Ne sírj, székely...

Búsúlva és megalázva ül magában a tört székely,
Kalapját kezében tartva néz az égre bús szemekkel:
"Édes Isten, hát mi már a saját hazánknak se kellünk,
Ők is eldobtak maguktól, hová menjünk, sír a lelkünk.

Ős hazánkban hazátlannak neveznek a szolga népek,
Ahová szívünk húzna, csak jött-ment cigánynak néznek.
Keserűség, munka, s hajsza a lenézés lett a sorsunk,
Senki nem akarja tudni, elfeledték ősi múltunk."

nem akarnak emlékezni, hogy mit tettünk hazánkért,
Elfeledték, hogy ott voltunk mindenütt,halva e népért.
Ott voltunk a Dón-kanyarnál,hol a szörnyű vérfürdőben
Nagyapáink, s dédapáink meghalattak a harc hevében.

Szibériát is megjárták hős eleink a fogságban,
Sokan pusztultak el étlen munkában Oroszországban.
Sosem féltünk, mindig mi jártunk élen a harcban,
Sokan vesztek közülünk a kuruc-labanc csatában.

A forradalom sem találta készületlen ezt a népet,
Amikor az idő kérte, fegyvert fogott, s lépett.
Senki se feledje: miénk volt Túróczy és Gábor Áron,
Hogy a csata mezején a Kökös-hídon ágyú álljon.

De mint általában minden, ez a csata is elveszett,
S megmaradt a székely búval, bárhogy is megmérettetett.
És mi megmaradt, a földjét, amit művelt sok munkával,
Azt a nagyok Trianonban elvették egy tollvonással!

Így hát a gazdából megtűrt lett, csak a munkája szükséges,
Amit keres két kezével, legyen neki elégséges.
De a munkáját is sokszor lenézik, semmibe veszik.
Termését lábbal tiporják, lekacagják, földhöz verik.

Aki mer munkát vállalni, és elmegy az anyahazába,
Amit keres, azt hűséggel, s verejtékkel megszolgálja.
Hazajön, mert haza vonzza hite, tudja, hazavárják,
Hogy gondozza s felnevelje hűséggel kicsiny családját.

S most, amikor valamiben segíteni tudtak volna,
Azon, hogy a kinti munka egyszerűbben alakulna:
A nép kimondta óhaját: nem kellünk a magyaroknak,
A magyar parlamentben ránk ím fogakat vicsorítnak!

Elvesszük a munkahelyüket, az ő nyugdíjukból élünk,
Ellepjük Magyarországot, mind honpolgárságot kérünk.
Mi lesz veled magyar nép, s nyugdíjas, ha jön a székely,
Ez a kiéhezett fajzat felér minden ellenséggel.

Arra nem gondolnak,hogy a minden évi szabadságot
Sokan Erdélyben töltik el,s mi mindig szívesen láttuk.
Sosem kértünk tőlük semmit, se forintot, se egyebet,
Mindenünket felkínáltuk, hogy elégedettek legyenek.

Ne sírj, székely! Székely testvér, ezt nem a magyarok tették,
Csak az ócska bevándorlók, kik a magyar nevet felvették.
Történelmünk nem a miénk! A magyar név rájuk szállott,
nem egyebek ők, bevándorolt zsidók, tótok és svábok!

Az ő népük lett a szeretett vendég az anyahazában,
Őket segítik, s pártolják. Árpád apánk szent honában.
Többre nézik ők és elismerik a japánt, s négert,
mint a hozzájuk tartozó testvérük, az ősi székelyt.

Ne sírj, székely! Te megtetted mindig ami tőled tellett,
Hogy sorsod csak bú maradt, ne sírj, töröld le könnyeidet.
Téged Isten rendelt ide, s meg is maradtál földeddel,
Ezért vállald sorsod tovább megbékélve keserveddel.

Ne sírj, székely! Maradj meg földeden hűen gerincesen,
Dolgozz tovább és meglátod, hogy munkádon áldás leszen.
Veled az Isten, ne félj, nem hagy el Ő soha téged,
Mindig megáldja, s megtartja hűségének ezt a népet.

Ne eresszük félárbócra lobogónk, hisz székely még van,
Hősiesen áll. Kitartva Kárpát kanyarulatban.
Lengjen bátran a nemzeti lobogó a magas bércen,
Hirdesse kitartásunk és ragyogjon, mint Nap az égen.