Móra Magda*  2002 októberében felvett, eddig meg nem jelent 1956 -os témájú interjúja Velten Armanddal

 Október közepén érkezett magyarországi rokonlátogatásra fehérvári barátaimhoz Velten Armand, Mannheimben élő gépészmérnök, aki 1956 ban másodéves egyetemi hallgató volt a Budapesti Műszaki Egyetem gépészeti karán. Ez év elején csak elkezdte negyedik szemeszterét, halasztást kért, fel kellett függesztenie tanulmányait, mert Budapest területéről ki lett tiltva. Néhány hónapon belül sikerült megszerezni a tartózkodási engedélyt, s október elejétől ideiglenesen a Zách utcai laktanyában dolgozott próbaidősen gépjármű oktató és fő-szerelőként. Két évvel ezelőtt ismertem meg őt rokonaimnál, és akkor néhány szóval említette, hogy 1956 forradalmi eseményeit Budapesten élte át. Mivel Armand hetven éves kora ellenére szellemileg rendkívül friss és memóriája is kitűnő, úgy érzem, nem szabad elszalasztanom az alkalmat a vele való hosszabb beszélgetésre.

- Mindig csodáljuk, hogy olyan szépen, választékosan és minden idegenszerű hanghordozás nélkül beszéled nyelvünket 46 évi távollét ellenére is.

~ Tudod mi, a forradalom révén kikerült magyarok, a kezdeti idők óta tudatosan őrizzük nyelvünket és a magyarsághoz tartozásunk igényét. Voltak rendszeres kulturális rendezvényeink, évi kiadványaink, folyóirataink és újságunk. Ma is rendszeresen havonként összejövünk heidelbergi és mannheimi magyarok.

- Nagyon szeretném, ha erről is részletesebben beszélnél, de először is azt szeretném megkérdezni, hogy mi volt a bűnöd a forradalom idején, miért kellett elhagynod azt az országot, amelynek nyelvéhez, kultúrájához ma is ennyi hűséggel kötődsz?!

~ Bűnösnek semmiképpen sem érzem magam, nyugodt a lelkiismeretem. Az én első forradalmi szereplésem egy véletlen baleset révén kezdődött. Október 23-án a műhelyben korábban befejeztük a munkát. Valami megmagyarázhatatlan feszültség volt a levegőben. Késő délután motorkerékpárral hajtottam a Kálvin tér felé és láttam, hogy a Baross utcában fiatalok szerelik le a vörös csillagokat. Észrevettem, hogy az egyik fiú egy ügyetlen mozdulat révén erősen megsérült a homlokán. Motoromon lévő kötszerrel bekötöttem sebét és elvittem az Üllői úti klinikára. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a fiú csak első volt a sebesültek közül, aki az én járművemen került kórházba.

- Mivel Téged a fiú ügye foglalt le, nem is láthattad a nap döntő eseményeit. Milyen hírek fogadtak a lakásodon?

~ Egy kedves szomszédnőm, Ilonka ápolónő volt. Ő mondta el, mindazt, amit tudott. Ő számolt be a Rádiónál történtekről is. Később azt is elmondta hogy a Dob utca 85 szám alatt egy elsősegély-nyújtó helyet rendeznek be. Engem is megkérdezett, hogy tudnék-e a vállalatomnál a sebesültek számára alkalmas teherautót szerezni? Másnap bementem a munkahelyemre, ahol természetesen a munka állt, de az alkalmas teherautót a szükséges vöröskeresztes zászlóval megkaptam.

- Így ezzel kaptál egy nagyon nehéz és veszélyes feladatot is! Hogy tudtatok azonnal megfelelő munkatársakat találni, munkátokat összehangolni? ! Itt komoly hozzáértésre éppúgy szükség volt, mint bátorságra, ügyességre, áldozatkészségre!

~ A mi vöröskeresztes munkánk önszerveződően folyt. Ha segítségre volt szükség, akadt elegendő segítő kéz is. Fennakadás csak akkor volt, ha lőttek. Ilonka ápolónői szakértelmére és ügyességére nagy szükség volt.

