Gavallér János

Visítunk


Por és pára lep. Homály.
S míg nincs tekintet, nem int
magához csalfa csillogás,
minden szem hazug addig,
őszintétlen.
Kurjant prűd divat, mocskot.
S nincs igaz. Nincs jó.
Semmit babusgat,
ölelget a gondolat:
Liberalizáció
kopogtatott az ajtón!
S bejött nagy dirrel-dúrral
Mammon-angyal,
hazug óriás csomagot
mutogatott.
Mint korcsosult vadak
futottunk a vermekbe.
Még a hízeli őrző kutyák
gyülekezése se riasztott el
senkit, senkit!
A legfinomabb falat alatt
rogyott be a csapda,
s visítunk:
Isten, ne hagyj magunkra!

Gőgön nőtt csakazértis’
ült, átok ezer ágon,
s égig ért a korcs-fatty krízis
ezer éve…
Elfogyott a nap! Nincs kék ég!
S nem ragyog a lélek!
Csak a csillagok futnak,
mint rég
a szellemek üzenetével:
Az első és az utolsó szó
onnan érkezik, onnan súg
a mélyen őrzött végtelen
tengeren
úszó
Igaz!
Csakazértis’ őrizzük,
halálcsapdáinkban is
megérzésünk,
s visítunk:
Isten, ne hagyj magunkra!

Tükörből bömbölő társ,
eladtak, tagadnak…,
büdös vagy arcmás!
Kihányt szavakba,
csillogó mába
mindig hazugságba
ölelkezel,
vagy bújsz a törvény
tört betűi mögé,
s a lelkek igazsága
rongybáb madzagon lógva.
Kinek, s miért
izzad a lét?
Nyakadon félelem hüllő,
ez is, az is szent,
csak bűnös az echós
alázatos nép…
s visítunk:
Isten, ne hagyj magunkra!

Valami torz egót
ringatott az idő
ide porszemek földjére,
s viszi az ár, az iszap
a nyugalmat.
A szakadékba zuhanva,
ha visszapörgetjük a filmet,
kiderül: Nem löktek,
ugrottunk
a vak világ zajára
szajhák ágyába,
gyalázat élvezettel
a haszon kéjes
sikátorába.
Elhagytunk mindent,
kiszorult a mindenség
a testből,
s rest szellemmel
visítunk:
Isten, ne hagyj magunkra!

2008.05.15.