgálati ranglétrán egy Müller és közte lévő tiszt, Hartel, tájékoztatta. A kivégzési parancsokat sem Müller adta ezeknek az egységeknek, ezt a feladatot Heydrich látta el.

Tanúságos az is, amit Eichmann a Minszkben történtekről ír könyvének 101. oldalán. 1942. januárjában parancsot kapott, hogy számoljon be a fehérorosz nagyvárosban történtekről. Rendkívüli hidegben, az esti órákban érkezett Minszkbe. Csak megkésve ért a kivégzés színhelyére, amikor már az utolsó csoportot lőtték agyon. Idézzük szó szerint beszámolóját:

„Amikor behajtottam a kivégzés helyszínére, szünet nélkül ropogtak a fegyverek, a sortüzet több nagyszobányi méretű gödörbe adták le. Géppisztolyokkal lőttek. Megérkezésemkor egy zsidó asszonyt pillantottam meg a gödörben, karjában egy kisgyermekkel. Ki akartam rántani a gyermeket, de abban a pillanatban egy golyó zúzta szét a fejét. A sofőröm kis agyvelő darabkákat törölt le a kabátomról. Beszálltam a kocsiba. Berlinbe! Mondtam a sofőrömnek.”

A következő oldalon Eichmann megint vissza tér arra a fontos kérdésre, hogy ki rendelte mindezt el. Ezt írja:

„Az állam feje személyesen adta ezt parancsba. Saját főbíróim, az SS és a rendőrség igazságszolgáltatásának legfelsőbb főbírája parancsolták mindezt, és ők parancsoltak nekem is.” (102. old.)

Eichmann 1942. elején parancsot kapott Müller altábornagytól, hogy utazzon Auschwitzba, és tegyen jelentést az ottani parancsnokok eljárásairól, amelyeket a zsidó foglyokkal szemben hajtottak végre a lágerben. Rudolf Höss SS alezredes 1940 és 1944 között volt az auschwitzi tábor parancsnoka némi megszakítással. Höss 1942-ben mondta el Eichmannak, hogy ő ciánsavval öl. Kerek filcpapírokat itatták a mérgező anyaggal, majd bedobták ezeket a helyiségekbe, ahová zsidókat összeterelték. Ez a méreg azonnal ölt. A tetemeket egy vasrácson égette el a szabadban. Höss elvezette Eichmannt egy nem túl mély gödörhöz, amelyben éppen tömegével égették el a hullákat. Eichmann szerint e látvány szörnyűségét csak részegsége, (mert állandóan inni kényszerült), valamint a hatalmas lángok enyhítették. Valamilyen olaj tüzelőanyagot használtak az égetéshez. Eichmann azzal védekezett, hogy e szörnyű élmények hatására egyre inkább küzdött az áthelyezéséért egy másik munkakörbe.

Azt Eichmann hazugságnak nevezi, amit Höss 1945. után vallott, miszerint már 1941. júniusában - Himmler auschwitzi látogatását követően - járt volna már nála, és hogy ő, Eichmann tájékoztatta Hösst a gyilkolás módozatairól. Nem beszélhetett a kipufogógázzal végzett elgázosításról, hiszen ő is csak 1941. késő őszén tudta meg, amikor Globocniknál, a rendőrség akkori vezérőrnagyánál volt kiküldetésen. A deportálási tervekről sem beszélhetett, mert arról legkorábban csak 1942. márciusa körül lehetett szó, amikor a berlini külügyminisztérium engedte az első deportálásokat Franciaországból. Eichmann szerint Höss már 1941. szeptember 23-án elvégezte az első próbagázosításokat, ahogyan az a saját vallomásaiból is kiderül. Amikor Eichmann először ment Auschwitzba, már folyt az elgázosítás. Eichmannak éppen arról kellett jelentést tennie Müllernek, amit Höss művelt, és valójában ezért kapott parancsot arra, hogy utazzon Auschwitzba. Höss azonban azt állította, hogy ő csak 1942-ben kezdte meg a hullák vasrácson történő égetését. (Minderről részletesen olvashatunk az idézett könyv 116-tól 119-ig terjedő oldalain.)

Figyelemre méltó, amit Adolf Eichmann könyvének a 120. oldalán olvashatunk:

„Globocnik Treblinkában Himmler és Krüger parancsára (Friedrich Wilhelm Krüger SS vezérezredes, aki az SS és a Birodalmi rendőrség legmagasabb rangú vezetője volt a Lengyel Főkormányzóságban – D. J.) elgázosításokat hajtott végre. Ilyen és ehhez hasonló dokumentumok a háború utáni perek első idejében még nem mindig voltak hozzáférhetőek. Ezért lehetett rám (Eichmannra – D. J.) Nürnbergben nyugodtan mindenfélét mondani. Ma már ez nem lenne lehetséges. Ezt a két dokumentumot saját parancsnoki hivatalában találták meg. (…) Minden alapvető dolgot felsőbb körökben dolgoztak ki, sőt amennyiben az alsóbb rendű dolgokban nehézségek merültek fel, úgy ezeket a parancsnokok egymás között és személyesen megoldották.”

 

Vannak-e bizonyítékok a gázkamrák létezésére?

 

Vannak! A legismertebb holokauszt-tagadók egyik sokat hangoztatott érve úgy szól, hogy semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy emberek ölésére szolgáló gázkamrák léteztek volna. Legalább egyetlen egy megbízható bizonyítékot követelnek a maguk számára az emberek tömeges kivégzésére szolgáló ilyen gázkamrák létezéséről. Ezt az igényüket lényegében a francia Jean-Claude Pressac gyógyszervegyész elégítette ki, aki Robert Faurisson hatására ellátogatott Lengyelországba, hogy tudományos vizsgálatot végezzen az ottani koncentrációstáborokban. Könyvet készült írni tapasztalatairól, és ezért egy újabb látogatást tett Auschwitzba 1979. októberében. Ennek eredményeként alakult ki az az álláspontja, hogy léteztek gyilkolásra használt gázkamrák. Ezt követően elmélyült tanulmányokat folytatott, és még tizenötször Auschwitzba utazott, valamint átvizsgálta az egykori Szovjetunió korábban kutatástól elzárt, titkos dokumentumait.

 Pressacot elgondolkodtatta, hogy nem talált olyan tervrajzokat, amelyek kifejezetten az emberek tömeges megölésére szolgáló gázkamrákra vonatkoztak volna. Fokozatosan rájött azonban arra, hogy a gázkamrákat eredetileg nem erre a célra építették, hanem csak később alakították át őket. Amikor átvizsgálta az átalakításra vonatkozó dokumentációkat, akkor már rengeteg bizonyítékot talált arra, hogy az átépítések célja már egyértelműen az ölésre szolgáló gázkamrák létrehozása volt.

Pressac kutatásai során ismerkedett meg Faurisson megállapításaival, amelyeket a professzor 1976-ban tett látogatása után publikált egy cikksorozatban. Eszerint a hidro-cianid-sav használata a gázkamrákban nem volt lehetséges, éppen ezért a zsidók megsemmisítése olyan helyeken, mint Auschwitz, csupán legenda, egy történelemhamisítás eredménye. Ekkor Pressac úgy döntött, felkeresi Faurissont, aki nagy hatást tett rá hatalmas tudásával és tényismeretével. Kilenc hónapi együttműködés után Faurisson megismertette Pressacot a saját dokumentumaival. Több hónapi elmélyült tanulmányozás után a kapcsolat meglazult, mert Pressac rájött arra, hogy Faurisson érvelése tévedésen alapszik. A professzor és társai ugyanis mellőztek egy sor olyan bizonyítékot, amelyek pontosan azt támasztották alá, amit tagadni akartak.

