MAGYAR TITANIC
A sötét, hideg éjszakában
Némán áll az óriás hajó:
Hallgat a gép, csupán a mélyből
Egy baljós morajlás hallható
Nem a motorok halk hangja ez,
Bár sokan még nem tudják talán:
A víz zúdul be dübörögve
A hajó feltépett oldalán...
A fedélköz tengerben ázik,
Halál fia, aki ott maradt,
És már az első osztályon is
Víz szivárog a küszöb alatt.
De a végveszély árnyékában
A rádió nem vészjeleket ad,
Nem segítségkérést sugároz,
Csak üzleti táviratokat.
S odabenn a vörös szalonban
A zenészek tovább játszanak:
Most is fújják a régi nótát,
Mintha egy kottájuk lenne csak...
S elérhetetlen magasságban,
Feje felett az utasoknak,
A kormánykeréknél, a Hídon
Sötét árnyékok huzakodnak
Ott fenn pózol és hadonászik
Egy mániákus, őrült alak,
Miközben lenn a gépházban már
Csak holttestek úsznak és halak
Görcsösen markolja a kormányt
- Még övé a parancsnoki híd –
Percenként más vezényszót harsog:
De már senki rá sem hederít
És mialatt a fedélzeten
Lassan úrrá lesz az őrület,
A tisztek csak azzal törődnek,
Hogy mentsék a saját bőrüket
S akiknek a kötelességük,
Hogy gondoskodjanak rólatok,
Mostanra megkaparintották
Már az összes mentőcsónakot
Élelmet, vizet és iránytűt,
Mindent megszereztek maguknak,
És ti még most is elhiszitek,
Amit közben folyvást hazudnak ?
S nektek mennyi az esélyetek,
Hogyha a hajót el kell hagyni,
Dermesztő, hideg vízben úszva,
Éhes cápák közt megmaradni ?
Látni kell végre mindnyájunknak,
Kik eddig csak utasok voltunk:
Itt csak akkor érhetünk partot,
Ha kézbe vesszük saját sorsunk.
Kellner Dénes
2008.febr.25.