MAGYAR TITANIC

 

A sötét, hideg éjszakában

Némán áll az óriás hajó:

Hallgat a gép, csupán a mélyből

Egy baljós morajlás hallható

 

Nem a motorok halk hangja ez,

Bár sokan még nem tudják talán:

A víz zúdul be dübörögve

A hajó feltépett oldalán...

 

A fedélköz tengerben ázik,

Halál fia, aki ott maradt,

És már az első osztályon is

Víz szivárog a küszöb alatt.

 

De a végveszély árnyékában

A rádió nem vészjeleket ad,

Nem segítségkérést sugároz,

Csak üzleti táviratokat.

 

S odabenn a vörös szalonban

A zenészek tovább játszanak:

Most is fújják a régi nótát,

Mintha egy kottájuk lenne csak...

 

S elérhetetlen magasságban,

Feje felett az utasoknak,

A kormánykeréknél, a Hídon

Sötét árnyékok huzakodnak

 

Ott fenn pózol és hadonászik

Egy mániákus, őrült alak,

Miközben lenn a gépházban már

Csak holttestek úsznak és halak

 

Görcsösen markolja a kormányt

- Még övé a parancsnoki híd –

Percenként más vezényszót harsog:

De már senki rá sem hederít

 

És mialatt a fedélzeten

Lassan úrrá lesz az őrület,

A tisztek csak azzal törődnek,

Hogy mentsék a saját bőrüket

 

S akiknek a kötelességük,

Hogy gondoskodjanak rólatok,

Mostanra megkaparintották

Már az összes mentőcsónakot

 

Élelmet, vizet és iránytűt,

Mindent megszereztek maguknak,

És ti még most is elhiszitek,

Amit közben folyvást hazudnak ?

 

S nektek mennyi az esélyetek,

Hogyha a hajót el kell hagyni,

Dermesztő, hideg vízben úszva,

Éhes cápák közt megmaradni ?

    Látni kell végre mindnyájunknak,

    Kik eddig csak utasok voltunk:

    Itt csak akkor érhetünk partot,

    Ha kézbe vesszük saját sorsunk.

Kellner Dénes

2008.febr.25.