Kedves Honfitarsaim !

 

Ime egy inteview GERGELY-el 56-ról es ellenségeiről, árulókról, besúgóikról ! Majd ami az 56-os Magyarok Vilagszövetségét illeti, azt mind átszenvedtem vele, és túl szerény volt ahhoz, hogy bárkinek sírjon, pedig annyira errőszakkal mentek rá Mátyásföldön, Boross Péter és bandája, hogy sem a saját házunkban, sem az irodánkban

nem lehettünk, mert nem voltunk megvehetők, sem megalkuvók!

Hiába ajánlottam fel Gergelynek hogy jőjjön aludni hozzám, inkább egy padon aludt az előtérben mert félt, hogy elrabolják a dokumentációnkat és nem fog tudni visszajönni !!!

 

Tisztelettel

Polgár György

 

 

Pongrátz Gergely:

1. Nyílt válaszlevél Gosztonyi Péternek
2. Kunszabó Ferenc beszélgetése Pongrátz Gergellyel


Nyílt válaszlevél /HUNNIA 103. szám /

Dr.phil.I. und Dr.h.c.oec. Gosztonyi Péternek, aki a dupla doktori cím mellett a „Historiker, Politologe, Publizist” címeket is viseli.

 

Kedves Péter!

Nem hittem volna, hogy egy olyan ember, aki a fenti címeket viseli, ne tudná, hol a felső határa az aljasságnak. Én igyekszem elkerülni azt az alpári hangot, amit Te ütöttél meg a Vödrös Attilának küldött leveledben és melyet az ÚJ IDŐK hozzájárulásommal leközölt. Ha már feldobtad a labdát, engedd meg, hogy belerúgjak. Olyan tényekkel válaszolok, melyeket bizonyítani is tudok.

  1. Igaz, hogy én nem fejeztem be az egyetemet, mert elfogyott az a pénzem, amit három éves kemény munkával kerestem. Az amerikai magyar diákszövetség ösztöndíjkérelmemet 1957-ben elutasította. Sőt, a diákszövetség lapjában olyan cikk jelent meg, melyben azt írták, hogy „exportálni kell a Pongrátzokat”. Azonban engedd meg, hogy dicsekedjek. A két fiam és a lányom egyetemet végeztek. A kisebbik fiam és a lányom egyetemen tanítanak Amerikában. Tanulmányaikat az általad olyan nagyon lenézett sertéstenyésztésben végzett kemény munkám eredményeképpen könyveld el.

  2. Péter! Te annyiban segítettél nekem a könyvem megírásában, hogy küldtél egy tiszteletpéldányt az 1981-ben megjelent „A Magyar Forradalom Története” című könyvedből. Sokat idézek belőle, s rámutatok a történelemhamisításokra. Abban az időben több levelet váltottunk. Az egyikben azt írod, hogy: „Amikor parancsot kaptam, hogy lőjelek titeket a Corvin-közben, vigyáztam arra, hogy jó magasan a fejetek felett, a kéményeket lőjem”. Vajon a kéményektől kaptak gellert azok a golyók, melyek bajtársaim életét oltották ki? Különben az 1981-ben megjelent könyvednek is van egy története, amivel Te nem dicsekszel. 1983-ban keresett fel Bosztonban Kunszabó Ferenc, aki a következőket mondta el. – 1977-ben kapott először útlevelet, s az első útja Svájcba vezetett, 56-os bajtársaihoz, ahol megismert Téged. 1980ban Széchenyi életrajzán dolgozott, s ezért rendszeresen járt be a Széchenyi Könyvtárba kutató munkát végezni. Egyik alkalommal Téged látott az egyik asztalnál és odament üdvözölni. Zavarba jöttél és kérted, hogy hagyjon magadra, mert nagyon el vagy foglalva. Később Kunszabó találkozott a könyvtár igazgatójával és megkérdezte: - Ismered azt a pofát annál az asztalnál? - Ismerem hát, Gosztonyi Svájcból. - Mit csinál ez itt? - Az ellenforradalomról ír könyvet. - És te adsz hozzá anyagot? - Felülről kaptam az utasítást, hogy mindent, amit akar, a rendelkezésére adjak. Péter! Én a ‘70-es évek közepén Spanyolországból Amerikába mentem, s csak 1990-ben jöttem haza. Tehát a ‘70-es évek végén mi Európában nem találkozhattunk. Az viszont igaz, hogy a harmincöt éves számkivetésem teljes ideje alatt irtózatos honvágy gyötört! Te azonban 1980-ban a Kádár-korszakban, talán egyenesen Kádár utasítására kaptad az anyagot, hogy „A Magyar Forradalom Történetét” megírjad. Péter, ha már becsület nincs, az erkölcsöket sem ismered?

