Gavallér János

Siratom…


Nyögnek az istállók, haldokolnak,
jerkék, borjúk, csikók kóborolnak,
véncsatalovak prüszkölnek, szénát
áztató könnyek kövülnek most ránk:
Más idők járnak, baljós árnyékok!
Emberemlékezet óta sírok:
Siratom a lelkemre vigyázó angyalt.

Odaveszett… szétmállott istállók,
jászolok között magány kóborol…
Egy test vigyáz még rám, bőr tart fogva,
élet nélküli magányos odú,
utolsó érző dimenzióban
lettem a teremtés koronája.
Siratom a lelkemre vigyázó angyalt.

Bűvölet kerget, bűnmámor, érdek,
fagyos, hideg emlékek, sóskönnyek,
óceánok sodornak… nincs remény,
kihalt belőlem az örök erény:
Víz, tűz, föld, levegő iránt táplált
tudat hasonlott, gané talajjá!
Siratom a lelkemre vigyázó angyalt.

Belőlem nőtt, a romlás virága:
Nihil, a becsület katonája!
Odaveszett… szétmállott istállók,
jászolok között magány kóborol…
Újra és újra fogyasztom, büfög
a megemészthetetlen vak közöny.
Siratom a lelkemre vigyázó angyalt.

Jerkék, borjúk, csikók kóborolnak,
gazdátlan a föld… a bizalom vak.
Ostorcsattogtatás űzi lelkem,
emberjog bőgi, hajszálgyökerem:
Kóborol a nyáj, a jászol széttörött,
barmok közt sír, minden újszülött!
Siratom a lelkemre vigyázó angyalt.

2010. 08. 19.