Faurisson azzal érvelt, hogy a ciklon-B (ciánhidrogén-sav) teljesen alkalmatlan emberölésre. Bizonyítékként arra a dokumentumra hivatkozott, amely a háborús bűnösök perében készült, és amely összefoglalja a gyártó cég használati utasításait a ciklon-B, mint fertőtlenítő szer, biztonságos alkalmazására. A használati utasítás azt ajánlotta, hogy a helyiséget füstöléssel történő fertőtlenítés után 24 órán át kell szellőztetni. A holokauszt-tagadók szerint ezekbe a helyiségekbe tehát biztonságosan nem lehetett 24 órán belül belépni. A gyártó cég használati utasításai azonban normális, gyakran bútorozott lakásokra, ruhákat tartalmazó helyiségekre vonatkoztak. Ezzel szemben a gázkamrák betonból készült üres helyiségek voltak néhány hamis, nem működő zuhanyrózsával, amelyek nem voltak rákapcsolva a vízrendszerre. Volt viszont egy nagy erejű szellőztető berendezés, amelyet kifejezetten a gázkamrák részére terveztek. Ez a szellőztető rendszer már gyorsan és hatékonyan el tudta távolítani a lényegében üres helyiségekből a gázt. Ezen túlmenően a hullákat eltakarító foglyok, az SS-személyzet, és a különleges egységek tagjai valamennyien gázálarcot viseltek. Az is ellentmondásos, hogy a tagadók alkalmasnak tartják ezt a gázt a fertőtlenítésre, ugyanakkor túlságosan mérgezőnek az emberölésre.

Olyan helyiségekben is találtak cianidot, amelyeket a jelenlegi Auschwitz-i hivatalos személyek ölésre használt helyiségeknek tartanak, a tagadók viszont azt állítják, hogy azok hullaházak, illetve halottaskamrák voltak. Arra, hogy egy halottaskamrában mi célt szolgál a féregirtó szer, amikor a fertőtlenítést baktériumölő szerrel és nem féregirtó szerrel végzik, nem válaszolnak a tagadók, illetve amit feltételeznek az nem logikus.

A tagadók maguk állítják, hogy a ciklon-B-t csak a legszigorúbb feltételek mellett lehetett biztonságosan használni. Mégis azt akarják elhitetni, hogy egy hullaház tisztításához rendszeresen pontosan ezt a rendkívül erősen mérgező anyagot kellett használni, mikor erre a célra jóval enyhébb tisztítószer is megfelelt volna.

Pressacnak Auschwitzban - röviddel az után, hogy felvette a kapcsolatot Faurissonnal - megmutattak egy sor dokumentumot, amelyek sokkal több információt hordoztak, mint amire a tagadók hivatkoztak, s azt is látta, hogy számos dokumentumot nem hoztak nyílvánosságra. 1989-ben publikált könyve óta hosszabb időt töltött az egykori Szovjetunió levéltáraiban, és meggyőződött arról, hogy téves az az állítás, miszerint nincsenek kézzel fogható, egyértelmű dokumentumok a gázkamrák létezéséről. A Pressac által áttanulmányozott dokumentumok kétséget kizáróan bizonyították, hogy a gázkamrákat emberölésre használták. Az a vállalat, amely a vele megkötött szerződés alapján megtervezte és felépítette a kivégzőkamrákat, a „J. A. Topf und Söhne" nevű erfurti cég volt. Ez a cég 1940-ben állapodott meg a koncentrációs táborokat működtető hatósággal, a Birodalmi Biztonsági Központtal (Reichsicherheisthauptamt). A cég 1941-ben kezdte meg az SS Auschwitzban működő építészének, Karl Bischoff századosnak az irányításával a Krematórium II. felépítését öt speciális égetőművel az Auschwitz-Birkenau táboron belül.

Korábban már voltak krematórium-berendezések Dachauban, Gusenban és Auschwitz központi táborában. Különlegesen nagy volt a kapacitása az Auschwitz-Birkenauban működő berendezésnek, amely alkalmas volt naponta 4416 holttest elégetésére Bischoff százados építésvezető 1943 júniusában készült jelentése szerint. A gázkamrák szellőztető berendezését Auschwitzban a helyszínen szerelték össze, és ezzel biztosították a gázosítás, majd a rákövetkező szellőztetés felgyorsítását. A tömeges emberölés 1943. március 14-én kezdődött a II. számú krematóriumban. Az olyan feliratok, mint a ’Vetkőzőpince’, vagy gázbiztos ablakok és ajtók felszerelése, valamint az olyan jelzőberendezések, amelyek figyelmeztetnek a ciánsav jelenlétére, arról tanúskodnak, hogy a gyártást és szerelést végzők tudatában voltak annak, milyen célra szánt helyiségeket építenek.

Számos olyan jelentés van, amelyet az alvállalkozók és a polgári alkalmazottak készítettek az SS számára. Ezeken kódolva utalnak arra, hogy a készülő építmény hullaház vagy halottaskamra. Ugyanakkor mégis – akaratlanul is – elszólják magukat, ezért az elcsúszások mozaikjaiból állítható össze az a kép, amely meggyőzően bizonyítja, hogy itt tömeggyilkolásra használt gázkamrák felépítéséről és működtetéséről volt szó. Mint oly sokszor, itt is a részletekben van elrejtve az igazság.

A teljesség igénye nélkül ismertetünk néhány ilyen részletet Deborah Lipstadt „Denying the Holocaust” (A holokauszt tagadása) című 1994-ben, a Penguin Group kiadásában, New Yorkban megjelent könyvéből. Ennek a 226-tól a 229-ig oldali terjedő részében számos ilyen fontos részlet olvasható:

- A hármas számú krematóriumban felszerelt berendezésről készült leltár tartalmazza egy gázbiztos ajtó és tizennégy zuhanyrózsa felszerelését. E kettő felszerelési tárgy teljességgel összeegyeztethetetlen egymással. Egy gázbiztos ajtó csak egy gázkamrához használható. Miért kell egy helyiséget, amely zuhanyzóul szolgál, gázbiztos ajtóval felszerelni?

- Pressac, aki nem elégedett meg ezzel az egyszerű bizonyítékkal arra vonatkozóan, hogy ez nem zuhanyzó volt, kiszámolta, hogy mekkora területre esik egy zuhanyzó fej. Ehhez mintául vette a valódi zuhanyzó berendezéseket a fogadó épületben. Számításai alapján a hármas számú krematóriumban, amelynek a területe 210 négyzetméter volt, legalább 115 zuhanyzófejnek kellett volna lennie 14 helyett.

A leltár részét képező rajzokon a vízvezetékcsövek nincsenek hozzákapcsolva magukhoz a zuhanyzókhoz. Ha ezek igazi zuhanyzók lettek volna, nem pedig patyomkin-falvakhoz hasonlítható fantom-zuhanyzók, akkor azokat össze kellett volna kapcsolni a vízcsövekkel.

- Egyes gázkamrákba azok a fatartó részek, amelyekhez a zuhanyzófejek hozzá voltak rögzítve, még mindig láthatóak az épület maradványain. Egy működő zuhanyzófejet nem rögzítettek volna egy fa talapzathoz.

- Bischoff SS százados, az auschwitzi tábor építésvezetője levelet írt Berlinbe egy SS vezérőrnagynak a II. Krematórum munkálatainak az előrehaladásáról. Ebben a levélben ő Vergasungskeller (elgázosító pince) kifejezést használja. Arthur Butz professzor és Robert Faurisson kísérletet tett az elgázosítás kifejezés átértelmezésére. Butz magyarázata szerint itt gázelőállítását kell érteni. Faurisson magyarázata szerint lényegében gázkeverék előállításáról volt szó, mert ily módon készítették elő a tüzelőanyagként szolgáló gázkeveréket a krematórium kemencéje számára. Az alapvető probléma ezzel a magyarázattal nem csak az, hogy igen sok dokumentum utal az elgázosításra, hanem a döntő cáfolat az, hogy a krematóriumnak a kemencéi széntüzelésűek voltak, és ehhez nem volt szükség gázkeverék előállítására.

- Pressac talált olyan munkaidő-kimutatást, amelyet egy polgári alkalmazott írt, és a IV. Krematórium nyugati részén a helyiséget gázkamrának nevezi. Faurisson, hogy bebizonyítsa, itt valami másról van szó, mint amit a gázkamra kifejezés alatt érteni kell, azt a magyarázatot adta, hogy ezek a helyiségek ’fertőtlenítésre szolgáló gázkamrák’ voltak. Nem adott felvilágosítást arra vonatkozóan, hogy miként jutott erre az eredményre, különösen az után, hogy a Vergasungskeller-eket (elgázosító pincéket) ’gázfejlesztőknek’ minősítette.

