Privatizáció orvlövészekkel
A nagy kiárusítás – megrázó dokumentumfilm a közszolgáltatások privatizációjáról
MNO 2008. január 17. 07:00

Lippai Roland
Jobb lesz, ha elfogadja, hogy a fia meghal – e szavakkal kellett beérnie egy Fülöp-szigeteki asszonynak, miután megpróbált segítséget szerezni vesebeteg fiának az egészségügyi rendszer privatizációja után. Tömegesen kapcsolják le az áramot a szegény dél-afrikai emberek házában, a népnek meg kell vívni a „víz háborúját” Bolíviában, hogy szomjan ne haljon. Képsorok a neoliberális gazdaságpolitika igazi arcáról.

A nagy kiárusítás (Der Große Ausverkauf)

színes, feliratos német dokumentumfilm, 94 perc, 2007
rendező: Florian Opitz

Főleg azoknak érdemes megnéznie Florian Opitz A nagy kiárusítás című filmjét, akik a mértéktelen és gátlástan – egyébként globális szinten is tapasztalható – privatizáció valódi következményeire is kíváncsiak amellett, amit a neoliberális gazdaságpolitika iránt elkötelezett kormányok nap mint nap sulykolnak az adófizetők tudatába. A film megrázó képsorokkal, a privatizáció veszteseinek hangján mutatja be, miképpen válhat a víz, az egészség vagy éppen a közszolgáltatás a magánkezekbe játszás után az egyszerű emberek – főképpen a szegények – számára elérhetetlenné. A megrázó dokumentumfilm hollywoodi klisék nélkül ábrázolja az emberi sorsok erodálásának folyamatát, a nagy nemzetközi cégek, illetve pénzintézetek kíméletlen dogmatikusságát, illetve profitéhségét.

A budapesti Toldi moziban szinte sokkoló képsorokkal találkozhattak azok, akik szerda este eljöttek a Védegylet szervezésében létrejött vetítésre.

Egy anya küzdelme – „Jobb lesz, ha elfogadja, hogy a fia meghal”

A Fülöp-szigetek egészségügyi rendszerét az 1980-as években több lépcsőben privatizálták. Az egyik orvos – aki minden egyes nap szembesül a pénztelen betegek kálváriájával – arról beszél, hogy a kormányzat azért nem tud forrást rendelni a rendszerhez, mert a többi között a Világbanknak kell törleszteni a hiteleket. Hogy ennek milyen ára van? Kiderül, hiszen – amint a valóban megrázó képsorokon láthatjuk – az állami kórházakban nem telik lélegeztetőgépre, a válságos állapotban lévő beteget saját rokonai lélegeztetik a nap 24 órájában – egy kézi pumpával. Megtudhajuk: a magánosítás miatt az utóbbi években körülbelül ezer kórház ajtajára került lakat, egy részükre azért is, mert nem volt személyzet. Mintegy 100 ezer ápolónő, illetve 5000 orvos hagyta el az országot egy jobb élet reményében.

Hogy mivel jár az egészségügyi rendszer magánosítása, azt a legjobban talán Miranda esete mutatja meg az elkényelmesedett nézőnek. A manilai asszony 19 éves fiának vesebetegsége miatt legkésőbb 10 naponta dialízisre van szüksége, illetve gyógyszerekre, amelynek költségeit a szerencsétlen asszony csak egy módon teremtheti elő: bolyong az ellátórendszer bürokráciájában, a hatóságoknál, a szenátusban, a képviselőknél és – szó szerint – koldul. Fia gyakorlatilag hétről hétre él, élete azon múlik, hogy édesanyja talál-e időben egy olyan mecénást, aki állja a dialízis, illetve a gyógyszerek költségeit.

Itt nem arról kell dönteni, mekkora legyen a plazmatévé képátmérője: az asszony sírva panaszolja, hogy mindössze három darab gyógyszerre telt neki a minap, mert vennie kellett egy kiló rizst is, hogy ne haljanak éhen. „Jobb lesz, ha elfogadja, hogy a fia meghal” – engedték útjára az asszonyt egyik alkalommal a bürokraták.