  3. Egy parlamenti fogadáson valóban találkoztunk. Te alezredesi egyenruhában voltál és a tiszti kereszt lógott a nyakadban. Lenézően, lekicsinylően megkérdezted: – Gergely, hogy-hogy Te még mindig civilben? – Péter, ha Te kaptál egy alezredesi rendfokozatot, vajon milyen rangot kellene kitaláljanak nekem? De ha Te kérdeztél, hadd kérdezzek én is: – Mondd, mit keres egy kereszt a Te nyakadban? Sarkonfordultál és faképnél hagytál! Mégis este az operában Te nyitottad ki a páholyom ajtaját. A szégyenérzetet sem ismered?

  4. Valóban jártál a Corvin-közben a forradalom győzelme után, amikor a Corvinnak 15-20 parancsnoka volt. Iván Kovács és én is ezek közé tartoztunk. Azonban október 30-án egy főparancsnokot választottak a corvinisták négy jelölt közül. Iván Kovács is egy jelölt volt és én is. A corvinisták azonban tudták: Iván Kovács megegyezett Maléterrel, hogy a fegyvert átadják a honvédségnek. Az én álláspontom volt az, hogy a fegyvert nem tesszük le ameddig egy orosz katona is tapossa a magyar földet. Valószínű ez döntött abban – és nem a testvéreim akik ott sem voltak – hogy megválasztottak. Ezt nem írtam le a könyvemben, mert nem akartam Iván Kovács emlékét megbántani. Most már azonban, hogy az erre vonatkozó dokumentumok is napvilágra kerültek, kegyeletsértés, nélkül, csupán a történelmi tények tisztázása érdekében kénytelen vagyok ezt is nyilvánosságra hozni. Te azt mondtad nekem 1963-ban Madridban, hogy a történelmet a történészek írják. Én meg azt mondom, hogy a történelmet egyes hazug történészek hamisítják meg politikai beállítottságuk szerint. Lásd Európa XX. századi történelmét.

  5. Az is elgondolkoztat, hogy az Oroszországban megnyilt katonai levéltárakba Te kaptál kutatási engedélyt, s a megtalált dokumentumok alapján az Új Magyarországban közöltél egy kétoldalas cikket. Az érdekes az, hogy én még az itthoni levéltárakba sem kaptam kutatási engedélyt, pedig még az Antall kormány idején kértem. A cikkedben viszont egy rövid bekezdésben a következőket írod: „Okt. 26-án a felvezényelt gépesített lövész hadosztály a Corvin-köznél megsemmisítő vereséget szenvedett”. Ezt Te írtad, Péter! Tehát október 25-27. Között negyven honvéddal, akik keretlegények voltak a MUSZ-osoknál, Maléter megpróbálta ugyan kifüstölni a Corvint, de csak a Kilián ablakaiból lőttek minket. Te is a lövöldözők között voltál. Nem sikerült. A Corvint csak akkor foglalták el az oroszok, amikor azt mi feladtuk. November 10-én reggel. A Kilián laktanya viszont már november 4-én reggel elesett. Ezt Csiba Lajos százados, a Kilián laktanya parancsnoka írja a naplójában. Tehát a Kilián laktanyának sem a forradalom (október 23-28.), sem a szabadságharc (november 4 után), semmilyen szerepe nem volt a fegyveres harcokban. Maléter és a laktanya politikai szerepét viszont Tildy Zoltán, Vass Zoltán és a kommunista propaganda biztosította.

