Gavallér János

Nyikhaj-duhaj


Nyikhajok metszik az orgonát,
anyám, nincs változás,
a pacsirta sír,
s az ég mosolyog rám…
néha beborul,
remeg az ember,
egyedül vagyok, akár a fűszál.

Ne csak rám,
gondolj néha más bajára,
tőről metszett sarjak
utódaink,
s nem lássuk már
szemükben csillagok csillogását!

Sodor új változás:
Műemlék, művirág,
műszív…
- Ki tudja, mi dobog mellkasunkban?-
Időzített bombák
ketyegnek,
s az időpont nem köztudott,
a lét zsugorodott mütyürré,
de még fehérek az orgonák
s szülnek még, anyám, a nők,
pacsirta sír,
felhők bárányhadserege vonul,
a rónán tücsök hegedül,
csak az ember van egyedül!

Nyikhajok metszik az orgonát,
emléket őriz a hajnal,
a harmat, a napsugár…
anyám, csak az ember romlott meg,
a fűzfák a földig hajolnak,
a pacsirta sír,
 a felhők vonulnak,
s már a szív is csendesebb:
Csak önmagának veri az indulót
s a testet lakat alá zárta.

Mint avartűz, aludtak ki forradalmak,
mint mindig, most is csaltak!
Anyám, könnyeid őrzik a hatalmat,
ezek mit se tudnak:
Életről, vágyról, karámról…
anyám, ezek ronggyabbak a rongynál,
- kosz-kotló ül a tudaton-
anyám, ezek ronggyabbak a rongynál!

Csak néztél, rám szóltál,
vagy sírtál,
üzent mindig a szíved…:
A gyermek a kincs:
A végtelen folyó egyetlen biztos pontja!
S
szétszakítottak mindent!
Anyám, a pacsirta sír,
s irtják az orgonát,
nem tudnak semmit,
semmit a végtelen folyóról,
s fojtogatják a cseppet.

Anyám, mint ahogy beléd fojtották a csillagokat,
úgy hal belénk a mosolygó ég:
Viasz vigaszt gyújt-nyújt a ma,
s kihalnak az orgonák!

2010.06.12.