- Voltak-e sebesültjeitek között szovjet katonák is? Őket is ugyanolyan gondosan elláttuk, mint a mieinket?

 Természetesen. Ilonka leleményessége révén a szovjet katonákat is pokróccal takartuk be és arcukra, de főleg a szájukra olyan könnyű kötést tettünk, akkor is, ha ott nem volt sebesülés, hogy egy beszélgetés szóba se jöhessen, amivel elárulhatnák kilétüket.

- A sebesültek kórházba juttatásán kívül volt-e egyéb feladatotok?

~ Gondolom, el tudod képzelni, amint a harcok súlyosodtak, a sebesültek száma egyre nőtt, a kórházakban viszont hiányzott a kellő számú fekvőhely. Így a lábadozó kórházi betegek hazaszállítása is a mi feladatunkká vált. Mikor a falubeliek egy-egy kórházi beteg hazajutásától értesültek, már jöttek önkéntes élelmiszeradományaikkal, hogy vigyük el az éhezőknek a fővárosba. Üres kocsival a falvakból nem jöttünk Vissza.

- Tudsz-e emlékezni valami különösen kiemelkedő feladatra?

~ Talán a legkedvesebb az a küldetésem volt, amikor a VII. ker. Forradalmi Nemzeti Bizottság megbízásából elküldtek bennünket egy személy- és két teherkocsival Ausztriába a vöröskereszt által megígért gyógy- és kötszereket elhozni. Ezen menetlevél szerinti utasításon kívül létfontosságú tejport is kellett azonnal előteremtenem egy a munkahelyemhez nem messze lévő kórházba a koraszülött csecsemők számára. Ami szerencsésen sikerült is.

- Valami különösen emlékezetes találkozás előfordult-e ezekben a napokban?

~ Azt hiszem az az ebéd maradt meg bennem legmélyebben, amikor munka közben a Kilián laktanya közelében álltunk meg, itt hívtak bennünket asztalhoz, és ekkor Maléter Pál is ott volt.

- Volt-e néha valami hosszabb megpihenési lehetőségetek?

~ Őszintén mondhatom, hogy november 3-ig alig lehetett a munkát félbeszakítani. Az éjszakáimat is javarészt a kocsin töltöttem. Ott is pihentem ki magam a lehetőségek szerint. Október vége felé több belövést kapott a kocsi, a hűtőt is találat érte. Szerény lehetőségeim szerint megpróbáltam eltömíteni, de a vízveszteséget azóta gyakran pótolni kellett. A kocsit már nem lehetett komolyabb dolgok szállítására használni, így leadtam munkahelyemen, a meghibásodásáról kiállított dokumentumot ma is őrzöm.

- Lehet, hogy ez a súlyosan megsérült, november 3-án leadott kocsi mentette meg életedet egy esetleges komolyabb sebesüléstől, hiszen egy nappal később már ott dübörögtek Budapest utcáin a szovjet tankok.

~ Azon a napon testileg és lelkileg is nagyon fáradtnak éreztem magam. Akkor képtelen lettem volna a Vöröskeresztnek tovább dolgozni. Mivel a motorom ott volt a munkahelyemen, még 3-n kimentem rajta szüleimhez Máriabesnyőre. November közepéig még bejárogattam munkahelyemre, ahol a fizetésemet is felvehettem, bár érdemleges munka akkor nem folyt.

- Azt még vidéken is tudtuk a rádió révén, hogy Budapesten is sokféle módon kihirdették, hogy senkinek nem lesz bántódása a forradalom alatti szerepléséért, aki leteszi a fegyvert. A Te kezedben pedig nem volt fegyver a szabadságharc napjaiban, miért kellett Nyugatra menned?