  6. Horváth Miklós doktori disszertációt írt Maléterről, ami egy könyv formájában „MALÉTER” címmel megjelent. Könyvének a 101. oldalán leírja, hogy október 28-án hajnalban két irányból indult támadás a Corvin ellen, melybe szovjet és magyar katonák vettek részt. A magyar egységek parancsnokai Takács László őrnagy, Tóth Zoltán alezredes és Kovács Pál főhadnagy, illetve Márton András ezredes, Szűcs Miklós ezredes és Kovács József alezredes voltak. A 104. oldalon a következőken írja: „ Tóth ekkor engedélyt kért arra, hogy Maléter ezredessel felvegye a kapcsolatot, és törzsével a Kilián laktanyába bejutva irányítsa a rohamcsoportok tevékenységét, és hogy a támadásba a Kiliánban lévő jelentős erőt is bevonja. Ezt a kérését mintha meg sem hallották volna. A hadosztályparancsnok ezek után felhívta az elöljáró szovjet hadtest parancsnokát. A felmerült problémákra hivatkozva, felderítési adatok hiányában kérte a támadás elhalasztását. A hadtest parancsnoka az indokokat nem fogadta el, és kiadta a támadás megkezdésére vonatkozó parancsát.” Tóth Miklós azt is leírja a 6. és 7. bekezdésben, hogy milyen erővel támadtak a szovjet és magyar hadsereg katonái: „Az oszlop élére három T-34-es és három T-54-es harckocsi sorolt be. Ezt a biztosító csoport járművei követték, majd újabb két T-54-es és két úszó harckocsi következett. A menetoszlop közepén a rohamcsoportok harci járművei helyezkedtek el, mögöttük négy-hat T-54-es és további T-34-es harckocsi zárta az oszlopot. Ekkor, a harcparancstól eltérően, a Corvin-köz és környéke felderítésére három T-34-es harckocsit indítottak az Üllői úton a Körút irányába. Mivel ezek a harckocsik egy-másfél óra múlva sem érkeztek vissza, utánuk küldték az oszlopban következő három T-54-es harckocsit. Újabb egyórás várakozás után az egyik T-54-es épen, a másik sérülten visszatért. A szovjet harckocsik parancsnoka jelentette, hogy a T-34-esek a Corvin előtt égnek és az ő harmadik T-54-es harckocsiját ugyancsak kilőtték.” Hosszan lehetne még idézni Horváth Miklós vagy Szűcs Miklós könyvéből olyan tényeket, amiket Te is ismersz, Péter. Amit itt idézek, ez csak az október 28-i hajnali szovjet-magyar támadás volt a Corvin ellen. Október 26 volt a legnehezebb napunk, amikor 17 szovjet páncélost füstöltünk ki és a Körút páncélos temetővé vált.
    Tudom, Péter, hogy a II. világháború történetével értékes munkát végeztél. Arra kérlek, hogy ne foglalkozz se 1956-tal, se velem. Ne akard ellopni a forradalmat azoktól a „Pesti Srácoktól” akik ezt megvívták és győzelemre vitték. Nagyon jól tudod Te is, hogy a Néphadsereg katonái csak október 28án, a forradalom győzelme után „épültek be” a felkelők közé. Saját karrierjüket féltették. November 4-én azonban az első órában magukra hagyták a szabadságharcosokat. Talán ismét a karrierjüket féltették. Sokan pufajkások lettek. Tehát ismét figyelmeztetlek arra, hogy hamarabb utolérik a hazug embert, mint a sánta kutyát. Az értékes munkáid hitelességét ne reszkírozd a forradalom történetének meghamisításával.

  7. Szűcs Miklós vezérkari ezredes, aki tagja volt annak a négyes bizottságnak, amely november 3-án este Tökölre ment tárgyalni az oroszokkal (Maléter, Erdei, Kovács István a vezérkar főnöke és Szűcs Miklós) könyvében azt is leírja, hogy november 2-án Kováccsal a Kilián laktanyában Maléterrel vacsoráztak. Maléter (november 2-án!) a következő kijelentést tette: „Én a szocialista rendszer híve vagyok. Soha nem lőttem és soha nem lövettem és ezután sem vagyok hajlandó lőni vagy lövetni annak a Szovjetuniónak a katonáira, amelynek az életemet, a katonai pályafutásomat köszönhetem.” Péter, én hiszek Szűcs Miklósnak. Nem ő hazudik. Te csináltál hőst Maléterből, s amit én leírok a könyvemben az nem kegyeletsértés, hanem az a tény, hogy nem engedem a történelmet meghamisítani. Ha Te nem írtad volna meg a könyved és előtte a tanulmányaidat, cikkedet mint „Publizist” talán én sem írtam volna meg a „Corvin-köz 1956”-ot. Ezek szerint könyvem 1982-ben történt megjelenését valóban Neked köszönhetem. Ne felejtsd el, hogy Rajk Lászlót és a kommunista tábornokok hosszú sorát is felakasztották Rákosiék. Ma azonban csak az elvtársaid tarthatják őket mártíroknak. Ez vonatkozik Maléterre is, mert ő nem a forradalom, hanem saját karrierjének lett az áldozata. A forradalom honvédelmi miniszterét akasztották fel Kádárék, nem a tettei hanem a betöltött pozíciója miatt.