- A Waffen-SS és a rendőrség központi építésvezetősége 1943. február 13-án a IV. és az V. Krematórium tizenkét gázbiztos ajtajára egy utasítást függesztett ki. Az Auschwitz Múzeumban őrzött akták szerint az időrendet tartalmazó utasítás szerinti munkákat 1943. február 25-ig fejezték be. A civil vállalkozók által február 28-án benyújtott napi munkaidő-kimutatás szerint a gázbiztos ablakokat beépítették, és üzembe állították. Ugyanezen vállalat által 1943. március 2-án benyújtott munkaidő-kimutatás szerint a cég által végzett munka a IV. Krematóriumon a következőket tartalmazta: ’Beton padlózat a gázkamrában’. A munkavégzésre vonatkozó információ, valamint ez a két munkaidő-kimutatás, ha együttesen elemezzük őket, arra utalnak, hogy 1943. március 2-án egy német szakvállalat polgári alkalmazottai hivatalosan is a IV. Krematóriumban ’gázkamraként’ jelöltek meg egy helyiséget. Ez teljesen érthető volt számukra, hiszen két nappal korábban ők helyezték üzembe ugyanennek a helyiségnek a ’gázbiztos ablakait’.

- Egy SS-hadnagy 1943. február 23-án táviratot küldött a gázkamrák építésében résztvevő egyik vállalatnak, és azt kérte, hogy haladéktalanul küldjenek ’tíz gázdetektort’. Ezeket a detektorokat arra használják, hogy ellenőrizzék velük a szellőztetőrendszer hatékonyságát a gázkamrában.

- Abban a könyvben, amelyben feljegyezték a birkenaui II. Krematórium építésével és működtetésével kapcsolatos épületgépészeti munkálatokat, van egy 1943. március 5-i dátumot viselő utasítás, amely előírja, hogy szereljenek fel egy ’fogantyút a gázbiztos ajtóra’.

- A II. Krematóriumon dolgozó egyik civil alkalmazott 1943. március 6-án kelt levelében utal a szellőztetőrendszer átalakítására a „II. Auskleidekeller”-ben (vetkőző pincében). Egy normális halottaskamra számára szükségtelen egy ilyen berendezés. 1943. márciusában legalább négy további hivatkozás volt az ’Auskleidekeller’-re. Sokatmondó, hogy polgári alkalmazottak, akiket a holokauszt-tagadók szerint 1943. januárjában hoztak Birkenauba, hogy elkészítsék a ’földalatti halottaskamrákat’, ismételten nem halottaskamrákat, hanem a ’vetkőző pincék’ szellőztetését említik.

- Ugyanebben a levélben megkérdezi az alkalmazott, hogy van-e lehetőség annak a helyiségnek előmelegítésére, amelyet majd gázkamrának fognak használni. Egy halottaskamrát azonban nem szabad előmelegíteni. Azt hűvösen kell tartani. Ha azonban az adott helyiséget gázkamraként működtetik, akkor a melegebb hőmérséklet felgyorsítja a ciklon-B golyócskák elpárolgását, szétterjedését.

- Egy 1943. március 31-i levél, amelyet Bischoff SS-őrnagy írt alá, hivatkozást tartalmaz egy 1943. március 6-i utasításra, amely a II. Krematórium számára készülő gázbiztos ajtóra vonatkozik. Ezt az ajtót gumizott szigetelő szalaggal és az ellenőrzést szolgáló kémlelőnyílással kellett felszerelni. Miért kell felszerelni kémlelőnyílást egy halottaskamrára vagy egy fertőtlenítő helyiségre? A III. Krematórium esetében is kiadtak utasításokat gázbiztos ajtók és vasrácsok, valamint beépített gázbiztos ajtók felszerelésére. A holokauszt-tagadók görcsösen ragaszkodnak a ’halottaskamra’ elméletükhöz azt állítva, hogy ezen halottaskamrák számára szükségesek voltak a gázbiztos ajtók, hogy megakdályozzák a bűz és a fertőző csírák kiáramlását. Azt is állítják, hogy ezeket a halottaskamrákat ciklon-B-vel fertőtlenítették. Ez az állításuk azonban ellentmond annak a tudományos ismeretnek, hogy a ciklon-B a féregirtó és nem fertőtlenítő szer. Ezek után még az is magyarázatra szorul, hogy egy halottaskamrában miért van szükség tizennégy fantom-zuhanyzófej felszerelésére, amelyek közül egyik se volt hozzákapcsolva a vízvezetékrendszerhez.

- A II. Krematórium leltára, amely akkor készült, amikor a civil vállalat befejezte az átalakítási munkákat, tartalmaz hivatkozásokat arra, hogy a II. Krematóriumot felszerelték egy gázajtóval és egy gázbiztos ajtóval.

- A III. Krematóriumra vonatkozó egyik 1943. március 31-én kelt levélben szó van egy gázajtóról. A holokauszt-tagadók azonnal rávágták, hogy ez sokféle dolgot jelenthet, de a Krematórium leltárához csatolt mellékletek rövid úton megcáfolják ezt az érvelést. A lista tartalmazza, hogy a Krematóriumnak van egy gázbiztos ajtaja. Azon még lehet vitatkozni, hogy mit jelent a ’gázajtó’, de azon már aligha lehet, hogy mit jelent egy ’gázbiztos ajtó’.

A holokauszt-tagadók arra is hivatkoznak, hogy Birkenaut a fertőző betegek elkülönítésére, és kórházi táborként is működtették, és nem haláltábor volt. Arra hivatkoznak, hogy a tábor számára 1943. áprilisában készült tervrajzok olyan barakok számára készültek, amelyeket beteg foglyok használnak, és vannak tervrajzok foglyok számára létesítendő kórházra, valamint egy elkülönítő részlegre. A tagadók azt kérdezik, hogy miért építettek volna a nácik egy gyógyító tábort néhány száz méterre a gázkamráktól, ahol tömegesen semmisítettek meg embereket. Ebből ők azt a következtetést vonják el, hogy Birkenaut nem a megsemmisítés céljára hozták létre.

Létezik azonban egy másik hivatalos tervrajz, amely Birkenau egészének átfogó tervét tartalmazza, és amelyet csaknem egy évvel később készítettek. Ez egyértelműen bizonyítja, hogy Birkenau nem kórházi létesítmény volt. A tervek első részét 1943. áprilisában fejezték be, és 16600 fogoly elszállásolását veszi számításba. Az egy évvel később elkészült tervrajz szerint már 60000 fogolyról volt szó, akiket viszont az eredetileg tervezett barakok felében kellett elszállásolni. A létező barakok négyszer annyi ember szálláshelyéül szolgáltak, mint ahogyan azt a korábbiakban tervezték. Ez a zsúfoltság ellentmond annak, hogy itt gyógyító intézményről lett volna szó.

A felsorolt részletek mozaikként összerakva már olyan képet tárnak elénk, ahol kibontakozik az a bizonyíték, amit a holokauszt-tagadók követelnek. A valóság azonban az, hogy ezen felül még további cáfolhatatlan bizonyítékok is vannak a deportálásokra, a gyilkosságokra, s a ciklon-B szállítására.

Deborah Lipstadt hivatkozott könyve - számos más megbízható forrásból származó dokumentummal - cáfolhatatlanul bizonyítja, hogy a holokausztnak nevezett tömeges bűncselekményekre sor került. Továbbra is vannak azonban olyan tények és körülmények, amelyeket a tudósoknak - lehetőleg objektív módszerekkel - kutatniuk kellene a valóság pontosabb feltárása érdekében. E pontosító kutatásokat nem szabadna betiltani, és mindjárt holokauszt-tagadásnak minősíteni. A teljes igazságot csak hosszú és fáradságos úton lehet megközelíteni, és teljes egészében talán soha nem is lehet feltárni. Deborah Lipstadt adataiból például automatikusan nem következik a hatmillió zsidó áldozatra vonatkozó cáfolhatatlan tény.

