Gavallér János

Ős bú

Feslik a bőrünk s távolból,
mintha rongyosodna a föld…
bokor tövében kuporog,
reszket, remeg szarvas és őz.

Szélcsend van. Nyugalom. Hideg.
Ordít a farkas, a munkás,
az éhező és vén kétség
kopogtat házam ajtaján:

Nem lehet, hogy vesztes legyen,
hogy az akarat és a szív,
az ember és a szeretet
reményt vesztve örökké hív!

Mert kell, létezzen, egy fészek,
egy hely, ahol pihen a szél,
ahol csend van, nyugalom, rend,
ahol az ember emberként él!

Ha csak egy bokor tövében,
éreznem kell, akár a vad,
hogy enyém az odúfészek,
holnap értem kel fel a nap!

De míg húsomban a féreg,
míg hátamon mások terhe,
az odúból hajtók űznek,
és lőrésekből rám lőnek:

Addig a szekér a sárban,
s barom-moslékért ordítok,
bokrot írtok, amíg nyár van,
nyakig tőzsdesárban sírok:

Hiány hegyek nőnek bennem,
Bábel tornyok dőlnek össze,
csillag-testvéremtől várom,
öleljen át és szeressen!

Kalodába zár a Nyugat,
s pénzkutyája engem ugat:
Ennyi fajtámnak ősbaja,
szívemnek mély bú-sóhaja.

Mert kell, létezzen, egy fészek,
egy hely, ahol a szív nem fél,
ahol csend van, nyugalom, rend,
ahol az ember emberként él!

2012. 02. 08.