  8. Ami a tábornoki rendfokozatot illeti, azt valóban felajánlotta nekem Antall József. Sőt, a tábornoki nyugdíjat is. Azt válaszoltam, hogy amikor én leszek az utolsó ‘56-os, akin akar segíteni, akkor elfogadom. De ameddig a bajtársaim hat-hétezer forintos nyugdíjból nyomorognak, nekem ne adjon tábornoki rendfokozatot és nyugdíjat. Erre Für Lajos, az akkori honvédelmi miniszter az egyik tanú.
    Különben a több mint két éves katonai szolgálatom során kétszer voltam őrvezető. Egyszer lefokoztak azért, mert egy politikai foglalkozáson olyan kijelentést tettem, hogy a kommunizmus nem más, mint állami kapitalizmus. Ezt is a könyvemben részletesen leírom. Azonban büszke vagyok az őrvezetői rendfokozatomra, mert ezért kétszer is megszolgáltam.
    Tudom, hogy Téged Keleti György ezredessé léptetett elő. Azonban ha egyenruhában találkoznánk, elvárnám Tőled, hogy tisztelegj nekem.

Hidd el Péter, hogy most sincsenek politikai ambícióim. Itt az ÚJ IDŐK-ben írásban hozom nyilvánosságra azt, hogy sem államelnök, sem országgyűlési képviselő nem akarok lenni. Ma sem akarok mást, mint 1956-ban. Egy szabad és független Magyarországot. Azt, hogy Magyarország végre legyen a magyaroké! Egy ilyen Magyarországon szívesen lennék disznópásztor, vagy akár utcaseprő is.

 

Pongrátz Gergely
(Új Idők)

 

 


„A kompromisszum magyarul megalkuvás” – Beszélgetés Pongrátz Gergellyel –
HUNNIA 119. szám

 

Kunszabó Ferenc: Pongrátz Gergellyel beszélgetünk, akivel életünkben először 1983-ban, Bostonban találkoztunk. – Gergő, te nem laktál a városban, hanem attól messzebb, Hannover nevű faluban. Ismerősök szóltak, s akkor bejöttél, kivittél magadhoz, és legalább egy éjszakát átbeszélgettünk. Másodszor 1990 márciusában találkoztunk ugyanebben a pesti szobában, amikor is én, fellelkesedve az akkori eseményektől, azt mondtam, hogy neked, meg Rácz Sanyinak együtt kellene indulni a köztársasági elnökségért, illetve alelnökségért. És akkor meg is tudtuk volna szervezni, mert százával, ezrével voltak az országban aktív nemzeti szellemű körök, melyek azóta szerteporladtak. De te nem vállaltad.

 

Pongrátz Gergely: Nekem soha nem voltak politikai ambícióim, és azt is tudtam, hogy a kommunisták még nincsenek annyira leverve, hogy ilyesmit meg ne gátoljanak. Csak egy példát mondok el, hogy mennyire igazam volt akkor, amikor kilencvenhét november harmadikán a Hősök terén megbilincseltek. A Parlamentben felszólaltak, hogy Pongrátz Gergelynek a kezére tették a bilincset – és akkor valaki az MSZP soraiból felkiáltott, hogy „a nyakára kellett volna!” És akinek ez a véleménye, most is ott ül a Parlamentben. „Képviseli” a magyar népet.

 

K.F.: Igen, de azért kilencven tavaszán te is többet reméltél, mást reméltél.

 

P.G.: Teljesen mást reméltem. Antall Józsefnek meg volt adva egy olyan lehetőség, ami a magyar történelem során talán soha senkinek nem volt, hogy ezt az országot gatyába rázza. És Antall József ezt a lehetőséget elmulasztotta akkor, amikor nem hajtotta végre azt, amit a választási kampány idején ígért; a „nagytakarítást”. Nem takarított, és kitakarították őt, illetve pártját.

 

K.F.: Az egész nemzeti vonulat. Egy következő hazajöveteledre azért került sor – ha én jól tudom – mert Fónay Jenő azt mondta, hogy átadja neked a POFOSZ elnökségét. Hogy van ez?

 

P.G.: Volt róla szó, de én ezt is képtelenségnek találtam. Ugyanis én nem voltam politikai fogoly. Hát akkor hogy lehetnék a Politikai Foglyok Szövetségének elnöke?

 

K.F.: Úgy, hogy azok megválasztanának.