 

                                                 Előkerül 29 tervrajz

 

A német Axel Springer Verlag, amely a Bild című lap kiadója, 2008-ban hozzá jutott 29 darab az auschwitzi létesítmények számára készült tervrajzhoz, amelyeket egy német férfi ajánlott fel neki. Azt állította, hogy a tervrajzokat egy olyan lakásnak a takarításakor találta meg, amely Berlinnek az egykori NDK-hoz tartozó keleti  részében van. A Springer Kiadó, valamint a Német Szövetségi Köztársaság állami levéltára szakértőkkel megvizsgáltatta a tervrajzokat, akik azokat hiteleseknek minősítették. A tervrajzokon számozás található, amelyek arra utalnak, hogy abból az állami archívumból származnak, ahol a Stasi őrizhette a Harmadik Birodalomra vonatkozó dokumentumokat. A hitelessé nyilvánítás után ezeket a rajzokat több héten át kiállították a Bild berlini központi szerkesztőségének a halljában.

A Bild szerkesztője, Kai Diekmann, 2009. augusztusában a Kiadó nevében közölte: a tervrajzokat átadják az izraeli kormánynak, mert így biztosítható, hogy minden érdeklődő rendelkezésére álljanak. Az említett eredeti tervrajzokhoz hasonlóakat a szovjet hadsereg is talált a második világháború végén, de azokat Moszkvában őrzik. A Bild kiadója által Izraelnek ajándékozott tervrajzok elsőként kerülnek a Yad Vashem Emlékmúzeumhoz megőrzésre. A tervrajzok 1941. őszén készültek, és köztük vannak az auschwitzi tábor egészére vonatkozó eredeti tervek, valamint az Auschwitz-Birkenau-i tábor kibővítésére vonatkozó tervek. Ez utóbbiban hajtották végre a legtöbb emberölést. Az egyik műszaki rajz, amely az 1941. október 11-i dátumot viseli, olyan létesítményt ábrázol, amelyet a Waffen SS felügyelete alatt álló hadifoglyoknak szántak.

A barakkokat ábrázoló tervrajzon csak az azt készítő fogoly azonosító száma van feltüntetve. Ralf Georg Reuth, német történész is megvizsgálta a dokumentumokat, és megerősítette: gyakran előfordult, hogy olyan foglyokkal készítették el a tervrajzokat a gázkamrákra vonatkozóan, akiket később megöltek. Ugyancsak Reuth hangsúlyozta, hogy eredeti tervrajzok eddig német hatóságok, illetve intézmények birtokában nem voltak, ezért bír különös jelentősséggel a 29 eredeti tervrajznak a megtalálása. A szóban forgó dokumentumokat a Bild a Kristallnacht (kristályéjszaka) 70. évfordulóján publikálta. A tervek 1:100 arányban készültek, és a holokauszt fő irányítója, Heinrich Himmler írta alá zöld tintával. Az egyiken látható a hírhedté vált bejárati kapu, valamint az öltöző szoba, a tetvetlenítő létesítmény, a gázkamra és a halottas pince, valamint a krematórium műszaki rajza.

A berlini Nemzeti Archívum birodalmi részlegének a vezetője, Hans-Dieter Kreikamp 2008. novemberében elmondta: a tervrajzok előkerülésének a részletei ködösek, és valószínűnek látszik, hogy egy lakás rendbetételekor kerültek elő. Ezek a tervek, amelyek közül a legkorábbi 1941. őszén készült, bizonyítják, hogy már jóval az 1942-ben tartott Wannsee-i konferencia előtt folyamatban volt a szervezett népirtás tervszerű elkészítése. Kreikamp még ehhez hozzátette, hogy sokan úgy vélik: ez a kezdet, de valójában ez csak egy hivatalos tervegyeztetés volt.

A Haaretz című izraeli lap 2008. október 11-én részletesen ismertette Robert Jan van Pelt, holland professzor véleményét, aki a Bildben közreadott dokumentumokkal kapcsolatban megjegyezte, hogy ezeket a kutatók már évek óta ismerik, s nem az Auschwitz- Birkenau-i megsemmisítő-tábor létesítésére vonatkoztak, hanem sokkal inkább egy kényszermunkatábor létesítésére. A Haaretz Robert Jan van Pelt-et nemzetközileg elismert szakértőnek nevezi az auschwitzi tábor tervezését és építését illetően. Van Pelt aki építészettörténész, azt is elmondta, hogy hasonló tervrajzok találhatók a lengyel Nemzeti Múzeum auschwitzi kirendeltségén, és a moszkvai állami levéltárban. Van Pelt azt is megemlítette, hogy az eredeti tervrajzok megsemmisültek, amikor a szövetségesek lebombázták 1944-ben az SS berlini központját.

Van Pelt azt is kétségbe vonta, hogy egy olyan magas rangú személy, mint Heinrich Himmler, SS főnök, írta volna alá ezeket a terveket. Egyetlen egy olyan tervrajz sem tartalmazott ilyen aláírást, amilyeneket eddig látott. Van Pelt azt is elmondta, hogy a gázkamrának nevezett egyik helyiség a tervrajzon a ruha fertőtlenítésére szolgáló helyiséget jelölte, mivel a fertőtlenítést gázzal végezték. Van Pelt azt is elmondta, hogy a tervrajz nem egy 1942-ben épült megsemmisítő-tábort ábrázol, hanem egy korábbi tervezésű koncentrációs tábort, amelyben 130 ezer kényszermunkást akartak elszállásolni. A Haaretz-ban ezt is olvashatjuk, hogy van Pelt elképzelhetőnek tartja: a tervrajzok hamisítások, mivel nagyon kifizetődő a náci korszakból származó dokumentumokkal és emléktárgyakkal kereskedni.

E sorok írója számára nem kétséges, hogy volt holokauszt, annak minden szörnyűségével együtt. A további kutatómunka feladata feltárni, miként lehetett a gázkamrák nagyszámú áldozatát és az ismétlődő tömeggyilkosságok egyéb nyomait viszonylag gyorsan és szinte észrevétlenül eltűntetni. Ennek a feltárása véget vethetne a holokauszt-tagadás legkirívóbb formáinak.

 

Mennyi áldozata volt a Holokausztnak?

 

Deborah Lipstadt már eddig is idézett könyvében elemzi azt a kérdést, hogy ténylegesen mennyi áldozata lehetett a holokausztnak. Austin Joseph App németszármazású amerikai professzorral vitatkozva kitér arra: igaz-e, hogy Izrael nem hajlandó megnyitni a történészek előtt kutatás céljára az állami irattárakban őrzött dokumentumokat? App arra következtet, hogy Izrael azért nem teszi kutathatóvá őket, mert pontosan a holokauszttal kapcsolatban van titkolni valója. App kísérletet tett állításának az alátámasztására, és arra hivatkozott, hogy az izraeli intézmények nem voltak képesek eddig dokumentumokkal alátámasztani az áldozatok számát. App professzor idézte a holokauszt áldozatok emlékének ápolásával foglalkozó izraeli Yad Vashem Intézetnek az egyik nyilatkozatát. Eszerint a Yad Vashem-nek is csak két és fél millió tanúvallomást sikerült összegyűjtenie. Ha a Yad Vashem-nek sem sikerült dokumentálnia még négymillió áldozatot sem, az azért történt, állítja App professzor, mert nem volt ennyi áldozat. Még a két és fél milliós szám, amelyet mégiscsak dokumentáltak, sincs kellően alátámasztva. A Jerusalem Post című izraeli lap 1986. augusztus 17-i számában a Yad Vashem archívum igazgatója arról nyilatkozott, hogy a holokauszt túlélőktől származó tanúvallomásoknak több mint a fele ’megbízhatatlan’.