 ~ Volt egy határőr-sorkatona ismerősöm, aki nem csak azért volt jól értesült, mert a határőrök akkor az Államvédelmi Hatósághoz tartoztak, de a minisztériumba is bejáratos volt. Ő figyelmeztetett, hogy az új hatalom egy feljelentés alapján ellenségeként tart számon. Egy általam ismert ember rámfogta, hogy fegyvert is szállítottam a vöröskeresztes zászló leple alatt. Így semmi jót nem remélhettem. Tanulmányaim folytatásának engedélyezése szóba se jöhet ilyen körülmények közt. Azt tanácsolta, hogy legjobban teszem, ha elhagyom az országot. Így elbúcsúztam szüleimtől és egy hasonló sorsú kollégámmal motorral elindultunk a határ felé. Győrben töltöttük az utolsó éjszakát hazai földön, majd Csorna felé a Fertő tó mocsarain át az andaui hídon át érkeztünk Ausztriába, ahol a Traiskirchenben lévő menekülttáborban kaptunk menedéket.

- Hogyan jutottatok tovább Németországba?

~ A táborból vonaton vittek Németországba, ahol először a vesztfáliai Bocholtba kerültem, és az ottani regisztrálás után Gelsenkirchen-Buer-ban, a Ruhrvidéken dolgoztam egy Borgward-autóképviseletnél szerelőként 1957 tavaszáig. Akkor tudtuk meg, hogy a magyar forradalmat az Egyesült Nemzetek   Szervezete sem tudja megmenteni. Bizonytalan időre emigrációba kell berendezkednünk. Tehát be kell olvadnunk a befogadó nemzet gazdasági és kulturális életébe is. Érdeklődésemre tovább tanulhattam Kölnben. A kötelező német nyelvvizsga után elvégeztem a főiskolát. Három éven belül gépészmérnöki oklevelet kaptam.

Ott a kölni emigránsok, a hazulról jött egyetemi hallgatók és az evangélikus egyház pártfogásával már egymásra talált magyarok együtt aktívan keresték az összetartozás erősítő egységét. Hamarosan diák-parlamentet alapítottunk, és ahogy már említettem, rendezvényeket szerveztünk, folyóiratot és újságot indítottunk.

- Ti itt a hazátlanság érzésétől menekülve megteremtettetek magatok körül egy parányi Magyarországot és egymás között otthonra találtatok. Ápoltátok a magatokkal hozott kulturális értékeket és tovább építettétek.

~ Igen, végeredményben ez így lett. De mi ezt kezdetben nem az eszerinti tudatos cél miatt tettük. A mi menekülésünk véget ért a magyar határ átlépésével. A hazátlanság érzésétől nem kellett menekülnünk. Ha nagy honvágyunk is lett volna, az nem ösztökélt volna minket olyan mértékben arra, amit mi tettünk. Ma úgy fogalmaznám, az 1956-os Petőfi-Kör mintájára fórumot alapítottunk Európában. Egy demokratikusan berendezett Ifjúsági Konferenciát az imént említett saját diákparlamenttel. Ez volt a legjelentősebb rendezvényünk amiben aktívan részt vettem. Évenként egyszer, virágvasárnaptól húsvéthétfőig az európai evangélikus egyházak támogatásával sikerült minden évben mindig egy másik európai országban létrehozni. Itt kitűnő előadások hangzottak el, amelyek a hozzászólásokkal együtt évente a témánk szerint megfelelő címen kiadásra kerültek. A teológiai témákon kívül irodalmi, történelmi, filozófiai és szociológiai tárgyú előadások is hangzottak el. A konferencia előadó írói között volt például Cs. Szabó László és Szabó Zoltán is. Konferenciánk eredeti fő gondolata az volt, hogy kimondjuk és cenzúra nélkül leírjuk gondolatainkat, amit akkor Magyarországon nem lehetett megtenni, azt is amiről ott hallgatni kellett. Ebből a fő gondolatból feladat lett. A konferencián találkozhattunk többek között:

a párizsi folyóirat ,,Magyar Műhely" szerkesztőségével, akik saját erejükből és költségükön nyomtattak. 1962 nyarán jelentkeztek először.

1) Kocsis Gáborral, aki megírta német nyelven a magyar ifjúság történetét 1966-ban "Ungarns Jugend heute" címen.

1) Vogl Ferenc ugyanebben az évben jelentette meg a magyar Színház történetét 1945-tőI1963-ig "Theater in Ungarn" címen. [1) felvett nevek.]