 

P.G.: Képtelenség! Oda egy volt politikai fogoly való. Ez volt az egyik. A másik, amiért nem vállaltam, hogy én akkor Amerikában éltem. Csak kilencvenegy októberében jöttem haza végleg. És aztán volt a harmadik ok, hogy én valóban nem akartam, és ma sem akarok semmilyen tisztséget. Munkát akarok. Én ötvenhatért dolgozni akarok. Annakidején a „Kinn, padon” – ez még kilencvenkettő körül volt – azt mondja nekem Havas Henrik, hogy Pongrátz úr, mindenkinek joga van egyszer köpönyeget forgatni. Azt mondtam, nézze, ebben az országban él tíz millió ember, s ebből nem lehet találni párezer olyan személyt, akinek nem kellene köpönyeget forgatni? Miért a köpönyegforgatók ülnek a Parlamentben? Miért nem a becsületesekből választják ki azokat, akik a népet képviselik?

 

K.F.: A nemzet érdekeit. Szerintem is ez a rendszerváltásnak becézett gengszterváltás olyan lehetőség volt, ami utoljára Árpád honfoglalásakor adódott elő. Mindent nemzeti tulajdonba lehetett volna venni, és elosztani igazságosan. Voltak is rá tervek, de most már hiába is gondolkoznánk ezen. Hanem az előbb említetted, hogy amikor megbilincseltek kilencvenhét november harmadikán a Hősök-terén – nem másutt, a Hősök-terén!...

 

P.G.: Át lehetne keresztelni a Gyávák-terének.

K.F.: Utána az ellened folytatott büntető eljárásban megrovást kaptál. Most már szinte volt politikai fogoly vagy, mert a megrovás már büntetett előélet.

 

P.G.: Mondtam az ügyésznek, hogy nem fogadom el a határozatukat, én elégtételt akarok. Azt akarom, hogy kérjenek bocsánatot. Nem tőlem, hanem a nemzettől. Kérjenek bocsánatot azért, amit csináltak velem, mert nem engedtem levenni kocsimról a nemzeti lobogót. Azt mondta, hogy megszüntették az eljárást ellenem, az már bocsánatkérés. De akkor a megrovás, az mit jelent? Mondom, nem fogadom el a megrovást, követelem, hogy kérjenek bocsánatot. Nem azok a rendőrök, akik megbilincseltek, és eltörték a kezem, hanem azok, akik kiadták a parancsot nekik. Kuncze Gábor. De hát erről szó nem lehetett... Nem, szó sem lehetett...

 

K.F.: Visszaemlékszem most, hogy a tavalyi választások után, amikor, úgy-e, a FIDESZ vezette kormány került hatalomra, s akkor te azt mondtad, hogy felfüggeszted az 56-os Magyarok Világszövetségének működését, mert elérte célját. Nem voltál egy kicsit naiv?

 

P.G.: Talán túlságosan is az voltam, de ennek oka Orbán Viktor első megnyilatkozása, mindjárt a választások után. Mikor megkérdezte egy újságírónő, hogy ő is a tizenötmillió magyarnak akar a miniszterelnöke lenni? A válasz engem nagyon megfogott. Azt mondta, hogy az államhatár és nemzethatár nem egy.

 

K.F.: Nagyon jó válasz.

 

P.G.: Akkor kezdtem drukkolni neki, és azt mondtam, hogy ez az ember most már, mint miniszterelnök, nem úgy viselkedik, mint annakidején. Ez megváltozott, ettől az embertől lehet remélni valamit. – De nemcsak Orbán Viktor, hanem az USA külügyminisztere is kijelentette, hogy ha Magyarország a NATO-ba kerül, az ötvenhatnak köszönhető. – És Orbán Viktor többször mondta, hogy ötvenhat szellemiségére akarja építeni a magyar kormány működését. – Viszont Balatonlellén idén kora tavasszal összehívták az ötvenhatosokat. Engem nem hívtak meg. És Rácz Sándor azt mondta beszédében, hogy Orbán Viktor, miután meg lett választva, az első huszonnégy órában az lett volna a kötelessége, hogy felhívja őt, és Pongrátz Gergelyt, hogy beszélni akar velünk.

 

K.F.: Úgy van.

 

P.G.: Nem tette. Azóta is várom. Ott van Boross Péter, mint főtanácsadó. Ő is ötvenhatos. Még sohasem hallotta Rácz Sanyi, vagy az én nevemet?!

 

K.F.: Tehát akkor az 56-os Magyarok Világszövetség működésének a felfüggesztését vissza is vontad.