A Yad Vashem tisztségviselői azonban azt is elmondták, hogy ezeket a tanúvallomásokat soha sem használták a náci háborús bűnökkel kapcsolatos perekben bizonyítékként, mert számos túlélő szabadjára engedte a képzelőerejét csupán azért, hogy ő is a történelem részese lehessen. (Denying the Holocaust, 101. old.) Lipstadt azonban felteszi a kérdést, hogy ha a Yad Vashem is fenn akarná tartani a holokauszt mítoszt, akkor miért ismeri el, hogy bizonyos számú tanúvallomás megbízhatatlan, és miért nem helyettesíti azokat megbízhatóakkal, hiszen ha a munkatársai eddig is ’hamisítottak’, akkor miért nem hamisítanak tovább?

Michael Wolffsohn müncheni történész, aki a Bundeswehr Tiszti Akadémiájának a professzora, 1993-ban megjelent „Verwirrtes Deutschland?” (Megzavarodott Németország?) című tanulmánykötetében kitér arra, hogy mennyi zsidó pusztult el Auschwitzban. A történelemtudomány képviselői Lengyelországban, Németországban és Izraelben hosszú évek kutatómunkájának az eredményeként arra az eredményre jutottak, hogy nem felel meg a tényeknek, miszerint négymillió embert öltek volna meg Auschwitzban. Ezért úgy döntöttek az illetékes hatóságok, hogy a négymillió áldozatról szóló emléktáblát lecserélik egy olyan táblával, amely egymillió áldozatról tesz említést. Amikor ez ellen a németországi zsidó szövetségek akkori elnöke, Heinz Galinski tiltakozott, a zsidó származású Wolffsohn, aki 1947-ben Tel Avivban született, azt válaszolta Galinskinak, hogy „egy téves állítás nem lesz attól igaz, hogy azt egy zsidó képviseli – és fordítva is. A ’mi’, a ’hogyan’ és nem a ’ki’ dönti el egy állítás igazságtartalmát. Amit azonban Wolffsohn sem fejtett ki hivatkozott könyvében az a következő: ha az áldozatok száma hatmillió volt, amikor az elfogadott álláspont szerint négymillió embert öltek meg Auschwitzban, miként maradhatott meg a hatmilliós végszám akkor is, ha az auschwitzi áldozatok száma a feltárt tények nyomán 1100000-re csökkent. Lehet, hogy így is bizonyítani lehet a hatmilliós végszámot, de akkor azt le kell vezetni.

 

Misztikus szám-e a 600 ezer és a 6 millió?

 

Vannak olyan források is, amelyek arra hivatkoznak, hogy a hatszázezres, illetve a hatmilliós szám kitüntetett szerepet játszik, és misztikus funkciót tölt be nemcsak a Kabbalában, de más fontos zsidó vallási iratokban is. Barbara Novak, aki a New York-i Barnard College tanára volt négy évtizeden át, és számos akadémiai kitüntetés birtokosa, „Alice’s Neck” című könyvében foglalkozik a hatszázezres mágikus számmal. Ha az ősi elsődleges embert a 600000-es szám jelöli, akkor ezt tízzel megszorozva a kabbala mágikus 6000000-s számává válik. A már hivatkozott Alice’s Neck (Aliz nyaka) könyvének a 263. oldalán olvashatjuk, hogy a Sínai hegyen valamennyi léleknek az együttes száma hatszázezer volt, és valamennyi szám a Tórát jelentette. A regény főhősnője, Alice, itt az Újszövetség Jelenések könyvében felmerült problémára céloz, a hetes számra, amely az ő fejében az Ó-és az Újtestamentum közti viszonyra utal. A Tórában és az Újtestamentumban valamennyi hetes szám előretekint a Jelenések könyvének a hetes számára, amit ő a nukleáris holokausztra való utalásnak vél.

A zsidóknak, illetve levanteieknek az agyában lévő kabbalista szimbolizmust nagyon komolyan kell venni, vagy soha nem leszünk képesek felfogni a keresztény kultúrára vonatkozó álláspontjukat. Erre jó példa az a cikk, amelyet Martin H. Glynn, New York állam korábbi kormányzója írt az American Hebrew című lapban 1919-ben, és amit már részletesen ismertettünk. Itt is hatmillió férfi és nő haláláról volt szó, akik az élethez szükséges feltételek hiányában elpusztulnak. A teológus, dr. Grodon Ginn „Strong Delusion” című munkájában ezt írja a 26. oldalon:

„Az is valószínűnek látszik, hogy a zsidó szakértők a hatszázezres számot vették igénybe, majd pedig megszorozták tízzel azért, hogy elérjenek a hatmilliós számhoz. Tacitus, római történész mondta, hogy hatszázezer volt azoknak a zsidóknak a száma, akik elpusztultak, amikor a rómaiak időszámításunk után 70-ben lerombolták Jeruzsálemet.”

Dr. Ginn azt is megerősíti, hogy a kabbalista gyakorlatban rendszeresen használják a számok tízzel való megszorzását, mert a ’Mennyei Ember’ (Heavenly Man) száma a ’Tíz Szefirot’. A hatos szám és többszörösei misztikus jelentésének a megértéséhez ki kell térnünk a gnoszticizmus vagy teozófia héber, illetve zsidó rendszerének rövid ismertetésére. A gnózis görög szó megismerést jelent, az ősi hagyományból átöröklött tanok összességét. Ezt a keleti és hellenisztikus elemekből összetevődő vallásfilozófiát a Jó és a Rossz dualizmusa jellemzi. Ezeknek a magasabb isteni titkoknak a megismeréséből azonban az egyszerű hívő ki van zárva.

A héber irodalomban, Mózes öt könyve kivételével, ezzel a szóval jelölték a vallási irodalom teljességét. Csak a középkorban kapta ez a misztikus rendszer a kabbalizmus elnevezést. A kabbala Isten természetével foglalkozik, és arra keres magyarázatot, hogy ez a nem anyagi természetű végtelen lény, hogyan képes kapcsolatba lépni a véges anyagi világgal, és a korlátozott lehetőségű emberrel. A gnoszticizmus, vagyis a kabbala a Szefirot elméletével igyekszik erre a kérdésre választ adni. A Szefirot fogalma folyamatosan gazdagodott. Isten belső lényegét emanáció, azaz kisugárzás formájában teszi az ember számára felfoghatóvá. Ezek a kisugárzások azonban nem Isten valódi lényegét alkotják. A Szefirákat - modern ismereteink alapján - felfoghatjuk rádióhullámokként is, amelyek az örökkévaló Isten lényegét, az ő hangját közvetítik az ember számára, de az isteni jelek fogadásához megfelelő vevőkészülékre van szükség.

A Talmud ezt a Sekhina (jelenlét) fogalmával jelöli. Ez Istennek az ember számára való megjelenése. A Sekhina csak a Tíz Szefira egyikével áll kapcsolatban, azzal amelyik az ember és a megismerhetetlen En-Sof (Ein Szóf, Isten) viszonyát fejezi ki. A Szefirák nem különülnek el sem Istentől, sem egymástól, sem világunktól, ezért a kisugárzás, a kiáradás a folyamatosságot kívánja érzékeltetni. Isten tíz minősége a Kabbala szerint sokkal inkább szellemi, mint létező képződmény. A tíz szellemi képződmény közül három felső Szefira intellektuális jellegű, elnevezésük: a Korona, a Bölcsesség és a Megértés. Ez a három áll legközelebb a tiszta forráshoz, az En-Sof-hoz, amit Istenként foghatunk fel. Az első Szefirot lényegéhez tartozik, hogy megnyilvánulhasson, és valamint további kilenc szellemi létezőt vagy más néven Szefirotot foglalt magában, amelyek aztán egymásból bontakoznak ki. Az elsőből a második, a másodikból a harmadik, és így tovább.

A már megnevezett háromból negyedikként a Szeretet, ötödikként az Igazságosság, hatodikként a Szépség, hetedikként a Határozottság, nyolcadikként a Kiválóság, kilencedikként az Alaposság és tizedikként a Királyság. A Szefirot-párokból újabbak áradtak ki. A Bölcsesség és a Megértés megelőzte a Szeretetet vagy Igazságosságot, és a Szeretetből és az Igazságosságból következett a Szépség.