A leszerelt villanyórák

Miközben mértéktelenül égetjük odahaza a lámpákat, nem árt, ha felidézzük, amit a dél-afrikai Sowietóban kemény harcot folytató Bongani mutat meg abból a rémálomból, amelyet el kell szenvedniük, amióta az állam 1999-ben privatizálta a villamosenergia-szolgáltatást. A film képsorai szerint az Escom brutálisan lép felé azok ellen, akik nem tudják kifizetni a villanyszámlájukat. Bongani szavai szerint a magáncégek célja nem az, hogy szolgáltassanak, hanem hogy nyereséget termeljenek a részvényeseiknek. A cég egyik alkalmazottja szakszerűen mutatja be, hogyan kell „leszerelni a villanyórát”, ám annak is tanúi lehetünk, hogy az „áram-visszakapcsoló kommandó” (amelynek Bongani oszlopos, a hatalom áltak sokat zaklatott tagja) miképpen járja a körzetet, és hogyan kapcsolja vissza – a cég szerint illegálisan – az áramot azoknak a nyomorúságos házába, akik nem képesek kielégíteni a cég profitéhségét.

Tilos összegyűjteni az esővizet

A nagy nemzetközi pénzintézetek szerint minden létezőt magánkézbe lehet adni, hogy az ott „nyereséget fialjon”. Mindent. Ennek egyik eklatáns példája a bolíviai Cochabamában kibontakozó „vízháború”, amely végül az „istenadta nép” győzelmével ért véget. A kormány 2039-ig kötött szerződést egy – mint később kiderült, amerikai – céggel a víz (!) magánosítására. Rövid időn belül 30-300 százalékkal ugrott meg a víz ára a privatizáció után, és mint a városban élő Oscar elmondta, olyan ügyesen szövegezték a törvényt, hogy „még az esővíz gyűjtése” is törvénytelen volt. Ha a képsorok néhány „emlékezetes pillanatot” hívnak elő az érdeklődőből, az nem a véletlen műve: ugyanis a kibontakozó és végül fél évig tartó társadalmi tiltakozást a hatalom rendőrökkel, gumibotokkal próbálta megtörni. Ahogy Budapest utcáin 2006 őszén, itt is megjelennek a rendőrök, teljes harci felszerelésben. Oscar elmondja: a kormányzat orvlövészeket is alkalmazott, a többi között egy 16 éves fiút is megöltek.

Európába érve a brit Simon szemével láthatjuk, milyen is az, amikor az állam lemond a vasútról. Milyen nagyfokú erózió indul meg a rendszerben, amely olykor tragédiákhoz, vonatbalesetekhez vezet vagy éppen a szakszervezetek meggyengítéséhez. A mozdonyvezető szerint a brit állam jól kibéleli a magántársaságokat különféle támogatásokkal, akik ugyan kezdetben némi pénzt befektettek, ám valódi, pozitív változást nem hoztak. Mint mondta, manapság a briteknek többet kell fizetniük a vasúti szolgáltatásért, mint a privatizáció előtt.

A film megemlíti az úgynevezett washingtoni egyezményt, Florian Opitz úgy véli, hogy a fentebb vázolt folyamatok nem esetlegesek, nem véletlenszerűek. A neoliberális gazdaságpolitikával szemben éles kritikát fogalmaz meg a Világbank volt elnöke, Joseph Stiglitz is. A filmet végignézve nevetségesen és hamisan cseng a Világbank egyik tisztviselőjének kijelentése, mely szerint a pénzintézet a szegények pártján áll.

Lenne okunk elkeseredni, ám jobb, ha nem tesszük, mert ugyan a folyamat visszafordíthatatlannak tűnik, a dokumentumfilm is azt bizonyítja: kellő összefogással, kitartással szembe lehet szállni az életellenes döntésekkel, azok hatásaival.

Elég csak arra gondolni, hogy a Fülöp-szigeteki asszony minden erejét latba vetve küzd fia életéért, vagy hogy a cochabamai emberek elűzték vizük „közeléből” a gigantikus vállalatot, és ma ők rendelkeznek a víz felett, mert mint egy asszony fogalmazott, a „víz maga az élet”. A dél-afrikai Bongani azt mondta: addig küzd, amíg él. Mert a privatizáció hatással van rá, és hatással lesz gyermekeire is. A forgatás után, 34 évesen, máig tisztázatlan körülmények között azonban meghalt.