Nagynéném halálára

 

 

Élt egy asszony szívemhez közel;

szemén át múlt ködébe láttam.

Mikor ritkán magához ölelt,

magamból új darabot találtam.

 

Arcáról nagyanyám mosolygott –

élő képről: meghalt a múltban

(amiről csak kifakult foltok

élnek bennem, mert így tanultam).

 

Szájáról, mint éltető nedű

folyt a szó, így felrázva bennem

a szándéktalan, rejtezkedő

vágyat, hogy magam megkeressem.

 

Büszke, százszor-vert sorsú asszony –

megkínozták a föld láncai.

De ügyelt, hogy főt ne horgasszon,

s megmaradjon végig bácskai.

 

Elorozták a magyarságát,

s hűtlen lett hozzá a haza is…

De tudta, ha rendre tapossák,

a gyalogút mindig haza visz.

 

Hitte: a munka legfőbb szentség,

oltárán életet áldozott.

Keresztté avatta a kévét,

s templommá szentelt sok asztagot.

 

Tűz volt, a szívéből fényt adó,

tettében ott uralt a béke;

s rátalált az elcsatangoló,

ha vágyott anya-melegére.

 

                 *

 

Vérével egyek, akik voltak,

döbbenten álltak a szűk körben,

míg utolszor fölé hajoltak –

maguk látták görbe tükörben.

 

Most ott pihen a Tisza-parton –

körötte szerb és magyar hantok.

Virághalomtól betakartan

feledi Zentán a harangot.

 

Elment. Szólította a Végzet,

testi kínok padjára húzva;

s míg rajta teljes munkát végzett,

úgy tisztelni is megtanulta:

 

a kínokat jajj-talan tűrte –

titkolta tőlünk, mi a halál.

Magától de sokszor elűzte,

míg elvitte a sötét batár.

 

Nagynéném volt ő, s a nagyanyám,

apámnak testvére és anyja;

egy kapocs volt az Idő szalagján,

s most az Időt szétesni hagyja.

 

 

                                Csorba Tibor