A Szefirot ugyanakkor az Elsődleges vagy Mennyei Embert is szimbolizálta, amelynek a földi ember csak az árnyéka. A Mennyei vagy Első Embert azok az intellektuális, morális és fizikai tulajdonságok jellemezték, amelyek elnevezése Korona, Bölcsesség és Megértés. A második tulajdonsághármas a Szeretet, Igazságosság és Szépség, a harmadik tulajdonság-együttes pedig a Határozottság, Kiválóság és Alaposság. Valamennyit magába foglalta a Királyság, a kilencedik Szefirot. Ezek a triádok egyben jelképezték az ember testi felépítését is. Az első a fej, a második a karok, a harmadik a lábak. Noha ezek a Szefirotok Isten kisugárzásai, ezért meg is maradtak részben isteni lényegűnek, csupán az Egyetlen Lény más vonatkozásait képviselték.

A kabbalista kozmológia négy különböző világ létezését felételezi. Valamennyi szefirotikus rendszert alkot. A kiáradások világából, vagyis a mennyei emberen keresztül érkezik a közvetlen kisugárzás Istentől. A kiáradás révén került sor a teremtésre, egy olyan természetű világ létrejöttére, amely kevésbé spirituális, mint a Mennyei Ember. A világmindenség azonban nem volt teljes az ember megteremtése nélkül. A Mennyei Ádám, vagyis a Mennyei Első Ember, aki egyben a Tizedik Szefirot, teremtette meg a Földi Ádámot, amelynek minden testrésze megfelel a látható univerzum egy-egy részének. Az emberi forma aszerint a négy betű szerint jött létre, amely a zsidó tetragramatont (négy mássalhangzót jelölő betűből álló szót) alkotja: YHWH.

A zsidó misztika meghatározó részét képezi a gematria, vagyis az az eljárás, amely a héber ábécé egyes betűihez hozzárendel egy-egy számot. Ennek megfelelően a betűk, a szavak és a kifejezések számokban, számsorokban is kifejezhetőek, és ily módon betekintést engednek rejtett értelmükbe. Ezt úgy magyarázzák, hogy Isten a szavaival teremtette a világot, ezért minden egyes betű különböző alkotóerőt fejez ki. Bizonyos betűk és hozzájuk tartozó számok a júdaizmusban nagyobb misztikus erővel rendelkeznek, mert gyakrabban fordulnak elő a Tórában. Az egyik ilyen kiemelkedően nagyra tartott héber betű a ’vav’, amelynek a számbeli értéke 6.

Ez utal arra, hogy Isten hat nap alatt teremtette a világot, valamint a Dávid csillag is hatos szerkezetű: hat szárnya van. Mózes kőtáblái is, amelyeket a Sínai félszigeten kapott Istentől, hat tenyér szélesek voltak, kocka alakúak, és a kockának természetesen hat oldala van. Az interneten a chabad.org nevű honlapon olvashatjuk, hogy a ’vav’ betű a fény betűje: a hatos szám egyben jelenti a befejezést, beteljesülést, mert az befejezett, ami mind a hat oldaláról – észak, dél, kelet, nyugat, alul és fölül – körülhatárolt. Amikor a zsidó nép kivonult Egyiptomból, Isten a dicsőség hat seregével vette őket körül. (…) a hatos szám azt is jelenti, hogy hatszázezer húsz és hatvan év körüli zsidó férfi hagyta el Egyiptomot. Ez a szám egyben a Tórát is reprezentálja. (…) A Tórában hatszázezer betű van, és ha egy betű hiányzik vagy hibás, Isten már tiltja használatát, és a teljes Tóratekercs már nem tekinthető kósernek, vagyis alkalmatlan az olvasásra. Ha egy zsidó letér az útról vagy hiányzik, vagy méltatlan magatartást tanúsít, akkor az egész zsidó nép is hasonló módon hiányzik, és foltot ejt önmagán. (…)

További példákat is találhatunk arra, hogy a hatos szám fontos szerepet játszott Egyiptomban. A fáraó számos intézkedést hozott, hogy akadályozza a zsidó nép szaporodását. Mégis a zsidók hihetetlen mértékben szaporodtak. A Tóra tudatja velünk, hogy a zsidó asszonyok egyszerre hat gyermeket szültek. (…) Ily módon a ’vav’, a hatos szám, azt az üzenetet hordozza, hogy monumentális hatást gyakorolhatunk a világra, ha kapcsolatban állunk a Mindenhatóval, és lehozzuk a földre a Tórát gondolatainkban, szavainkban és cselekedeteinkben.

Ginsburgh rabbi azt is feltárja, hogy a hat háromszögében az igazság is benne foglaltatik. Éppen ezért a hatos számot jelző ’vav’, héber betű az igazság betűje is. A hatos szám az az erő, amely egybekapcsolja Izrael lelkeit. A hatos háromszöge utal a Dávid csillag hat ágára, amely háromszögekből áll. Ez arra is emlékeztet minket, hogy egy háromszögnek három oldala és három csúcsa van.

A júdaizmus azt tanítja, hogy Isten hatszázezer zsidó lelket teremtett, és ez megfelel az írott Tóra hatszázezer betűjének. Ebből egyes rabbik levonták a következtetést, hogy az izraeliták nem távoztak addig Egyiptomból, amíg nem voltak hatszázezren azért, hogy minden egyes Izraelit támogasson a Tórának egy-egy betűje. Izrael neve utal arra a tényre, hogy a Tóra betűinek száma megfelel a zsidó lelkek számának.

Ugyancsak a hivatkozott Internetes honlapon olvasható, hogy a Zohár tanításai szerint Isten, a Tóra és Izrael egy és ugyanaz. Valójában Isten magára öltötte a Tóra gondolatait és szavait, és a zsidó lelkek az isteni lényeg részeit alkotják. Ily módon a Tóra, Izrael és Isten szétválaszthatatlanul – bensőségesen – egybekapcsolódik. Isten a Sínai sivatagban megparancsolta Mózesnek, hogy számolja meg népét. Isten adta a Tórát a zsidó népnek, és a zsidó nép lelkei alkotják a Tóra lényegét. Ezért hatszázezer zsidó lélek van, és hatszázezer zsidó betű a Tóratekercsben. Valójában Yisrael, vagyis Izrael ’Yesh Shsishim ribo atyot latorah’ héber szövegnek a betűszava, és az a jelentése, hogy hatszázezer betű van a Tórában. Következésképp a zsidók alkotják a Tórát, minthogy minden zsidónak különböző betűje van a Tórában. Amikor Mózes összeszámlálta a zsidókat, a Tórát tanulmányozta. Még számos példára lehetne hivatkozni, a ’vav’ betű és a hatos szám vallásos jelentésére, arra a hatalomra, amely egybekapcsolja Izrael lelkeit.

A hatos szám nagyon különleges módon kötődik a ’kiddush hashem’-hez, a mártíromsághoz, és az ’olah’-hoz, a Holokauszthoz. A zsidó vallás tanítása szerint a zsidó lelkek maguk is az „Istenség részei”. Így fokozatosan érthetővé válik, hogy a zsidó vallásban a mártíromság koncepciója és Isten nevének a szentsége lényegében a hatszázezer léleknek, a zsidó nép egészének a kollektív megszentelődését jelenti. Az ’olah’, vagyis a Holokauszt egy vallásos szent szöveg, amelynek az ismétlése azt a célt is szolgálja, hogy a természetfölötti végtelen fényt lehozzuk, és a földre irányíthassuk.

A megszentelt hatszázezres szám nem okoz problémát, mert a rabbinikus álláspont szerint ez a szám csak a zsidó lelkek kiinduló, elsődleges számát jelzi, és a ma élő lényegesen nagyobb létszámú zsidó közösség tagjai valamennyien ebből a hatszázezerből származnak.

A hatos szám tehát kiemelkedő szerepet játszik a zsidó vallásban, mert ez kapcsolja össze Izrael tagjait, a hatszázezer zsidó lelket, a mártíromságot és az isteni megszentelődést, amely lehozza a földre a Természetfeletti Végtelen Fényt. Mindez lehetővé teszi a Holokauszt eszmerendszerének mélyebb megértését is.