Szente Imrével, aki a finnországi jyväskylä-i egyetemen dolgozott, lefordította Alekszander Szolzsenicin,,A Gulag Szigetcsoport" című könyvét. A müncheni ,,Danubia Druckerei GmbH-Nemzetőr" adta ki 1975-ben. (Egyébként eme könyv megjelenése miatt a kádári-kormány finnországi közbenjárására elvesztette Szente Imre állását.)

Az ifjúsági konferencia intézményének szerves folytatása egy "Szabad Egyetem" lett, amin én csak az elsőn vettem részt, mert azután Mannheimbe költöztünk. Ennek a két magyar emigráns intézménynek a munkássága - mint előbb említettem - évente autentikusan meg lett jelentetve, Szépfalusi István védő keze alatt.

A magyar emigrációs folyóirat ,,Nemzetőr" Tollas Tibor, az "Új Látóhatár" Borbándi Gyula nevéhez fűződik.

- Nagyon tisztelem, hogy ilyen szívósan és kitartóan őriztétek 46 éven át nemzeti összetartozásunk tudatát. Hiszem, hogy lesz még alkalom egy-egy kiadványtok Ifjúsági Konferencia-kötetek részletesebb megismerésére is.

~ Akik közülünk még élnek, azok eddig megőrizték emigrációs feljegyzéseiket. Mi nem büszkélkedünk velük, nem is tolakszunk az ismertetéseivel, de ha valakit ez komolyan érdekelne, szívesen megmutatjuk s esetleg odaajándékozzuk. Nem csinálunk titkot belőlük. Sajnos az idő múlásával az ilyenfajta magyar emigrációs irodalom jó része veszendőbe fog jutni, különösen azokban a családokban, ahol az utódok már a magyar nyelvet nem beszélik.

- Tudom, hogy családoddal gyakran jártál Magyarországon, de ez inkább nyári hónapokban történt, de most ősszel, októberben milyen érzés volt az ismerős pesti utcákon járni?

~ Szép volt újra az ifjúságunk emlékeit őrző Budapestet látni! Olyan öröm, hogy a rendszerváltással Magyarországon is megvalósult a parlamentarizmus. Jó tudni, hogy hamarosan együtt leszünk az Európai Unióban is, hiszen Magyarország mindig része volt Európának. Öröm látni, hogy 1956 forradalma és szabadságharca itthon is az egész ország nagy nemzeti ünnepévé vált. Kinn az emigrációban, nekünk 46 éven keresztül mindig az is maradt. Sietek most is vissza, hogy együtt legyek a többiekkel, akik még megvagyunk. Minden itthoni előrehaladás jó érzést jelent nekünk akkor is, ha ebben már nem vehetünk részt, mert mert a nemzettel való élő kapcsolat a mi generációnk elmenetelével el fog veszni.

Borbándi Gyula a két évvel ezelőtti parlamenti felszólalásában ,,A nyugati magyarok lehetőségei, esélyei, feladatai" címen foglalkozott ezzel a problémánkkal. Két mondatát különösen aktuálisnak tartom: “Magyarországnak a szovjet megszállástól történt felszabadulásával és független, önálló parlamentáris demokráciává történt átalakulásával gyérültek a nyugati világban létrejött magyar tömbök és szórványok politikai feladatai, korábbi tennivalói és szerepvállalásai. Nincs tehát lehetőség és szükség emigránsok közvetítő, kapcsolatteremtő tevékenységére.”

- Drága Armand! Köszönöm, hogy mindezt elmondtad, elpanaszoltad a Magyarországhoz kapaszkodó gyökereidnek lassú elvesztését, de én úgy látom, hogy ifjúkori áldozatotok Budapesten majd a külföldi hűségetek itthon is fontos és példamutató. Kitörülhetetlen részei voltatok és maradtok nemzetünk sorsának, a magyar történelemnek.

*        Móra Magda a Móra Ferenc író-költő-tanár dinasztiájába tartozik, polgári neve Klausz Jenőné.