 

P.G.: Persze ehhez az is hozzájárult, hogy puccsot akartak csinálni a Világszövetségen belül, megint csak beépített ügynökök, akiknek majdnem sikerült is, de szerencsére azért van még a jogállamiságban annyi jog, hogy olyan durván megsérteni nem lehet, és a bíróság kimondta, hogy puccs volt, s teljesen törvénytelen.

 

K.F.: Mikor összejöttek Balatonlellén a volt ötvenhatosok szervezetei, és téged nem hívtak meg, utána az 56-os Magyarok Világtanácsa március végén egy háromnapos nagygyűlést tartott a Magyarok Házában. Én is ott voltam. Nagy vita volt, hogy össze tudnak-e fogni ezek az egyesületek? Maradjunk egyelőre annál, hogy szerinted miért nem tudnak összefogni, sőt miért forgácsolódnak egyre? Most már tizen valahány ilyen szervezet van.

 

P.G.: Nagyon egyszerű az oka, ami még a változások előtti időre datálandó: Amikor az elvtársak már tudták, hogy buknak, előkészítettek minden szervezetet, beépítették az ő embereiket. Kezükben voltak ezek az emberek, elsősorban azok a halálra ítéltek, akiket nem végeztek ki. De mások is, sokan. Ezek elkötelezték magukat annakidején, aláírtak, nekik dolgoztak. És most zsarolhatók. Vagy csinálják azt, amit mondanak, vagy ha nem, kiborítják a bilit. És ezek félnek attól. Mert egyiknek a cellatársát akasztották fel a besúgása alapján, másiknak a bajtársát, és rengeteg halálos ítélet lett. Ezeknek a besúgóknak köszönhetően. Nem tudom, hogy ezek az emberek hogyan állnak a lelkiismeretükkel.

 

K.F.: Altatót szednek. – Tehát ezért nem tudnak összefogni, együttműködni, sőt ezért forgácsolódik, mert van egy láthatatlan, megfoghatatlan, titkos hátsó erő, amelyik irányítja őket.

 

P.G.: Kilencvenkettőben, amikor kierőszakoltam Antall Józseftől a mátyásföldi épületeket, akkor Antall létrehozta a Szabadságharcos Alapítványt. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy olyan kuratóriumi tagjai legyenek ennek az alapítványnak, akiket én nevezek meg. M. Kiss Sándor volt akkor a főtanácsadó, és csak vele tárgyalhattam. M. Kiss ragaszkodott ahhoz, hogy a kormány nevezze meg a kuratórium tagjait. Én akkor tudtam, hogy ezek olyanok lesznek, akik nem velünk, hanem ellenünk vannak, és nem egyeztem bele. És eltelt vagy négy hónap, és Mátyásföld ügye nem mozdult. Azt mondta M. Kiss nekem, hogy vagy elfogadod ezt a kuratóriumot, vagy ha nem, akkor nincs Mátyásföld. És ezért kénytelen voltam elfogadni, hogy legyenek meg a lakások a bajtársaknak. Bele lettem kényszerítve. S olyan kuratóriumi tagok lettek, akik azt mondták, hogy Pongrátz-gettót csinálok majd Mátyásföldön. Rengeteg támadás ért a kuratórium tagjaitól. Az a Zimányi, aki Rákosi alatt Budapesten mint rendőrtiszt a kitelepítési osztály vezetője volt. Szóval ilyen embereket erőltetettek rám. Boross Péter lett a kuratórium elnöke, aki belügyminiszter volt, én alelnök voltam. Nekem annyi jogot adtak, hogy a múzeumot megcsináljam, semmi másba nem engedtek beleszólást. A lakások szétosztását rábízták Pichler Máriára, és olyanok is kaptak, akik minket lőttek ötvenhatban, vagy akiknek a Balatonon nyaralójuk volt, illetve, akinek két lakása volt Budapesten. És azt a corvinista bajtársamat, aki istállóban lakott, azt elutasították. Jöttek hozzám bajtársak, és kértek, járjak közbe, hogy kapjanak lakást. Azt mondtam nekik, menjetek Máriához, és minél jobban szidtok engem, annál biztosabb, hogy kaptok lakást. Négyen vannak még most is Mátyásföldön, akik azért kaptak lakást, mert engem szidtak.

 

K.F.: És akkor ott is hagytad az egészet.

 

P.G.: Otthagytam, mert azt mondtam, hogy én hoztam létre Mátyásföldet, az én nevemhez fűződik, és ezt a gazemberséget az én nevemben ne csinálják. És akkor lemondtam a kuratóriumi tagságról, az alelnökségről, és teljesen visszavonultam. El is jöttem onnan. Elvették az irodát, a múzeumot.