 

Milyen adatokra jutottak a kutatók?

 

A történelmi valóság nem szűkíthető le a számok egydimenziós világára. Ezért a Holokauszt sem fejezhető ki számokban. Mégis segítséget nyújthat az eligazodásban a számok pontosítása és elemzése. A magyar olvasót elsősorban a magyar zsidóságra vonatkozó adatok érintik leginkább. A Zsidó Világkongresszus a magyarországi zsidó áldozatok számát 565000-re teszi. A Varga László által kiszámított adatok (A magyarországi zsidóság megsemmisítése 1944-45, 389-420. old.) a veszteséget 430000 főben jelölik meg. Ez közel megegyezik azzal a számmal, amire Stark Tamás jutott „A Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után 1939-1955” című munkájában, amely az MTA Történelemtudományi Intézete kiadásában 1995-ben jelent meg.

Az áldozatok számát általában úgy állapítják meg, hogy összevetik az 1941. évi és az 1945. utáni adatokat. E kivonásos módszer alapján a veszteség 550000, ami 120000-rel több mint a 430000 fő. Ez a különbözet onnan adódik, hogy Varga László automatikusan veszteségnek tekinti a deportálást megelőző koncentrálás áldozatait, a gyalogmenet és a munkaszolgálat során megölteket és elpusztultakat, azokat akiket a gettókban gyilkoltak meg, vagy szökevényként öltek meg. Stark Tamás munkájában megállapítja, hogy Varga László mindezt csak állítja, de nem bizonyítja. Szerinte a gettóban legyilkoltak kivételével a felsorolt veszteségeket a 430000 főt kimutató hiteles összesítés tartalmazza. (idézett mű, 87. old.)

Stark Tamás azt is megállapítja, hogy a közelmúltban megjelent szakirodalomban a 560000-es adat helyett, már óvatosabb veszteség-meghatározásokat találunk. Hivatkozik Karsai László „Zsidó holokauszt-számháború” című cikkének a megállapítására:

„A magyar zsidó vészkorszakkal kapcsolatban a köztudatban elterjedt 600000 magyar zsidó áldozati szám valószínüleg kissé eltúlzott. Megbízható becslések ennél kb. 50-100 ezerrel kevesebbre teszik a magyar zsidó holokauszt áldozatainak a számát. De pontos számot valószínűleg soha senki nem fog mondani.”

A holokauszt áldozatainak összlétszámát illetően is hasonló a bizonytalanság, mint a magyarországi adatokat illetően. A háborús főbűnösök perében a Nemzetközi Katonai Bíróság 1946. szeptember 3-án kelt ítélete 6 millió áldozatról tett említést. Az 1961-es jeruzsálemi per folyamán Eichmann 5 millióban jelölte meg a végszámot. A Zsidó Világkongresszus megbízásából Jacob Lestchinsky, aki országok szerint csoportosította az adatokat, és 1946. február 1-jén 5978000-ben jelölte meg az áldozatok számát. A későbbi veszteségstatisztikák túlnyomó része Lestchinsky adataira támaszkodik. Kivételt képez Gerard Reitlinger, aki 1961-ben megjelent „Die Endlösung” című könyvében az áldozatok összlétszámát 4192000 és 4580000 közé teszi. 1956-ban jelent meg Malcolm Proudfoot „European Refugees 1939-1952” című munkája a második világháború utáni népességmozgásról. A minden korábbi forrást felhasználó szerző végösszege 5133000. Raul Hilberg 1989-ben megjelent „Unanswered Questions” című tanulmánykötetében az áldozatok számát 5,1 millió főben határozta meg.

A magyar zsidóság veszteségeinek a meghatározására használt adatsorok a nemzetközi szakirodalomban Magyarország trianoni határait veszik alapul, és nem a bécsi döntéssel megnagyobbodott Magyarország területét. A magyarországi veszteségszámok ezért – eltérően a Lengyelországra, Szovjetunióra és Romániára vonatkozó adatoktól – viszonylag stabilnak mondhatók. A nemzetközi szakirodalomban szinte kivétel nélkül 400000 főben állapítják meg a háború előtti zsidó népesség létszámát. A veszteség a túlélők számának a meghatározásától függ. Ez a legtöbb esetben, így többek között Lestchinsky-nél és az Angol-Amerikai Vegyes- bizottságnál is 200000. Ha tehát a túlélők számát a veszteségből kivonjuk, a veszteség is ugyanakkora lesz. Proudfoot 220000 túlélővel számol, és ezért nála a veszteség 180000 főre csökken. Arieh Tartakover 1949-ben a magyarországi túlélők számát szintén 200000-ben határozta meg, de ehhez még hozzáadott 10000 emigránst, és 80000 Nyugat-Európában tartózkodó hontalan magyar zsidót. A túlélők teljes száma tehát 290000, ezért nála a veszteség 200000-ről 110000-re csökkent.

A számokban való eltérés abból adódik, hogy rendkívül eltérőek a számítási módszerek, és a táblázat-formában megjelenő statisztikáknak rendkívül hiányos a forrásmegjelölése. Ami az összesített számokat jelenti, jelenleg a Yad Vashem Intézet 1990-ben, Jeruzsálemben kiadott Holokauszt Enciklopédiája a mérvadó. Ennek összesített adatai szerint 5,5-5,8 millió zsidó pusztult el a második világháború idején. Pontos veszteségadatokat azonban csak Ausztria, Belgium, Csehország, Dánia, Franciaország, Finnország, Olaszország, Luxemburg és Norvégia tett közzé.

 

Felelősek-e egyes befolyásos zsidók is a Holokausztért?

 

William Perl (1906-1998) bécsi ügyvéd közreműködött az 1930-as években a zsidók Palesztinába történő kivándorlásának az elősegítésében. Többször személyesen is tárgyalt Adolf Eichmannal. Perl „The Holocaust Conspiracy” című könyvében, amely 1989-ben jelent meg, azt állítja, hogy nemcsak egyes befolyásos személyek, de kormányok is szándékosan akadályozták a mentési akciókat. Példaként hivatkozik arra, hogy az ifj. Henry Morgenthau által vezetett Pénzügyminisztérium munkatársai megállapították: az amerikai Külügyminisztériumban több magas beosztású tisztségviselő is arra törekedett, hogy Amerika ne akadályozza meg a zsidók legyilkolását. A Morgenthau által készített jelentés különösen John J. McCloy-t bírálja, aki a második világháború idején nemzetvédelmi miniszterhelyettes volt, később pedig a Rockefeller-dinasztia jogásza lett, majd pedig a Világbank elnöke.

William Perl szerint a német nemzetiszocialisták után az angoloké a legnagyobb felelősség a zsidó-holokauszt tragédiájában. Az angolok ugyanis foggal és körömmel akadályozták a zsidók Palesztinába való menekülését. Tény az is, hogy az első ember, akit az angolok a második világháború során megöltek, egy zsidó menekült volt a „Tiger Hill” nevű hajón.

Henry Makow 2008. február 27-n kelt (henrymakow.com címen olvasható) írásában felteszi a kérdést: Ha a Rothschild-ház ellenőrzi Angliát, amely létre akarta hozni a zsidó nép nemzeti otthonát Palesztinában, akkor miért nem vette rá az angol kormányt, hogy engedje meg a zsidók kivándorlását Palesztinába? Azért nem tette ezt – válaszol Makow -, mert egy ilyen akció megmutatta volna a zsidóknak, hogy nincs szükségük egy külön államra, és arra sem, hogy halálos fegyverré váljanak a Rothschild-ok kezében.

A Szovjetunióról szintén azt állították, hogy valójában a nemzetközi zsidóságnak egy frontintézménye. William Perl a Szovjetuniót is vádolja. A bolsevik kormányzat szigorú ellenőrzés alatt tartotta a tömegtájékoztatást, és a hatóságok nem figyelmeztették a zsidókat, hogy mire számíthatnak a nácik részéről. Ez a tájékozatlanság olyan mértékű volt, hogy kezdetben felszabadítóként üdvözölték a zsidók az Ukrajnába bevonuló német csapatokat. 1942. februárjában egy szovjet tengeralattjáró megtorpedózta a Struma nevű személyszállító hajót, amelynek a fedélzetén 760 román zsidó menekült tartózkodott. Összesen egy maradt közülük élve. Mire való a zsidóknak ez az értelmetlen gyilkolása? Még több emberéletet áldoznak fel a luciferi Új Világrend oltárán, állapítja meg Makow.

