Gavallér János

Gavallér János

Szívdobbanás

Szemedbe nézve kérdezem: Nyugodt-e álmod, nappalod?
Az őszinte tekinteted bírja-e szenvedők átkát? S megéri a vágy a holnapot?
Vagy még ma pusztítasz el mindent, mindent mi embert emberhez köt?
S hová visz majd a csónakod a magány végtelen tengerén?
S kikötsz-e valaha ott, ahol az élet alkotott törvényt;
ahol mammonurad megvetik; ahol a boldogságot fürdetik,
mint csecsemőt tiszta pelenkába;
ahol a gondoskodás lakik; ahol az emberekben a szív,
a szív öltöztet szeretetruhába?
Kikötsz-e valaha ott, ott, ahol az emberekben a szív lakik?

Ábrád bírja-e az őszinteség tekintetét?
Tükörbe néztél-e valaha, mikor hozod a törvényt?
És ettél-e már falva, mint a farkasok?
És tudod-e milyen az, amikor nem jutott?
Amikor nap, mint nap legyőzöd szívedben a háborgó bűntudatot,
akkor válsz el embertestvéredtől, s fürdet a gőg tükre jutalomból!!!
Mert tévedésed rabjává váltál, kihal a mosoly tükrödből
és soha többé, nem is keresed már az önfeledt pillanatot,
csak hal-tekinteted mered, a tükör mélységes mélyébe.

A felhők háborgó vak villámait szórod ránk!
S felégeted a könnyekkel ápolt aratást!
Közölünk való, nem árt, nincs szívében gyűlölet,
különben elsepert volna már az ár, s nem tudnád mi a türelem!
Tudd, a mi szívünkből nyílik a virág, a szeretet,
s nincs oly akarat, se mélység, ahonnan a világ újra ki ne nyílnék,
ahonnan a szívünkbe ültetett mag, az emberi érzés ki ne nyílnék,
s nincs urunk, csak szolgánk, szerető Istent ölelő lelkünk
és örökké megbocsátó szellemünkkel békét teremtünk!