 

K.F.: Még ott voltál, amikor elvették.

 

P.G.: Tulajdonképpen úgy vették el, hogy ötezer forintról felemelték százezer forintra a lakbérünket, amit természetesen nem tudtunk kifizetni, és ezzel megszűnt az ötvenhatos múzeum is, amit ott létrehoztam. És akkor elhatároztam, hogy csinálok egy másik ötvenhatos múzeumot, de csak olyan épületben, ami az én tulajdonom, amiből nem semmizhetnek ki. Most azon gondolkozom, hogy csinálok egy 56-os Múzeum Alapítványt, hogyha előbb-utóbb én is feldobom a talpam, maradjon meg.

 

K.F.: A kiskunmajsaiakkal kell jóban lenned, mert helyben lehetne legjobban megoldani.

 

P.G.: Nagyon sok az elvtárs ott is, a köpönyeg-forgató, akik benn a lelkükben...

 

K.F.: Mert tényleg mi van akkor, ha egyszer te is...

 

P.G.: Tulajdonképpen most már ez az egyetlen ötvenhatos, mondjuk azt, hogy bázis Magyarországon.

 

K.F.: Most már igen.

 

P.G.: Mielőbb feladom az 56-os Világszövetség elnökségét is, mert tudom, hogy én állok az útjában az úgynevezett ötvenhatos egységnek. És azért, mert én nem vagyok hajlandó engedni ötvenhatból. Az eszmékből. Azokból az eszmékből, amikért ott haltak meg mellettem a bajtársaim. Én nem engedhetek, nincs megalkuvás. Én nem mondhatom azt, hogy bocsássunk meg mindenkinek, felejtsük el a múltat, nézzünk előre. Bocsássunk meg olyannak, aki nem hajlandó bocsánatot kérni!? Hát miért?! Pénzért?!

 

K.F.: Én akkor bocsátanék meg mindegyiknek, ha előbb megkapta a büntetését. Utána megbocsátanék, de hát erről már talán csak álmodni lehet.

 

P.G.: De legalább hozzák nyilvánosságra, hogy kik azok a gazemberek! Ott van a Nagy Imre per. Nekem megvan videokazettán. Kik és mit vallottak? Kik sírtak? Ott van a videokazettán, nem lehet mellébeszélni. De zárolták. Nem lehet nyilvánosságra hozni. És azok, akik Nagy Imre ellen vallottak, most ők a nagy ötvenhatosok.

 

K.F.: És vezető helyen vannak. – Tehát úgy látszik, hogy te vagy az útjában annak a nagy ötvenhatos egységnek, de mert te úgy látod, hogy csak eszmei megalkuvások útján lehetne csak elérni, ezért félre állsz. Marad még akkor kapaszkodónk?

 

P.G.: Mindenesetre megmarad az ötvenhatos múzeum, és ameddig én élek, ötvenhatról nem beszélni, hanem tenni fogok. Mivelhogy eddig sokat beszéltem. De sokat is tettem. Nemcsak Mátyásföldről van szó, hanem ott van a Pesti Srác Alapítvány, a Corvin Közi Bajtársi Közösség, létrehoztam az Új Időket, amelyik most is működik, annak ellenére...

 

K.F.: Hogy jól kibabráltak veled.

 

P.G.: De megvan! – Kilencvenháromban csináltuk a tüntetést a szabad sajtóért. Nyolcvanezer embert tudtunk toborozni. És sportnyelven szólva, ha én futballozni akarok, nekem a játék a fontos, nem a pálya.

 

K.F.: Lehetőségre van szükség.

 

P.G.: És ebben senki nem tud megakadályozni. Én nem engedek az elveimből. Most megint hadd vessem fel a Maléter-ügyet. Ebben sem alkuszom. Nem Maléter világháborús múltja miatt, hanem a forradalom alatti szerepe, az közvetlenül érint. És azért nem engedem, hogy egy olyan hazug, áruló gyilkosból, mint Maléter, nemzeti hőst csináljanak. Nem engedem!