A Szövetségesek nem voltak hajlandók váltságdíjat fizetni a zsidók kiváltásáért, és megtagadták a koncentrációs táborok bombázását is, noha 1944-ben néhány kilométerre Auschwitztól leromboltak gyárakat. A Szövetségesek mindezt a nagybefolyású cionista érdekcsoportok támogatásával tették, amelyeket a világuralomra törő - Makow által illuminátusoknak nevezett - szuper-gazdag pénzemberek irányítottak és irányítanak ma is. Makow szó szerint így fogalmaz:

„A történelem bizonyítja, hogy az illuminátusok olyan sátán-kultuszt követő zsidók és nem-zsidók, akik kihasználnak és megölnek bárkit, aki nem illik bele a luciferi Új Világrendre vonatkozó tervük megvalósításába. Első látásra ezért Izrael tűnik az első számú jelöltnek egy zsidó holokauszt megismétlődésére, amit a legtöbb izraeli valószínűleg nem vesz észre a szabadkőművesek Új Világrend létrehozására irányuló erőfeszítéseiben. A zsidók szerepe Amerikában figyelemreméltó módon emlékeztet arra, amit a weimari Németországban játszottak. A kormányzati hatalom gyakorlásában, a kulturális és a gazdasági élet irányításában játszott szerepük aránytalanul nagyobb annál, mint ami létszámuk alapján elfogadható lenne. Az illuminátusok tudatos és akaratlan eszközeiként a lakosság úgy tekint rájuk, mint akik alá akarják ásni a keresztény és az amerikai érdekeket.”

Makow hangsúlyozza, hogy az amerikaiak természetüknél fogva – ugyanúgy, ahogyan korábban a németek is – nem antiszemiták. Németországban is rendkívül válságos gazdasági helyzet előzte meg Hitler hatalomra kerülését. Makow kérdése ez: Nyerhetnek-e valamit azáltal az illuminátusok, ha támadás éri a zsidókat? Rövidtávon, ameddig szükségük van arra, hogy a cionisták ellenőrizzék Amerikát, nem. Ha azonban az Új Világrend még inkább nyomasztóvá válik, ránehezedve az emberiségre, és még veszélyesebb lesz az amerikaiak helyzete, akkor nagyon is elképzelhető, hogy ismét a zsidókat használják bűnbaknak.

Henry Makow rossz előérzete nem teljesen alaptalan. Különösen azt tartjuk veszélyesnek zsidó embertársaink jövőbeni sorsát illetően, hogy kellő ismeretek hiányában igen sokan vagyunk, akik nem teszünk különbséget a világuralomra törő, szuper-gazdag zsidó-pénzdinasztiák törekvései és a zsidó nép túlnyomó többsége között. A történelem tanúsága szerint a szervezett zsidóság valóban fontos, sőt meghatározó szerepet játszik az emberiség sorsának az alakulásában. Ez szükségszerűen konfliktusokat von maga után. De ezeknek a konfliktusoknak az áldozatai általában nem azok, akik az előidézői. Az első és a második világháborút bizonyíthatóan a világuralomra törő pénzhatalom – köztük a szuper-gazdag zsidó pénzdinasztiák – készítették elő és robbantották ki. Hitler és a hitlerizmus is politikailag Versailles-ban született. Hitler hatalomra juttatását is ezek az államok feletti pénzuralmi körök segítették elő. Ők finanszírozták nemcsak a náci pártot, de ennek a pártnak a négyszázezer főnyi milíciáját is. Winston Churchill már 1936-ban kijelentette egy rádióadásban, hogy „ezt a háborút rákényszerítjük Hitlerre, akár akarja, akár nem.”

De már 1919-ben is azt írta a Times című lapban, hogy „Ha Németország újbol előrenyomul a kereskedelemben a következő ötven évben, akkor mi hiába robbantottuk ki a  világháborút.”

1936. novemberében pedig azt közölte Robert E. Wood, amerikai tábornokkal, hogy „Németország túlságosan hatalmas, össze kell zúznunk.”

Egy másik rádióadásban 1939. őszén pedig így fogalmaz Churchill: „Ez angol háború, és célja Németország elpusztítása.”

Ugyanebben az évben Nagy-Britannia washingtoni nagykövete, Lord Halifax kijelentette: „Azért kényszeritettük bele a háborúba Hitlert, hogy soha többé ne legyen képes békésen egymás után megsemmisíteni a Versailles-i szerződés rendelkezéseit.”

Sokat mondó az is, amit J. F. C. Fuller tábornok, brit történész írt: „Nem Hitler politikai doktrínája miatt vetettük bele magunkat ebbe a háborúba. Az igazi ok az volt, hogy sikeresen haladt előre egy új gazdasági rendszer kialakításában. A háború igazi okai az irigység, a szerzésvágy és a félelem volt.”

Churchill a háború után, 1946. márciusában Fultonban ezt mondta Truman amerikai elnöknek: „Ez a háború nemcsak a fasizmus megsemmisítésért folyt, hanem a kereskedelmi piacok meghódításáért is. Ha akartuk volna, megelőzhettük volna ezt a háborút, és kikerülhettünk volna belőle egyetlen lövés nélkül, de mi ezt nem akartuk.”

1960-ban, Bernben, pedig így fogalmazott Churchill:

 „Németország megbocsáthatatlan bűne a második világháború előtt az volt, hogy kísérletet tett gazdaságának a kiszakítására a világkereskedelmi rendszerből, és arra, hogy kialakítsa saját pénzügyi rendszerét, amelyből a pénzvilág nem tud többé profitálni. (…) Lemészároltuk a gaz disznót.”

Ismertté vált és sokszor elhangzott a propaganda-adásokban, amit Ilja Ehrenburg, szovjet zsidó író, Sztálin barátja, írt a Pravda-ban: „Öld a németeket, bárhol is találod! Valamennyi német az erkölcsi ellenségünk. Ne könyörülj az asszonyokon, a gyermeken, az öregeken. Ölj meg minden németet! Töröld el őket a föld színéről!”

A. Kulischer zsidó egyetemi tanár 1937. októberében pedig így vélekedett a júdaizmus és Németország viszonyáról: „Németország a júdaizmus ellensége, és a leghalálosabb gyűlölettel kell üldözni. A júdaizmus mai célja: könyörtelen kampány a német nép egésze ellen, és a német nemzet teljes elpusztítása. Követeljük a teljes kereskedelmi blokádot, a nyersanyagszállítás leállítását, és megtorlást minden német férfi, asszony és gyermek ellen.”

Végül, álljon itt néhány mondat Pierre Creange, zsidó szerző „Epitre aux Juifs” című könyvéből, ami 1938-ban jelent meg: „Németország elleni harcunkat el kell vinni a lehetséges végső határáig. Izrael népe lett megtámadva. Védjük meg ezért Izrael népét! Helyezzük a feltámadt Izraelt az újból feltámadt Németországgal szemben!”

A már idézett ifj. Henry Morganthau a „The Morgenthau Diary” 11. oldalán pedig ezt írta: „Németországot sivataggá kell tenni, ahogyan az a harmincéves háborúban történt.”

Még számos hasonló idézettel lehetne alátámasztani azt, hogy a hivatalos Németország, s fokozatosan a német közvélemény is, már nemcsak a világuralomra törő szuper-gazdag zsidó bankárdinasztiákat (a Jüdische Hochfinanz-ot) tekintette ellenségének a világháború idején, hanem a zsidó nép egészét, amelyet már nem tudott megkülönböztetni az őt befolyása alatt tartó szervezett zsidóságtól. Meg kell akadályozni egy új holokausztot, de ehhez szigorúan különbséget kell tenni a világuralomra törő kabbalista pénzhatalom és a munkájukból, teljesítményükből élő zsidó embertársaink között.