 

K.F.: Nagyon érdekes dolog, hogy ez már ezernyolszáznegyvennyolc–negyvenkilencben is működött. Például te is, én is, meg a mai fiatalok is, negyvennyolccal kapcsolatban hallottunk a Vörös Sipkásokról. Na most az, hogy Vörös Sipkás, úgy-e, az már a múlt század közepén is egy úgynevezett liberális fogalom volt, hiszen vörös volt Rotschild pajzsa. A nevet is azért választotta: vörös pajzs. Tehát erre utal, és azt tanultuk az iskolában, hogy a Vörös Sipkások minden csatát megnyertek. Mostanában foglalkoztam ezzel, mert az évfordulóra készültünk, és utánanéztem az akkori szereplők emlékiratainak stb. És kiderült, hogy a Vörös Sipkások rendszerint vesztettek a csatákban, visszavonultak, elmenekültek, oda se mentek. De a legendák a Vörös Sipkások köré épültek. Ugyanez Maléter, és a többi ún. reformkommunista esete. A forradalom ellen voltak, ránk lőttek, ellenünk munkálkodtak, és most ők a nagy forradalmárok, az ötvenhatos vörös sipkások. Ez egy régi játék, s úgy látszik, lankadatlanul folytatják.

 

P.G.: És sikerrel. – Amit én nagyon szeretnék megérni, hogy az ötvenhattal kapcsolatos történelem- hamisítás szűnjön meg. Nem hiszem, hogy megérem, de van rá reményem, hogy a távolabbi jövőben rendeződik. – Az egyik fő személyisége ennek a történelem-hamisításnak Gosztonyi Péter volt. Utolsó levelében azt írta, hogy szívesen hozna minden október huszonharmadikán virágot a síromra. Aztán néhány hónappal később ő dobta fel a talpát. De én nem viszek egy szál virágot se a sírjára.

 

K.F.: És lehet, hogy ez tart életben bennünket: a remény. Volt nekem egy öreg rokonom, aki már a nyolcvanas években túl volt a hetvenen. Erős volt, fizikai munkásként ment nyugdíjba. Vidéken, falun, tsz-ből. Horgászott és vágta a fát. Mikor megkérdeztem tőle, hogy mi van öreg, azt mondja: addig nem halok meg, míg az oroszok ki nem mennek. És megérte. Kilencvenegy végén halt meg. Lehet, hogy bennünk is ez van. Hogy nem halunk meg addig, amíg a hamisítások ki nem hullanak a történelem szitáján.

 

P.G.: Az jut erről eszembe, hogy amikor édesapám meglátta az első orosz katonát, azt mondta, hogy addig nem borotválkozik, amíg megszállva tartják Magyarországot. Szegényt ötvenhatban ekkora szakállal temettük el. Nem bírta tovább.

 

K.F.: Mindnyájan a Jóisten kezében vagyunk.

 

P.G.: Én félre állok az útból, de ne felejtsék el, hogy azért még vagyok! Szervezkedjenek, csináljanak ötvenhatos egységet, de vigyázzanak, hogy milyen lesz az. Mit fognak szorgalmazni? A megbocsátást, vagy a számonkérést.

 

K.F.: Igen, de hát múlik az idő, és nem mozdul semmi. Se velünk, se nélkülünk, legalábbis nem hallani róla...

 

P.G.: Vigye el őket az ördög... A mi feladatunk, addig, ameddig vagyunk, hogy ötven, vagy száz év múlva ne csak a kommunisták vagy az úgynevezett reformkommunisták (engedd meg: ha reform-fasiszta nincs, akkor hogyan lehet reformkommunista?!)... ne csak ezek legyenek dokumentálva, hanem maradjon olyan írásos emlék is, amit mi, akik részt vettünk a harcokban, mi írtunk. Hogy azt fel is tudják dolgozni! Eszembe jut, hogy egy volt nyilas vezető könyvet írt az emigrációban, ötvenhattal kapcsolatban. Amikor mondtam neki, hogy ezek jórészt hazugságok, azt felelte, hogy csak ez a forrás állt rendelkezésére. Gosztonyira hivatkozott mindenhol. – Hát legyen más forrás is majd annakidején! És ez indított engem arra, hogy igenis, azt a könyvemet meg kell írni. Most egy másikra készülök: A harmincöt éves számkivetés, és amióta hazajöttem, hogy mi történt. Hogy ez is maradjon meg a történelemnek.

 

K.F.: Mikor kezded el?

 

P.G.: Még a nyáron. Most már megvan a múzeum, hála Istennek, az már nem köt le. Ott van csend, béke, nyugalom; és erre van szükségem. Mert akármilyen izgágának hisznek sokan, én békés természet vagyok. De nem kötök kompromisszumot, mert az magyarra lefordítva: megalkuvás.

 

K.F.: Szó szerint.

 

Lejegyezte: Kunszabó Ferenc